Így égesd porrá magad, ha újságíró vagy

(Az alábbi írást a tegnapi Sinéad O’Connor-sajtótájékoztatóról írt rövid kis beszámoló inspirálta, mert én ugyan nem voltam ott, de láttam már épp elég példát “a magyar sajtónyomorra” így is…)

Az újságíró, akit “imád” a szakma, késve érkezik, megzavarja a sajtóeseményt. Hosszasan zörög a papírjaival, köhécsel, leejti a telefonját, az interjúalany arcába vakuzik az első sorból. Amíg a közös program – kerekasztal beszélgetés, photocall, bemutató, előadás, bármi – tart, ő végig a szendvicsekkel szemezik, és a szervező kontójára kikéri a legdrágább, s egyben legsuttyóbb italt, ami szinte azonnal a fejébe száll. Makogva, teljes nevét elszavalva kérdez (“aaaazt szeretném kéééérdezni…”), mindenki döbbenten néz. Alig várja, hogy lerabolhassa a svédasztalt, szuszogva, mohón fal fel mindent, ami a szeme elé kerül: kisjános módjára koplalt a legutóbbi bevetés óta, hogy spórolhasson egyet a reggelin és az ebéden, egy csapásra két legyet. Közben rutinos mozdulattal süllyeszt két tekercs vécépapírt a fotóstáskájába a klotyóban, és krahácsol, prüszköl, zörög tovább, émelyítő izzadtságszag lengi körül.

Hangosan parolázik a kollégákkal, akik kicsit szégyenkezve, szemlesütve próbálnak kitérni az útjából, hiába. Magától értetődőnek veszi, hogy az esti koncertre a sógornője masszőrjének a macskája is kaphat egy tiszteletjegyet, hiszen ő médiamunkás, neki ez jár. Hőstetteit meséli, amikor sikerült bemásznia Sylvester Stallone szállodai ablakán a Lemezbörze magazin közös fotójához, vagy amikor a Sikeres Nők nevű sajtóorgánum Dávid Ibolya-interjúján életéről faggatta a szexi naptársorozatáról ismert, MIÉP-es politikusasszonyt. Mikor a tetőfokára hág a hangulat, bevallja, hogy a kocsiban várt Körmendire, amikor Győzike kamunője magába fogadta a biliárddákót (igazából az ő ötlete volt ez a bulvártörténeti mérföldkő, csak épp fontos tengerentúli hívást várt), de a U2-interjúra is nagyon büszke, csak nem érti, Bono miért fintorgott, amikor arra kérte, hogy énekelje el legnagyobb slágerüket, az A Question of Time-ot a stájon, acapella. Biztos azóta ilyen morcos, mióta Justin Timberlake kiszállt a zenekarból, ezekkel a skótokkal mindig csak a baj van.

Igazán persze akkor érzi elemében magát, amikor az 1/1-es interjúra sor kerül. Rigó utcai középfok előtti, kissé hunglish angolt használ, erős akcentussal, a kötőszavakat persze BBC-sen túlartikulálja. Fontosnak érzi magát, ezért ötször annyit beszél, mint az interjúalany, szívesen a szavába is vág, hogy kioktassa, helyre tegye, vagy egyszerűen csak elmesélje, ami ma reggel a buszmegállóban történt vele. A pajkos, szexista viccek sem állnak távol tőle, persze, ezeknél mindenki próbál másfelé nézni, és kínosan mosolyog. Mindig briliáns felkészültségről árulkodó kérdésekkel áll elő (hiszi magáról), szakmai vonalon pl. legalább öt elhangzik az alábbiak közül:

• Volt egy kis időtök szétnézni itt nálunk Budapesten?
• Mit jelent a zenekar neve/film címe?
• Mit gondoltok, az új album folytatása lesz a réginek, vagy egészen új vonalat hoz majd?
• Szerintetek milyen stílusú zenét játszotok, ha muszáj választani? (“Nem szeretjük a címkézést, egyszerűen azt játsszuk, ami a szívünkből jön…”)
• Mik a terveitek a jövőre nézve?
• Hol látod magad húsz év múlva?
• Kik hallgatják a zenéteket, milyenek a rajongók?
• Mi hatott a lemezre?
• Mit gondolsz, mi a sikeretek titka?
• Hogyan látod a szakma/színtér/zenekar/sorozat etc. jövőjét?
• Kik a példaképeid?
• Van lehetősége egy magyar művésznek külföldi sikereket elérni?
• Mit gondolsz az internetes jelenlét fontosságáról és a lemezpiac jövőjéről?

Szerencsére persze bulvárban is erős:

• Mit szóltok a magyar lányokhoz és az őrült rajongókhoz?
• A párod nem szokott féltékenykedni a szerelmes levelek és színpadra repülő bugyik/plüssmackók miatt?
• Annyi dalod szól a szerelemről, voltál már igazán szerelmes?
• Na és mondjátok, mikorra tervezitek a gyermekáldást?
• Mennyire változtatta meg az életedet a paparazzók állandó jelenléte és a folytonos médiafigyelem?
• Hogyan viseli a család, hogy alig lát téged?
• Minek köszönheted tökéletes alakodat/deltás izmaidat?
• Van most valaki az életedben? Ha lenne, elmondanád?
• Elégedett vagy a testeddel?
• Szóba jöhetnek nálad az egyéjszakás kalandok?
• Több is van köztetek munkakapcsolatnál?
• És te, a gyönyörű díva, valóban szakadt tréningruhás háziasszony vagy otthon?

Ha a bemelegítés megvolt, a lényegre tér, és megmutatja, mit is tud a témáról: általában semmit, annak viszont készségesen hangot ad. Szívesen tér ki 2-3 évvel ezelőtt aktualitásukat vesztett, esetleg már eleve teljesen jelentéktelen eseményekre, kapcsolataival példálózik, s büszke arra, hogy jól mulatott a globalizációbarát, szélsőjobboldal felé tendáló német techno-császárral, Manu Chao-val, ahogyan az emberi jogok és a női egyenjogúság zászlóvivőjeként ismert Huffnágel Pistával is kitűnő  riportot – így mondja, riportot, mert azt hiszi,  a szó az interjú szinonimája – készített a női kvótáról és a  csiklóorgazmusról a Metal Hammerbe. De “megvolt neki” a Duran Duran is, és viccelődik, hogy a Pet Shop Boysnál sose tudja, melyik a buzi. Mindenki némán pirul, igyekszik jó arcot vágni az ámokfutáshoz, amíg a sajtós nem szól, hogy lejárt az idő, és a művész kényszeredett mosollyal meg nem köszöni a lehetőséget. Egy autogramot azért még elkér a nagyanyjának, és a tapizós-simizős közös fotóhoz is ragaszkodik, főleg, ha bevágott egy kiló fokhagymát előző este. Az utolsó két kollégára miatta nem is marad idő, “majd elmondom, mit mondtak, nyugi”, lihegi fontoskodva, és a kabátja belső zsebébe önti a maradék pogácsát.

Az anyagot össze-vissza szerkeszti (ha szerkeszti egyáltalán), dátummal kezdi a lídet, modoros kifejezésekkel pakolja tele a szöveget (“megrendezésre kerülő”, “izgalmas sajtóesemény keretében”, “korong”, “hivatalos berkekben már napvilágot látott a feltételezés, miszerint”, “az igényes dzsessz-muzsika koronázatlan királya”, “virtuóz játékával”, “kultuszfilm és alapmű“, “méltán népszerű”, “fergeteges koncertet adott az arénában” – ezt akár előre is megírja, a lapzárta az lapzárta, reggel meg úgyis túl másnapos lesz az érdemi munkához). A beszélgetést kissé kiszínezi, de minden szereplő ugyanaz a hangon szólal meg, mint egy Coelho-regény hősei. A keretes minden esetben a diszkográfia, Wikipédiáról másolva, legalább három elütéssel.  Az alannyal ritkán egyeztet (állítmányt szinte soha), bőven elég, ha a szerencsétlen majd nyomtatásban látja a mesterművet, ha pedig külföldi, tökmindegy: úgyse érti, mit írtak róla, meg végül is mindegy neki, nem? “A Rammsteinnel hajnalig söröztünk”, van képe ezt leírni, ezen felbátorodva.

Miután lerabolta a kaját, kihisztizte a tiszteletjegyeket, sírba tette a sajtóst, a menedzsert, a művészt és a kollégákat, elégedetten húzza ki magát: nincs mit tenni, ő egy igazi, sokat látott öreg motoros, a zsebében van az egész szakma (közvetlenül a pogácsa mellett), tudja már, mi merre az arra, látott is bizony ezt-azt az életben. Már csak az a kérdés, hogy mit vihognak a szakadt kis gyakornokok a folyosón, amikor plusz repiajándékokat próbál kilopni a ruhatárból, hogy letudja a családi karácsonyt és a húsvétot is. Hiába, ilyen ez a Magyarország, nálunk mindenki csak irigykedik a másikra, ahelyett, hogy összefognának a kiegyensúlyozott tájékoztatás és a közös munka érdekében…!