Aktuális

Megvan a véleményed az ilyenről, mi? Meg is érdemli a sorsát?!

Tatár Csilla – egy kicsit vonatkoztassunk most el attól, hogy nagyra tartjuk-e Tatár Csilla munkásságát vagy sem – őszintén ír a blogjában arról, hogy évekig hiába próbált teherbe esni, végül aztán a sikertelen inszemináció és a vetélés után sikerült, a legnagyobb örömére. Leírja azt is, hogy mennyit bántották amiatt, hogy az “önimádata és a karriervágya miatt” még mindig nem hajlandó gyereket vállalni. “Szépen lassan betöltöttem a 30-at és szinte mindennap megkaptam a számonkérést és a megalázó megjegyzéseket – hol idegenektől, hol újságíróktól, hol pedig a távoli családtagoktól” – írja.

kép: maharon.deviantart

kép: maharon.deviantart

Azzal együtt, hogy természetesen az is egy teljesen korrekt, legitim döntés, ha valaki egyáltalán nem akar gyereket (és a legszemélyesebb döntésekért bárkit is kérdőre vonni abban az esetben is érzéketlen, nettó taplóság), egy pillanatra képzeljük el, milyen érzés az állandó számonkérést hallgatni akkor, amikor abban az állapotban van az ember, hogy fél órát egyhuzamban végigbőg, ha újszülött-fotót lát a Facebookon. És akkor komédiázhat naphosszat, mert ez harminc fölött hetente ötször-hatszor megesik azért. Le a kalappal Tatár Csilla – és előtte egyébként a hasonló cipőben járó Ördög Nóri – előtt, hogy erre rávilágított.

Persze, nem csak a gyerek-témával áll így a helyzet. Az ember olyan fajta, hogy mindig jobban tudja, mi a helyzet a másikkal, mint az illető maga, és készséggel meg is szakérti az életét. Ítélkezünk azok fölött, akik soványak, kövérek, sportosak, lomhák, plasztikázottak, pattanásosak, tetováltak, a szüleikkel élnek, munkanélkülik, sokat dolgoznak, otthonülők, bulikirályok, divatosan öltöznek, nem adnak magukra, sok pénzt keresnek, csórók, otthon szültek, császárral szültek, nem szültek, babakocsisak, hordozókendősök, vallásosak, ateisták, pszichiátriai kezelés alatt állnak, szinglik, elváltak, bántalmazó kapcsolatban ragadtak, szexfüggők és aszexuálisak… Hogy a francban tudunk ennyit ítélkezni???

Honnan ismerjük a másik ember történetét, honnan tudjuk, mi van a mindennapos álarca, a zavart, félénk mosolya, a fátyolos tekintete, a vállrándítása, a szarkazmusa, a keménysége mögött?! Honnan vesszük a bátorságot, hogy hozzátegyük a létezéséhez – ahhoz az egyszeri és megismételhetetlen, végtelenül komplex lényhez, aki ő – a saját, zömében téves prekoncepcióinkat, és az alapján lincseljük meg és koncoljuk fel a lelkét, mielőtt még megnyílt volna előttünk? Hogyan merjük a saját hátterünk és utunk alapján kősziklába vésni, mi volna helyes a másik ember számára, mintha csak mindenki ugyanonnan indulna, és ugyanaz volna a végső célja ebben az életében, mint nekünk? És hogy nem vesszük észre, hogy ezzel mennyi kárt teszünk, mennyi fájdalmat okozunk, teljesen értelmetlenül? Hogy nem elég, hogy szibériai tigrist és letépett szárnyú madarat rugdosunk, hogy repüljön, de közben nekünk mindehhez semmi, de semmi közünk nincsen?

Igen, én is. Sokszor, nagyon sokszor. Még mindig. Azt mondja ma délelőtt a gyerekkori barátnőm: “Amúgy engem hideg ráz az Ikrektől: egy rohadt felületes jegy, eggyel sem bírtam még beszélgetni, össze-vissza kapkodnak, infót gyűjtenek, karcolgatják a felszínt… Mindent megkérdez, mire megnyíltál, már témát vált, csak begyűjti az infókat, akár egy szivacs, és új infók után néz. Engem ez felháborít, bezár, és szótlanná meg ingerültté tesz. Mondanám, hogy tisztelet a kivételnek, de olyat nem igazán tudok mondani.” Kis szünet: “Általánosítasz, egyszerűsítesz, előítéletes vagy, felületesebben, mint az Ikrek, akiről írsz” – mondom. “Nem, ez a véleményem, ezt tapasztaltam” – mondja a másik. Mit magyarázzam? Ítélkezünk reggel, éjjel meg este ismeretlenül is, már észre se vesszük.

Gyűjtöttem néhány valódi történetet Tatár Csilla – és sorstársai – története mellé az elmúlt napokban: volt, aki névvel is vállalná, más szeretné megőrizni az inkognitóját, ott ezt-azt megváltoztattam, hogy ne legyen felismerhető a környezete számára sem:

“Gyermekvonalon megtettem az elvártat, háromszor szültem. Sajnos, egyikük autista, sajnos ez határozza meg az életünket, nem a másik kettő, akik pedig kiemelkedő képességűek. Számtalanszor megkapom, hogy nem csinálok semmit, csak otthon ülök egész nap (ápolási); biztosan egészségtelenül éltem (hát, nálam egészségesebben kevesen); biztosan rosszul neveltem (de akkor csak őt); vagy egyáltalán nem is nevelem meg (ismét csak őt hagytam ki a nevelésből); nekem könnyű (40 000 Ft-ból megélni, plusz a kezem jelenleg teli van karmolással, nem tudom, hogy éjjel fogok-e aludni, állandóan a nyomában kell lennem a lakáson belül is, a legegyszerűbb dolgokat is agyon kell sokszor szerveznem pl. mikor megyek el zuhanyozni, mert annyi időre sem lehet egyedül hagyni).”

(Szülő, beteg gyerekkel)

“Negyvenegy kilós voltam. Az emberek megláttak, és szörnyülködtek. De hát ez már túlzás, sürgősen hagyjam abba a fogyókúrát. Nem ér annyit a tánc, hogy csontsoványra fogyjak. A volt osztálytársaim összesúgtak a hátam mögött: agyára ment ez az egész, pénzéhségből koplal, hogy jobb szerepet kapjon, de milyen felelőtlen, így kinyírja magát. Fogalmuk sem volt, hogy a betegségem miatt nem tudtam enni, a véres beleimet fogva hánytam az epét éjszakákon át, és mindent megtettem volna, hogy ötven kilós lehessek. Senki sem hitte el, hogy nem szándékosan éheztetem magamat, hiába mondtam.”

(Balett-táncos, extrém IBS-ben szenvedett)

“Ujjal mutogattak rám, hogy én vagyok az elszállt, elkényeztetett luxuskurva, hogy taknyos kis egyetemistaként taxival, mindig késve érkeztem a szerkesztőségi ülésekre. Önteltnek neveztek, hogy nem vállalok bárhol interjút, mit kekeckedek? Egy senki vagyok. Mit tudták ők, hogy reggel hatkor keltem azért, hogy délután kettőre ott legyek, és addig treníroztam magamat mentálisan, hogy fel tudjak öltözni, el tudjak indulni? A taxiban végig úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, hiába vettem be a gyógyszereimet. Mit tudták őt, mi mindenről kellett lemondanom, mert egyszerűen nem tudtam eljutni oda, ahová kellett volna, és micsoda eredmény volt, hogy a szerkesztőségi ülésre meg igen??? Volt, hogy a pszichológushoz is a rendelési idő után másfél órával érkeztem. Az akkori pasim erre annyit mondott: ne hisztizz, szedd össze magad. Szerinted mi munkám volt ebben akkor már…???”

(Fotós, agorafóbiával, pánikbetegséggel küzdött)

“Nyolcéves koromban allergiagyógyszert írtak fel, attól hízni kezdtem. Tizenkét évesen már nyolcvan kiló voltam, pedig nem ettem többet, mint az osztálytársaim. Csúfoltak, röhögtek rajtam, hogy engem soha senki nem fog megkívánni, mert minden fiúnál kétszer nagyobb vagyok. Hogy én csak nehezék vagyok, egy nagy ágyúgolyó. A barátnőim is szégyelltek. Minden gonosz mondat után csokival vigasztaltam magamat, egyre többet ettem. Gimnazistaként sportoltam,  diétáztam, szakember mellett, akkor derült fény a pajzsmirigyproblémámra. Ma igénytelennek és lustának tartanak, mert így elengedtem magamat, és száz kiló fölött vagyok.  Már tudni vélik, milyen vagyok, mielőtt bármit is mondanék magamról.”

(Művelődésszervező, pajzsmirigybeteg, túlsúlyos)

“A válásom előtt évekig azt hallgattam, hogy miért vagyok egy ilyen agresszív, önző emberrel, aki hetente kétszer lilára pofoz. Hogy megalkuvó és gyáva figura vagyok, megérdemlem a pofonokat, mert ne lépek, az első pofonnál el kellett volna köszönnöm, minek teszem ki így a gyerekeket, miben fognak felnőni, és persze tegyem tönkre magamat, de ne őket. Hát tudod, azért nem léptem, mert 74 ezer forintot kerestem ápolóként, és két gyereket kellett eltartanom. Kétszobás lakásban éltünk, nem volt hová mennem. És szerettem Istvánt, voltak szép emlékeink, abban bíztam, hogy ha újra lesz állandó munkája, és nem segélyből fog élni, leteszi az italt, és kevésbé lesz agresszív. Nagyon sokáig reménykedtem, utána pedig nem volt sokáig lehetőségem. Csak akkor tudtam lépni, amikor a gyerekek mindketten leérettségiztek és elkerültek otthonról, és én kimentem Angliába. István a mai napig azzal fenyeget, hogy ha másé leszek, kinyír, és teljesen lezüllesztette a közös lakást, amit egy percre se hagy el.”

(Ápoló, bántalmazó kapcsolatban élt 20 évig)

“Amikor anyu meghalt, apu demenciája hirtelen súlyosbodott, egy 2-3 éves gyerek szintjére esett vissza. Egy ideig hol nálam, hol a testvéremnél élt, de hamar kiderült, hogy egyrészt 24 órás felügyeltre van szüksége, másrészt mi is csak tönkremegyünk mellette, de segíteni nem tudunk rajta. Amikor a családi kupaktanács megállapodott, hogy gondoskodunk egy otthonban történő elhelyezéséről, ahol minden nap látogatni fogjuk, a rokonság és a szomszédok felhördültek: hogy lehetünk olyan önzőek és szívtelenek, hogy az idős szülőt idegenek közé passzoljuk le, hogy mi nyugodtan élhessünk? Hallgattam a megjegyzéseket, hogy bezzeg régen az idősek a családi körben éltek és hunytak el, nem idegenek között, de hát ma már…. Senki sem tudta közülük, milyen érzés és micsoda munka az idős, beteg apámat kétóránként tisztába tenni, állandóan rettegni, hogy mikor gyújtja fel a lakást vagy okoz árvizet, a gyereknek magyarázni, hogy nagyapa miért nem ismeri meg, aztán nézni, hogy nincs kihez szólnia, mert mi fáradtak vagyunk, és örülünk, ha pihenhetünk este. Senki sem tudja, mert közülük ezt senki sem élte át.”

(Tanár, magatehetetlen szülővel)

“Állandóan azt hallgatom, hogy negyvenéves férfi létemre semmit sem értem el az életben, az anyám szoknyáján ülök. Csak közben az anyám 80 éves, életében egy perc munkaviszonya nem volt, nem kap nyugdíjat sem, csak valami 20 ezer forintot. Nem tudom otthagyni, de nem keresek annyit, hogy különélve tartsam el. Annak idején azért nem érettségiztem le, hogy dolgozni tudjak.”

(Bolti eladó, idős szülővel)

Véleményed mindig lehet. Hogy ítélet-e? Én nem tudom, gondold át magad. Akármelyik is legyen viszont, amíg nem jártál a másik cipőjében, ne nagyon törj pálcát felette…

Reklámok
Eszter névjegye (852 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

52 hozzászólás Megvan a véleményed az ilyenről, mi? Meg is érdemli a sorsát?! bejegyzéshez

  1. Ez tipikusan a más faszával veri a csalánt esete. Mit fáj a szomszédnak, hogy a rokon mit csinál a saját szülőjével. Talán ő megy segíteni? Ráadásul éljen meg ápolási segélyből? Nagyon sok helyről hallottam, hogy tönkremegy bele az ápoló idegileg, a család is esetleg, mert teljesen egy beteg emberhez kell igazodni, rosszabb, mint egy baba 0-24 órás ellátása.

    A gyerekkérdésben megint mindenki tudja, kinek hányat kellene, hogyan és mikor.

    A betegségekkel kapcsolatban az a baj, hogy szégyellik a betegek, az idegenek nem tudnak róla, melyik betegség mivel jár, szerintem ha megkérdezik, hogy mi az az autizmus, elég nagy sötétség van a fejekben, esetleg valakinek eszébe jut az Esőember, de az azért eléggé szélsőséges példa.

    Igen, ítélkezés megy, de magukba nem néznek az emberek, ami néha röhejes. Ráadásul olyanok, akikkel nincs is jóban az ember, mert ha jóban lenne, nem kérdezne hülyeségeket. Engem az idegesít, amikor olyan helyzet van, amit az illető átélt, és nemám, hogy előtörne belőle az empátia, esetleg eszébe jutna, hogy neki sem volt könnyű, á, nem ekézi a másikat.

    • calealenta // június 2, 2015 - 10:03 // Válasz

      És tipikusan olyan emberek faszával verik a csalánt, akik tényleg valami rosszindulatú dolgot művelnek, hanem azokkal, akik nem olyanok, mint ők és slussz. Szerencsétlen bántalmazott asszony se viccből maradt a férjével nyilván, el is mondja, miért. Csak épp a nagyokosokat valójában se az ő élete nem érdekli, de még a szááááginy gyááármékeié se, csak és kizárólag az, hogy az övéké legyen az utolsó szó. Evészavar ugyanez, imádják jellemhibának beállítani, holott van egy saját működési elve, oka, története, amibe üptre, csak saját szempontból nem lehet beleokoskodni.

  2. Pont az ikrek? Jómagam és a legjobb barátaim mind ikrek vagyunk, és távol áll tőlünk a felületesség. (Bocsi, hogy teljesen irreleváns a hozzászólásom.)

    • Én sem gondolnám, hogy lehet ilyesmi alapján általánosítani. Már csak azért is, mert a napjegy csak egyetlen faktor a sok közül, a teljes képletből… Kb., mint amikor a szőke nőket vagy a hosszúhajú tetováltakat ostorozzuk. :)

      • tavasztunder // május 31, 2015 - 19:14 // Válasz

        Főleg amikor egy rakat kísérlet bizonyította be, hogy a horoszkóp nettó hülyeség és semmit nem mond el egy emberről, viszont remekül lehet vele teljesen tévesen kategorizálni embereket meg nyomasztani “jellemzőkkel”.

        • Bizony, engem például halálra nyomott a “rákok családcentrikus álmodozók” meg a “nehezen döntenek, békések, kedvesek” címke. Ó, te rák vagy? Akkor te imádod a gyerekeket, neked legfontosabb a család. Pár évig voltam olyan hülye, hogy horoszkóp-ítélkezőkkel vettem körül magam, a végére már egészen lelkifurdalásom lett, ha nem a családot helyeztem minden elé, netán vitába szálltam valakivel vagy önállóan meghoztam egy komoly döntést. Az emberben rendkívül erős az elvárásoknak való megfelelés kényszere, akkor is, amikor ilyen irracionális. :)

  3. Olyan szerencsés vagyok, hogy elmehetek kirándulni az autista csoporttal kísérőként, meg többször bemegyek az iskolába is, így Valentinen kívül látok/ismerek más autistákat is (a csoportban vannak kb. 15-en – ÉS NINCS KÖZTÜK SENKI, AKI OLYAN LENNE, MINT AZ ESŐEMBER. Akkor már inkább a Thomas után http://www.port.hu/thomas_utan_after_thomas/pls/w/films.film_page?i_film_id=93961 .:) A húgom mindig emlegeti, hogy az iskolákban kellene ilyen megismerési órákat tartani, de a normál iskolákban úgy látom, semmire nincs már idő, nemhogy ilyenekre.

    Pajzsmirigy-betegség: kisebbik lányom veleszületett pajzsmirigybeteg (mert halmozom az élvezeteket :D ). Mikor kiderült, és az orvosunk megtudta, azt mondta, elhízott felnőtt lesz és értelmi fogyatékos. Még jó, hogy előtte már beszéltem Budán az orvossal… Mivel ő pici korától kezelt és jól kezelt (bár, a gyógyszerét külföldről kell behozatni, mert a magyar gyógyszerimportálók nem hozzák be, mert túl kevés gyereknek kellene ez a fajta), így semmi baja nincs. Sovány és idén is kitűnő közelében lesz, tizenegy éves. Ha az orvosok sincsenek képben, akkor mit várhatunk az egyszerű emberektől?
    Mindenhol elmondom, hogy autista, ha lehet ne várakoztassanak, ne várjanak el “normál” viselkedést. Erre mikor el volt törve a keze, az ügyeletes orvos röhögve hívott be utolsónak minket mondván “elfelejtette”. Mikor legközelebb mentünk, mert a drágám lemosta a gipszet, egy idős orvos volt, és megkérdezte, “mennyire reális a fájdalomérzete”. Hát, én elbőgtem magam, hogy normális, fontos kérdést tesz fel.

    • veragelencser // május 31, 2015 - 16:36 // Válasz

      Tényleg nem ekézni akarlak. Részvétem a dolog miatt, egy autista gyerekkel nagyon nehéz lehet.

      Viszont sok-sok elhízott embert ismerek, és ezek közül egyetlen egy az, aki tényleg pajzsmirigy-alulműködéses.

      Ellenben legalább három kövér ismerős hazudta azt, h hormonzavaros, pedig nem is az. Meg se vizsgáltatta magát, csak ráfogta. WTF? Se vérvétel, se gyógyszerek, se semmi? -.-
      Kellett valami ürügy a rossz táplálkozásra, és a mozgásszegény életmódra. -.-
      És értük haragszom, nem ellenük.

      Pedig tényleg nagyon jól be lehet ma már lőni ezt gyógyszerekkel, örülök, h a kislányodnak sikerült.

      • ??? Mit kellene itt ekézésnek vennem?
        Budapesten pont ezt mondta az orvos: elhízni csak attól lehet, amit megeszik az ember.
        Bár, ha valakinek nem kezelt hormonbetegsége van, akkor azért lényegesen könnyebb.
        Viszont az autista fiamnál pont ez az egyik harcunk. Nyugtatót kap, aminek az egyik mellékhatása a hízás. Úgyhogy megy ezerrel otthon a nem hozunk haza édességet, se sült krumpli nincs, alig van kaja a hűtőben, nehogy kísértésnek legyen kitéve, mert bizony neki meg fogynia kellene pár kilót.

        Egyébként le a kalappal a Budai Gyermekkórház előtt. Amit ők összeszórakoztak, hogy beállítsák a megfelelő gyógyszerszintet, és tényleg odafigyelnek a gyerekekre.

        • veragelencser // május 31, 2015 - 17:24 // Válasz

          Hű, ezt az idézetet az orvostól megjegyzem, ez nagyon igaz, nagyon jó!

          Ekézés – semmit, reméltem, h végigolvasod, és nem kötekedésnek veszed. ;-)

      • Azon elgondolkodtál már, hogy miért hazudják a hormonzavart? Miért kell egyáltalán számot adniuk akár neked, akár másnak, hogy miért kövérek? Azt meg hogy értük haragszol nem értem. Nekik lesz jobb attól, hogy haragszol? Egyáltalán milyen alapon haragszol? Rendszeresen rálépnek a lábadra, és ha könnyebbek lennének, nem fájna annyira? Miért nem lehet elfogadni, hogy mások másként élnek, mások a prioritásaik, mást gondolnak helyesnek? Ha téged “baszogatnak” valamiért, amihez másoknak semmi közük, az hogy esik?

        • Köszönöm, ezt nagyon lényegretörően megfogalmaztad.

        • veragelencser // június 1, 2015 - 13:39 // Válasz

          Mert eldobják az életüket. Eldobják azt, amik lehetnének, éveket vesznek el maguktól, éveket vesznek el a szeretteikkel tölthetett időből.

          De igazad van, nem kell törődnöm velük. Haljanak meg csak hamar, persze, ez a jókeresztényi hozzáállás.

          • De a haragoddal mit segítesz nekik, rajtuk? A törődés miért harag?

          • Oké, az extrém túlsúly nyilván egészségügyi kockázattal jár, ami az esetek nagy részében megrövidíti az életet, rontja az életminőséget. De azért maga a túlsúly nem ilyen tűzzel-vassal üldözendő dolog, mert van, akinek csak más a prioritás az életében, megint más meg nagyon nehezen tud csak fogyni.

            Viszont akárhogy is, szerintem nem jó, ha külső nyomásra próbál valaki fogyni, diétázni, sportolni stb., mert rugdossák. Nem véletlen, hogy Csernus is hazaküldi a pácienst, ha a párja, anyja, gyereke, kutyája-macskája miatt akar lejönni a drogról. Majd ha ő maga, másoktól függetlenül, belülről érzi, hogy lejönne, visszajöhet.

            Én a társadalmi nyomással nem értek egyet, ami a túlsúlyosakra nehezedik, a saját súlyukon túl is.

      • Ne haragudj, de totálisan irreleváns, hogy te személy szerint hány olyan embert ismersz, aki pajzsmirigy-alulműködéssel küszködik. Egy ember ismeretségi köre semmire sem reprezentatív.

        Én férfi vagyok, és volt idő, amikor elhízottnak számítottam (95,5 kg 178 centihez, és hát nem a duzzadó izmok miatt). Ez az én esetemben teljes egészében a saját hibám volt. Sok kenyér, pizza és egyéb tésztaféle, nassolás és más egyéb, hozzá mozgásszegény életmód. Így nem meglepő, hogy egy normálisabb, szénhidrátcsökkentett étrenddel simán le tudtam fogyni, és már csak ~2 kg hiányzik ahhoz, hogy a testtömegindexem 25 alá, vagyis a teljesen normális sávba essen. CSAKHOGY a környezetemben számos olyan nőt ismerek, aki inzulinrezisztenciával, pajzsmirigy-alulműködéssel, esetleg a még kevésbé ismert leptinrezisztenciával küszködik (ezért mondtam, hogy egyetlen ember ismeretségi köre alapján nem lehet következtetéseket levonni – az enyém például teljesen más, mint a tiéd). Ők ha megfeszülnek, sem tudnak fogyni, legfeljebb egészségtelen és fenntarthatatlan koplalással.

        Az, hogy az elhízott ismerősöd “meg sem vizsgáltatta magát”, még nem jelenti azt, hogy meg sem próbálta. Simán lehet, hogy elhajtották. Sok olyan háziorvos – de sajnos még nőgyógyász is – van, aki nem tudván minden területen követni az orvostudomány fejlődését, egész egyszerűen nem hallott pl. a leptinrezisztenciáról (magát a leptint is csak ~20 éve fedezték fel), így a kivizsgálást kezdeményező pácienst egyszerűen elküldi, és még alaposan meg is alázza. Az állami eü finanszírozási konstrukciója sem segíti elő a teljes körű kivizsgálást. Vércukormérésre – akár terheléses cukorra is – elküldheti a háziorvos a hozzá forduló beteget, de pl. inzulinszint-meghatározást már nem kérhet. Enélkül az inzulinrezisztencia sem diagnosztizálható. Az még a jobbik eset, ha erről tájékoztatja a doki a pácienst, és javasolja, hogy saját költségén, magánlaborban végeztesse el a vizsgálatot. Rosszabb esetben csak elküldi terheléses vércukorra, majd megállapítja, hogy (még) nem cukorbeteg – hurrá, nem ez volt a kérdés! -, majd jól letolja, hogy minek okoskodik, fogyjon le, és kész (remek ötlet, nyilván sohasem jutott még eszébe eddig). Ezek a nők rengeteget szenvednek, és nem biztos, hogy a végén eljutnak egy igazán jó szakemberhez, aki valóban tudja, mivel lehet segíteni rajtuk.

  4. veragelencser // május 31, 2015 - 16:22 // Válasz

    Most nem leszek népszerű.

    Az a legnagyobb baj az ilyen esetekkel, hogy bár ők tényleg nem tehettek semmit erről, nagyon sok ember egyszerűen apellál arra az öncsalásával, hogy mások sajnálják őket.
    És elfogy az empátia.

    És ez a legundorítóbb dolog – ahol a segítőkészségedet, és a jószándékodat használják ki.

    Erre a legjobb példa a koldusmaffia. Amikor váltásban dolgoznak a koldusok.

    Kétszer hívtam mentőt, az egyik részeg, a másik drogos volt. Hagyjuk. Nagyon remélem, hogy harmadszorra is leszek annyira emberséges, és kihívom őket, és nagyon remélem, h nem olyan emberhez kell, aki szétcseszi az életét.

    A másik – a nők felett még mindig könnyebben ítélkeznek, még mindig a nő a hibás mindenért.

    Nem olyan rég szörnyű körülmények közt meghalt két ifjú emberi lény. Az egyik bepiálva kútba esett. A másik szexmunkásként dolgozott, és az egyik kuncsaftja meggyilkolta.
    Az előbbit mindenki sajnálta. (Igen, szomorú, fiatal volt, de nem volt kötelező annyira részegre innia magát, h kerítésnek nézze a kutat.)
    Az utóbbinál az volt a közvélemény, h megérdemelte. Miért? Mert kurva volt. Ezek szerint a szexmunkás lét az olyan szörnyű bűn, hogy egyből halált is érdemelt. (Semmi máshoz nem értett nyilván, könnyű pénz, az anyja is kurva volt már. Hát, ennie pedig kellett. És ezért halált érdemelt.)

    • Nem szeretem a szexmunkás kifejezést, a szex két ember kölcsönös beleegyezésével és örömére történik, az ilyen esetek legnagyobb részében viszont ez nem teljesül.

      • Valóban nem, mivel ezen aktusok ellenértékét 85000.-/alkalom, (ma már ezt is tudjuk) Nancy anyukája tette zsebre. 16 éves kora óta futtatta saját lányát… becslések alapján (2kuncsaft/nap) ungefahr 250.000.000.- azaz kétszázötvenmilliót vett ki a saját lányából.
        DE Ő NEM TUDTA. MIVEL IS FOGLALKOZIK A LÁNYA! Ő CSAK LEMENT KUTYÁT SÉTÁLTATNI 1-2 ÓRÁCSKÁRA, MÍG NANCYHEZ VENDÉG JÖTT! – legalábbis ezt mondta. Nem tűnt föl neki, hogy senki sem dolgozik a családban, ennek ellenére Gucciba jártak, étterembe ettek… nagy lábon éltek. Ez a retek nem is a lányát siratja, hanem a korábbi jólétét.
        Vajon mikor kezdi meg 20 éves fegyházbüntetését? (ez persze az elkövetőt nem legitimálja, de a történet így kerek)

        • Ha nem adna senki pénzt egy kikényszerített aktusért, a futtatónak más megélhetés után kéne néznie. Nem véletlenül büntetik Svédországban a klienst. A biológia, a férfiak ilyenek, stb. mind bullshit ,ez az egész arról szól, hogy megtehetik egyesek, ezért megteszik. Természetesen szörnyű, amit a lány anyja tett, ha igaz a hír.

    • Most egyet nem értek. Baj volt, hogy részeghez, drogoshoz hívtál mentőt? Nem kellett volna? Vagy miért írtad, mit jelent az a rész? Ha maga cseszi szét az életetét, már nem jár neki részvét, segítség, dögöljön meg, vagy hogy? Nem értem.
      A koldusmaffia miatt tényleg nem vagyok adakozó az utcán. Másrészt viszont a szegényekkel szemben nem fogyott el az empátiám a koldusmaffia miatt.

      • Mindig az jut eszembe, amikor Hajni barátnőmmel ültünk a padon egy parkban, és tőlünk 200 méterre egy mocskos, ápolatlan, fogatlan férfi feküdt a földön és nyögött. Látszott, hogy fel akar kelni, de nem megy neki.

        Tíz percig beszélgettünk és tűrtük, én azt gondoltam, részeg, hát nyár van, megfagyni nem fog, majd kijózanodik. Emberek jöttek-mentek, ügyet se vetettek rá.

        Aztán Hajni azt mondta, nézzük már meg, hátha rosszul van. Nekem – a kurvamély, geciérzékeny embernek – ez eszembe se jutott. Közelebb mentünk, és megnéztük. Egy mozgássérült férfi volt, aki kiesett a kerekesszékből, mert az beszorult két parkoló autó közé, amikor át akart haladni.

        Belegondoltam ebbe: az én nagybátyám is mozgássérült, ő is járhatott volna így. Ennek meg senkije, semmije nincs.

        Aztán jött a kérdés: és ha részeg lett volna, nem érdemli meg, hogy megnézzük, mi a baja?

        És aztán szégyelltem magamat, még ma is szégyellem, pedig ennek több éve.

        • Velem is volt már ilyen, hogy valakit, akiről látszólag nyilvánvaló volt, hogy részeg – és hát meg nem fagy – otthagytam, de abba is gondolj bele, hogy mi van, ha tényleg részeg – alkoholmérgezése van. Vagy épp nem részeg hajléktalan – hanem delíriumos rohama van, ami akár halálos is lehet. Igyekszem figyelmesebb lenni. Tökéletes nem leszek én sem.

          • Plusz ott van az a pszichológiai effektus is, hogy ha tömeg van, de legalábbis vannak körülöttünk más emberek is, akkor nem cselekszünk, mert “majd cselekszik más”, illetve “senki se cselekszik, tehát nincs baj”. Végezte erre több kísérletet, és az emberek halál lazán ültek szimulált vészhelyzetben is, mert a beavatott önkéntesek nem mozdultak, nyugodtak maradtak.

        • Ez a részegséges dolog érdekes, az életmódomhoz a kerékpár hozzátartozik, és mindig velem van, így sokszor kerültem már olyan helyzetbe kerékpározásom során, hogy az emberek feküdtek a földön. (az én kis világomban a földön senki nem feküdhet, még ha hajléktalan akkor sem, ha látom akkor odamegyek), Megszólítom kommunikálni próbálok velük, hogy miért is fekszik,szerencsére eddig még csak részeg vagy hajléktalan emberekkel találkoztam. Nem is tudom mit csinálnék, ha beteg ember lenne… (eldöntöttem magamban, hogy az első hívom a mentőt és segítséget kérek telefonon) Hiába vesznek körül emberek és jönnek mennek,hozzájuk nem lehet fordulni, mert észre sem akarják venni a földön fekvő embert. inkább elrohannak, elfordítják a fejüket, hogy ne is lássák.. Miért ilyenek?mert az adott szituációban mindenki elmegy… ilyenkor felteszem a kérdést, ha ők lesznek rosszul és pl saras az idő, és leesnek a földre és koszosak lesznek, akkor mellettük is elmennek az emberek? Az előítélet miatt nem segítenek az emberek egymásnak, pedig a bajban lévő ember lehet valakinek a gyermeke, apukája stb…

  5. Szerintem ez még csak a kezdet, ennél még lesz durvább is.
    Vajon ítélkezhetünk-e az ítélkezők felett?

    • veragelencser // május 31, 2015 - 16:56 // Válasz

      “Ne ítélj, mert megítéltetsz!”

      Egyébként ez is rossz – azért ítélkezünk, mert vannak előtapasztalataink, vagy előítéletünk.

      Illetve – egy csomó esetben az esemény és az előzmény közt van ok-okozati összefüggés, és persze sajnálom, de megjósolható volt az eredmény, és ilyenkor nem értem, miért, miért, miért? -.-

      Például az egyik nagymamám cukros volt, tett rá, h mit eszik, aztán szegényt darabolták. -.-
      Rettenetes, mert jó ember volt, és kedves, és szeretetre méltó, és segített másoknak, de ez még nem mentette meg attól, ami történt, és ami miatt történt. -.-

      A másik nagymamám zöldhályoggal játszottal el ugyanezt – nem csepegtetett a szemcseppel, majd miután tapasztalta, h jé! nem tűnik el a vakfolt, duplán kezdte el a lejárt szemcseppel a kezelést. -.-
      És most gyakorlatilag vak.
      Szeretem, mert a nagymamám, és rengeteget tett értem, de hát… basszus, ez nem játék, és az orvos nem véletlenül kapja a diplomáját. -.-

      • Sajnálom a nagymamáidat…
        Saját blogomban írtam le a legutóbbi esetemet anyámmal, amikor beleszólt a kajálásomba. Nem felejtettem el, hogy ilyenkor leginkább önmagát igyekszik bántani, engem csak akkor tud, ha én ezt magamra veszem. Ítélkezik, mert egyrészről, így védi meg saját magát, másrészről pedig, így nem kell önmagával foglalkoznia. És az egy univerzális törvény, hogy mindenki megismerkedik a saját belső poklával. Ha nem megy belülről, akkor majd megkapja kívülről. Ez igaz Ördög Nórától elkezdve Gary Barlow-n át minden egyes emberi lényre itt a Földön.

  6. Ez most nagyon betalált. Mivel a “Lassan itt lenne az ideje gyereket vállalnod, nem gondolod?” korban vagyok, sokszor megkapom, hogy húzzak bele. A bírálat és a számonkérés mellett pedig a legrosszabb érzés, amikor lesajnálnak.

  7. Az a szomorú, hogy a gyerekek is ebbe nőnek már bele, és minél fiatalabban kell az embernek az ítélkezéssel szembenézni, annál mélyebben integrálódik a “szar vagyok” életérzés.
    Saját sztori, nem szeretem a máséval a csalánt:
    Érzelmileg instabil, mondhatni bántalmazó környezetben éltem mindennapjaimat, a gimiben mit se tudtak erről. Fogalmuk nem volt, hogy miért nem járok szép ruhákban, miért nem megyek velük shoppingolni, miért vagyok folyton fáradt és levert, vagy éppen zavart… Egyszerűen elkönyveltek lúzernek, szánalmasnak, nevettek rajtam, az érzelmeimen (mert egy lúzernek amúgy azt se szabad, érezni!), és egy évig élő céltáblának használtak. Hogy mekkora károkat okoztak, arról fogalmuk sincs, de legalább jót szórakoztak, az is valami. Hogy a következmények miatt hány újabb megítélést kaptam, ezáltal hatványozva a batyum méretét, már ne is beszéljünk… Szerencsésnek mondhatom magam, hogy van lehetőségem dolgozni ezzel, gyógyulni, de sokan még a felismerésig se jutnak el, csak görgetik maguk előtt az egyre növekvő sziklát, ameddig az vissza nem gurul, és dózerolja őket a szakadék mélyére. Milyen jó lenne ezt kivédeni, és a gyerekeinket a megismerésre és elfogadásra tudnánk nevelni, hogy a kegyetlenkedéseket minél tovább elkerüljük! Persze először mindent magunkban, utána házunk táján.

  8. Én rendszeresen kapom a megjegyzéseket. hogy a közel 3 éves lányom, miért ül még babakocsiban.. Ő ilyen kis kényelmes / lusta? Nem szeret futkározni? stb. Hát az a helyzet, hogy szeretne ő, csak nem tud. Mert ugyan nem látszik rajta elsőre, de mozgássérült és nemhogy futni de állni is alig tud. Szóval nem minden az aminek látszik….

  9. Miért ítélkezünk? És miért engedjük be az ítéleteket, miért engedjük hogy bántsanak? Mert legbelül magunk felé is gyakran nem szeretettel és elfogadással fordulunk, hanem ítélkezve. “Én olyan béna/szerencsétlen/kétbalkezes/stb. vagyok”, mondjuk gyakran, hogy csak az enyhébb ítéleteket említsem. “Biztosan én nem szerettem eléggé a gyerekemet, ezért lett (megfelelő jelzőt helyettesítsd be)” “Biztosan nem vagyok elég jó, ezért csal meg a férjem.”
    Ezeket az ítéleteket kintről hallottuk és elhittük. És most már mondjuk magunkra is. Miért hiszünk ezeknek a kívülről jövő ítéleteknek? Csak akkor tudnak bántani, ha elhisszük, és ekkor ezek a mondatok legbelül megcsöngetnek egy pici csengőt, ami minden önbizalom-hiányunknak a forrása.
    Csak az az ember ítélkezik akinek legbelül félteni való gyenge pontja van, aki elhiszi mások (és saját) ítéleteit magával kapcsolatban és ezért “A legjobb védekezés a támadás” felkiálltással vagdalkozik minden irányba, hátha ezzel másra tereli a figyelmet a saját vélt gyengeségeiről.
    Én is gyakran esek ebbe a csapdába, és most már felkapom a fejem bármikor amikor nagyon negatív vélemény kezd forrni bennem valamiről. Hisz mi közöm hozzá? Van ami az én dolgom, és van ami a másik ember dolga. Most már tudom, hogy ha más ember dolgán fortyanok fel és érzek olyanokat hogy “ettől a hideg ráz”, “az ilyen embereket nem bírom”, az csak egy finom jelzés belülről hogy valószínűleg én is ilyennek látom néha magamat és nem bírom magamat, nem tudok megértéssel és szeretettel fordulni magamhoz amikor ilyen vagyok.
    Szerintem amikor másokon ítélkezünk, magunkon ítélkezünk, és ez a legnagyobb vétség!

    • Ez így van! Rengetegen szenvednek önbizalom hiányban és sokunknak jó lenne egy önismereti tréning is 😊 nem szabad felvenni a kívülről jövő ítéleteket pont azért mert mi tudjuk mi a valóság!
      Nekem tetoválásaim vannak és faluban lakok…érdekes arcokat vágtak sokan, mikor meglátták…de nem foglalkozok senkivel se!
      Ráadásul ferjem Németországban dolgozik, egyből mindenki azt hitte gazdagok lettünk. Szüleimre is azt hitték tele vannak pénzzel pedig apukám kitartó gyüjtögetésének,spórolásának és a nagyszülőknek köszönhető hogy most mikor felnőttek a gyerekeik kertes házban élnek.
      Szóval lehetne folytatni a sort…. Sajnos itthon mindenki mással foglalkozik! Nem magaval!

    • “amikor másokon ítélkezünk, magunkon ítélkezünk”
      Ez így van. Minél kevésbé képes valaki magát – úgy, ahogy van – elfogadni, annál inkább ítélkezik másokon.

      • Ezt egyébként szakaszokban látom magamon. Az a cél, hogy ne ítélkezzek. Amikor magam fölött török pálcát, mindig több az ítéletem mások felé is. A nyugodt, elfogadó periódusokban nagyságrendekkel elfogadóbb vagyok.

        • Igen, ez így van. Mások elfogadása az önelfogadással kezdődik szerintem.

          • Jézusom, mi lehet a Bayer Zsót lelkében! Igaz, ő megélhetési homofób-hímsoviniszta-rasszista-antiszemita, az lehet, más műfaj.

            • Bevallottan megélhetési, el is mondta. Ami nagyon tetszett, az Szörényi odamondása. Ő aztán igazán, őszintén, mélyen, meggyőződéssel jobboldali, igazán jó tőle olvasni Bayer ekézését, már az Alföldi-féle István a királynál, de most frissiben is olvastam, hogy ez a Bayer, aki fikázza őt is, az a Bayer, aki portás volt a Fonográf klubban ;)

  10. Én is megkaptam,hogy Anyámat milyen könnyen lepasszoltam élete utolsó 11 napjára.. Csak azt nem vették figyelembe,hogy előtte 3 hónapig pelenkáztam,etettem,mosdattam. 4kor keltem,hogy rendbe tegyem őt is,magamat is,és keltsem az akkor 3 éves fiamat,hogy 6ra ott legyünk az oviba. Rohanás a melóba,5re vissza a gyerekért,gyomorgörccsel haza,hogy Anyut hogy találom… Amikor a gyerek zokogva áll a szobaajtóban,hogy nem mer bejönni,mert ez már nem a Mama,és Anya te is gyere ki… Mindezt segítség nélkül.
    Az volt az a pont amikortól magas ívben teszek rá,ki mit gondol! Az én életem!

  11. hasonlókat kaptam én is. mikor mész férjhez? vártam az igazit,és eljött. mikor szülsz? megvártam amíg megérek rá. hiszti.elkényeztetett kismama vagy. 24órában feküdnöm kellett,hogy ne vetéljek el.miért zárkózol be.ez nem normális. depresszió.agórafóbia.pánik betegség mellett még az udvarra se mertem kimenni, hogy mentem volna nagy tömegbe így?minek az a sok bogyó? tudjak emberek közé vagy legalább a boltba menni. tusi

  12. Autista fiam van. 20 éves. A másik 30 éves, és lassan kiderül, hogy valóban skizofrén-e. Feleségem 30 évből 3-at dolgozott (3 másik gyerekünk is van) nyugdíj-szerzőt. A 20 éves ma is otthon van, váltjuk egymást, amikor én hazamegyek, feleségem megy dolgozni. A nagyobbik 4 órát dolgozik (amikor), és most nem tudom, hogy 20 év múlva hogyan tartom el. Ennyit az igénytelenségről, és a nem tesznek semmitről.

  13. Miért ítélkezünk? Szerintem kb két ok miatt. Egyrészt azért mert jobbnak kell magunkat érezni másoknál különben magunkba zuhannánk. Amikor beszólunk valakinek, hogy igénytelen kövér, akkor megdicsérjük magunkat, hogy lám, mi meg milyen szép karcsúak vagyunk… legalábbis hozzá képest. Amikor csesztetünk valakit, hogy miért adja be az idős apját otthonba, akkor elégedettség tölti el a szívünket, hogy bezzeg mi ilyet sose tennénk, milyen derék emberek is vagyunk. Mindenkinek kell az önigazolás, hogy legalább ebben a tekintetben jobb, mint mások.
    Másrészt meg azért mert az életben muszáj, hogy előítéleteink legyenek, különben nem funkcionálnánk. Muszáj kategóriákat csinálni a fejünkben és mindent én mindenkit ezekbe a kategóriákba egy pillanat alatt betenni. Ha valakiről kiderül, hogy tolvaj, akkor az rossz és pont. Nem töltünk órákat azzal, hogy gondolkodjunk rajta, hogy vajon miért is lett az és hogy ebben mennyi az ő szerepe, mennyi a környezeté stb. Három információval eltelne az egész nap, erre nincs idő. Tolvaj = rossz. Kövér = lusta. stb.
    Persze egy-két esetben utánagondolunk, megértjük, átgondoljuk a véleményünket, de az esetek 99%-ban erre sem időnk, sem energiánk nincs.

    Nagyon igaz, amit fentebb írt valaki, hogy az ítélet csak akkor bánt, ha magamra veszem. Persze mondani könnyű, hogy ne vegyem magamra, de valahogy ezt kell megtanulni.
    Amellett persze, hogy egy kicsit azért nyitva is a fülünk a kritikára, mert lehet, hogy tényleg kövér vagyok, lehet, hogy tényleg keményebben kellene dolgoznom és lehet, hogy tényleg jobban oda kellene figyelni a családomra.

    • Na.. Pont ezt akartam én is írni, hogy ezen (el)ítéletek azért általánosítva és általánosságban általában célba találnak, és mint tudjuk az igazság fáj a legjobban. Nyilván vannak olyan esetek, amikor pusztán a körülmények okolhatók és teljesen igaza van Eszternek, hogy azért ezekkel az ítélkezésekkel sokkal óvatosabban kellene bánni, pont azon kevesek miatt, akik “nem tehetnek róla”. Ugyanakkor a hiperérzékenységen is lehetne tompítani az érintetteknek, és nem felkapni a vizet egy ártatlan kérdésen: mikorra tervezel babát?
      Lehet erre válaszolni, érvelni, s nem egy dühös “SOHA!”-val elintézni. El lehet magyarázni a “normális”-nak, hogy ki és miért is gondolkozik másképp, hogy az ő értékrendjében a dolgoknak más prioritásuk van, lehet meggyőzni, nyitottabbá tenni a kérdezőt, a társadalmat.

      Aztán akadnak olyan esetek is, amikor a kivülálló/közelálló jobban lát meg dolgokat, összefüggéseket. Pl. mert tapasztaltabb, vagy mert ő már megjárta ugyan azt az utat, ahol gyereke, barátnője, szomszédja jár épp most, netán tudja, mert átélte, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Vajon ilyenkor van-e abban felelősségünk, hogy szóljunk, hogy kritizáljunk, hogy befolyásoljunk, netán finoman vagy épp terápia jelleggel kényszerítsünk? Vagy a tolerancia nevében hagyjuk a dolgot, csukjuk be a szemünket, forduljunk félre?

      Sajnos a példák között említett bántalmazott anyuka érvelése engem nem győzött meg. A legtöbb, amit ilyen esetben tehet az ember, hogy elfordítja a fejét, nem látja meg a monoklit a szeme alatt, de megérteni, azonosulni azzal, hogy “És szerettem Istvánt, voltak szép emlékeink…” Hát…

      Az én húgom teljesen egyedül, senkitől sem zavartatva cseszte el az életét, csupáncsak mert adott kritikus pontokon nem akartam/akartunk beleszólni az életébe… Mai fejjel azt mondom, határozottabbnak kellett volna lennem. Ez a kérdés és történet is messzire vezet…

      • Ha le akarod írni, szívesen meghallgatjuk :)

      • Valahogy én azt látom, hogy egy-egy probléma – vegyük akár a kövérséget is, akár a bántalmazó kapcsolatot – leküzdéséhez a legtöbbször irdatlan adag mentális muníció kell. Adott pillanatban ez nem mindig áll az ember rendelkezésére. A segítség sokszor sok pénz, az sem mindig van.

        Én azt mondom, hogy persze mindenki eldöntheti, hogy a gyíkemberekre, az anyjára meg az exére fogja-e a saját nyomorát, vagy vállalja a felelősséget és változtat rajta. De a kettő közötti út sokkal göröngyösebb, mint hinnénk. Van, hogy tudom, mi minden a bajom, a nyomorom oka, és még mindig nem tudtam letenni, hiába dolgozom rajta jó ideje. Kívülről ez is úgy néz ki, mint a túlsúly vagy a bántalmazás ténye, csak kevésbé látványos (amikor épp nem sír az ember)

        • Igazad van. Hatalmas mentális erő kell. Akkor tud bármin változtatni az ember ha felismeri saját felelősségét. Nem könnyű kilépni pl. egy bántalmazó kapcsolatból. Sajnos érthető sok esetben. ( talán a külvilág is segíthetne ) Nem könnyű lefogyni mondjuk egy pajzsmirigybetegnek sem. Nem elég a beállított gyógyszer. Sajnos itt is közbe szól az anyagi lehetőség is. Tehát ha valaki ápolatlannak tűnik ? Sok oka lehet.
          Nem könnyű nőnek lenni a mai világban. Régen sem volt az, sajnos most sem az. Nagyon sok bántó megjegyzést lehet hallani férfiak szájából és legnagyobb sajnálatomra nők szájából is. Lesz gyerek ? nem lesz ? munka? család ? Miért kell bárkinek is ebbe beleszólni. Minden ember önmaga dönti el. Mai nap szembesültem azzal, ha egy ember állítólag jó szakember és jó családapa ? akkor már nyugodt szívvel ribancozhatja és kurvázhatja azokat a nőket akik mondjuk nem szeretnének családot ( mert talán tudják hogy ők nem alkalmasak rá – hiszen nem mindenki az. ) Ami meglepett, nők álltak mellé és adtak neki igazat..sőt.. :)

      • A húgodhoz. lehet, hogy jó lett volna határozottabban beleszólni az életébe. Meg az is lehet, hogy ha megpróbáltál volna határozottabb lenni, akkor dacból még nagyobb őrültséget csinált volna, még jobban elrontotta volna. De egy biztos: NEM azért él úgy, ahogy, mert te nem szóltál bele, hanem mert adott helyzetekben ő úgy döntött, ahogy.

  14. Sokáig játszottam megmondóembert a barátaim körében, és sajnos sokszor kaptam olyan visszajelzést, hogy jó lett volna, ha akkor rád hallgatok. Mindeközben a saját életem, a saját döntéseim is tele voltak hibával, no de mennyivel könnyebb ez másnál….
    Aztán egyszer eljött az a pont, amikor rádöbbentem mennyire is utálom, amikor “kiderül” hogy igazam van más életét illetően.(és közben én esetleg megint elcsesztem valamit saját magamnál)
    Nem egy az utunk, nem tartunk ugyanott. ….és ha nem szendvedjük meg saját önismeretünket, mert mással foglalkozni sokkal, nagyon-nagyon sokkal könnyeb, akkor sokáig azt hisszük: mi tudjuk a tutit.
    Akinél pedig “minden rendben” különösebb önfoglalkozás nélkül is, az szerintem legyen nagyon hálás. :-) Én mindenesetre csak gratulálni tudok neki.

  15. Mert van az hogy altalaban azokrol szeretnek fennhangon itelkezni, akik pont nem teszik masok felett? Sok elegedetlen , boldogtalan ember okoskodik masok eleterol, csakhogy az ove kicsivel kevesbe tunjon szanalmasnak….

  16. Amelyik nő nem ellett még hatot, az nem is nő.

4 visszakövetés / visszajelzés

  1. A tökéletes kontroll illúziója, a Velem Ez Nem Történhet Meg, Mert-szindróma | Eszter's Offtopic
  2. Bárcsak elmondta volna ezt nekem valaki a szexről (a biztonságos szexről) | Eszter's Offtopic
  3. Ez (nem) ment idén: a 2015-ös blogstatisztika, számokkal és sztorikkal | Eszter's Offtopic
  4. 7 dolog, amit a szakításról tanultam – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: