Aktuális

Kardot hurcolni

Elsőként érkezik. Öt éve nem láttam. Porcelánt ölelek, ahogy köszöntöm. „Gyere, a többiek még nem jöttek. Wellkóma-drink, mit kérsz?” – hellyel kínálom.

Áttetsző a tekintete, világosabb a szeme. Százéves aggastyán ül le. Szótlanul mosolyog. „Hogy vagy?” – kérdezem, valójában: „bízhatsz bennem”. Sosem voltunk egymáshoz közel, de mindig kedveltem.

„Nem jól.” Kérdez a szemem. „Még mindig Steve”. Steve a fiú, akiért idegenbe ment. Ennyit tudok. Ennyi elég. „Pedig már lezártam, de…” – küzd a gravitációval, aztán átszakad a gát. Papír zsebkendőért ugrok.

Belém hasít: ez a lány kardot hurcol. Botladozik a súlya alatt. Kurva fehér elefánt. „Miért szeretek, ha csak fájdalmat érzek…? Mikor ér már véget…? Mikor teljesítem a feladatomat…? Miért vagyok egyedül, és miért érzem azt, hogy kardot hurcolok egy csatatéren keresztül?”- VNV Nation, régi, primitív nóta. Az érzés is az.

Fel-fel nézek én is, ahogy beszél.

Abban a stádiumban van, amikor már mindent tud, mindent ért. Azt is, miért jobb így.

És megbaszhatja minden tudását.

Az agorafóbiás is hiába érti, hogy semmilyen veszély nem leselkedik rá az ajtón kívül, izzadtan remegve fog szűkölni a kapuban.

Ó kicsi, lány, hiszen már te is tudod, hogy ez a történet jó ideje nem Steve-ről szól.

Persze, Steve-et láttad úgy, ahogyan mindenkit látunk majd, amikor nem lesz szükségünk testre. Ahogyan a Teremtő lát minket. Paradox módon mi itt most épp a test kötésében látunk így, ha látunk. Ez a narkózis, ez a függőség, amibe belekerültél.

(Ha vigasztal, ez a nemesebb fajta a sok közül. Jobb például, mint az anyagi függőség, esetleg a társfüggőség. Te legalább tök jól megvagy egyedül is.)

De az istenszemben nincs görcs, nincs birtoklás. Ez te vagy, drága testvérem, ez te vagy az anyagban.

Ezek mi vagyunk. Ezek a történetek ezen a ponton már nem steve-ekről, jóskákról, zsanettekről és helgákról szólnak, hanem rólunk. A sebeinkről. Azok visszhangoznak ilyenkor bennünk, mint a dob, ha megpuhította bőrét a tűz.

Arról, hogy anyád ott akart hagyni a kórházban. Hogy apád lelépett, amikor kétéves voltál. Anikó néni megalázott mindenki előtt elsőben, mert nem volt tornazsákod. Kicsúfoltak, mert nem futottál elég gyorsan. Fogadásból csókolt meg az első fiú, akit szerettél. Megcsaltak, hazudtak neked, elhagytak. Nem vettek fel kisgimibe, ötödik lettél a versenyen, téged küldtek el a munkahelyről.

Nem voltál elég jó, nem kellettél, nem tudtad megmutatni, átadni magad. Ahogy és ahányszor gyöngyöt szórtál a disznók elé, és ott álltál üresen, kisemmizve.

Minden beteljesületlen álmodról, vágyadról, reményedről szól. A hitről, amit önmagadba – és ennek szűrőjén át a világba – vetettél.

És még ki tudja mi minden másról, amire ezen a ponton rálátásod sincsen.

Ez visszhangzik most benned Steve-en át, aki… lényegében mindegy is most, mit tett: visszaélt a nyitott szívvel, vagy éppen nem kívánt élni vele. Netán élt, de eddig, és nincs tovább.

Azért fájsz, mert ezeket a múltbéli sebeket éled tudattalanul újra, és a jövőre vetített vágyaidat temeted: rettegsz, hogy a nap, ami most lement, soha többé nem jön fel megint. Közben magadat ostorozod: magadat, aki az örök mostban nem elég jó, nem kell.

Nem elég jó, nem kell. Ez a pokol kénköves lángja, nem az, ami a mesében van.

Ebben most alámerültél, ugye tudod? Kikerülhetetlenül. Megnézted, mi van itt lent, hát fejtsd is meg, hogy magad mögött hagyhasd.

Itt van még egy zsepi, kicsi lány.

Tegyük le a kardot, a háború csak pusztulást hoz.

Advertisements
Eszter névjegye (828 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

54 hozzászólás Kardot hurcolni bejegyzéshez

  1. Na, ezt nem munkában kellett volna olvasnom … :( :(

  2. 1ébként ezért nem akarok soha többet semmiféle pszicho jellegű terápiába menni, ahol megérteni meg megtudni kéne dolgaimat. Mert párszor már péppé frusztrálódtam életemben azon, hogy aztán megbaszhatom a nagy erőfeszítéssel összeszedett tudásomat.

    • Én még nem voltam konkrét terápián, de szeretnék, és valami olyat akarok, ami a megszerzett tudást segít feloldani. Nem tudom, ilyen van-e.

      Beszéltük múltkor a csajokkal, hogy néha jobb volna nem tudni semmit sem. Boldogok a tudatlanok.

      • Ezért favorizálom pl a kinezt meg a sokat basztatott családállítást, mert az azért mélyebbre mennek és azonnal hatnak, mintsem a klasszikus agyalós-megértős-menjünk le mindennek az aljára-aztán ne tudjunk kimászni vackok. Többek közt ezért érzem akkor szemétségnek, és ami rosszabb, hibának, azt hogy kontextusából kiragadva, felületes információk alapján divat ma szidni a családállítást öntudatos körökben. Mert ott van benne az a szó, hogy “megbocsájtás”.

        • Na, családállításon például voltam, még 2008-ban, és nekem is pozitív, konstruktív, sok megértést hozó élmény volt! Volt hozzá pszichodráma és kinez is, jól kiegészítette egymást a kettő… bocs, három.

          A családállítást azért szokták támadni, mert “fúúúúúj-megbocsát-a-bántalmazónak-TEHÁT-legitimizálja-a-bántalmazást” és “fúúújj-áldozathibáztat”. Emiatt mindig összetűzésbe keveredek sok emberrel: a megbocsátás nem azt jelenti, hogy tűröm továbbra is a szart, hanem azt, hogy kilépek belőle, de feloldom a fájdalmát. És az egyéni felelősségvállalás nem áldozathibáztatás: én pl. pontosan tudom, hogy mi az, ami az én felelősségem egy élethelyzetben, és vállalom, mert amíg ezt fel nem ismerem, nem fogok tudni kilépni se (persze úgy se egyszerű).

          • Pontosan. De ezt nehéz kívülről megérteni. Ha benne vagy az felszabadító. De amikor így vadítják látatlanban az embereket, olyankor a lehetőséget veszik el tőlük.

        • Nem azért basztatják, mert ott a szó, a megbocsájtás alapvetően fontos más terápiákban is, csak épp nem alapból, mert csak, hanem sok munka, szükség esetén kiélt harag UTÁN, nem pedig kvázi parancsra. De még csak nem is ez a basztatás oka, hanem Hellinger – és egy rakás követője – elképesztően középkori módon patriarchális szemlélete.

          • Én csak a továbbfejlesztett, modern, nőbarát verziót ismertem már meg, az eredeti technikát már nem, így arról nem tudok nyilatkozni. A pszichodráma volt elsősorban remek módszertani kiegészítése annak, ami történt, anélkül pl. nem tudom elképzelni, mit tesz az ember a kapott infóval/feltépett sebbel.

            • Igen, a másik alapvető szakmai ellenérv, hogy a családállítás után az esetleg feltépett sebbel, traumával magára hagyják a családállítók. Lényegében egyfajta diagnosztikai módszer lehetne, de semmiképp sem terápiás, magára hagyni így a pácienst megoldás nlékül, ez súlyos szakmai hiba.

              • Én kétszer állítottam, kétszer voltam segítő, ott a feloldásnak fontos szerepe volt, tulajdonképpen az volt a lényeg. El tudom képzelni ezt a technikát úgy is, hogy az állító utána terápiás beszélgetésen beszéli meg a facilitátorral a tapasztalatokat, aki persze képzett szakember, nem az EZO TV-n vett magának pszi-sebész oklevelet.

                • Az jó, ha van ilyen is, a gond az, hogy nem “kötelező” velejárója a módszernek.

                  • Sokan vannak, akik utána utógondozzák az állítót. Szerintem ez is csak olyan dolog, ami fejlődik a gyakorlati alkalmazással és a tapasztalatok gyűjtésével. Mostanra már nagyon kevesen vannak, akik konkrétan Hellingerhez és az ő patriarchális nézeteihez mennének állítani. Én ismerek néhány nőt, aki ezzel foglalkozik, állati nehéz lenne őket szubmisszívnek vagy patriarchális értékrendűnek nevezni. A módszer maga pedig olyan gyors és jó, mint a sebészkés. Természetesen nem mindenre jó. Akár a sebészkés :)

                    • blaci200 // június 1, 2015 - 15:57 //

                      Pszdrámás kötökben általában elég jókat mondanak a módszerről. Ugyanakkor résztvevőktól hallottam, hogy nincs utógondozás, nem egytől, nekem ebből az jött le, hogy inkább ez a jellemző. Ha nem így van, az jó. Azt is hallottam, szintén résztvevőtől, hogy konkrét tanácsokat kapnak, éspedig abban a formában, hogy “meg kell bocsátanod”. Alighanem a patriarchális vonalnál volt az illető (igen, naná, hogy a szüleinek kellett megbocsátani). Olyan is volt,hogy az apának kellett megbocsátani az abúzust. Ezek elég durvák, de persze lehet, hogy a nagy port felverő de valójában elenyésző kisebbség. Mindenesetre ha elenyésző, akkor is fel kell hívni a figyelmet arra, hogy igenis létező, és rendkívül ártalmas.

                    • Ez a “meg kell bocsátani” egy remek tanács, csak éppen olyan mentális muníció kell hozzá, amiben őrült sok munka van a megértések széles tárháza mellé. Na, ehhez kell a legtöbbször segítség.

                    • blaci200 // június 1, 2015 - 16:04 //

                      Igen, pont ez az. Nagyon erős munka, önértékelés, a düh, a harag megélése, feldolgozása. Ez nem megy sebészkéssel.

                    • Olyannal nem találkoztam akinek ártott volna. Max nem használt, ha nem volt még elég érett a helyzet vagy ügyes a terapeuta, hogy dolgok a helyükre kattanjanak. Akkor legfejlebb csak ott tart mint annak előtte. Egyébként ilyet hogy “Meg KELL bocsájtanod” senkinél se hallottam (4 alkalom eddig, 2 jó, 1 sápadt, 1 akivel kapcs kétségeim vannak. Alkalmanként 8-12 fő résztvevő)

                    • Különben mindkettőhöz, főleg a kettő kombójához meghoztátok a kedvemet. Sőt, a legjobb az állítás-pszichodráma-egyéni terápia kombó lehet (a kinezt én pl. annyira nem érzékelem, sokan meg azt dicsérik). Kérek majd linkeket, telszámokat privátban, if possible, please.

                    • (Amúgy meg érdekesmód nekem a pszichodráma nem jött be. De nagyon nem. Ott blokkoltam le úgy, hogy a drámavezető is megrémült, hogy hogyan hoz ki belőle. Családállításra egy darabig azért nem mentem, mert féltem, hogy olyan lesz. Nem olyan.)

                    • blaci200 // június 1, 2015 - 16:08 //

                      Hát a pszdráma sem univerzális :) Ez biztos.

                    • Lehet az is függ attól, hogy hogyan, ki csinálja, ilyesmi. De nyilván az egyéni lelki alkattól, preferenciáktól is.

                  • Az lehetett, hogy Hellinger úr munkáját, mint fő patriarcháét, gyorsan kanonizálták, és csak mostanában, az új generációnál lett tere a módszer továbbfejlesztésének. Mert Hellinger ráérzett valamire, ami működik, de aztán megállt a történet, mintha a kaját csak félig főztük volna meg, hiába jók az alapanyagok, és a nyers tojás olykor megfekszi a gyomrot.

                    (Ha az eredeti rendszer hiperpatriarchális, gondolom, pár poshadt, lejárt szavatosságú összetevő is került a tálba esetleg.)

                    • blaci200 // június 1, 2015 - 15:55 //

                      Pont így van, és pont ezért támadják. Másrészt abban Matifának igaza van, hogy a továbbfejlesztett módszer, a poshadt öszetevők iadobásával, akár hasznos is lehet.
                      Moreno elvi dolgait is felettébb óvatosan kezelik a komolyabb peszichodramatisták, miközben a módszeren magán alig változtattak, illetve kifejlesztették válrozatait (pl. gyerek-pszichodráma), de az más kérdés.

                    • Ha belegondolsz, Freudon ma már nevetünk, ha nem is mindig jókedvűen. De a maga idejében áttörés volt.

          • Nem parancsra van és nem is kötelező, csak ha már megérett rá a helyzet. Az van hogy rohadtul nem érdekel miylen a szemlélete _elméletben_ ha a gyakorlatban többet ér – hangsúlyozom, JÓ terapeutánál, mert vannak vackok ebben is dögivel – mint a sok kurvakorrekt csak épp semmire sem jutó főokos. És főlegde rühellem, ha valaki összeolvas mindenfélét róla, aztán már véleménye van, holott sose próbálta belülről. Ill inkább csak opinion leaderek esetében tartom ezt gáznak, akiknek számolniuk kéne azzal, hogy a véleményük visszatartó erő lesz esetleg oylanok számára, akiken pedig segítene.

  3. Huhh. Olvaslak rég, vegyes érzéssel…(bár mindig adtál valamit és a vegyes érzés nem rajtad múlott) Ez most nagyon elevenbe vágó, nagyon aktuális, nagyon meg kellene értenie mindenkinek. Ezek azok az árnyak, amiket előbb-utóbb mindenkinek látnia kell. Nincs menekvés, csak kerülőút, ami csak időt ad. És feldolgozni nem lehet…csak hordani. Meddig?! Örökké. Viszont a megoldás is a soraid között van. Azt mondta minap egy “boszi” a Mesefaluban kislányomnak, hogy nem lehet egyszerre énekelni és félni…;) Nos, én azt mondanám nem lehet egyszerre félni és jelen lenni. Csak egy pillanatra tudod letenni a terhet, aztán arra törekedni, hogy az a pillanat tartson örökké. A MINDEN a SEMMI-ben elrejtve, zseniálisan egyszerűen, viszont ez jelenti a pokolból a mennyországba érkezést is. Köszönöm, hogy írsz ;)

    • Köszönöm a kommentet. :) Ó, “nem lehet egyszerre énekelni és félni” – ez nagyon tetszik. Valószínűleg semmilyen fényoldali dolgot (szeretni) nem lehet EGYSZERRE, tehát a jelentben csinálni a sötét oldalival (fájni). Amikor ez megtörténik, ezek szerint törvényszerűen ki kellett lépnünk a jelenből, és belépni a múlt mocskába és a jövő félelmébe.

      (Frankó lenne, ha ezt nem csak elméletben tudnám ilyen flottul… de akkor valószínűleg már le se születek. *sóhaj* – tenném hozzá, de minek rontsam el ezt a tiszta gondolatot, amit most csatornáztam? Úgyhogy nem is teszem hozzá, ennyi. :D)

      • Hm. Azért a zeneirodalomban ott van egy pár fájdalmas ária, és mi van a siratóénekekkel? Énekelni és félni nem tudom, lehet-e, de énekelni és fájni biztosan lehet.

        • De az játék. :)

          Igaz, az élet is az. Csak azt komolyabbnak érzékeljük. :P

          • A siratóénekek nem voltak játékok, valódi halottat sirattak. Akár hozzátartozók is. De ha egyébként jó színész, akkor Mimi is szenved a színpadon, akármilyen fura is másrészről, hogy tüdőbetegen teleénekli az Operát.

            • Az ének egyfajta kreatív, művészi produktum. Nekem is sok ilyenem származott már a fájdalomból. De az minden esetben csökkentette a fájdalmat, elsősorban azért csináltam. Szerintem ez lehet itt is: a siratóének során csökken, esetleg a végére – reggelre – háttérbe szorul a fájdalom. A létrehozott fény, a produktum, kioltja azt. Ezért csináljuk.

        • Nem tudom Te hogy vagy vele, de ezek a típusú zenék engem töltenek. Fáj, de hagy fájjon érzést adnak…utat engedsz a fájdalomnak, így nem rabol, hanem tölt! A félelem és a fájdalom között őőőőőrülten nagy különbség van szerintem. Az egyik szükséges, a másik szükségtelen rossz;)

          • Ó… hát nem pont erről írtam itt? https://barokeszter.hu/2011/08/07/emlekezz-az-elmulasra-is/

            Nos, aszondják, a félelemnek fontos önvédelmi funkciója van. A fájdalom is mutat valamit. Nyilván szükségesek.

            Más kérdés, uralnak-e.

            • Valóban erről írtál és így utólag azt is megtudtam mit akar az élet tőlem azzal, hogy nekiállok kommentelni, okoskodni, önmagamat kitárni:D Nagyon joóó. Az önmegsemmisítéshez egy lábjegyzet..: olyat már éreztem bizonyos helyzetben, bizonyos muzsika hatására, hogy most akár meg is tudnék halni…ebben nem volt semmi szuiciditás, csak minden a helyére került abban a PILLANATBAN, teljesnek éreztem magam, az életem. Számomra ez a legtöbb amit egy művésztől vagy a nagy MŰVÉSZTŐL kaphatok. Ja és még az is eszembe jutott, hogy ki van téve a kirakatba, mégsem egyértelmű: sírva vigad a magyar :P

          • Katartikusak, mint egy igazi tragédia is. A színészet is poziív ,a szobrászat, a festészet is. A Laokoón csoport, a Volt szép fegyverkovácsné vagy a Guernica is ilyen.
            Eszter, persze, hogy csökkenit a fájdalmat, ez igaz, de akkor is erősen összefügg a fájdalommal.

            • Hogy a művészet igen gyakran fájdalomból jön létre, az nem kérdés. Az sem, hogy nem énekelhetünk csak virágokról, mert a világon nem csak az van, hanem van fájdalom is.

              BéZé szerintem arra célzott, hogy amikor fényt csinálsz a sötétből, a sötét eltűnik (egy kis gyertya fényt csinál, de egy nagy világos szobába nem tudsz egy kis sötétséget bedobni). Tehát énekelsz, és közben csökken a félelmed, fájdalmad, majd – ha elég kitartóan teszed – megszűnik.

              Damnit, túl egzaltált filozófus vagyok ma.

  4. Sok dolgunk van, és valóban ott tartunk ahol megérdemeljük. Objektív a mérce, a mi szubjektív mérő eszközünk ezzel nehezen boldogul :) A LÉTTEL egyesülni kívánatos cél a spirituális körökben, pedig az se nem JÓ, se nem ROSSZ. Azt gondolom a SZERETET tiszta teremtő energia, kívül a dualitáson. A mennyisége azon múlik, mennyit engedünk közel magunkhoz…MI nem és csak MOST tehetjük meg :P

    • Hát ha én azt érdemlem ahol most tartok, akkor megbaszhatom az életem. Ha elhinném, hogy a helyzetem egyenlő azzal, ami kvalitásaim alapján jár nekem, itt helyben felakasztanám magam. Konkrétan a depresszióm egyik fő tünete, hogy néha elhiszem, ennyi jár nekem és nem több. Be is tenné az ajtót, ha ezt a gondolatot nem tudnám elküldeni a vérbe.

      • Az azt kapod, amit megérdemelsz, meg a bevonzottad borzasztó veszélyes TÉVhitek. A vonzás alatt sokan azt értik, hogy pl. ha gyűlölködsz, akkor gyűlölettel fogsz te is találkozni, ha megértés van benned, téged is jobban megértenek – ebben van némi igazság, persze úgy, hogy inkább a jót vagy a rosszat tapasztalod meg, nem úgy, hogy csak azt kapod, amit adsz – de még így is legfeljebb annyi igaz benne, hogy nagyobb az esélyed ilyesmire. De pl. az, hogy szerető vagy bántalmazó családba születik-e valaki, nyilván nem bevonzás kérdése, nem is szemléleté vagy a csecsemőben lakó szereteté.
        Soha ne hidd el, hogy csak annyit érsz. Mindenki sokat érdemel.

      • Úgy mondanám, hogy az “azt kapod, amit megérdemelsz” és a “mert bevonzottad” egy brutális leegyszerűsítése mindennek, amire az embernek adott ponton – épp érintettsége folytán – nincs rálátása, és rengeteg tényező összjátéka. Mintha azt mondanánk, hogy a leves víz: persze, van benne, sok, de van azért más is, ezért aki azt mondja, hogy a leves víz, az vagy hazudik, vagy elképesztően sekélyes gasztronómiai élményei vannak.

        Veszélyes azért lesz, mert egyrészt lelkifurdalást kelt(het) és öngyűlöletet ébreszt(het), másrészt legitimizálja az erőszakot, az elnyomást, mint válaszreakciót, s ilyesfolytán bebetonozza azt azokra az időszakokra, amikor a mozgástér elképesztően szűk. Merthogy a saját hajunknál fogva nehéz kihúzni magunkat a mocsárból.

        Arról szól főként a hétköznapi életben az egész vonzás törvénye-hájp, hogy:
        – self-help termékek és szolgáltatások értékesítése ezerrel;
        – az össztársadalmi felelősségvállalás lerúgása magunkról, hiszen “ő kérte a pofont”, az ő baja, bezzeg velünk ez nem fordulhat elő, “ha jók vagyunk”.
        És ez azért szomorú, mert maga a jelenség létezik, működik, de nagyságrendekkel több tényező árnyalja a képet annál, ami a felszínen látszik, főként kívülről, messziről, felületesen ítélkezve (akár magunk fölött)….

        • Különösen kedves, amikor valaki közelid tragikus és abszurd halála kapcsán dörgölik bele az arcodat, hogy vajon mivel rántod az ilyesmit magadra?
          És nem, nem képzelődöm, hogy vannak ilyen emberek. Vannak.

          • Ó, vetélés és halvaszülés kapcsán is szokták kérdezni a kezdő hobbispirósok, hogy “mikor döntöttél így”, “milyen gondolatoddal okozhattad ezt”.

            • Vajon ők miket vonzanak be ezekkel a szövegekkel? Remélem, valami 8 napon túl gyógyulót

              • Ez az a karakter, aki mantrázgatja és a fürdőszoba-tükörre írja, hogy “szép vagyok, jó vagyok, okos vagyok, sikeres vagyok, csodálatos férfi/nő vagyok”, miközben brutális elfojtásai vannak, amelyekkel nem néz szembe. Azt hiszi, ha ezt ismételgeti és vizualizálja, minden gondot megold, és elkerüli azokat a nehézségeket, amelyek miatt a másikat épp megítélte, “segítő szándékkal”, persze.

              • Egy nagy pofon után megkérdeznéd tőlük, hogy vajon szerintük ŐK mivel vonzották ezt be? :)
                Van egy koan: egy zen mestert meglátogat egy ifjú szerzetes, és megpróbálja mutatni, mire jutott a zen tanulmányozásával, elmondja, hogy nincs éhség és fájdalom, nincs boldogság sem, ezek mind csak illúziók. A mester erre nyakon vágja a bambuszbotjával, az ifjú felháborodik. “Ha minden csak illúzió, akkor mitől ez a felháborodás?” kérdezi a mester.

                • Ó, ebben minden benne van, amit erről tudni kell, tökéletes.

                  És a “tudni, érteni, átlátni” és a “megélni” közötti nem ritkán áthatatlannak tűnő különbség is, ami mostanában állandó tűnődésre és befelé figyelésre késztet.

  5. Gingerbread // június 1, 2015 - 23:23 // Válasz

    Nem akartam izekre szedni es ujraertelmezni az irasod. Nekem egyszeruen tetszett. Mert a szavakon tul volt az irasnak egy kulonleges visszhangja, ami lelekig ert. Meg brutalisan le a nyelocsobe. Ott elakadt, sebteben meg keresztulszaguldott a gyomromon, csakhogy visszaterjen az arcizmokig. Mert tenyleg. Ha van egy nyomorusagunk, rogton eszunkbe jut mind. Az is, ami a mienk se volt soha. Eleg egy erzet is, ha faj, ha tenyleg megmutatja milyen uresen, mikor mar szavak sincsenek. Es ennel is furabbak vagyunk. Akkor konnyebb a sokat is elviselni, ha latjuk masnak is kijutott. Megertjuk. Igy mukodik, hat jol van. Fenet! Ne higgyuk! De ujjaepulunk. Talan szebbe.Talan jobba. Talan erosebbe. Koszonom. Jo volt vegiggondolni, jobb lesz holnap felebredni, ma elaludni. :-)

  6. Wow, sohasem gondoltam volna, hogy a gondolataimat látom leírva valaki más által. Szinte szóról szóra.

    Szia Eszter, üdv mindenkinek, egy vagyok a sok közül, aki a híres “miért vonzódnak a nők a seggfejekhez” című írás “vonzott be”, csak hogy a topic szellemében maradjak. :D Azóta itt ragadtam, életemben először egy blog esetében.

    Meg kell élni a pokol legmélyebb bugyrát, nincs mese. Mindenkinek más a tisztító tűz, lehet az alkohol, sport, meditáció, pénzherdálás, munka, zene, ezeknek a kombinációja, bármi ami kiszakítja a megszokott kerékvágásból. És most nem egy… hétvégi happeningről van szó, hanem hosszú hónapokról, évekről is akár.
    És akkor nem is beszéltünk arról, hogy a baj általában nem egyedül jár (szinte logikus). Az a bizonyos kard egyre nagyobb lehet, szinte nem bírja már az ember cipelni.

    Talán ez az egyetlen dolog, amiben vakon hiszek az életben, dogmatikusan. Hogy muszáj a dolgoknak helyreállniuk. Nem lehet másképp. Viszont nem szabad azt várni, hogy minden olyan legyen mint régen, mert nem lesz. Valahogy el kell fogadni (hogy én mennyire gyűlölöm ezeket a kifejezéseket :D), hogy bizonyos dolgok olyan sebeket ejtenek rajtunk, amelyeknek a hegeit örökké viselni kell. Attól még teljes értékű emberek maradunk, és biztosan erősebbek. Legalább is remélem, hogy mindez így van… :)

    • Szia Péter! Örülök, hogy jöttél, légy üdvözölve itt! És örülök a kommentednek is, mert ezeket a szösszeneteket általában hirtelen felindulásból írom, és utána gyakran pirulok, hogy micsoda egzaltált baromság volt ez, vagy éppen mennyire kiadtam magamat. :)

      Nem is tudom, talán az a titka ennek az egésznek, hogy ezeket a hegeket tudjuk méltósággal viselni: elfogadva, hogy vannak, néha megfeledkezve róluk, néha megállva, és elmélázva a szépségükön. Ahogy írod, attól még teljes emberként, sőt.

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Miért ilyen rohadt nehéz az elengedés, ha igazából alig volt közünk egymáshoz?! | Eszter's Offtopic
  2. A tökéletes kontroll illúziója, a Velem Ez Nem Történhet Meg, Mert-szindróma | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: