Aktuális

Miért ilyen rohadt nehéz az elengedés, ha igazából alig volt közünk egymáshoz?!

“Azt mondd meg nekem, miért ilyen rohadt nehéz lezárni ezt az egészet, amikor még csak együtt sem voltunk rendesen?!” – kérdezi sírva egy barátnőm az éjszaka közepén. Ezt kérdeztétek sokan az ominózus seggfejes poszt kapcsán, és ezt kérdeztem már magamtól a tehetetlenség dühével keveredő fájdalmamban jó néhányszor én is.

Letting go - kép: thestudentscoop.co.uk

Letting go – kép: thestudentscoop.co.uk

1. Mert attól még, hogy nincs címke hozzá és a kerete sem látszik, az érzés az marad, ami.

Vannak ezek a definiálatlan kapcsolatok, amiket a bátrabbak úgy vállalnak be a Facebookon, hogy “bonyolult”, de a többség soha nem beszél a sajátjáról. Amikor beleszeretsz a legjobb barátodba. A plátói hülyeség, amit a kollégád iránt érzel. A megőrülés, ami egy kalandból lesz. A barátságok, extrákkal, ahol az egyik félnek kicsúszik a lába alól a talaj. A szeretőség, a másik házastársa és gyereke mellett, karácsonyok nélkül.

Mindegy, hogy lelkileg kapcsolódtatok vagy testileg, esetleg mindkét szinten, és az is mellékes, hogy milyen időintervallumot ölelt fel az aktussorozat: sikerült frankón belelátnod abba, ami az anyagon túl van, és az ezzel járó narkózis függőséget okozhat. De egyébként magyarázza ezt a fene, ezek a legszürreálisabb dolgok a világon… A lényeg, hogy ezeknek a kapcsolódásoknak a közös pontja az, hogy kötődsz, szeretsz. Viszonzatlanul.

A nehézséget tovább mélyíti a tény, hogy tudod: a felnőtt ember pszichoszexuális szocializációjához tartozik, hogy nem érez ilyesmit, hiszen egy büszke, értelmes emberi lény “nem fut olyan szekér után, ami nem akarja felvenni”. (Sőt, nem is nézegeti a Facebookját.) Aztán abszurd az egész: te a senkije se voltál soha ennek a másiknak, ilyesmit nem csak alapod, hanem jogod sincs érezni, ez az egész egy elrugaszkodott marhaság! És végül a környezeti tényezők is mélyítik a feldolgozás nehézségét: ha kilépsz egy régi párkapcsolatból, házasságból, együttérzőek veled az emberek, a plátói és/vagy titkos alagutakról azonban csak te (és sirámaidat hallgató néhány ismerősöd) tud(sz), és jó eséllyel még te is haragban vagy magaddal miatta.

Mi az igazság? Az van, hogy attól még, hogy nincs címke a kapcsolódáshoz és látható keretet sem kapott, az érzés, amit kiváltott, nagyon is az, ami, annak minden tünetével. Attól még, hogy nem látják rajtad és nem tudják rólad, és a saját véleményed szerint sem kéne azt érezned, amit, még ugyanúgy szenvedhetsz, mint az, aki felvállalt, valaha kölcsönös érzéseken alapuló kapcsolatból lépett épp ki. (Ez persze nem nyomorlicit, így ne is nyissunk vitát arról hogy ki szenved jobban, és kinek van inkább joga ehhez. Érzésekről beszélgetünk, mindenki a sajátját igyekezzen feldolgozni, illetve örüljön, ha már sikerült.)

2. Mert felnőttként már tudod, hogy milyen nehéz olyan embert találni, akivel… ennyi minden… ennyire jó.

A pszichológia azt mondja, hogy kamaszként azért döglik bele az ember a viszonzatlan(ná vált) szerelembe, mert akkor és ott, azon a ponton a véggel néz farkasszemet: még nem tudja, hogy ezt a fajta elutasítottságot és fájdalmat túl lehet élni, és ezért mérhetetlenül szenved. Később aztán átélünk még két, három, négy, öt… hasonló élményt, és lassan megtanuljuk: a dolgok sajnos így működnek, néha egyedül szeretünk, máskor pedig mi nem tudjuk viszonozni a másik olthatatlan szerelmét, rajongását. Ezek a dolgok – egészséges esetben legalábbis – nem racionális szinten dőlnek el, “a szerelem csak egy rohadt mágus, de ha elkapom, egyszer úgyis kiherélem”, mondja a Tankcsapda.

Már azt is tudjuk, hogy az értékünk – nőként/férfiként, emberként – nem ezen áll vagy bukik, viszont egy ponton az is világossá válik, hogy nagyon kevés az olyan ember, akivel több szinten is igazán lehet kapcsolódni, és aki tényleg nagy hatással van ránk, inspirál, felpörget, mégis nyugalommal tölt el, akivel közös értékrendünk, víziónk van (vagy legalábbis azt hisszük, hogy). Ezt a kapcsolódást az ember ritkán éli meg, ezért aztán felnőttként – a pszichológusok szerint – ezért hal bele kicsit újra abba, amibe belelátott, de amit elveszített, mielőtt még az igazán kiteljesedhetett volna. És ilyenkor megjelenik a kínzó kérdés is: “lesz kenyér és tej, a kabátodra gomb, az újságcikkek végén kérdőjel vagy pont?”, vagyis van-e, lehet-e értelme bárminek is a világon, ha hiábavaló keresgéléssel kell tölteni ennyi időt, és az eredmény soha, soha, egy percre se biztos.

3. Mert a távolság, (ami a helyzet klasszikus párkapcsolati szettingjétől való eltéréséből adódott,) idealizálja az egészet.

Ha voltál már hosszú, hosszú, hosszú kapcsolatban, amit már sokkal korábban le kellett volna zárni mindkét fél érdekében, akkor tudod azt is, amit én: a vége felé van, hogy már az is idegesít, ahogy a másik a levest kanalazza, az újságot olvassa, a fotelben fészkelődik. És persze tudod azt is, hogy miért nehéz vele programot szervezni, veszekedni, problémát megoldani, a hülyeségeihez alkalmazkodni, létezni… élni. Tudod, és mindez milliószor az őrületbe kergetett már.

A legjobb barátod iránt érzett plátói szerelemnél vagy egy forró kalandnál ez a fajta valóságkontroll általában nincs meg: találkoztok arra a pár órára, éjszakára, mindenki a legjobb arcát mutatja, aztán minden, ami történt, csak a képzeletedben történik meg. Ott viszont annál élénkebben. Az érintése, a mosolya, a szavai, a reakciói, az izgalom, amit okoz, a narkózis, amit mindez kivált… Az intenzív élmények a racionális megfontolásokat elnyomják, és minél nagyobb a távolság, annál nagyobb teret adnak a további fantáziatevékenységnek. Mennyi vágyat, álmot vetít ki ilyenkor az ember szegény áldozatára! (Aki persze, sokszor – ha nem is mindig – nagy spíler, és rá is játszik minderre a mag is önző céljai érdekében, hogy kihasználhasson.)

Persze, erre most azt mondod: “igen, de ha megélhetném, kiélhetném magát a valóságot, akkor azért cserébe bármit vállalnék, csak nézzen rám úgy, ahogy, a karjaimban lehessen, gondoskodhassak róla, mellette lehessek, értékeljen, szeressen, nézzünk együtt filmeket, szeretkezzünk a zuhany alatt, lopjuk ki a Nutellát a hűtőből együtt”!, és ezek teljesen érthető érzések, a kutya is megbolondul, ha folyamatosan friss, szaftost kolbászt húznak el az orra előtt, de sosem kapja meg azt. Ezért vagy most készen te is: nem jött el az a szakasz, amikor az intuíció, a fantázia közös valóságba kanyarodott, és így vagy úgy, de új, fontos megélést hozott.

4. Mert van egy csomó feloldatlan problémád, szorongásod, ami árnyalja ezt az egész sztorit.

No, ne vedd magadra, mindenkinek van. Nincs tökéletesen egészséges ember, csak nem elég alaposan kivizsgált páciens; különben nem lennénk itt. Én például jól tudom magamról, hogy az önértékelési problémáim – amiket gyakran mesterségesen igyekeztem kompenzálni – nagyon sok elengedésemet nehezítették már meg, és még mindig van házi feladat ezen a fronton. Nem csak szerelmekét, barátságokét és komplex élethelyzetekét is.

A ragaszkodásom ilyesformán nem csak jóskákról és pistákról, és az ő személyükről szólt, hanem az önbecsülés teljes hiányáról, annak kételyéről, hogy nőként, emberként adhatok-e eleget a másiknak, amikor “mindenemet odaadtam, amim csak volt, és mindez mégsem volt elég”.  Ez egy gyakori megélés, másoknál is találkozom ezzel, nemtől, orientációtól függetlenül. Alighanem a nagy közös emberi ökörségünkről örökségünkről van szó, ez egy univerzális élmény.

Ha persze kívülről, józan ésszel nézem az egészet, tudom: az adáshoz befogadás is kell, és ehhez az emberi kapcsolatok tekintetében mindig két fél szükséges. Márpedig a másik fél nem mindig befogadó: van, hogy csak az irányomban nem az, de olyan is előfordul, hogy egyáltalán nem képes nyitni. Ez pedig nem azon múlik, én mit teszek az ajtaja elé.  Engem is hiába ostromol a szerelmével az, aki – minden szent igyekezete ellenére – nem érint meg mélyen legbelül: legfeljebb kihasználni tudnám a kedvességét, de a tényleges befogadás nem történne meg. (Az érem másik oldala sem fényesebb, ezt bizton állíthatom.)

Minden egyes csalódás, elutasítás, kirekesztés ezt a fájdalomtestet építi, méghozzá a legtöbbször úgy, hogy észre sem vesszük. Leásni ennek a mélyére nem végig diadalmenet, hanem nagyon sok kemény felismerésről és azoknak a fokozatos, tudatos feloldásáról szól. Az önismereti út nem határolható körbe, amíg élünk, folyamatosan tart, de annyit már tudok: aminek a mélyére ástam, az mindig okozott szenvedést, de amit ebből már feloldottam, az a legnagyobb, legszentebb győzelmeket hozta az életemben.

5. És végül, mert a szenvedés identitást ad, és mi ragaszkodunk ahhoz, ami biztos alap.

Büdös, szar, ócska, régi, de a miénk. Szűk, bezár, elkerít, de megvéd. Fojtogat, korlátoz, a föld alá húz, de mégis csak ez a biztos, ismerős talapzat, amin állunk – röviden így foglalnám össze azt a soha nem tudatosodó, észrevétlen erőt, ami a fájdalmainkhoz köt minket életünk egy-egy szakaszában.

Négy évvel ezelőtt így írtam erről:

“Különös, hogy mennyire ragaszkodunk a fájdalmainkhoz. Azt hinnénk, minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megszabaduljunk tőlük, közben pedig mélyen legbelül rettegünk attól, hogy mi lesz velünk a védelmet nyújtó, identitásunk gyökerét adó külső burkolat nélkül. Mennyi fájdalom fér el egy emberben? Rengeteg, ijesztően sok – csak éppen nem vesszük észre, mert élünk, nevetünk, utazunk, szeretünk, és csak egy-egy újabb réteg felhalmozásakor észleljük a mélységesen mély takarót, amely beborít minket. Akkor viszont rögtön mélyebbnek tűnik, mint amilyen valójában.”

(A fájdalomréteg alatt)

Akkor vettem észre, hogy ez van, és ezt a viszonyrendszert nem csak élem, de alkalmasint szolgálom is.

Talán azért vehettem észre, mert íróemberként a történeteimet gyakran figyelem kívülről, és a komikus-tragikus jelenetek váltakozása – bevalljam? – egyfajta kéjes élvezettel tölti el a perverz narrátort a fejemben. Ez egyrészt hasznos, mert tudok nevetni magamon, és nem veszem túl komolyan azt, aki vagyok, de sokszor korlátoz is, mert így akaratlanul is beleragadok abba, ami színes, intenzív, erős élményanyag. És ezek nem mindig a szeretetet, biztonságot, megnyugvást hozó tapasztalatok…

Sokszor látom, hogy a hozzám közelállók azért nem tudnak lezárni egy fájdalmas szakaszt, mert az erős, ellentmondásos érzésekkel járó élmény identitást ad, és színesebbé tesz mindent…. akkor is, amikor a fekete már kezdi elmosni a többi színt.

Végszó? Hát, legyen. A “tudás” és az “érzés” közötti szakadék óriási: hiába “tudod”, mi a helyes, mi a helytelen, az ösztönök alaposan feladják a leckét újra és újra. De legalább élsz, érzel: sokaknak ez nem igazán megy.  Volt már, hogy megadással kivártam, amíg a fájdalom elmúlt, aztán igyekeztem kezdeni valamit az űrrel, amit maga után hagyott: előbb-utóbb azért mindig sikerült, szóval a te alagutad végén is jó eséllyel fény van és az nem a vonat

Advertisements
Eszter névjegye (832 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

22 hozzászólás Miért ilyen rohadt nehéz az elengedés, ha igazából alig volt közünk egymáshoz?! bejegyzéshez

  1. Valami lehet a levegőben, mert nekem is ilyen be-behullámzó fantomfájdalmas napjaim vannak, hiába tudok minden okosságot és nem segít az sem, valóban, hogy “titkos alagutakról azonban csak te (és sirámaidat hallgató néhány ismerősöd) tud(sz), és jó eséllyel még te is haragban vagy magaddal miatta.”
    Amúgy igen, a “lehetett volna” az egyik legundorítóbb fordulat, a sebek közül a nehezen gyógyuló, folyton újra kinyíló, borotvával vágott fajta.

    • Egy eszméletlenül ocsmány fajta, mert mindig felveti a kérdést, hogy mit csináltál rosszul, miben vagy kevés, miért nem, milyen lenne, ha igen, és ezzel kurva sokáig el lehet lenni. Ezeket a gondolatokat és érzéseket ilyen zöld, gonosz arcú, aberrált manók gyártják futószalagon, kinyírod az egyiket, jön a másik. Rohadjanak meg.

  2. “íróemberként a történeteimet gyakran figyelem kívülről, és a komikus-tragikus jelenetek váltakozása – bevalljam? – egyfajta kéjes élvezettel tölti el a perverz narrátort a fejemben”
    De ismerős ez abból az időszakból, egész pontosan nyolc évből, amikor naplót vezettem és amikor mindaz, amit leírtál, többszörösen megtörtént velem. :) Igazi, fordulatos lányregény volt… ráadásul valóságos.
    Az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet és attól rossz, hogy meg is történik.
    A legelső és (talán pont azért a) legfájdalmasabb visszautasításon azóta sem vagyok túl. Nemrég egy népszerű sorozatban láttam egy hasonló jelenetet: ki kellett vonuljak a szobából, hogy egy óráig bőgjek.
    A legrosszabb az egészben, hogy, mint olyan sok mindent az életben, az emberek ezt is győztes-vesztes viszonylatban értékelik. Ja, a történelmet is mindig a győztesek írják. Akit visszautasítanak, főleg ha egy háromszöges sztoriról van szó, vagy aki nem “legális” viszonyba kezd, annak nem jár a részvét. Pedig hát ugyanúgy szeret, ugyanúgy rossz neki. Engem ez érint a legfájdalmasabban, mert borzasztó igazságtalannak tartom. Ilyenkor nem (sem) értem az embereket.

    • …és van is, hogy ő volt előbb, ugye.

      Egyébként sosem értem, a megcsalt fél miért a harmadik szereplőt gyűlöli, és miért nem a megcsalót. Persze, mert őt nem tudja utálni, és ki kell vetíteni az érzést valakire. És hát ez egy igazságtalan helyzet szintén…

      Jajbasszus, ezt a szindrómát ismerem: azt hiszed, túl vagy rajta, de egy hasonló helyzet kapcsán – akár másén át, és igen, akár fiktív sztoriban – újraéled az egészet. Nem is tudom, hogyan lehet magát ezt a fájdalmat teljesen feloldani, a személytől függetlenül.

      • “Egyébként sosem értem, a megcsalt fél miért a harmadik szereplőt gyűlöli…”
        Meg kényelmes, egyszerű és mindenki támogatja ezt a viselkedést. Se nem fair, se nem célravezető.

  3. Már rég észrevettem, hogy mindig nagy érdeklődéssel olvasom a hasonló témájú posztokat, de valamiért nem nagyon tudok érdemben hozzászólni. Csak most jöttem rá, miért: annyira régen voltam így szerelmes, olyan régen nem éltem át csalódást – akkor is csak kamaszkoromban, plátói szerelem viszonzatlansága miatt – hogy szinte már el is felejtettem, milyen ez. Nagyon furcsa megtapasztalni, hogy azok a fájdalmak, amelyek akkor meghatározták az életemet, amelyek irtózatos szenvedést okoztak, és évekbe telt túltennem magam rajtuk, egyszerűen eltűntek. Van valami halvány lenyomatuk, emlékszem, hogy átéltem, de magát a fájdalmat nem tudom felidézni, olyan mintha mással történt volna. Ha azokra a személyekre gondolok, akik kiváltották, már nem érzek semmit.

    Mondhatjuk, hogy ez egy pozitív dolog, hiszen túlléptem rajtuk. Ugyanakkor félelemérzetet is kelt bennem. Öröknek és megváltoztathatatlannak tekintem azt a kapcsolatot, azokat az érzéseket, amiben 15 éve élek, és ez csalóka biztonságba ringat, hiszen akármikor történhet akármi – én meg közben elfelejtettem, hogyan kell kezelni, túlélni egy ilyen helyzetet. Ettől eléggé kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek érzem magam, mert el sem tudom képzelni, hogyan élhetnék a másik felem nélkül, vagy hogyan tehetném túl magam az elvesztésén.

    • Ettől nem érdemes félni, pláne, mivel itt és most jó a másik feleddel. :) Igen, sokkal könnyebb, ha ezeket a dolgokat átéli az ember 15-20 évesen, és persze, érzem a hiányát, hogy nekem ez fullosan kimaradt például. Viszont a későbbi szenvedéseket és csalódásokat én sem értem: mennyit szenvedtem, és nem tudom már értelmezni se azokat az érzéseket.

      Ezek az exek és crushok egyáltalán nem érdekelnek, és tudod az a vicces, hogy FB-on csak azokat követem, akik izgalmasak valamiért (közelebbi barátok, jófej emberek, ilyesmi, többi unfollow, hogy ne legyen tele a falam), tehát őket értelemszerűen nem, és akkor döbbenten látom néha mások kommentjein keresztül az oldalsávban, hogy na bakker, megint új csaj, esküvő, gyerek… és nem érdekel ez se jobban, mint bárki másé. Néha eszembe is jut, hogy gratulálni kéne, csak hónapokkal később már ciki, kinda elárulja, hogy nem követem őket. :DDDD

      De azért azt hiszem, minden veszteség-élmény egyedi: tudod, hiába halt már meg x rokonod, y rokonodat, ha ugyanúgy közel állt hozzád, attól még gyászolni fogod. Valószínűleg nincs olyan, hogy megtanuljuk a túlélést, és aztán ez minden helyzetre ráhúzható egy az egyben. Minden eset más, mindig újra kell tanulni, de azért vannak bizonyos szkillek, amik jól jönnek, bizonyára.

      • ps.: Különben imádom azt, hogy vannak olyan emberek, akiket olyan posztok is érdekelnek, ami nem épp egy adott élethelyzetükkel rezonál. Ez egy nagy adag nyitottságot, kíváncsiságot és empátiát sugall, ami tök jó.

  4. Ennél már csak az szomorúbb, ha az embernek nem nehéz, mert akkor kötődési zavarai vannak, valószínűleg. Mindenféle szívfájdalom nélkül léptem ki a kapcsolatokból, a pasik meg nem értették. Mondjuk szar kapcsolatok voltak, nem is értettem, mit akarnak akkor, szexet, vagy mit, ha nem jó az egész és jövője sincs.
    Gyerekként is voltam kórházban két hetet és nem hiányoztak a szülők és most is távol élek tőlük és sokan nem érti, hogy nem hiányoznak. Senki sem, aki a múlt volt, pedig voltak barátnőim is, napi kapcsolatok és laktam is velük. Jó évente párszor összejönni, de nem hiányoznak. Remélem, a gyerekeim nem ilyenek lesznek. Párom is nehezményezi, hogy túl sok neki a szabadság, szorosabb viszony kellene.

    • Nézőpont kérdése, én meg pont benneteket irigyellek (persze nagy kérdés, teljesebb életet élsz-e, ha szenvedélyesen szeretsz ÉS durván szenvedsz VAGY inkább a kiegyensúlyozottság a jó, ami viszont jobbára nélkülözi a nagy, transzformatív érzéseket).

      Hogy ez jó-e vagy rossz, az valószínűleg attól függ, hogy milyen típusú emberek vesznek körül: ha hasonló karakterek, akkor szuper, de egy szöges ellentéttel marhára nehéz lehet mindkét fél élete.

      Azt látom, hogy igazán egyik se tanulható: vagy valamilyen, és azzal kell megtanulni együtt élni.

      • A szenvedéllyel nincs baj, kiegyensúlyozott sem vagyok, inkább hangulatember, csak a kötődéssel van gond. Egy idő után már zavar a másik, sok magánidő kell. Elképedést szokott eredményezni, hogy pl. jártam egy pasival és meguntam, hogy minden áldott nap du. együtt vagyunk. Mondtam, hogy ritkítsuk a találkákat. Lehet, csak önző vagyok. Ő sem értette és más sem. Nekem ez így rendben volt. Akkor is csodálkoztak a körülöttem élők, amikor szakítottam, mert hóttszerelmes voltam. Addig, aztán vége volt, eltűnt. Pofára estem volna, ha a másik fél is ilyen, és ő szakít hamarabb, akkor biztos mélyponton lettem volna…egy darabig, ki tudja. De meglátásom szerint a férfiak inkább benne maradnak a kapcsolatban, ha nincs másik, mert legalább van szex.

        • Ó, hát napi szintű közös programot én sem igénylem, együttélés esetén se, nekem is sok magánidő kell. Szerintem ez a normális, ez még nem jelenti a kötődés hiányát. Csak nem vagyunk kapcsolatfüggők, és magunkban is feltaláljuk magunkat. :D Attól én is hülyét kapok, amikor kujtorog utánam a másik, hogy legyünk sülve-főve együtt. Hogy az elengedés meg könnyen megy, annak meg örülj, bár én is elmondhatnám ezt magamról. :)
          ps.: Szenvedély alatt ezeket a nagy, elsöprő, gyakran túlzó érzéseket értem, amiket a magamfajta egzaltált barmok néha átélnek. :D

          • Ja értem, csak kapcsolatfüggő nem vagyok. Hát az igaz :)
            Hacsak nem sivár valakinek az érzelmi élete és nem lakatlan szigeten él egymagában, azért szenvedély csak van. Valamilyen. Bár rájöttem, hogy többnyire addig tart a szenvedély, amíg meg nem kapok valamit/valakit, sajna. Addig megszállottság, sok idő eltöltése a témával, aztán cél megvan, ennyi volt.
            Na, most már írjon valaki kapcsolatfüggő is :) Jaaj, nekem volt ismerősöm el is felejtettem, aki nem bírt egyedül lenni, amikor egyedül kellett lennie, elhívott, hogy aludjak ott vele. Nem is egy ilyen van. Irtózik a magánytól. Meg olyan is, hogy rámszállt, még a küszöbömre is leült, nem bírt elmenni. Nem hívtam be, azért ült ott. Másrészről meg irigylésre méltó, hogy gyorsan alakítanak ki kapcsolatokat.

            • Ilyen arcokat én is ismerek: ha van szerelem, teljesen el is tűnnek a barátok közül, ha meg nincs, akkor a barátaikon lógnak. :D Én nem értem, hogy lehet mindig másokkal lenni, hogy utálhatja valaki az egyedüllétet, nagyon furcsa. Mondjuk, ENFP vagyok, az meg a legintrovertáltabb extrovertált típus, és az extroverzió-introverzió teszteken is 55-45 százalékokat szoktam eléregetni.

        • Ez nem önzés, egyszerűen több magánidő kell neked, mint másnak. És ha egy kapcsolatnak vége van, és nem nyalogatom sokáig a sebeim, pláne, ha nekem tűnik fel, hog yideje véget vetni neki. Szerintem ez egyáltalán nem olyan nagy ritkaság.

    • Oh, én is azt hittem magamról, hogy képtelen vagyok kötődni. Holott csak arról van szó, hogy félek kötődni. Ennélfogva inkább mentem bele mindig kiszámítható dinamikájú kapcsolatokba, mert nem a mély érzéseket kerestem, hanem a biztonságot, s annak a kényelmét, hogy én irányítok, s nem az érzelmek engem. Mert a bizonytalanságot nem tudom feldolgozni. Márpedig egy szenvedélyes, túlfűtött kapcsolat nagyon kiszámíthatatlan. Mert azért néha az éberségem, s önvédelmi rendszerem egyszer-egyszer ki lett játszva, s olyankor én voltam a Főnix madár. De legalább tudom, hogy képes vagyok olykor elengedni magam, megengedni magamnak, hogy alá-, vagy fölémerüljek, ismeretlen vidékeken vesszek el, persze mindig keresem a kijáratot a racionalitásba, de azért elbűvöl ez a szürreális világ. :)

  5. Bodor Mária // június 12, 2015 - 07:55 // Válasz

    Összegezve az olvasottakat,annyit hozzá tennék nem ,a fájdalomra kell gondolni, hanem arra milyen csodás, dolog történt velünk.Megadatott az érzés, melyet kevesen élnek át,boldog vagyok ,amíg csak tart ,és az a másik ,nem enged el.Jó érzés tudni, hogy gondolunk egymásra a nap ,minden percében,bár tagaduk is, meg szeretünk is.Arra gondolunk ,szép lassan el múlik ,minden magától,a szép virág is, elhervad ,de addig is csodával tölt el a látványa,boldog a szívünk tőle.

    • Egyrészről igazad van. De ezt már csak a fájdalom elengedése után látja így az ember. A fájdalomnak is van haszna. Meg kell élni, mert enélkül a “gyászidőszak” nélkül az elszenvedett stressz, feszültség nem távozik az emberből… A negatív érzések pedig méreg, pszichésen és fizikálisan is. Pláne, ha jó mélyre temeted! Persze nem szabad sokáig beleragadni ebbe a feldolgozási állapotba sem, de meg kell adni neki az időt, hogy a végén ilyen rózsásan láthasd! Mert a rossz emlékek őrzése olyan, mintha a spájzba dugnál kis fájdalomkonzerveket, hogyha nincs jobb dolgod elcsámcsoghass rajtuk.

  6. Vintagemacska // december 15, 2016 - 18:48 // Válasz

    Ááá, most benne vagyok nyakig.
    Azt se bánom, h nem A Fény, hanem a vonat, csak valahogy legyen vége ennek bennem. 😂

  7. Köszi a írást. Megvilágosodás elmaradt, de legalább továbbra is hellyel-közzel normálisnak érzem magam. Csak az van, hogy hát ez még 40 felé is így néz ki… éveket lophat ki az ember életéből.

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. A lelked, az kell nekik | Buenos Aires - Reykjavík expressz
  2. Ez (nem) ment idén: a 2015-ös blogstatisztika, számokkal és sztorikkal | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: