A megélhetés és a dróton rángatott média: 7 kérdés, amit gyakran feltesznek minden szöveggyárosnak

Többször, több helyen is foglalkoztam már a média működését érintő tévhitekkel, de most újra megihletett egy BuzzFeed-poszt, ezért aztán gyorsan összeszedtem a leggyakrabban ismételt kérdéseket, amelyek már kezdenek fárasztani egy egészen kicsikét…

1. Te, és meg lehet ebből élni?

Nem, igazából utáljuk a pénzt, és fényevők vagyunk.

Nos, a kérdés bizonyos értelemben jogos: ma (értsd: 2008 után) Magyarországon a cikkírói karrier sajnos gyakran egy-két év ingyenmunkával indul, esetleg elmehetsz gyakornoknak napi nyolc órában egy multihoz hetvenért egy évre, majd hosszú és keserves álláskeresés következik, nem ritkán egy kis kitérővel más szakmák irányába, kényszerből. Ezután rendszeresen szembetalálod magad azzal a problémával, hogy felkérnek feladatokra, amelyeket “a szakmai tapasztalat fejében” kéne elvégezned, illetve megesik néhányszor, hogy megegyeztek ugyan egy összegben, de a végén mégsem hajlandóak fizetni. Sok ilyen sztorit láttam, hallottam már. Nagyon sokat.

Én órási mázlista vagyok, az ingyenmunkát megúsztam (fontos, hogy a válság előtt kezdtem a pályát), de azért az én utam sem indult egyszerűen: az első főállású fizetésem 2006-ban például 110 nettó volt. Később egy felettesem azt mondta: “nyugi, türelem, az ötödik év után kezd majd jó lenni, bírd ki addig”. Kibírtam, és tényleg igaza volt: az ötödik év után valóban felszállóág kezdődött. Figyelem a pályatársakat, és ez amolyan alaptörvény: valószínűleg ennyi idő kell ahhoz, hogy sok emberrel dolgozz, akik ez idő alatt szétszóródnak szerte a szakmában, és néha eszükbe jut, hogy jó volt veled dolgozni, jó volna újra. És ennyi idő kell ahhoz is, hogy pár munkád több helyre is eljusson, ahol semmilyen kontaktod nincs. Ez valószínűleg amúgy minden szakmával így van, ha nem fatertől-muttertől örökölted a széket/noteszt/kalapácsot, hanem az utcáról estél be, retkes sportcipőben, mint én.

2. Öööö… és mi van, ha nincs ihleted? Egyáltalán, mi a célod ezzel az írás dologgal?

Bár vannak fontos témák, és örülünk, ha segíthetünk, a médiamunka – az esetek 99 százalékában – nem világmegváltás. Nem kell hozzá ihlet, ahogyan a többségnek különösebb célja sincs a tevékenységével. Segg kell hozzá, hogy leülj és dolgozz, mint egy jó iparos, és teljesítsd azt, amit a megrendelő kért. (Esetleg – de ez már bónusz – két láb, hogy elmenj oda, ahol épp dolgod van.) Ennyi. Semmi egyéb nem kell hozzá, teljesen fölösleges és káros dolog túldimenzionálni az egészet.

Azért persze tök jó, ha minden érdekel és kíváncsi szerzet vagy, figyelsz az emberekre, van némi témaérzékenységed, és megtanulod a szakmai alapokat, majd kellő rutint szerzel és nem viselkedsz gázul nyilvános sajtóeseményeken: ne feledd, mindig többet kell tudnod, mint amit mutatsz, különben nem fogod tudni megugrani a lécet. A másodikos matektanár ismeretanyaga sem áll meg a szorzótáblánál, érted. Ja, és életed végéig tanulsz, itt is. De végül is… hol nem?

3. És akkor ti tudtok egy csomó durva dolgot egy rakat ismert emberről?

Ja, tudunk. Még egy magamfajta nímand is, ez egy ilyen iparág. Méghozzá sokat, de ezekről a dolgokról – ki, kivel, mit, miért, hogyan – a legtöbbször nem beszélhetünk, írhatunk, egyszerű szakmai és erkölcsi okok miatt. És igazából nem is vágyunk rá: 95 százalékban pont leszarjuk, hogy melyik városatya és egyházi főméltóság meleg, és épp kivel csalja a nejét xy egynyári celeb, hogy egyéb izékről – belső harcokról és nyomulásokról – ne is beszéljünk. A fennmaradó 5 százalékban pedig az van, hogy túl közeli a forrás, ezért aztán örülnénk, ha mi sem tudnánk, amit tudunk… És ettől függetlenül is: mindenkinek van élete, ami lefoglalja, engem pl. kimondottan undorít és taszít a bulvárnak ez a szegmense (pedig nem démonizálom a műfajt).

5. Léccike, írnál a cégemről, zenekaromról, ötletemről, szakításomról stb.?

Megnézzük, mit tehetek, de ez nem ilyen egyszerű. Általában a következők vannak:
1. A saját projekted számodra fontos. Ez így van rendjén. Nem biztos, hogy szélesebb réteg érdeklődésére is számot tarthat a sztori, márpedig a kereskedelmi média csak ebben az esetben fog felfigyelni rád. Ha pedig igen, akkor valószínűleg nem kell házalnod, már meg is kerestek páran.
2. Hiába érdekes a téma maga nemében – minden érdekes egy bizonyos szintig, de tényleg -, a projektnek kompatibilisnek kell lennie egy felülettel, aminek az adott szerző dolgozik. Jelenleg pl. nincs olyan platform, ahol meg tudnék jelentetni egy halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek gyógykezelésének visszásságait érintő cikket, de ha találok olyan kollégát, aki igen, szólni fogok, mert a téma valóban fontos.
3. Nem csak a szerkesztőség dönt a tartalomról, hanem pl. a sales is beleszól. És ők nem örülnek, ha mi ingyen írunk valamiről, amiért te akár fizethetnél is. Ez egy állandó harc, hiszen a szerkesztőségi tartalom és a sales-es tartalom két külön dolog, de a versenyszférában nem egyszerű különválasztani őket: ha jót írunk róla, nem fizet külön a megjelenésért, ha pedig rosszat írunk, akkor meg megsértődik, és nem fog hirdetni. És minden termék a hirdetési bevételből tartja fenn magát. Bonyolult, árnyalt játék ez, több ember érdekével fűszerezve.
4. Azért persze ha van egy jó témád, nyugodtan jelezd, mert sose lehet tudni. De ne sértődj meg, ha nem lesz cikk abból, ami számodra épp a legfontosabb dolog a világon.

6. Szereznél nekem ingyenjegyet/VIP-belépőt a…

Nem. Magamnak se szoktam, csak ha meghívtak/írok az eseményről.

Utálok házalni, szívességet kérni, könyökölni, dörgölőzni, ígérgetni, nyalakodni, ebben sosem voltam jó. És nem is érzem úgy, hogy képes volnék rá.

Kivételek persze akadnak, de ezek inkább csak erősítik a szabályt: amikor például nemrég egy állami gondozott kislány minden vágya egy Violetta-koncertjegy volt az Arénába, legalább nyolcan kezünk-lábunk törtük, hogy szerezzünk neki. Egy barátnő-kollégámnak sikerült is rögtön (a jegyszerzés, nem a végtagtörés, hála az égnek).

De azt azért nem gondolod komolyan, hogy kiizzadok neked egy heti bérletet a Szigetre, vagy VIP-listára rakatlak a BRAVO Ottón, csak mert kétszer öt percet beszéltünk a FB-on, és van három közös ismerősünk is…?

7. És tényleg a gyíkemberek irányítják a médiát? (NB: akiben ez felmerül, az ritkán kérdez, inkább állít)

Őszintén? Nem. Vagy ha igen, a piramisnak ennél a lépcsőjénél épp takarásban vannak.

Akkor ki?
1. A pénz.
2. A pénz.
3. A pénz.
4. Lézerdzsoni és barátai.

Bizonyos értelemben tehát igen, a mindenkori hatalom és a sötét oldal birtokolja a fővonalas kommunikációs felületek színe-javát, de a jó hír az, hogy a digitális társadalomban nem tudod keretek közé szorítani az információáramlást. Ahogyan a médiabirodalmak egyre inkább centralizálttá válnak és a tulajdonosi szerkezet homogenizálódik (lásd az elmúlt egy év átalakulásai a nagy halak piacán), úgy lesz egyre több az alternatív, független, közösségi finanszírozású, minőségi hírforrás is. A trend az, hogy ezek sorra erősödnek és komoly projektekké növik ki magukat, de ne feledd, hogy már egyetlen blog is lavinát indíthat el.

A médiában ilyesformán tehát nem az információ-hamisítás és a tények elhallgatása a fő probléma, hanem az, hogy a releváns, valós tartalom precíz kiszűrésének képessége adott-e a töménytelen mennyiségű zaj tengerében. Nem Orwellnek volt igaza az 1984-ben, hogy a jelent és a múltat TELJESEN képesek átírni, hanem Huxley-nek a Szép új világban: hogy a zajból megfelelő szellemi érettség híján jó eséllyel nem tudod kiszűrni azt, ami valós és fontos, pedig ott van az orrod előtt minden, ami ehhez kell. A lényeg viszont: a modern információáramlás természete miatt teljesen nem tudják átírni a valóságot, hiába vannak rá kísérletek, a tudatos médiafogyasztás viszont tanulható, ezért a gyíkemberek, ha vannak, hosszútávon vesztésre állnak. Ehhez viszont te is kellesz…