Aktuális

Szexi szelfik helyett levágott fejek: így csajozik egy terrorista

Ha nem ma olvastok tőlem posztot először, akkor tudjátok, hogy érdekel az iszlám terjedése (társadalmi és szellemi szempontból egyaránt), a szekták működése (legyen szó vallási, politikai vagy üzleti szervezetről) és a digitális kommunikáció pszichés hatása, így aztán törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb beszerzem az Anna Erelle néven publikáló francia újságíró “A dzsihád jegyese” című könyvét. A cím hangulatával ellentétben nem erotikus ponyváról van szó a mesés Keletről, hanem annak dokumentációjáról, hogy milyen módszerekkel toboroz az ISIS terrorszervezet ártatlan nyugat-európai fiatalokat céljai eléréshez, és mi az, ami ezeket a tizennégy-huszonnégy éves fiúkat és lányokat a világ legvéresebb halálosztó brigádjában vonzza.

Nem ő az egyetlen, akit így értek el…

Anna Erelle-nek már évek óta volt egy kamu Facebook-profilja az iszlamista vonatkozású riportjai háttérmunkájához, amin egyszer – a látszat kedvéért, hogy illeszkedjen a közegbe – egy Abu Bilel al-Firanzi nevű terrorista promóciós videóját is megosztotta. Ő lepődött meg legjobban, amikor a 38 éves csávó – aki egyébként az ISIS egyik fővezérének, Abu Bakr al-Baghdadinak a francia jobbkeze – szinte azonnal felvette vele a kapcsolatot, és hevesen udvarolni kezdett. A Facebook-üzenetváltásokat Skype-beszélgetések követték, Anna – vagyis Mélodie, mert ezen a néven futott – hidzsabban és dzsebellában csevegett a terroristával a kanapéján, mint húszéves, frissen igaz hitre tért, szelíd-szolid fiatal lány. Bilel egy idő után feleségeként tekintett rá, és megszervezte a szökését is Szíriába, hogy “paradicsomi állapotok között” élhessenek és dolgozhassanak egy szebb jövőn Allah szent nevében, az egész emberiségért.

Rengeteg ilyen kiscsaj van, akik Nyugat-Európából szöknek Szíriába, de a srácok is örömmel hajtják végre hidzsrájukat az ISIS kötelékében (ez az, amikor egy muszlim egy nem muszlim országból egy muszlim országba vándorol, hogy Istennek tetsző életet élhessen). A szerző ennek hátteréről is ír: ezek zömében egyszerű családokból származó, magányos, elveszett fiatalok, akik igazságot keresnek, amiben hihetnek, és ügyet, amiért harcolhatnak. Bár szép szavakkal és grandiózus ígéretekkel kábítják őket a terroristavezérek, a valóságban a többségük csicskaként, szexrabszolgaként és/vagy golyófogóként végzi a fronton, miközben a kétségbeesett szülők – muszlimok és nem muszlimok egyaránt – beleőrülnek a felfoghatatlanba.

Noha Anna erről külön nem ír, nagyon érdekes maga a folyamat is, ami ezeket  fiatalokat először az iszlámhoz, majd – idővel – annak fundamentalista ágaihoz vonzza. Rengeteg áttért, nyugati, keresztény családból származó fiatal beszámolóját olvastam már erről, és jól látszik, hogy a jelenségnek van egy materiális és egy spirituális vetülete. Az előbbi főként arról szól, hogy ezek a fiatalok látják a réseket a globalizáció és a kapitalizmus falain, és általános értékválsággal küzdenek. (A lányok esetében nagyon fontos a nők tárgyiasítása miatt érzett undor és aggodalom, ezért ők a mindent fedő öltözékre feminista aktusként tekintenek, amely a belső értékeikre helyezi a figyelmet a testük helyett. Ugyanígy az is fontos, hogy férfiak és a nők nem keverednek, és a nőkkel tisztelettel bánnak… a felszínen, legalábbis, ami messziről nézve vonzó perspektíva.) A többségük ateista háttérből jön, viszont a keresztény kultúrkörből, ezért sokan hithű keresztényként kezdik vallásos pályafutásukat. A kenyértörésre minden esetben a megváltás koncepciója mentén kerül sor: keresik az isteni igazságot, de képtelenek messiásként tekinteni Jézusra, ezért aztán kézenfekvő egy olyan ábrahámita (Ábrahám istenére épülő) hit megtalálása, amelyben Jézus egyszerű földi halandó, egy próféta a sok közül. A vallás így nem csak rendet és rendszert teremt, de igazságot is ad, ami a már megismert, megszokott bibliai igazság kiegészítése, pontosítása, érzik ilyenkor mind. Ha a személyiség alapjai ingatagok, az énhatárok vékonyak, a körülmények cudarak, könnyen a szélsőségek irányába fordul az ilyen fiatal.

Mivel Anna hosszú ideje foglalkozik az ISIS-hez titokban csatlakozó ifjakkal, szó esik a könyvben arról is, hogy milyen kétségek közt hánykolódik ilyenkor egy ifjú dzsihádista (maga a dzsihád szó egyébként eredetileg szellemi harcot jelent, keresztényi értelemben az Óember és az Újember belső küzdelmét, ezt torzították el a fundamentalista irányzatok). Egyrészt mindent maga mögött kell hagynia, méghozzá örökre (ha az ISIS engedne, se fogadna vissza az anyaország egy terroristát), másrészt pedig a többségük azért nehezen tudja összeegyeztetni a “béke vallását” a könyörtelen, kedvtelésszerű öldökléssel. Abu Bilel ezt is szépen megideologizálja (mint minden szektavezér: ezek szükséges tettek a nagyobb jó érdekében), majd terel, és a pozitívumokra hívja fel a figyelmet. Mélodie-t elvarázsolja a bátor, erős, határozott és magabiztos férfi, így előbb-utóbb elszánja magát, hogy Szíriába megy. Mi másra vágyna egy félénk fiatal lány, mint szenvedélyes, sírig tartó szerelemre egy hős vezérrel, és egy Ügyre, amiért élhet, szükség esetén halhat. Ez értelmet ad az életének (szükség esetén a halálának), ennél többre senki sem vágyik.

Abu Bilel úgy csajozik a digitális világban, mint bármelyik pasi, csak éppen szexi szelfik helyett olyan képeket küld magáról, amelyeken frissen levágott fejek mellett pózol, vagy éppen szuperfegyverei leltárát tartja a végtelen, nem ritkán lángoló épületekkel szegélyezett szíriai sivatagban. Szépeket mond, nagyokat ígér, de közben benne is kialakul a kötődés: nem annyira Mélodie személye, mint inkább a szubmisszív, csendes, nyugati kultúrából érkező, áttért lány karaktere iránt, amely kapaszkodót jelent az őrületben. A nyugati terroristák jobban szeretik az áttért lányokat: komolyabban veszik a vallást (hiszen tudatosan választották azt, és sok áldozatot hoztak érte), ráadásul a szocializációjuk folytán nyitottabbak, színesebbek, műveltebbek, mint az iszlámban fogant szíriai nők. Bilel úgy fogalmaz: huncutabbak. A férjükkel. Egy ponton már nem teketóriázik: rákérdez, szereti-e kis menyasszonya a szexi fehérneműket, és vonzódik-e hozzá. Merthogy a burka és a szitár alatt bármi lehet, ami a férjnek tetszik, akár neccharisnya és vörös tanga is. Ő speciel egyiket sem bánná…

Mélodie nap mint nap beszélget a farkát az agya helyén hordó, parfümökért és márkás cuccokért rajongó terroristával a kis jelmezében, és a szerző sokat ír az ezzel járó tudathasadásos állapotról. Hogy teljesen szétesett, és egy pont után a skizofrénia jelei mutatkoznak rajta (ami amúgy disszociatív személyiségzavar, más néven többszemélyiségűség, de ez mindegy is). Igyekszik minél több hadi titkot kiszedni a fickóból, a beszélgetéseket a telefonján rögzíti, közben egy fotós örökíti meg a szesönöket. A szökési kísérlet a kezdetét is veszi, az újságíró úgy tervezi, hogy az utolsó fejezet a határon lesz, ahol kísérője várja majd őt és kiskorú barátnőjét, hogy az ISIS központjába csempéssze őket. Utána Mélodie felszívódik, és többé nem hall róla Bilel. Mondanom sem kell, egyik terv sem jött be…

Anna Erelle, akinek persze nem ez az igazi neve, jelenleg állandó rendőri felügyelet alatt van, többször költözött és cserélt telefonszámot, több barátját elveszítette, akik félnek mellette mutatkozni. Nem csoda, fatva van érvényben ellene, bárki megerőszakolhatja és megölheti, méghozzá lassú, fájdalmas kínhalált rendeltek számára. Mindennek ellenére azt mondja, nem bánta meg, hogy elkészítette ezt az anyagot, hiszen a hatóságok értékes információkkal gazdagodtak általa az ISIS struktúrájáról és haditerveiről, azonkívül sok reménybeli fiatal harcosnak mutathatta meg a terrorszervezet valódi arcát, ami talán visszatartja őket a hidzsrától, ahonnan nincs visszaút.

Közellenség lett a fanatikusok között

Közellenség lett a fanatikusok között

 

Advertisements
Eszter névjegye (831 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

14 hozzászólás Szexi szelfik helyett levágott fejek: így csajozik egy terrorista bejegyzéshez

  1. Óóó, épp tegnap láttam meg a boltban, de nem olvastam bele, mert azt hittem, az ezeregyedik mese a szegény kis Keletre szakadt, megvezetett virágszálról!. Ezek szerint bele fogok.

    • Ja, az eredeti cím In the Skin of a Jihadist, a magyar cím kissé erotikus-romantikus ponyvás, az biztos. Pedig egy mértéktartó oknyomozó riportról van szó igazából.

      • Elolvastam. Kicsit szédülök.

          • Az első az, hogy le kell foglalnom a római utat. Igaza lehet az öcsémnek abban, hogy meg kéne még nézni gyorsan annyit Európából, amennyit bírunk, ameddig még megvan.
            Aztán hogy de durva, mindig a legszebb ideológiák mentén burjánzik a legfodrosabb horror.
            Azután még az is, hogy tartok tőle, a csaj nem ússza meg, csak idő kérdése hogy utolérjék.
            Meg hogy nem tudom, jó ötlet volt-e ez a könyv. Mire számít? Hogy az üldözői nem ismerik a betűt? És mi a haszna, a mi megrendülésünkön kívül? Lesz szülő, aki ettől holnaptól kevésbé hagyja kallódni a gyerekét vagy megpróbálja visszafordítani a folyamatot a tizenévesével? Lesz kormányzat, ami holnaptól olyan reformokat vezet be, hogy holnaputántól ne érezzék magukat így tizenévesek?
            Mindenki csak azt teszi, amit tud, és társadalmak megváltozása lassúbb mint az IS terjeszkedése.
            Nem lennék a bőrében. De még bármelyikünk lehet. Ez az egész borzalom már nincsen messze.

            • “Mire számít? Hogy az üldözői nem ismerik a betűt?” Különösen Rushdie után.

            • Én végig azon gondolkoztam, hogy mennyi lehet az álca a leírtakból. Hogy pl. amikor azt írja, nincs gyereke, nem direkt ferdít-e, és közben, mittomén, kétgyerekes családban él. Hogy mikor írja, hogy harmincas, nem kevesebb, több-e (félhomályban, webkamerán, hidzsabban akárhány éves lehet az ember). Hogy tényleg Párizsban élt-e. Hogy a képeken látható lakás az övé, nem szállodai szoba-e (nagyon gy néz ki). Szerintem részben az üldözőinek írt, én végig erre gondoltam, és a tudatos félrevezetés szándékával.

              A többi: igen, ezek sokan vannak, elszántak és őrültek, és egyre gyarapodnak. Mint a történelem során mindig, most s nemes eszmékből lett a gyilkolás ideológiája…

              • Igen, nekem is eszembejutott, hogy vajon az Anna Erelle egyáltalán tényleg ő? Valahol azért nagy ekőny, ha tényleg csak hidzsábban beszélt a faszival. Meg hátrány is, ha három másikat is kinyírnak, mert azt hiszik hogy ő az.

                • Azt nyilatkozza sok helyen, hogy a név álnév, de ugyanakkor ha a szóvivő csávóval saját néven levelezgetett, a többit már könnyű hozzátenni. Amúgy én nikabban csevegtem volna a loverboyjal, mondván, hogy annyira vallásos vagyok. Igaz, ha előadja a feleségem vagy-dumát, azt is le kell előbb-utóbb venni a kamera előtt…

  2. Kemény sztori, nagyon nagy bátorságra vall, amit ez a lány tesz, kicsit aggódom is érte. Lehet egyszer én is elolvasom a könyvet, egyébként először én is azt hittem, amit Matifa, hogy valami Közel-Keletre tévedt, átvert fiatal lány történetéről van szó.
    Egyébként talán a Hebdo eset környékén gondoltam arra, hogy általában ezek a szélsőséges csoportok valószínűleg ilyen könnyen befolyásolható fiatalokból állnak. Úgy tűnik nem tippeltem mellé annyira.

    • Arról nem ír a szerző, mit érzett, amikor a Charlie Hebdo-ügy történt, elvégre francia újságíróként, aki akkor már dolgozott a könyvén… ez elég necces lehetett pszichikailag. Vérfagyasztó az egész.

  3. Olvastam már erről a könyvről a 444-en, és nagyon felkeltette az érdeklődésem már akkor is, de most, hogy te is írtál róla, még inkább kíváncsi vagyok rá.

    Emlékszem, amikor a diákjaim megkérdezték tőlem, hogy mit gondolok, miért megy el olyan sok fiatal az IS-hez harcolni vagy feleségnek Európából. Beszélgettünk erről a témáról, meg hogy milyen lehet muszlim bevándorlók gyerekeként felnőni egy európai országban, meg amúgy is milyen tininek lenni ma, itt, ők hova vágynának, ha vágynak egyáltalán, mi hiányzik, ha hiányzik.

    A tapasztalatim alapján azt gondolom, hogy a mi társadalmunk nagyon keményen bánik a fiatalokkal – bár lehet, hogy valaki szerint elkényezteti őket, ami bizonyos rétegekben és bizonyos dolgokban igaz is, de egyébként keveset ad neki, ijesztően keveset. Az érzékenyebbeket, félénkebbeket meg egyszerűen bedarálja, esélyük sincs. Ha valaki nem születik meleg, összetartó, igazi gyökereket adni képes családba, vagy nincs elképesztően nagy mákja az iskolai osztályaival és a baráti körével kapcsolatban, akkor nagyon könnyen válhat magányossá, élheti meg a kitaszítottság érzését pont abban a korban, amikor a legsebezhetőbb az ember lelkileg. Az alsóbb rétegekből jövő gyerekeknek nagyon kevés első kézből származó élményük van, és még a jobb anyagi körülmények között élők is csak ritkán részesülnek valódi közösségi élményekben – a berúgás a hétvégi bulikban nem ide tartozik – , ritkán élhetik meg azt, hogy elfogadják őket, de kevés a valódi siker, a megcsináltam-érzés is. Jövőképük nem nagyon van, mi alapján is lenne, azt látják, hogy a szülők güriznek, mégsincs semmire pénz, hol meg még rosszabb a helyzet, ott meg nem is látnak példát a munkára.

    Csak úgy vannak, tengenek-lengenek, sok dolog nyomasztja őket, de senki sem beszélget el velük, nincs hely, sem idő megnyílni, kifelé viszont sok az elvárás, menőnek kell lenni, jó pasinak, jó nőnek kell lenni. A lányoknak különösen sokkoló, amikor már nőiesedni kezdenek, és kilépnek a “húspiacra” – emlékszem én tizenévesként hálás lettem volna, ha nálunk is burkát vagy legalább abaját kell hordani, annyira zavart a megváltozott külsőm és a tekintetek. Nagyon nehéz megélni, hogy mostantól a megítélésedben elsősorban az számít, hogy milyen a tested, a többi csak kevés embert fog érdekelni.

    A másik dolog, amit én egyre nagyobb hibának vélek, hogy nagyon kevés spiritualitást adunk a gyerekeinknek. Nem vallás vagy hitoktatásra gondolok, de valami mégis kell, valami mélyebb vagy varázslatosabb, ami többet ad, mint ez a konzumidióta szar, amiben felnőnek, mert akiben pislákol az értelem lángja, az ebben szenvedni fog az tuti, és ha van ereje, keresni fogja a menekülő útvonalat. Így nem csoda, ha vannak, akik az IS-ben vélik ezt megtalálni, hiszen egy muszlim hívő naiv ember számára, ez olyan lehet, mintha egy Gyűrűk ura fant Középföldére invitálnának, csak arról nem szólnak, hogy több az ork ott, mint valaha azt álmodta volna, a tündék meg már rég elmentek…

    A könyv hasznát és értelmét én abban látom, hogy talán, ha elolvassák a fiatalok, akkor elgondolkodnak, hogy elinduljanak. Ha már van egypár, akik emiatt nem esnek az IS hálójába, már megérte megírni. Remélem, az íróját nagyon hatékonyan védik, esetleg lesz lehetősége rá, hogy új személyazonosságot kapjon és új életet kezdjen, ha a helyzet túl veszélyessé válik.

    • Én nagyon örülök annak, hogy beszéltek róla, így a suliban…! Nagyon fontos téma. Én is sokat gondolok erre, és teljesen egyetértek veled:
      – nagyon kemény a közösségek működési elve, és sokan kimaradnak, pedig ennek a korosztálynak a kortárs csoport pozityv visszajelzése az elsődleges
      – nincs spiritualitás, vagy kötelező vallás van, megutáltatva ezzel a szellemi utakat, ami gyökértelenséghez vezet
      – ezzel szemben az anyag, a pénz és a státusz ereje hatalmasabb, mint valaha.
      És aztán… egyszerűn kell az élet értelme, amiért küzdeni lehet, amiért meghalni is érdemes, mellé pedig a közösség összetartó ereje, a testvériesség.

      Abban én is bízom, hogy eljut a könyv azokhoz a fiatalokhoz, akik még csak tervezik a csatlakozást. Nyilván a gyakorlati tudnivalók miatt érdekelni fogja őket, és nyugaton ez most nagyon komoly probléma.

      • Sok mindenről beszélünk, ami aktuális, nem csak én, de más tanárok is, pszichológiából, társadalomismeretből, népegészségtanból – szakközépiskoláról van szó – és meg is szokták a gyerekek, hogy rákérdezhetnek ezekre a dolgokra.

        A spiritualitást nagyon nehéz beleszőni az iskolai oktatásba, de a múltkor kaptam egy jó ötletet, hogy mégis hogy lehetne. Töriórán néztünk részleteket a Cosmos-a Space Time Odyssey című sorozatból. Ez egy ismeretterjesztő sorozat a világegyetemről, van benne csillagászat, fizika, kémia, biológia, és tudománytörténet – mi ezért néztük töriórán – az első verziója Carl Sagan műve, az új kiadás Neil DeGrasse Tysoné, nagyon okos, emellett érdekes, közérthető és látványos. Van benne némi, hogy úgy mondjam, tudományos spiritualitás, nagyon szépen, érzékletesen, átélhetően megfogalmazva és ábrázolva. Szó van arról, hogy milyen óriási a világegyetem, és mi ehhez képest milyen kicsik vagyunk, és hogy minden a csillagoktól a legkisebb egysejtűekig ugyanabból az anyagból épül fel, így mind része vagyunk ennek a nagy egésznek – minden faj a rokonunk valamilyen úton-módon, a növények és állatok is testvéreink. Láttam, hogy ez az üzenet nagyon átjött és elgondolkodtatta a diákokat, beszélgettünk is róla. Eszembe jutott, hogy erre milyen jól lehetne építeni, amikor közösségről, hovatartozásról, toleranciáról, elfogadásról beszélünk, vagy akár a természetről, környezetvédelemről, felelősségről.

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Nem egyszerűsíthetjük a végletekig a terror-kérdést | Eszter's Offtopic
  2. 2015 forró témái – szerintem | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: