Aktuális

Amikor elhatárolódnak tőlem, mert elhatárolódtam

A cím vicces, a történet nem annyira. Az jut eszembe, hogy ideje magamnak is elhatárolódni magamtól, de mielőtt még ezen röhögni kezdenék, eszembe jut a történet szomorú abszurditása, és kedvtelen leszek. Az elkeserítő közállapotokon mélázni eleve nem túl vidám dolog, ismerősökben csalódni pedig még kevésbé az. Már eleve én sem jókedvemből határolódtam el a gyűlöletpártiaktól, úgyhogy végképp nem tudok mit kezdeni azokkal, akik emiatt zárkóznak el tőlem. Persze, valószínűleg így a legjobb mindannyiunknak, csak megfoghatatlan számomra maga a jelenség.

Szar ügy, ha dönteni kell... kép: newlandchase.com

Szar ügy, ha dönteni kell… kép: newlandchase.com

Történt ugyanis, hogy egy ismerősömet, aki melegaktivista, pofán verték a nyílt utcán. A történetnek annyi az előzménye, hogy Andrea egy korábbi Pride-on – válaszul a szervezet sértéseire – gúnyt űzött a nemzeti motorosok “Adj gázt” nevű akciójából, méghozzá úgy, hogy az árpádsávos Nagy-Magyarország térképre rajzolt motort fasszá alakította, és azzal vonult fel papi csuhában. Az eset után több életveszélyes fenyegetést is kapott, és néhány nem épp kedves figura a munkahelyén is felkereste. Az orrtörést követően napvilágot látott az ismert szélsőséges portálok kárörvendő erőszak-legitimizációja is, miszerint a “kis fartúró megkapta, ami járt neki, remélhetőleg legközelebb úgy megverik, hogy nem áll lábra többé”.

Amikor a hírrel a sajtóban találkoztam, nagyon megdöbbentem. Andreát kedves, szelíd, jófej srácként ismertem meg, de a személyes érintettségen túl is sokkolt, hogy mennyien vannak, akik a véleménykülönbségeket a nyers erőszak nyelvén kívánják rendezni. Merthogy később ugyan kiderült, hogy Andrea nem gyűlölet-bűncselekmény áldozatává vált, hanem egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, de az ügy kapcsán felszabaduló indulatok a falamon valósággal letaglóztak. Már a Charlie Hebdo-tragédia után is elmondtam, hogy sem a vallási, sem a nemzeti jelképek gyalázását nem tartom járható útnak, de meggyőződésem, hogy a válasz ezekre a megnyilvánulásokra nem a pofon. Már csak azért sem, mert vékony jég ez: meglehetősen szubjektív, hol a határ a kritika, a paródia és a gyalázkodás között. Nem mindenkinek ugyanott van…

Miután a hírt a témában a Facebookon megosztva ennek hangot adtam, több ismerősöm is a szélsőséges portálok retorikáját vette át: hogy t.i. a szemét kis buzinak meg kellett lakolnia a tetteiért, biztos fog még kapni, de ez így van rendjén, ne is csodálkozzon. A kommentelők nem mérték fel azt, hogy héééé, megvertek egy embert (akkor még úgy tűnt) egy szimbolikus gesztusa miatt, de legalábbis ezt helyezték számára kilátásba többen is a későbbiekre nézve. Az sem zavarta őket, hogy kommentjeiket az áldozat is látja, és egy ponton túl neki címezték az oktatásokat és fenyegetéseket. Az én falamon!

Mit lehet ilyenkor csinálni? Ezeket az embereket évek óta ismerem, nem csak a virtuális világban, személyesen is. Tiszteletben tartom a hitüket, világnézetüket (bár erről a gyűlöletkultuszról eddig nem tudtam), de az erőszak legitimizációja túlmegy azon a ponton, amivel azonosulni tudok. Nem fűlött hozzá a fogam, hogy elhatárolódjak, de mivel az én falamon, az én posztom alatt került sor a verbális ámokfutásra, kénytelen voltam húzni egy vonalat:

Nem szívesen, de ma kénytelen voltam elbúcsúzni két ismerősömtől is, akiket régóta ismertem, kedveltem, nem csak a virtuális világban. Szerintük egy ember megtámadása és megverése elfogadható reakció, ha nem értünk egyet egy-egy megmozdulásával.

Nem tudok olyan körülményt elképzelni, ami okot adhatna az erőszakra. Ha egy szimbolikus megmozdulást – pl. jelmezt, képregényt – sértőnek találok (amihez egyébként minden jogom megvan), két lehetőségem van:
a, visszavágok a művészet nyelvén;
b, feljelentést teszek a rendőrségen.
A c, opció, vagyis az, hogy orrbavágom, leütöm, esetleg lelövöm a másikat, nem szerepel az alternatívák között, bármennyire is sértve vagyok.

Aki ezt megteszi, illetve helyes (de legalábbis érthető, elfogadható) útnak látja, azzal sajnos semmilyen emberi közösséget nem tudok vállalni, semmilyen szinten.

Az erőszak elfogadása, mint releváns reakció – akár erről az ügyről, akár másról van szó – számomra tabu, és az is marad, bárki reagál így, bármilyen témában, fronton.

Egy ilyen helyzetben, amikor pedig konkrét, frissen megvert ismerősömet “leckéztetik”, fenyegetik a falamon, kénytelen vagyok nyilvánosan is elhatárolódni és elnézést kérni, hogy ez az én falamon megtörténhetett.

Ezzel – nehéz sóhajjal bár, de – lezártam magamban az ügyet: ilyenkor nincs mit tenni, muszáj menni tovább. Álmomban sem gondoltam volna, hogy aztán lesznek (szintén a személyes ismerősi körömben), akik emiatt határolódnak el tőlem, méghozzá azzal az indokkal, hogy én “szélsőségesen liberális” vagyok. Mintha ez politikai, nem emberi kérdés volna! Akkor is elhatárolódtam, amikor a kormánypárti híradós csávót verték orrba. Akkor is elhatárolódnék, ha Novák Előd kapna. Mintha az esetleges személyes sértettségem egy számomra fontos szimbólum kifigurázása miatt egyenértékű volna azzal, amikor valakit megvernek…! A két jelenség egybemosásán a kommentek között teljesen megrökönyödtem. Ez a fajta relativizálás eszméletlenül veszélyes.

Milyen érzés? Igazi WTF-fíling. Az értetlenségnek és a szűklátókörűségnek ezzel a szintjével már nem tudok mit kezdeni. Nem bosszant, nem fáj, csak teljes homály előttem az ilyen ember természetrajza: ezek komolyan azt gondolják, hogy az esetlegesen sértő szimbolikus megnyilvánulások jogos rendezése a verekedés, méghozzá orvul, hátulról közeledve? Csak mert ez a terrorizmus melegágya is. Még abszurdabb, hogy bár az ügy óta több mint egy hét eltelt, még mindig érkeznek kommentek és levelek a témában: mondják, mondják, ugyanazt, négyen-öten, és közben nem értik, hogy mi az, ami problémás a hozzáállásukkal.

Azt, hogy az ilyesmi a különféle szélsőséges oldalakon tök normális, elfogadom. Nem lep meg, nem kavar fel, bár nyilván elkeserítőnek tartom. De az, amikor ezt az ismerőseim körében látom, hát… az a szomorúság  és az értetlenség frigye, amihez már nem szeretnék semmit sem hozzátenni. Csak gondoltam, elmesélem, mert fontos, hogy erről is szó legyen…

Advertisements
Eszter névjegye (825 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.
%d blogger ezt kedveli: