A gyengeség is lehet erő

Nemrég egy hosszabb, őszinte levélben öntöttem ki a szívemet. Nem voltam biztos abban, hogy helyesen cselekszem, de nem tehettem mást: fontos volt elmondani, hogy mi játszódik le bennem, és – abban a pillanatban legalábbis – úgy éreztem, hogy a kérdéseimre  is választ kell kapnom. Mert hiába nehéz szembenézni az igazsággal, a végén azért csak tanul belőle az ember. És én nem félek tanulni – gondoltam, ahogy entert nyomtam.

Nem érkezett válasz rögtön, ami természetesen előfordul. Egy ilyen helyzetben mégis szorongani kezdtem: meztelennek, kiszolgáltatottnak és végtelenül sebezhetőnek éreztem magamat, amiért a gyengeségemet – azokat a dolgokat, amik a leginkább bántanak – nem rejtegettem többé. Mint amikor kilép az ember a csatatérre, de páncélzat helyett csak egy könnyű nyári hálóing van rajta, és pontosan tudja, hogy bármikor lelőhetik. (Különösen ijesztő ez, ha kapott is már pár sebet, és emiatt eleve lassabban mozog a fronton.) Szinte halálfélelmem volt, a kezdeti megkönnyebbülést hamar görcsös szorongás váltotta fel.

Idővel a másik fél jelezte, hogy örül a tisztázás lehetőségének, majd élőszóban megbeszéljük a leírtakat, amire aztán az elkövetkezendő két napban – egyéb teendők miatt – nem került sor. Ez az idő viszont elég volt ahhoz, hogy szégyelljem és megvessem magamat a szemérmetlen kitárulkozásért (és… a másik önző és öncélú lerohanásáért és leterheléséért), majd ráébredjek arra, hogy a francnak kell igazság és tanulság: lelki békét kérek inkább, már így is épp elég sötét dolgot tudok magamról (az önismereti út gyümölcse), nem kívánok egy újabb lajstromot végighallgatni a témában.

Mit szépítsük, gyáván elmenekültem a beszélgetés elől. Nem kerestem az alkalmat a tisztásásra, sőt: odáig jutottam, hogy a történet másik szereplőjét is felmentettem ennek felelőssége alól. “Hagyjuk, és ne haragudj a múltkoriért” – írtam. Annyi gond és baj van az életben, miért kell mindent túlbonyolítani? És egyébként sem vonhatok be mást abba, amivel nekem kell megküzdenem.

Aztán eltelt egy kis idő, és gondolkozni kezdtem. Nem ez az első eset, hogy így viselkedem. A forgatókönyv évente egyszer-háromszor megismétlődik: kiöntöm a szívemet, megosztom az aggályaimat, kétségeimet egy-egy személyes üggyel kapcsolatban, feltárok néhány bizalmas dolgot, aztán… másnap csóválom a fejemet, mert szégyellem, hogy gyenge voltam, és szeretném elfelejteni az egészet, hogy továbbléphessek. Van, hogy az utcán sétálok, és egyszer csak eszembe jut egy több évvel ezelőtti “tisztázó levél” (jézusfasza, tisztázó levél…!), és úgy ég a pofámról a bőr, hogy meg kell állnom, hogy megrázzam magam. Még évek múltán is szégyellem, hogy nem tudtam erős, határozott és kemény maradni, távolságot tartani. Hogy gyerekes voltam, őrült, szeszélyes, GYENGE, és “nyávogtam”, “hisztiztem”, mint valami beteg macska, vagy éppen csak fecsegtem, bizalmaskodtam, koldultam, törleszkedtem…

…vagy csak egyszerűen vállaltam azt, ami van. Hiszen… álljunk csak meg egy pillanatra. Miért ekkora szégyen pőrén állni a másik előtt? Maszkok nélkül. Törékenyen, sebezhetően, megmutatva azt egy kicsit, amit csak a hozzám legközelebb állók – a család, a barátok, a szerelmek, de közülük sem mindenki – ismernek belőlem. Miért hisszük, hogy a másiknak – aki ezek szerint valamennyire csak közel állhat, máskülönben nem bizalmaskodnánk vele – óriási teher, mi több erőszak betekintést nyerni ebbe a világba, ahol alig jár valaki, valaha…? Illetve, hogy akinek ez tényleg túl sok (és teljességgel értelmezhetetlen), azzal bármi dolgunk is van az életben?

Persze igen, a reakció széles skálán mozog, és ez így természetes. Van, aki fontosnak tartja, hogy ő is megnyíljon, és közben reagáljon az én meztelenségemre. Más zavarba jön, és igyekszik kedves, türelmes lenni, de nem lép közelebb. És igen, gyakori reakció a teljes ignorálás: nem tud mit kezdeni a másik az őszinteséggel, esetleg kimondottan zavarja őt a nyíltság… és az intimitás, amit az ilyen helyzetből adódó kölcsönösség teremt. Nem lehet hibáztatni ezért senkit: mindenki úgy reagál, ahogy tud, nekem a saját portámon kell sepregetnem.

Az én portám meg akkor lesz tiszta, ha… végre félreteszem a szégyenérzetet, ami a nyíltsággal és az ebből fakadó önátadással jár az emberi kapcsolatokban. Miért kéne mindig komédiázni, eljátszani, hogy minden oké, akkor is, amikor valami zavar, netán baj van? Miért ne adhatnám meg a lehetőségét annak, hogy tisztázódjon egy helyzet egy mély, személyes beszélgetés által, ahol minden érintett a valódi arcát mutathatja anélkül, hogy ez bármilyen retorzióval járna? Miért volna szégyen, hogy érzéseim vannak (bármilyenek is), és vagyok, aki vagyok…?!

Olyan kultúrában élünk, ahol giccses naplementés fotók és négysoros bölcs idézetek közhelyesítik az érzéseket, közben pedig őrültnek nevezzük azokat, akik felvállalják, mit gondolnak, éreznek, hol állnak, és a mögötte megélt életet is megmutatják. Miért kellene szorongani, csak mert emberek vagyunk, akik néha kétségek között vergődünk, bizonytalanok vagyunk, haragszunk (és nem, nem tudunk mindig asszertívek lenni, mert feszít az igazság!), vonzódunk, szeretünk, esetleg épp nem tudunk mit kezdeni a másik érzéseivel, viselkedésével? Hiszen erről szól az egész élet, nem a Facebook-megosztásokról.

“I want to be where I don’t need to hide myself, and remain there till the end of time” – mondja a VNV Nation, és ettől mindig elszorul a szívem. Ott lenni, ahol nem kell rejtőzködni… van ilyen? Csak akkor, ha a gyengeségemre erőként tudok tekinteni. Ez az egyetlen, ami szabadságot adhat.