Aktuális

A gyengeség is lehet erő

Nemrég egy hosszabb, őszinte levélben öntöttem ki a szívemet. Nem voltam biztos abban, hogy helyesen cselekszem, de nem tehettem mást: fontos volt elmondani, hogy mi játszódik le bennem, és – abban a pillanatban legalábbis – úgy éreztem, hogy a kérdéseimre  is választ kell kapnom. Mert hiába nehéz szembenézni az igazsággal, a végén azért csak tanul belőle az ember. És én nem félek tanulni – gondoltam, ahogy entert nyomtam.

Nem érkezett válasz rögtön, ami természetesen előfordul. Egy ilyen helyzetben mégis szorongani kezdtem: meztelennek, kiszolgáltatottnak és végtelenül sebezhetőnek éreztem magamat, amiért a gyengeségemet – azokat a dolgokat, amik a leginkább bántanak – nem rejtegettem többé. Mint amikor kilép az ember a csatatérre, de páncélzat helyett csak egy könnyű nyári hálóing van rajta, és pontosan tudja, hogy bármikor lelőhetik. (Különösen ijesztő ez, ha kapott is már pár sebet, és emiatt eleve lassabban mozog a fronton.) Szinte halálfélelmem volt, a kezdeti megkönnyebbülést hamar görcsös szorongás váltotta fel.

Idővel a másik fél jelezte, hogy örül a tisztázás lehetőségének, majd élőszóban megbeszéljük a leírtakat, amire aztán az elkövetkezendő két napban – egyéb teendők miatt – nem került sor. Ez az idő viszont elég volt ahhoz, hogy szégyelljem és megvessem magamat a szemérmetlen kitárulkozásért (és… a másik önző és öncélú lerohanásáért és leterheléséért), majd ráébredjek arra, hogy a francnak kell igazság és tanulság: lelki békét kérek inkább, már így is épp elég sötét dolgot tudok magamról (az önismereti út gyümölcse), nem kívánok egy újabb lajstromot végighallgatni a témában.

Mit szépítsük, gyáván elmenekültem a beszélgetés elől. Nem kerestem az alkalmat a tisztásásra, sőt: odáig jutottam, hogy a történet másik szereplőjét is felmentettem ennek felelőssége alól. “Hagyjuk, és ne haragudj a múltkoriért” – írtam. Annyi gond és baj van az életben, miért kell mindent túlbonyolítani? És egyébként sem vonhatok be mást abba, amivel nekem kell megküzdenem.

Aztán eltelt egy kis idő, és gondolkozni kezdtem. Nem ez az első eset, hogy így viselkedem. A forgatókönyv évente egyszer-háromszor megismétlődik: kiöntöm a szívemet, megosztom az aggályaimat, kétségeimet egy-egy személyes üggyel kapcsolatban, feltárok néhány bizalmas dolgot, aztán… másnap csóválom a fejemet, mert szégyellem, hogy gyenge voltam, és szeretném elfelejteni az egészet, hogy továbbléphessek. Van, hogy az utcán sétálok, és egyszer csak eszembe jut egy több évvel ezelőtti “tisztázó levél” (jézusfasza, tisztázó levél…!), és úgy ég a pofámról a bőr, hogy meg kell állnom, hogy megrázzam magam. Még évek múltán is szégyellem, hogy nem tudtam erős, határozott és kemény maradni, távolságot tartani. Hogy gyerekes voltam, őrült, szeszélyes, GYENGE, és “nyávogtam”, “hisztiztem”, mint valami beteg macska, vagy éppen csak fecsegtem, bizalmaskodtam, koldultam, törleszkedtem…

…vagy csak egyszerűen vállaltam azt, ami van. Hiszen… álljunk csak meg egy pillanatra. Miért ekkora szégyen pőrén állni a másik előtt? Maszkok nélkül. Törékenyen, sebezhetően, megmutatva azt egy kicsit, amit csak a hozzám legközelebb állók – a család, a barátok, a szerelmek, de közülük sem mindenki – ismernek belőlem. Miért hisszük, hogy a másiknak – aki ezek szerint valamennyire csak közel állhat, máskülönben nem bizalmaskodnánk vele – óriási teher, mi több erőszak betekintést nyerni ebbe a világba, ahol alig jár valaki, valaha…? Illetve, hogy akinek ez tényleg túl sok (és teljességgel értelmezhetetlen), azzal bármi dolgunk is van az életben?

Persze igen, a reakció széles skálán mozog, és ez így természetes. Van, aki fontosnak tartja, hogy ő is megnyíljon, és közben reagáljon az én meztelenségemre. Más zavarba jön, és igyekszik kedves, türelmes lenni, de nem lép közelebb. És igen, gyakori reakció a teljes ignorálás: nem tud mit kezdeni a másik az őszinteséggel, esetleg kimondottan zavarja őt a nyíltság… és az intimitás, amit az ilyen helyzetből adódó kölcsönösség teremt. Nem lehet hibáztatni ezért senkit: mindenki úgy reagál, ahogy tud, nekem a saját portámon kell sepregetnem.

Az én portám meg akkor lesz tiszta, ha… végre félreteszem a szégyenérzetet, ami a nyíltsággal és az ebből fakadó önátadással jár az emberi kapcsolatokban. Miért kéne mindig komédiázni, eljátszani, hogy minden oké, akkor is, amikor valami zavar, netán baj van? Miért ne adhatnám meg a lehetőségét annak, hogy tisztázódjon egy helyzet egy mély, személyes beszélgetés által, ahol minden érintett a valódi arcát mutathatja anélkül, hogy ez bármilyen retorzióval járna? Miért volna szégyen, hogy érzéseim vannak (bármilyenek is), és vagyok, aki vagyok…?!

Olyan kultúrában élünk, ahol giccses naplementés fotók és négysoros bölcs idézetek közhelyesítik az érzéseket, közben pedig őrültnek nevezzük azokat, akik felvállalják, mit gondolnak, éreznek, hol állnak, és a mögötte megélt életet is megmutatják. Miért kellene szorongani, csak mert emberek vagyunk, akik néha kétségek között vergődünk, bizonytalanok vagyunk, haragszunk (és nem, nem tudunk mindig asszertívek lenni, mert feszít az igazság!), vonzódunk, szeretünk, esetleg épp nem tudunk mit kezdeni a másik érzéseivel, viselkedésével? Hiszen erről szól az egész élet, nem a Facebook-megosztásokról.

“I want to be where I don’t need to hide myself, and remain there till the end of time” – mondja a VNV Nation, és ettől mindig elszorul a szívem. Ott lenni, ahol nem kell rejtőzködni… van ilyen? Csak akkor, ha a gyengeségemre erőként tudok tekinteni. Ez az egyetlen, ami szabadságot adhat.

Reklámok
Eszter névjegye (847 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

19 hozzászólás A gyengeség is lehet erő bejegyzéshez

  1. “oly korban éltem én a földön
    amikor az ember úgy elaljasult,
    hogy önként giccses naplementés fotók és négysoros bölcs idézetek …”

    :*
    (sakkor, van tisztázás?)

  2. Miért hagytad, nem értem, a másik most állhat értetlenül, hogy akkor mi van? Mert így tényleg hiszti-jellege van. Totál nem értem, de lássuk be, az empátia nálam eléggé hiányos dolog.
    Az a baj, hogy a másik látja, hogy neked valami nem tetszik és ez nem menő, mondani, hogy itt a határ? Neki kellemetlenséget okozni?
    Vagy az a baj, hogy látja az érzéseidet, ami negatív és szintén nem menő?
    Vagy úgy gondolod most, hogy akkor túlreagáltad?

    • Jogos, tudom, mert ez így olyan, mint a viccben a nyuszika, aki kölcsönkérné a medvétől a létrát, de nem meri, mondván úgyse fogja odaadni. Mivel viszont kell neki a létra, végül csak odamerészkedik a medvéhez, de közben jól felszívja magát az egyedül, fejben lejátszott meccs miatt, így előkészítés nélkül a medve pofájába vágja: “Baszd meg a kurva létrádat, te rohadt, irigy medve, majd szerzek máshonnan, dögölj meg!”

  3. Tisztelem azokat az embereket, akik képesek felvállalni a gyengeségüket. Őket gondolom igazán erősnek. Közben meg a saját esendőségemet rejtegetem és rettegek, hogy kiderül. Szép is ez.

    • Én mindig csodálattal nézek mindenkire, aki felvállalja ezt az egészet. Nagyon kevés ilyen ember van, kedves bolondnak is nézik sokszor őket. De tényleg a teljes csomagot, nyíltan: ez vagyok, ezek a hibáim, ez (volt) a mentális/fizikai betegségem, itt tévedtem, ebben hiszek, ennek a csoportnak vagyok tagja, ezek a konfliktusaim/problémáim, így és ebből élek, ez a célom, álmom.

      Nagy dolog ez, mert egyrészt kell hozzá egy nagyon komoly önmagunkkal való szembenézés, mellé teljes, feltétel nélküli önelfogadás, végül pedig az a biztos, nyugodt tudat, hogy hulljon csak a férgese az életünkből: egzisztenciálisan és érzelmileg egyaránt. Ez valószínűleg magasabb életminőséghez vezet.

      Az ilyesfajta transzparencia sebezhetővé, esetleg közönségessé tesz, ha nem áll rá készen az ember, ugyanakkor felszabadít, ha viszont igen, mert mély tudatosság van mögötte. Ilyen esetben nagyon inspiráló is. Éppen ezért nem való mindenkinek, minden élethelyzetben. Amellett, hogy nem is minden személyiségtípus, képességkészlet és élethelyzet teszi lehetővé ezt a fajta létezést, persze.

      Az én megélt tapasztalatom az, hogy nem idegenek, hanem a környezetünk előtt nehezebb vállalni a teljes ént: akik nem a közeli barátaink, de körülöttünk élnek, ÍTélnek, ami állandó tükör. És nehéz az is hogy közben óvjunk mindenkit, aki számunkra fontos, körülöttünk van, de nem akar tud ebben a transzparenciában létezni.

  4. Szavakká formáltad minden ezzel kapcsolatos szorongásomat. <3
    Csak nézem a monitort, rajta a fehér, üres oldalt, és magamnak leírni sem vagyok képes, pedig a fejemben hangosak a szavak :(

    • Nem kell koherensnek lennie, jöhet úgy, részenként, akár a közepétől vagy a végétől, ahogy belülről jön. Ha más is megkapja (mert ahogy beszéltük, nem kell mindig megkapnia), akkor úgy is átesik szerkesztésen az érthetőség miatt. De nekem segít, ha először cenzúra nélkül írom meg, ahogy jön, ösztönből, és a végén meglátom, kell-e árnyalni, finomítani, hozzátenni, magyarázni a címzett kedvéért. Vagy hogy el kell-e rögtön küldeni egyaránt, ugye – mert sokszor ez terápia, és nincs jelentősége, megkapja-e a másik. A lényeg, hogy ezt nem kell előre eldönteni, és érdemes aludni rá párat.

  5. “A gyengeség is lehet erő” De hát “pőrén állni a másik előtt” az éppen nem gyengeség.

  6. “Az én megélt tapasztalatom az, hogy nem idegenek, hanem a környezetünk előtt nehezebb vállalni a teljes ént: akik nem a közeli barátaink, de körülöttünk élnek, ÍTélnek, ami állandó tükör. ”
    Pontosan ezt érzem mostanában. Sokat lógok a FB-on. Ahol az a furcsa, és egyben nyomasztó helyzet állt elő, hogy néhány kérdésben teljesen más állásponton vagyok, mint azok, akik amúgy fontosak számomra. Ezért időnként sutba dobom a kongruenciát, és nem merek kommentálni, vagy lájkolni bizonyos dolgokat, vagy ha megteszem, marad a disszonancia, hiszen én mégiscsak “azt” gondolom, de mit fognak erről gondolni…
    Látszatélet, vagy nem is tudom.. Nehéz dolog.

  7. A gyengeség is egy energia az emberben. Nevezhetjük negatív energiának, de nem szeretem ezt a kifejezést. Már csak az a kérdés, hogy hogyan használod föl. Mert lehet táplálkozni belőle, pozitívra fordítani, ha már előjeleknél tartunk, de ha minden kötél szakad, akkor is hagyni kell, hogy végig menjen rajtad a folyamat, mert hiába szeretnéd blokkolni, nem fog sikerülni, csak görcsösebb leszel.
    És nem, a gyengeség nem… gyengeség. :)

  8. Szerintem valakivel a felgyűlt problémákat tisztázni nem gyengeség, hanem: felnőttség!
    Sokkal könnyebb az a sunnyogó köznapi viselkedés, hogy most nem szólok, ne sértődjön meg, nem is olyan fontos, nem ér annyit az ügy, ne legyen vita… És sok ilyen kis elhallgatott cafatból összeáll az, hogy a másik egyszer csak nem érti, miért nem hívom már, miért nem a barátom már, vagy miért egy apró cseppnél telik be a pohár. Vagy fordítva, én nem értem, és nem szólt az egyes dolgoknál. Persze egy egybeni “tisztázós csomag” már nem olyan kellemes, de semmiképp sem gyengeség! Annak a jele, hogy még fontos neked, annyira, hogy a problémáidat is elmondod.
    Aki meg emberekkel hivatásszerűen foglalkozik (pl. beosztottjai vannak), az nem is engedheti meg magának, hogy ne adjon folyamatos, konkrét és korrekt visszajelzéseket, lehetőleg azonnal.

  9. Vagy hisz ebben valaki, vagy nem, de nekem az agykontroll módszer szubjektív kommunikációja szokott beválni ilyen esetekben.

    • Az az, amikor gondolatban küldök üzenetet a másiknak, ugye?

      Van egy hasonló spiri-módszer, aminek az a lényege, hogy kiteszel egy széket, odaképzeled a másik felet, és elmondod neki, ami a szíved nyomja vele kapcsolatban.

      Így elviekben a felső énnel beszélsz, de ami még jobb, megfogalmazod és kimondod a problémát, ami a saját feldolgozást segíti. Voltaképpen pszichodráma-módszer ez.

      • Nana! Ne keverjük. Amit te leírsz, az pontosan egyszemélyes pszichodráma módszer, semmi spiri. NEm a felső énnel beszélsz olyankor, hanem valakivel, akivel nem tudod megbeszélni, amit meg szeretnél. Akár azért, mert nem hajlandó szóba állni veled, akár azért, mert mondjuk halott.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: