Aktuális

Fals jólmegmondás: az igazi nőnek nincs műkörme, régen a házasságok az égben köttettek, a gyerek meg a szabadban játszott!

Nézem, nézem én mindig, hogy mit osztanak meg és kedvelnek az emberek a Facebookon. És néha elakad a szavam, egyszerűen nem értem: honnan jön ennyi ítélkezés, önhazugság, hamis illúzió és fals nosztalgia? Az elmúlt pár hét leggyakrabban visszaköszönő megosztásait mutatom, és közben kérdezek, mint mindig…

Kamu haj, kamu köröm, kamu mellek, kamu barnaság – és ezek a nők az igazi férfit keresik!

kamu

Nekem aztán nincs póthajam, műkörmöm, plasztikcicim (de még párnázott push-up melltartóm sem) és szoláriumban sem jártam soha, így aztán senki nem mondhatja, hogy hazabeszélek. De azért álljunk meg egy pillanatra: egy ember valódiságát – egyáltalán mi az, hogy “igazi”? – tényleg a külsőségei határozzák meg, és – az adott kör ideáljától való eltérés esetén – akár diszkvalifikálják is? Akinek póthaja, műkörme, mellimplantátuma van és szoláriumban barnul, az kevésbé igazi nő – sőt, egyúttal kevésbé hiteles ember – mint az, aki nem él ezekkel a lehetőségekkel?

“Légy önmagad, kerüld a mű dolgokat, ne kompenzálj, fogadd el a tested” – mondja a mester, akinek a B-nője – az A-nő mellé – fotómodell, és szépségkirálynőnek is megválasztották. Az a követője, aki ezt – és a másik öt hasonló esetet – látja, már nem a fogyasztói társadalom agyatlan birkájaként szopja be, hogy mindig a legszebbnek kell lennie, hanem a tudatosan élő emberek levegőjét szívja: hát igen, még itt is, még itt a külső az, ami mindent visz, ha nőnek születtél, hiszen a férfi vizuális lény, nincs mit tenni. Akkor hát mit mondjon az, aki még csak az anyagot látja…? Persze, hogy ő is szeretne elégedetten tükörbe nézni, tetszeni- ki dobná rá az első követ, ha ezért áldozatokra is kész?

De gyerekek, nem nézhetnénk ezt az egészet egy kicsit másképp? Talán úgy, hogy mindenki okkal díszíti lelke templomát, és nem mindannyiunknak ugyanaz a keretünk és ideálunk ezen a téren. Ha lehetőség van olyanná transzformálni ezt a testet, ami jobban kifejezi a benne élő szellemet, akkor miért ne élnénk ezekkel az eszközökkel? Sminkkel, ruhával, ékszerrel, tetoválással, testmódosítással, implantátummal, kiegészítővel, testékszerrel, barnítókrémmel, (ó, irgalom atyja, ne hagyj el!) botoxszal…? Ilyenkor egyik spiriguru sem emlékszik arra, hogy “te nem a forma és nem a név vagy”? Vagy ennek tudatossága csak addig terjed, amíg az anyag tart, és amíg a másik megfelel a szépségről, a valódiságról alkotott képemnek, vagyis az én egóm szerint “jó nő” és “igazi”… a külsőségeiben?

Kapcsolódó cikk, 4,2 ezer fölötti megosztással: A napi testszégyenítéssel kísért szexizmus, amit még lájkolunk is >>

Nem volt neki kocsija, se jólfizető állása, nem volt szolárium barna, se kigyúrt teste, nem vitte el vacsorázni vagy szórakozni hétvégente és nyaralni se vitte soha külföldre. A NŐ “CSAK SZIMPLÁN” BELESZERETETT, ÉS VELE ÉLTE LE AZ EGÉSZ ÉLETÉT! Micsoda elmaradott világ volt ez, mi?

leélte

This is wrong, oh so wrong on so many levels. Nem is tudom, hol érdemes kezdeni. Nézzük csak. A történelem során soha nem létezett teljes egyenlőség a társadalom különböző rétegei között. Voltak erre irányuló törekvések, de nem valósult meg az ideológia soha. Vagyis mindig, mindig voltak jómódúak, akiknek bőven volt ingó- és ingatlan vagyonuk, sok pénzt kerestek, sportoltak, vendéglátóknál vacsoráztak, szórakoztak, külföldön nyaraltak. És voltak olyanok is, akiknek ez nem adatott meg, de vágytak rá, és kompromisszumokra is készek voltak ennek érdekében: igen, voltak hozományvadászok és érdekből házasodók is.

A monarchiában a vagyoni különbségek az előjogok folytán áthidalhatatlanabbak voltak, mint ma, így ezt a múlt ködén át idealizálni – és a parasztság nyomorát erkölcsi tisztaságként feltüntetni – végtelen ostobaságra vall, ami egyúttal veszélyes is. A népmesében a szegény ember mindig bölcs és jószándékú, míg a gazdag önző és gonosz, ami a hiányszemléletre épülő önszabotázs kozmikus alapgondolata. A valóságban erről a szellemi minőségről nehéz eljutni az “elnyeri méltó jutalmát” beteljesedéséig, hiszen magát gátolja az, aki a bőséget a másik kizsákmányolásával társítja fejben. Tessék erről a fals nosztalgiáról leszakadni.

Ami pedig a szerelmet illeti: három generációval ezelőtt ritka volt a szerelmi házasság, mint a fehér holló (s ha az is volt, sem elsősorban a szerelem miatt köttetett meg). A házasság nem az egyén, hanem a közösség érdeke volt: suba a subához, guba a gubához, a családok közötti vagyonközösség, némi ügyeskedéssel a magasabb státuszért mindkét oldalról. Közben a két fél is megkapta, ami kellett a túléléshez: egy nőnek nem lehetett önálló tulajdona, családon kívüli munkája, így férj nélkül éhen halt volna, míg a férfi nem tudott – gépesítés híján – napi 8-12 órában mosni, főzni, takarítani, így asszony nélkül nem élt volna meg, a kétkezi munka forrását és az időskori ellátást pedig a közös utódok biztosították (akik fogamzásgátlás híján évente-kétévente születtek, de csak a töredékük élte meg a felnőttkort).

Még ha volt is szeretet, ezek az emberek nem azért maradtak együtt, mert mindennél fontosabbak voltak egymásnak, hanem azért, mert nem volt más alternatíva az életben maradásra, és teljes egészében egymásra voltak utalva, amit a társadalom ezerszeresen is megerősített bennük családi nyomással, vallási kényszerrel, anyagi szükségszerűséggel. Mindehhez képest a szerelem és a szerelmi házasság fantasztikus bónusz lehetett, de esetleges és ritka volt, a kiszolgáltatottság és a kőbe vésett szabályok miatt azonban a családon belüli erőszak annál gyakoribb. Tényleg van, aki ma erre vágyik, ezt sírja vissza? Aki igen, az talán meg is érdemelné, hogy ne legyen választási lehetősége…

Bővebben erről itt februárból, jó kis diskurzus volt: A házasság szent köteléke >>

Ez gyerekkor – ez nem


Hát persze, én is azt szeretném, ha a gyerekem a zöld mezőn játszana naphosszat, fogócskázna, bújócskázna, számháborúzna, focizna, fára mászna, legurulna a dombról, béka ugrató versenyt tartana, élvezné a természetet, a sportot, a mozgást. A cél az, hogy erre legyen is lehetőség, mikor oda kerül a sor.

De helló: a gyerekek ma is, és húsz, ötven, száz évvel ezelőtt is gyerekek voltak. Azzal és úgy játszottak, ahogyan arra lehetőségük nyílt. Az aszfaltfocinak is van szépsége, ahogyan online focinak is: és mindkettőnek van veszélye is, igaz, egészen más. Eljátszani azt, hogy az egyik üdvözítő megoldás, míg a másik az ördögtől való dolog, végtelenül buta sarkítás. Már csak azért is, mert a számítógépes stratégiai játékok fejlesztik a motoros funkciókat, a kognitív képességkészletet, és serkentik a fantáziát is.

Ja, hogy közben igazán csak a mutatóujj izma dolgozik, társasági kapcsolat pedig nem feltétlenül van? De hát szép testvéreim, ötven évvel ezelőtt – vagy akár a mi gyerekkorunkban – talán nem voltak olyan gyerekek, akik inkább a szobában, egyedül olvasgattak, barkácsoltak passziánszoztak és ábrándoztak, amíg a többiek a szabadban fociztak? Dehogynem, rengetegen.

A “bezzeg az én időmben” meg a “kár, hogy azok a régi jó dolgok” két olyan jelmondat, amivel nem árt vigyázni: aki ilyen vaskalapos, az más galádságokra is képes, és az már a fejlődés, előrelépés, pozitív változás gátja, ami miatt inkább kell aggódnunk, mint a változó, szélesedő lehetőségekkel társuló esetleges veszélyek miatt. A harmónia a kulcs, a szélsőségek elkerülése, ennek érdekében pedig a gondos szülő és pedagógus sokat tud tenni, idővel pedig a gyerek is felnő a jó döntésekhez.

Kapcsolódó cikk, bővebben, 2 évvel ezelőttről, majd’ 5 ezer megosztással: Kedves Szülő, Nagyszülő, Pedagógus és Fanyalgó!  >>

Advertisements
Eszter névjegye (828 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

44 hozzászólás Fals jólmegmondás: az igazi nőnek nincs műkörme, régen a házasságok az égben köttettek, a gyerek meg a szabadban játszott! bejegyzéshez

  1. Még csak most kezdtem el olvasni a mindennapoktörténete blogot, nagyon érdekes, ha valakit az életmód érdekel, ami után annyira ácsingóznak egyesek, hogy bezzeg régen :)

  2. Nekünk is vannak régi fotóink, mint a fenti, hát nem a szeretet süt róluk, hanem ijesztően néznek ki a párok egymás mellett, megtörve, megfáradva. Néha azt gondolom, azért élnek tovább a nők, hogy kicsit élvezzék is az életet.
    A gyerekek meg. Igen, akinek van ideje a gyerek mellett dekkolni a játszón, az engedje csak le a gyereket, én nem engedem le az enyémet felnőtt nélkül.
    Régen nem volt gyerekszórakoztatás, csak a “menj innen ne zavarj”, szóval a gyerek vagy feltalálta magát vagy beszállt a házimunkába. Most meg a nagyi focizik, mert szegény kölök unatkozik. Anyósom meg azt sem tudta a saját gyerekéről anno, hogy a falu melyik részén van. Most elvinné a gyereket GYIVI ugyanezért. Nem volt sem szebb, sem könnyebb régen, csak más.

  3. A műkörmökre ki sem térek, imádok lakkozni, a szolárium öregít, rákot okoz, a többi meg pénztárca függvénye, mindent lehet okosan is csinálni, egy szolidan sminkelt elegáns nőci frissen fodrászolva azért szép látvány, lehet mindent ízléssel is csinálni, a szolárium nem a szénné égett szinonímája, a műköröm nem egyenlő a boszorkánykarommal és még sorolhatnám.

    • Boccsanat én papírfehér vagyok, nekem kb 10 db 6 perces szoli minden évi tavaszi rutin, különben nem tudok úgy napra menni, hogy sisteregve pecsenyévé ne égjek. A szolinál lehet adagolni az egyszeri sugárzásadagot, a napnál nem. Borzalmasan utálom a szolis boszorkányüldözést.
      Fals nosztalgiából a másik tízpontos, ami egyúttal válasz oliv mondatára is, mely szerint. “Néha azt gondolom, azért élnek tovább a nők, hogy kicsit élvezzék is az életet.”
      Szóval nem, akikért nosztalgunk és jajgatunk, hogy nem termelődik belőle új, az öregként sem élvez:

      https://almameter.wordpress.com/2015/09/14/kihalofelben-levo-faj-a-dolgos-oreg-neni/

      • “Néha azt gondolom, azért élnek tovább a nők, hogy kicsit élvezzék is az életet.” – Haha, ez jó.

        Komolyra fordítva a szót: személy szerint magamon nem tetszene a barnára sült bőr, a műköröm, a műcici, a póthaj, sőt: a tetoválás se többek között. De mindenki a maga testének az ura, és ha ő úgy szívesebben néz tükörbe, hajrá! Ez a lényeg. Erről szól minden testmódosítás, eszköz, ékszer, kiegészítő: legyen ebben szabadság, a változatosság jó.

        Viszont itt említendő meg az is, hogy sokan nem önmaguk, a saját komfortérzetük, hanem az elvárások miatt esnek át ezeken a procedúrákon: ezt pl. egy férfi nem biztos, hogy megérti, mert ők nem találkoznak ilyesfajta elvárásokkal. Pont a műcici egy jó példa erre: a mellbimbó jelentősen veszít az érzékenységéből a beavatkozás után (ez szerintem óóóóóriási áldozat és lemondás!!!), és persze sok esetben kényelmetlen is a nagy, nehéz mell. Sokan azért vállalják mindezt, hogy megfeleljenek a kor szépségideáljának, és mert elhiszik, csak így lehetnek nőiesek. Milyen manipulatív: belevezetik a szerencsétlent, aztán meg fintorognak, hogy már nem is igazi, hiteles, valódi ember, hanem műanyag lett. Na, ez az igazán álszent dolog.

      • Nos, rajtam most szeptemberben is fényvédő van és hallgattam nyáron a szekálást, hogy szedj magadra egy kis színt, de nem sikerült. Mivel a cikk pont erről szól, amit írsz, hát te szolizzál, amennyit akarsz, én meg hadd gondoljam azt, hogy rákot okoz és ráncokat és mindenki jól jár, ha nem akarja a másikat meggyőzni, nem? :)
        Anyám pont olyan dolgos néni lenne, ha nem rontottam volna el kicsit. Most már önző módon leül és olvas és tévézik saját gyönyörűségére.
        A kuporgató, még a saját fogára sem költő öreg néni nekem nem követendő példa. Az ilyen a saját szájától vonja meg a falatot, hogy mondjuk a gyerekének legyen háza. Gürizik éjjel-nappal, mert ezt ismeri és a fejében az van, hogy semmirekellő, aki nem zuhan be este hullafáradtan az ágyba. Saját magamat köpném szemen, ha anyámat “dolgos néninek” látnám, aki nem vesz magának szép ruhát, inkább a temetésre gyűjt. Jó, legyen meg a lóvé, ha az megnyugtatja, de ha megvan, felesleges ezen aggódni és gürcölni tovább, mert ez az életforma a helyes.
        Más részről meg van, akit tényleg ez tart életben 90 felett, hogy van kötelesség, mert mondjuk van 20 tyúk és tökegyedül él, de emiatt fel kell kelni, hogy kiengedje őket és enni adjon a kutyának, kben nem tud magával mit csinálni, de ez keretet ad az életének és kapaszkodó. (Ha már a család nem vesz részt az életében, ugye.)

  4. Teljesen egyetértek. Aki pedig a második képet még most is realisztikusnak tartja, az kérem nézze meg a Szerelempatak című zseniális dokumentumfilmet. Nem kell ám mindig hinni a magyar népmeséknek…

    • Abban a filmben az a borzasztó, hogy azt adták tovább, amit ők is kaptak, pl. felvilágosítás. Nem többet!! A film nagyon tetszett, megható történetekkel van teli, én is ajánlom.

    • majdmegnovok // október 1, 2015 - 22:38 // Válasz

      A filmhez Balázs Lajos adatközlői, és az ő gyűjtése adott némi tartalmat. Aki a témában többre kíváncsi, annak csak ajánlani tudom a következő könyvet: http://bookline.hu/product/home.action?_v=Balazs_Lajos_Amikor_az_ember_nincs_es_ezen_a_vilagon&id=85547&type=22
      Az, hogy azok az interjúk megjelenhettek, felér egy kisebb csodával, mert ilyesmiről sem székely ember (még kevésbé asszony) nem beszél. A nemiséget ott ma is tabuk övezik. Az interjúalanyok egyébként nagyanyáink korabeli emberek. Nekem az volt a legnagyobb döbbenet, hogy ha ezek az emberek nevelték az anyáinkat, és az anyáink minket, akkor jó nagy bajban vagyunk, és ideje lenne végre őszintén szembenézni a dolgokkal. Persze B. L. könyve sem igazán késztetett senkit szembenézésre :( Igazi nosztalgiaűző, aki nőként ezt elolvassa, az már biztosan nem akarja visszahozni a múltat.

  5. Ó, annyira imádom az “az még gyerekkor volt” típusú gyöngyszemeket, amiket 50-60 éves FB ismerőseim (elsősorban apukám és ismeretségi köre) oszt meg. Mintha… értitek, mintha annak idején, amikor ők boldogan rúgták a bőrt meg másztak fára meg minden hasonló, az 50-60 évesek közben ugyanígy a szobában ülve osztották volna meg FB-on a bölcsességeket. Ja hogy akkor még nem volt FB. Ja hogy akkor még nem volt internet meg számítógép. Ja hogy úgy. :) Ők sem azok a “régi jó öregek” már, a világ változott és nemcsak “ezek a mai fiatalok” változtak vele, hanem minden korosztály.
    Azon kívül, igen, én például pont az a “nyolcvanas években született hős” voltam (ilyen mém is kering valahol), aki történetesen a fára is azért mászott föl, hogy ott keressen egy kényelmes ágat, amin órákig lehet ülni és olvasni. Ezen kívül még olyan fantasztikus dolgokkal foglaltam el magam abban a boldog és számítógépektől meg okostelefonoktól háborítatlan gyerekkorban, mint a naplóírás, a horgolás meg a hímzés, ami szintén csak a mutatóujjat és a hüvelykujjat tornáztatja, és egy zárt szoba sarkában végezhető, órákon át egy helyben ülve egyedül. (Csak sokkal kevésbé szociális, mint mondjuk egy MMO játék.)

    • Szerintem az a csúcs, amikor 28-30 éves emberek nosztalgiáznak, hogy bezzeg az ő idejükben… :)

      (Én akkor is nagy blogger voltam, de csak én olvastam (remélem): 11 és 18 éves koromban majdnem minden nap írtam naplót.)

      • Nekem volt szerencsé(tlensége)m végighallgatni egyszer egy családi beszélgetést egy gyönyörű bezzeg-lánccal. (Kitalálni sem lehetett volna szebben, de nem kitaláció, true story.) Az ötvenéves elmondta a harmincöt évesnek, hogy bezzeg amikor én gyerek voltam, még nem volt tévé, mint a ti gyerekkorotokban. Mire a harmincöt éves azt mondta, hogy ez igaz, de bezzeg amikor én gyerek voltam, még nem volt számítógép, mint amikor ők (a jelen lévő huszonöt évesek) gyerekek voltak. Erre felzúdult a huszonöt éves, hogy jó, de bezzeg amikor én gyerek voltam, még nem voltak ezek a lövöldözős játékok, mint nekik (a tizenöt éveseknek). De még a jelen lévő tizenöt éves is talált egy szerencsétlen tízévest a szobában, akire rá tudott mutatni, hogy de bezzeg az én időmben még nem volt minden tízéves zsebében mobiltelefon. Fogadok, hogy ha nem ő lett volna a legfiatalabb a szobában, még ő is talált volna egy ötévest, akinek bezzegelhet (jó korán megtanuljuk, hogy ennek ez a módja…) – így csak zavartan vonogatta a vállát a vádakra, hogy hát… ez van. Szégyen szemre mobiltelefonja van.

    • És most nosztalgiáznak a geekek is, hogy volt AMIGA meg Commodore számítógépük ;)

  6. Az a baj, hogy van ott még, ahonnan ezek jöttek. Soxor szívesen beszólnék az okos megmondóemebreknek, de úgysem értenének belőle. Nagyjából a gránátrepesz és a hasonló dolgok, amik képesek bejutni a fejükbe…
    De erőszakkal meg nem lehet értelemre nevelni őket. Marad az a hiábavaló remény,. hogy egyszer hátha ahhoz is túl ostobák lesznek, hogy levegőt vegyenek.

  7. Na, egyrészt én is egy “boldog, hős 78-as” lányzó vagyok, aki 9 éves korától inkább bent ült a szobában, és olvasott, vagy a számítógép mellett apukával programozni tanult (apuka nélkül meg persze bőszen játszott), szóval ha most lennék gyerek, most is ezt csinálnám, csak modernebb kütyüvel. Mert ez jutott, és mert véletlenül épp ez érdekelt, nem a babák meg a fára mászás.
    Másrészt viszont:
    A műnő-jelenséghez én csak annyit fűznék hozzá, hogy oké, egy kicsit én is előítéletesen tekintek a műhaj-műmell-műköröm-műsatöbbi csajokra (legalábbis azokra, akiknek mindene látványosan mű), és előre felteszem, hogy mindene kívül van, a fejében meg vajmi kevés (aztán persze győzzön meg, volt már rá példa). Viszont ami sokkal jobban zavar: amikor engem próbálnak rávenni hajfestésre, állandó sminkre, színes karmokra, ékszerekre, full nőcis ruhákra (harisnyával és tűsarokkal!!!). Pedig én nem akarom, és akkor engem néznek le. Mert nőnek látszani kell. Muszáj. Kötelező. Hát egy frászt. Én a magam részéről hazugságnak tartanám, ha akaratom (és testalkatom) ellenére állandóan “díszbe lennék csomagolva”. És amikor ezt bizonygatnom kell, meg azt, hogy jól érzem magam úgy, hogy festék híján a hajam egészséges és ötven kiló, a csupán szolid sminkek miatt az arcbőröm még egyben van, a körmömmel meg csavart tudok lazítani, és nem követek el esztétikai terrort miniszoknyás, tűsarkas csülkökkel, akkor jön az, hogy igénytelen vagyok, meg nem vagyok eléggé nő.
    Nos, akkor játsszuk ezt? Te buta műnő vagy, én meg igénytelen antinő? És akkor mégis hol lenne az igazi nő? Egyáltalán: azmiaz? :)
    Szóval a lényeg, mint annyi más esetben is: semmi sem csak fekete vagy fehér.

    • Nekem az volt egy nagy ébredésem, amikor tizeniksz évvel ezelőtt diákként egy összeszerelő üzemben dolgoztam, ahol sokféle figura megfordult. Volt egy igazi műnő is: nagy plasztik cici, platinaszőke póthajas frizkó, csokibarna bőr, hatalmas műkörmök (utóbbi azért érdekes, mert ugye fizikai munkát végeztünk, vakdugóztunk, csöveket ondoláltunk, ilyesmi). A faterja gazdag vállalkozó volt, a csávója gazdag étteremtulajdonos. úgy került az üzembe, hogy a papa azt mondta, addig nem kap sem örökséget, sem apanázst, sem széket a cégben, amíg le nem húz két évet egy idegen munkahelyen, hogy lássa, milyen kétkezi munkát végezni, kivételezés nélkül. Eleinte nagyon durván ítélkeztem, de aztán valahogy lehullott a lepel: kiderült, hogy nagyon hasonlítunk egymásra ezzel a lánnyal – bár én egy full gót csaj voltam, ugye, szóval külsőre couldn’t be any further – és nagyon jól megvagyunk együtt. Az egy szemfelnyitó élmény volt: hogy hé, ezek ennyire felszínes, külsődleges, átmeneti dolgok, és a lényeg ezen túl van. Azóta nem mondom, hogy nem szoktam ítélkezni, mert de, sajnos előfordul, de már sokkal hamarabb túllátok ezeken a dolgokon. (Nyilván azóta az emberismeretem is fejlődött, a testbeszéd, a mimika is segít kiolvasni, mi van a műanyag mögött: önkifejezés, menekülés, megfelelni akarás, szeretetvágy, lázadás…. mert mindig annyi minden van, és ezek nagyon is valódi és intenzív érzések).

      • Nekem van olyan barátnőm, akivel kölökkorunk óta ismerjük egymást, és mire elkezdett “elműnősödni”, már régesrég tudtam, hogy mennyi esze van, meg hogy mennyire imádom :) Jó, őróla pontosan tudom, hogy kompenzál, pedig smink meg hajfesték nélkül, mackónadrágban is állati csinos – lenne, ha ezt elhinné magáról. Így viszont egy csomó másba is fektethető energiával próbálja létrehozni, ami már amúgy is megvan. Ez meg végtelenül szomorú.

        • Sokszor látok menekülést ebben én is, de van, amikor ez egyszerű body-modifikáció, ami közelebb hoz egy vágyott állapotot. Viszont az előítéletek miatt én is nehezen fogtam bele a teljes testes lézeres szőrtelenítésbe, és nem is mindig tudtam megmondani, hogy külső elvárás-e a csupaszság vagy belső szándék. Szóval érdekes ez, ahogy internalizáljuk a mintákat, és aztán van egy belső konfliktus ebből. Ezt volna jó feloldani, kevesebb előítélettel, és azt érzem, akkor a műségbe menekülők száma is kevesebb volna. (Utópia, tudom. :)).

          • Magunkat is és egymást is jobban kéne ismerni, és mindjárt világosabb lenne, hogy mi a belső igény, és mi az, amit nyomás alatt kényszerűen tesz meg az ember. (Na, a szőrtelenítésről is tudnék filozofálni egy sort…) Persze ez olyan jó közhelyes, mert tulajdonképp majdnem minden előítéletnek jó gyógyszere az értő odafigyelés. Ami kicsiben tök jól tud működni, de úgy globalice szintén utópia :)

        • Igen, az, amikor kifele játszik a csaj*, és tudható, hogy nem ő tartja jó poénnak barbifejjel mászkálni, hanem valami fals ideálnak akar aláhegedülni, mittomén “tökéletes test”. Vagy ennek a hardcore változata, nyilván a barátnőd nem ennyire csúszott rá a történetre, de amikor a nő azzal indokolja meg a szilikonbögyöt, hogy a barátjának/pasiknak jobban tetszik. Ahhoz azért nagy pénz, energia, gyógyulási idő stb egy olyan beavatkozás, hogy aztán én legyek az utolsó, akinek tetszik.
          Szóval például az ilyenekkel, hogy plasztika, tetoválás, smink, hajjal való összerakósozás, akkor van “baj” (de akkor sem ilyen marinénis/igazzyférfis baj, csak hát az, ami, hogy nem jókedvében csinálja az illető, amit), ha ráparázik a célszemély. Vagy személyiségprotkónak használja.

    • Azért csak óvatosan az előítéletekkel… :)
      Én is hős ’78-as vagyok, ugyan, de van műkörmöm, műhajam (lila színben, köztük türkiz tincsekkel nem gyakori a természetes hajszínpalettán) nem vetem meg a tűsarkút, a csavarok lazításához csavarhúzót használok és utoljára Basic-ben programoztam a C-64-emen. És emellett Több desktop PC-met raktam össze/háziszervizelgettem az életem során, meg úgy mellesleg összegrundoltam egy molekuláris biológia Ph. D.-t. Meg az elmólt 5 évben elég jól elboldogultam teljesen magamra hagyva is, amikor a párjelöltekről sorban kiderült, hogy csak az életem nehezítésére alkalmasak… Tehát ezek a dolgok nem zárják ki azt sem, hogy valaki azért fejben is rendben legyen, meg esetleg a saját lábán is meg tudjon állni. Mondjuk “igazy nőnek” se tartanak sokan, az is tuti. :D

      • Látod, erre mondtam, hogy semmi sem csak fekete vagy fehér. Esetedben lila is meg türkiz is :D De komolyra fordítva: épp ez a szerencse, hogy mindig vannak pozitív példák is. Pont ezért vagyok valóban óvatos az előítéleteimmel.

  8. Engem főleg a “régen minden jobb volt” jellegű beszólások zavarnak nagyon, talán azért, mert a tudatlanságból táplálkoznak. Nagyon bosszant, ha valaki azt kezdi bizonygatni, hogy “de akkor jobban szerették egymást az emberek és kitartottak egymás mellett” – ha tényleg tudnák, hogy égen milyen volt az élet, akkor eszükbe sem jutna ilyesmi. Ha olyan a kontextus, igyekszem megmagyarázni, hogy miért nem volt ennek semmi köze az igaz szerelemhez, de van, akit a tények egyáltalán nem érdekelnek, annyira szüksége van a hamis nosztalgiára.

  9. Jaj, azért azt hozzá kell fűznöm, hogy attól lehet valaki még rendes ember, mert nincs tetoválása. ;) :D :D :D

  10. Az első, az olyan igazi balfékpasas-duma. Van a férfiaknak egy elég jelentős csoportja, akik valahogy nem képesek normális kapcsolatra, vagy inkább, pontosabban valami torz kép él bennük arról, milyen a normális kapcsolat. Leginkább olyan, ahol a nő kedvükre tesz mindent, és megfelel a divatos szépség-sztenderdeknek. Ugyanezek a balfékek szoktak olyasmiket siránkozni, hogy a “jó csajok csak a pénzes faszikkal állnak szóba” , bár még az sem teljesen világos, mit értenek jó csajokon. Persze biztos sok nő is helyesel ilyen és ehhez hasonló hülyeségekre.

    A második képre és hasonlókra tényleg nincs mit mondani, mint elolvasni a Viharsarkot, meg Móricztól pár elbeszélést és helyükre kerülhetnek a dolgok, személy szerint engem mindig felbőszít ez a “régen minden jobb vót'” nóta. Most sem állom meg, mert ez a kedvenc idézetem a témában:

    “Apró konyhán keresztül még apróbb szobába jutunk. Nyitott ablak mellett ül az öreg s végtelen lelki nyugalommal lámpaüveget tisztít. A szembenálló fal mentén piszkos ágynemű között ősz, kiaszott, cserepesajkú s lázasszemű öregasszony fekszik, a felesége. Olykor-olykor keserveset rándul kínjában. Az öreg elmeséli, hogy »belső bélgyulladása« van az asszonynak. Vakbélgyulladás ez, s tekintettel magas korára és gyenge szívére, nem operálható. Vizet kér, nyöszörög, de az öreg ügyet sem vet rá, bálványábrázattal tisztítja tovább a lámpaüveget s kérdéseimre is csak gyér, szűk feleleteket vet. A gyermekei a másik tanyán szépítették, mosták apjuk emlékét, hogy jó ember volt, sohasem verte meg őket, nem is ivott többet, mint bármelyik »rendes« ember. Az apa ellenben a legsötétebbre festi halott fia árnyát. Elmondja, hogy részeges volt, az árokban »hörbölte a habarékot« s beteg volt, maláriát hozott a harctérről. Menyét viszont, ki gyilkosságért már börtönben ül, feltűnően védi. »Az én fiamban nem volt arzén, ha kétszáz orvos állítja is« – erősítgeti. Az öreget azzal gyanúsítják, hogy míg fia a fronton volt, a leghelytelenebb irányban szegte meg a házastársi hűséget.”

    A harmadik képben szerintem sajnos több igazság van, mint elsőre hinné az ember, annyiban, hogy az xBox és társai ténylegesen nagyon be tudják szippantani a gyerekeket. Nem általános, csak saját tapasztalat, hogy már akkor sem feltétlenül tudnak-akarnak mást játszani, ha többen vannak, inkább basztatják a Need for Speedet-et, Call of Duty-t. Képesek arra, hogy egy vagy kettő játszik, a többi meg megigézetten bámulja és órákat eltöltenek így. A múltkor láttam egy kölyök-ganget az utcában, ültek órákon át egy kupacban és a telefonjaikat kaparászták, pedig ez falu, a lehetőségek korlátlanok: macskahajkurászás, békacigiztetés, biciklis huligánkodás, csúzlizás, öregek bosszantása, gyümölcslopás, csupa szép és tartalmas gyerekprogram – még attól sem kell rettegnie egy szülőnek, hogy a játszótéren egy narkósba botlik a szeme fénye. De hát ez van, csak nehéz tenni ellene: a gépről letiltott kölyöknek bár átlátszó, de nagyon hatékony módszerei tudnak lenni arra, hogy a szülő feladja és hagyja játszani, csak nyugta legyen végre már. :-)

    És nem, nem opció az idealista “közös családi program” sem, egyáltalán nem biztos, hogy a gyerek mindig akar/szeret kártyázni, társasozni, kirándulni, sportolni – a családi élet nem egy Kinder Bueno vagy mosópor reklám. Szóval, azért a gépezésnek van kockázata, hosszabb-rövidebb időszakra uralkodóvá válhat a gyerek felett és ez alatt az időszak alatt nagyon beszűkülhet az érdeklődése. Ez semmiképpen nem jó szerintem.

  11. Nekem is feláll a szőr a hátamon, ha meglátok egy-egy ilyen posztot a FB-on, vagy rosszabb esetben körímélben küldi ismerős. Oké, ha valakinek nosztalgiája vn a gyerekkora, fiatalkora iránt, de nehogy már mindenkinek az legyen a követendő példa! Más világban élünk, manapság 10 év alatt is elképesztő változások történnek, egyszerűen nem összehasonlíthatóak a korok, olyan értelemben, melyik volt jobb vagy rosszabb. Ami még jobban dühít, az emögött levő arrogancia, hogy a megmondóember úgy gondolja, tudja, mi jó másoknak vagy mi nem. Persze, ha venné a fáradságot, és elgondolkodna, talán másképp fogalmazna.
    Pár hónapja keringtek mémek arról is, hogy vissza kéne állítani a sorkatonaságot, mert attól lettek a fiúk igazi férfiak, meg hasonló hülyeségek. Egyszer-kétszer hozzászóltam, érvekkel, de aztán rájöttem, felesleges. Végül kiírtam, hogy akinél még egyszer meglátom ezt a megosztást, azt letiltom a hírfolyamomról.
    Viszont láttam egy mondást, ami megtetszett, és talán ide illik: “Nem azt kérem, hogy úgy gondolkodj, ahogy én, csak azt, hogy gondolkodj!”

  12. A régen minden jobb volthoz csak ennyit tennék hozzá: https://scontent.xx.fbcdn.net/hphotos-xtp1/v/t1.0-9/12003205_1032217230142928_758992687155264551_n.jpg?oh=5747d72fb387b85b955af1bb2430f470&oe=56A89C4C

    Egyébként a legtöbb, a mai kategóriákkal élve “műnő”-nek nevezett nő, akivel találkoztam, roppant kedves és aranyos személyiség.

  13. Érdekes volt végig olvasni a hozzászólásokat.

    “Műnő”:
    Egy görög közmondás jutott eszembe, ami úgy szól: “Mutasd meg barátaidat, hogy megmondjam ki vagy”, avagy magyarul “embert barátjáról, madarat tolláról”.
    A szememben maga a tény, hogy egy nő a felsorolt tulajdonságokkal rendelkezik, önmagában nem sok mindent jelent. Persze, sztereotípiák nálam is léteznek, elvégre szükségszerű az élet leegyszerűsítésére. Viszont nyitott ember vagyok, ha alkalom adódik ismeretségre, akkor már rég nem a külső diktál a megítélésben. Amire utaltam az elején az az, hogy egy “műnő” esetében, ha csak a felületes dolgoknál tartunk, akkor inkább az érdeklődési körére és a társaságára fókuszálok, onnan sokkal több mindent meg lehet állapítani, mint a kinézetéről.

    Amit viszont nem értek. Szépségideál? Megfelelés? Mindig értetlenül állok ezek előtt és jó lenne megérteni. Valóban a nők többsége azt hiszi, hogy a férfiak többségének számára ez az ideál? Ez az elvárás a részükről? Meg lennék lepődve, de mivel nem vagyok nő, nem érzem ezeket a társadalmi impulzusokat és nem tudom milyen következményekkel járnak. (ha járnak és ha vannak)

    Házasság téma:
    Csak lol. Annyira ferdítés, Eszter jól leírta. Egyébként megjegyzem, hogy ez már 20 évvel ezelőtt is divat volt mondogatni.
    Persze némi igazság akad benne, mint minden kialakult közhelyben, de nyugodt szívvel mondhatom, hogy csajoztam csórón is, csajoztam (sokkal) több pénzzel is a zsebemben (OK, nincs Ferrrarim és nem a Rózsadombon lakom :D), sok különbséget nem vélek felfedezni.
    A beleszeretni és együtt maradni valakivel, minden esetre érdekes téma. A felgyorsult társadalmunk, a nagyobb lehetőségek, mi az, amitől ilyen nehéz és egyre ritkább ez a dolog manapság? Egyáltalán baj, hogy nincs így? Szerintem igen, de nem biztos, hogy igazam van. Hosszú (most eszembe jutott Katinka, aki fiatalon találta még élete párját, legalább is úgy néz ki) téma…. :)

    Gyerekkor, avagy “bezzeg az én időmben”
    79, ha már röpködtek a dátumok. Úgy van, ahogy megírtátok, azzal egészíteném ki, hogy nem ártana egy bizonyos egyensúlyra törekedni. Ne csak bent kuksoljon szegény gyerek a szobában, általában szocializálódni kell. És őszintén szólva nem is vélek nagy gondot felfedezni ilyen téren. Például rengeteg gyerek jár sportolni, mindenféle közösségekbe tölti az idejét. Onnantól kezdve, hogy otthon nyomja a kütyüket is, Istenem, én is nagyon szerettem a videó játékokat. :) Lényeg, hogy ismerjen meg minél több dolgot és majd kialakul, ahogy kialakulnia kell 2015-ben és nem 1990-ben.

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Bochkor Gábor szerint a kövér nő ronda, de mit mutat az, hogy miként reagálunk erre? – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: