Aktuális

Elgondolkoztam, mit tanít nekem Bihari Viku meg Oravecz Nóra

Heni frappáns írásának köszönhetően ma fedeztem fel, hogy Bihari Viktória írt Oravecz Nóráról, persze nem épp hízelgő hangnemben: a humorista számon kéri “Nórikát” (sic!) azért, mert “20 és 40 év közötti szinglik emocionális kizsákmányolásából gazdagszik meg”, és közben meg “úgy ír a szerelemről, mint aki szakértője a témának, majd lenyilatkozta a HVG-nek, hogy 24 évesen még nem volt soha a büdös életben szerelmes”. Viku ezután kijelenti, hogy “amíg ver a szíve, addig fog a nagyüzemi agymosás ellen harcolni”, és “amikor Nórika már rég nem lesz itt, hanem Amerikában építi a karrierjét, ő akkor is itt lesz és nem fogja hagyni, hogy hülyét csináljanak a nőkből”.  Ha közben éhenhal, az sem érdekli… Mondanom sem kell, hogy a Facebookon egész érdekes beszélgetés alakult ki a témában, miután Heni posztját megosztottam, így kénytelen voltam továbbgondolni, belőlem mit vált ki ez a diskurzus.

kép: katesolomon.co.uk

kép: katesolomon.co.uk

Először talán kezdjük azzal, mit nem: esztétikai kérdésekkel most nem akarok foglalkozni. Unom, hogy szinte már kötelező fél órán át fanyalogni, ha bestseller-íróról beszélünk (ha megkérdezed kommentben, hogy ki az a Bihari Viktória és Oravecz Nóra, kajakara megcsaplak!), és illik többször is hangsúlyozni, hogy én ugyan csak véletlenül, az ismerősöm kishúgának a falán találkoztam a sztárblogger nevével, de egyébként persze csak az Esterházy meg az Eco, nyilván. Oravecz Nóra meg Bihari Viktória népszerű kortárs szerzők, lehet imádni vagy utálni őket, de léteznek, alkotnak, és ezért időről időre találkozhatunk a nevükkel itt-ott: ha máshol nem, a Facebookon, az ismerős kishúgának a falán, de természetesen sok egyéb helyen is.

A másik kérdés, amibe nem akarok belemenni az, hogy melyikük a sikeresebb, kinek van oka a másikat irigyelni: nagyjából azonos méretű olvasótáboruk lehet, ami elég ahhoz, hogy hasonló arányban jussanak különféle médiamegjelenésekhez. Nóra kétségkívül jobb marketinges (könnyebben váltja személyes márkáját sikerre, a sikert pedig pénzre), ez az, amit az irigyei és az ellenségei sem vitatnak el tőle: gyanítom, hogy emögött nem csak kitűnő sales-es véna áll, hanem az is, hogy jobb viszonyt ápol önmagával, mint Viku, aki vívódó, önmarcangoló, zord karakter – és hát mindig könnyebb eladni azt a terméket, amit szeretünk: nincs ez másképp önmagunkkal sem.

Bár nagy rajongója egyik szerzőnek sem vagyok, kis fáziskésésekkel követem a munkásságukat, hiszen többé-kevésbé kortársak vagyunk (legalábbis nincs köztünk generációs különbség, egyiküknek sem lehetnék anyja vagy lánya), és természetes, hogy firkászemberként érdekel, mi foglalkoztatja a többieket, akik nagyjából akkor születtek, mint én. Kettejük közül Viku áll hozzám közelebb, nem csak korban, hanem karakterben és témaválasztásban is: sok problémája az én problémám, sok meglátása az én meglátásom is. Ugyanakkor nem nagyon tudok mit kezdeni a kissé túltolt szexista poénjaival és a nőgyűlölő kirohanásaival: ez legalább olyan idegesítő, mint az, ahogyan Nóránál az “idézet” önálló műfajként létezik, nem kapcsolódik hozzá az a fajta árnyalt, komplex, több szinten is értelmezhető kontextus, ami bizonyos formai keretek között katarzist vált ki.

Igyekszem viszont azt nézni, mit tanulhatok tőlük. Mivel mindketten a hozott anyagból – saját magukból – dolgoznak, figyelem, hogyan állnak magukhoz: Viku képes arra a fajta árnyaltságra és introspekcióra, ami magával ragadja a figyelmes olvasót, közben viszont rengeteg feldolgozatlan traumája van, ami minden bizonnyal az ellentmondásos, nőgyűlölő (projektáló) megnyilvánulásokat is táplálja. Nóri napsugaras optimista szilárd akarattal és nagy tudatossággal, kezdettől erős víziója van, és kitartóan küzd a céljaiért. Nála viszont nem látom a befelé tekintés mélyebb dimenzióit: nem világos, hogy azért-e, mert már túl van az önismereti munka és az útkeresés (adott életszakaszra jellemző) legkeményebb fázisain, vagy mert még nem érkezett el ezekhez a tapasztalatokhoz (isten őrizz, hogy “a párkapcsolat-az-élet-értelme”-nácinak tűnjek, de tény, hogy semmi, de semmi nincs a világon, amiből annyit tanultam volna, mint a viszonzott és viszonzatlan szerelmekből, az utóbbi mindkét felállásban brutális tükör egyébként).

Amikor igyekszem elhelyezni magam ebben a diskurzusban, a következő kérdések merülnek fel bennem: létezik-e, van-e létjogosultsága az “írástudók felelősségének”, ha az önhazugságtól és az illúzióktól akarom megvédeni embertársaimat, vagy ez csak a régi, konzervatív oktatás avítt, életképtelen alaptétele a művészetről, ami ne csak szórakoztasson, de tanítson is? Ha én egy vívódó, önmarcangoló, introspektív figura vagyok, feladatom-e a könnyedebb, emészthetőbb, lazább, sikerorientáltabb, felszínesebb megközelítést kritizálnom, mi több: élesen bírálnom? Egyáltalán, még mindig elítélem ezt a más utat, vagy már inkább elfogadom, hogy nem mindenkit ugyanaz a motor hajt, nem mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli, és nem mindenkit ugyanaz a szöveg szólít meg? Ahogy Heni is írja: “Nem tudhatjuk, kiben mi lakik, ki mitől és miért szenved, illetve ezen a szenvedésen mi segíti keresztül”.

Aztán áshatunk még mélyebbre is: amikor önhazugságról és illúziókról beszélek, vajon valóban “embertársaimat” akarom megvédeni, vagy inkább a saját egóm dübörög: “az nem lehet, hogy én itt kereszthalált halok, míg más egy kis marketinggel, ügyes termékelhelyezésekkel és pár felszínes közhellyel milliomos lesz”? Minden tiltakozásom ellenére messiásnak képzelem-e magam, amikor azt mondom, hogy én “többet adok”… illetve adhatok-e úgy többet, hogy közben az egyedüli üdvözítő megoldásként tekintek a saját utamra? “Annyira sokfélék vagyunk, hogy amint valaki megpróbál ilyen gurusan adni egy általános világmagyarázatot, nagy valószínűséggel hülyeséget fog beszélni, sőt: elkerülhetetlenül hülyeséget fog beszélni” – ezt meg Réz Anna mondja, amikor pont Vikuval beszélget, és hát így gondolom én is. És egy-egy pillanatra aztán eltöprengek: ha megosztom a véleményemet a világgal, én is “megmondóember” vagyok? Akar a fene az lenni. Lehet ebből menekülni?

Most azt látom, hogy a párbeszéd az értékkeresésről alapvetően előremutató dolog, de közben nehéz – szinte lehetetlen – abszolút mércét állítani annak meghatározására, hogy mi képvisel valódi értéket egy mélyebb szellemi szinten, az esztétikai kereteken túl: nem véletlenül mondta Osho is, hogy ha hatmilliárd ember van, hatmilliárd vallásnak kellene léteznie (és azóta ez a szám csak nőtt).  Mindenesetre, ha meg is alkotjuk ezeket a kereteket, az csak egy bizonyos kör értékítélete lesz: másnak meg más működik, mert más karakter, máshol tart épp, mások a szükségletei… és ez egyáltalán nem biztos, hogy baj. Sőt….

 

Reklámok
Eszter névjegye (857 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

40 hozzászólás Elgondolkoztam, mit tanít nekem Bihari Viku meg Oravecz Nóra bejegyzéshez

  1. Fészpalmológia, mesterképzést legfeljebb… ;)

    • Ezt két éve csináltunk TollamPapírommal, de sajnos elfelejtettük a logint és a jelszót, pedig jött azóta új ihlet:

      https://instantbolcsi.wordpress.com/

      • Ez valami zseniál, a töltött káposztásnál a fotón ugye azért van töltött paprika, hogy ezzel is ráébresszen rohanó világunk elidegenedettségére? Vagy a zen miatt?

        • Mert jobban néz ki, ennyi! Kicsit hatásvadász dolog ez, tudom, de hát talán csak nem műfajidegen a megközelítés.

          • Értem én, azoknak, akik rohanó világunkkal együtt sietnek a semmibe, talán fontos a látszat. De a magunkfajtának, akik együtt rezegnek az Univerzummal, s a látszatvilág apró káposztái mit sem számítanak, egyik töltött cucc teljesen önazonos a másikkal.

            • Önazonos, mert önmagunkat látjuk rezegni benne. Ezt követően pedig bennünk rezeg tovább. Ez a fajta kölcsönösség a vonzás tükrében mozgatja az univerzumot le és föl, újra és újra.

              • Úgy érzem, Te annyira egy Lélekszálon rezegsz Velem, mint egy középkategóriás Bosch rezgőcsiszoló. (Vagy esetleg Rezgőcsiszoló?)
                Jobb lesz, ha visszatérek a Mindennapok lélekmelengetően régimódi és Női Minőségeket az Anyaistennő tenyerében tartó Hétköznapjaihoz, és kipakolom a mosogatógépet, valamint Felfúrom és Lelakkozom a Konyhapolcot.

      • “Kietlen puszta a ködfátyol tengerében, de lelkedben már ott dereng a tavasz fecskeszagú ígérete.”

        Most pedig az Univerzummal együtt hullámozva, a Lét és Sors kérdésein távolba tekintve elmerengtem azon, mit ígérhet nekem a Fecskeszag, miközben már Szaglóhámjaimon már érzem a tavaszrengető Napsugár megújulását.

  2. Csak a kedvenc költőmet tudom idézni:

    “Aztán beláttam, más a baj:
    maga az ember a gyász, a baj,

    maga az Ember, az Egy, az Egyén
    idegen, ha gazdag, ha szegény.

    Minden idegen, ami van,
    mindenki szegény és társtalan:

    külön ideg külön idegek közt,
    idegen marad az idegenek közt:

    s öli társát vagy áldva félti, –
    nem érti! nem érti! nem érti!”

    • Jaj, ezt én is nagyon szeretem, és gyakran eszembe jut. Leginkább akkor, amikor azt látom, hogy nem mindenkinek az az első mondat az erkölcsi kódexében, hogy “nem teszek mással olyat, amilyet nem szeretném, hogy más tegyen velem”. Persze attól még, hogy nálam ez az első – és talán egyetlen – mondat, az nem azt jelenti, hogy mindig így is cselekszem… de ott a szándék. :S

      • Én azt veszem ki belőle, hogy az ember teljesen egyedül van, még akkor is ha sok ember közel áll hozzá, mert magába senki se tud be engedni senkit és éppen ezért nem értem, hogy miért szeretek meg valakit? Miért melegszünk össze? Miért hidegülünk el? Miért műveljük egymással a legundorítóbb és a legcsodálatosabb dolgokat? Érdekes dolog ez az élet…

        • Ez az egyik legjobb Cure-szöveg, és pont erről szól. Annyira, de annyira szépen megénekli az ember lelkének megoszthatatlanságát és idegenségét, hogy akárhányszor hallom, könnybe lábad a szemem (szentimentális izé vagyok):

          How Beautiful You Are

          You want to know why I hate you?
          Well I’ll try and explain…
          You remember that day in Paris
          When we wandered through the rain?
          And promised to each other
          That we’d always think the same
          And dreamed that dream
          To be two souls as one…

          And stopped just as the sun set
          And waited for the night
          Outside a glittering building
          Of glittering glass and burning light…
          And in the road before us
          Stood a weary greyish man
          Who held a child upon his back
          A small boy by the hand
          The three of them were dressed in rags
          And thinner than the air
          And all six eyes stared fixedly on you

          The father’s eyes said “Beautiful!
          How beautiful you are!”
          The boy’s eyes said
          “How beautiful!
          She shimmers like a star!”
          The childs eyes uttered nothing
          But a mute and utter joy
          And filled my heart with shame for us
          At the way we are

          I turned to look at you
          To read my thoughts upon your face
          And gazed so deep into your eyes
          So beautiful and strange
          Until you spoke
          And showed me understanding is a dream
          “I hate these people staring
          Make them go away from me!”

          The fathers eyes said “Beautiful!
          How beautiful you are!”
          The boy’s eyes said
          “How beautiful! She glitters like a star!”
          The child’s eyes uttered joy
          And stilled my heart with sadness
          For the way we are

          And this is why I hate you
          And how I understand
          That no-one ever knows or loves another

          Or loves another…

          Aztán persze, más kérdés, hogy nem volna szabad úgy élni, hogy elvárás ez az “I turned to look at you to read my thoughts upon your face”, de hát ki nem csúszik ebbe bele mindig, ha valakit nagyon szeret (nem csak szerelemmel, de úgy meg pláne). De ez a kép a dalban annyira megrázó és igazi… épp mint Szabó Lőrincnél.

  3. Szerintem Kisviku ugyanolyan üresfejű megmondóember, mint Nórika. És nem túl elegáns, ahogy leszólja a másikat: mi az, hogy “én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, tanítani”?!

    • Üresfejűnek nem mondanám, meg azt se, hogy Viku leszólta Nórát, inkább élesen bírálta. Egyébként a konzervatív világkép része, hogy az írástudók felelősségéről beszélünk: a liberálisabb szemlélet szerint mindenki véleménye releváns, nincs fontosabb vélemény a hierarchiában, a művészetnek nem feladata az ismeretterjesztés. Ez egy érdekes kontraszt, mert az én neveltetésem is azt súgja, hogy az író nevel, tanít.

  4. Egyszer valaki belinkelt nekem valamit Oravecz Nóráról és muszáj volt utána olvasnom, ki is ez a csaj. Le a kalappal előtte, akármit is hablatyol össze, jól csinálja, látszólag könnyeden, mégis átgondoltan, csak azt nem mutatja.
    A másik nőt nem ismerem csak a belinkelt FB oldalt olvastam el, nem is akarok tőle többet, mert mindjárt eret vágok magamon. A kapcsolat nagyon sokszor azon múlik, hogy a két megfelelő felnőtt ember találkozzon, mert különben csak kínszenvedés és tényleg munka, az meg ritkán élvezetes, akkor meg minek.

  5. Nah az egésznek a végkicsengése az, hogy meg kell néznem ezt az Oravecz Nórát :)
    Viku sajna szerintem nagyon negatív, mindenhogyan negatív. Nekem az első találkozásom vele még Angliában volt, az – elvileg vicces – tékasztorikkal, és az első érzésem hogy elakadt a lélegzetem, hogy ezt miért rajongják, amikor nemcsak közönséges de rosszindulatú is. Utána olvastam pár dolgot tőle, amin én is nevettem, bár ez a kocsmai autószerelő fater humor sose lesz nálam dobogón. Aztán jött a szerintem mérföldkövet jelentő zoknimosós posztja és minden ami azóta, és Vikuval én befejeztem. Nem igaz, hogy mindenkit értékelni kell a vergődéseiért, ill vannak, akiket sokkal jobban tudnék értékelni, ha csendben vergődnének és nem tűznék az időközben félig kivergődött faszságaikat zászlóra és nem növesztenének messiás-öntudatot hozzá. Még a végén egy csomóan elhiszik nekik.

    • Na tessék, még a végén én promotálom Nórát a semmi kis oldalamon: a Facebookon is kiderült, hogy vagy húsz ember nem hallott még róla a huszonévesek korosztályában, pedig ők még célcsoport is.

      Vikunak én szeretem több régi írását, a Fradi-meccses pl. szerintem epic, humorában és társadalomkritikájában is. Sok sztori kissé erőltetett, de a biztosítékot nálam is a szexista marketinghirdetés és (később)a zoknimosás vágta ki, viszont mindezt kissé rehabilitálja az, ahogy pl. a pánikbetegségről beszél a YouTube-on.

      Azt nem mondom, hogy “ÉRTÉKELNI KELL MINDENKI VERGŐDÉSÉT” :), csak éppen azt állítom, hogy a saját ízlésem és esetleges elvárásom miatt nem vitathatom el azt, hogy volt, akinek épp a csillámporos naplementés kétsoros kellett aznap a túléléshez, és bizony olyan is van, akit egy-egy ilyen egyszerűbb, könnyedebb gondolat indított el a mélyebb önismeret felé vezető úton. Hozzájuk ez a kulcs – itt és most – és ez a lényeg, mert a cél náluk is ugyanaz: az élhetőbb élet.

      • Jó de érted, a csillámporos naplemente nem okoz kárt, max nem használ, mint a szenteltvíz a pszoriázisra. De ha valaki felakadt szemmel bámulja ezt a Vikut, mert megszokta, ameddig volt humora, és elkezd utánaigazodni a szexista baromságokban, az már sajna más tészta.
        Érdekes az is, ki mibe fut bele, a fradis cucc nekem kimaradt és valszeg nem véletlenül, amiben foci, Fradi, drukker, meccs szavak előfordulnak az nem ugorja meg az ingerküszöbömet és egyszerűen el se kezdem olvasni. De az, amikor Angliában, ő sem éppen az álomkarriert tolta, és eközben ocsmányul ekézett valakit a bébiszitterkedésért, az megmaradt mélyen, és nem írta felül pár fateros aranyköpés. Most gondolkozom én is ennek kapcsán, hogy miért, valszeg mert az egyik hozzáállás és jellem, a másik meg jólsikerült poénfacsarás.
        Ebéd után visszatérek és Oravecz Nórát olvasok. Kérjük koncentrálni arra, hogy útközben ne essen a fejemre féltégla, mert mostmán nem szeretnék úgy meghalni, hogy ne tudjam, hogy ő mit ír.

        • A bébiszitteres dolog nincs meg (what was it?), a szexizmus meg tény, hogy káros, de szerintem érlelődik ez. Tehát nem ilyen Hufi a nő, csak egyrészt konzervatív nevelést kapott, másrészt meg akárhányszor hótszerelmes, de magányos voltam az életben, én is mocskos zoknit mosni vágytam a Nagy Ő-nek – nem a Noszálynak, addig azért *még az én szívem se* aljasodik szerencsére – és a teljes, odaadó szolgálatban láttam az abszolút kiteljesedés lehetőségét, de aztán élesben mindig kiderül, hogy ez nem az én asztalom, és valószínűleg nincs túl sok ember a földön, akinek ez hosszútávon kedvezne. Nála még nem derült ki, ennyi, mert nem volt alkalom rá. Ez a fajta idealizmus a nőről, mint hangtalan kiszolgáló személyzetről, tényleg addig tart, amíg az ember bele nem kóstol a szerepbe egy hétvégénél hosszabb időre: akkor aztán rájön, hogy csak akkor működnek a dolgok, ha együtt, egymásért dógozunk, nem az egyik a másikért vagy a másik az egyikért, ráadásul kutyából nem lesz szalonna (az intellektuálisan aktív, teremtő elme akkor sem lesz boldog a konyhába zárva, alkotó/pénzkereső tevékenység híján éveken át, ha luxuskörülmények közt eltartják, hát még ha mellé anyagilag is kiszolgáltatott lesz, ahogy az a lakótelepeken a legtöbbször történik).

          • Jujj, asszem akkor még ez is mehet feltáródni, hogy én bármilyen szerelmes voltam, zoknimosni nem vágytam, mérvanez? Sőt, főzni is csak vonakodva, és semmiképp sem a kapcsolat első hónapjaiban, csak amikor már rendesen éhes lettem én is :) A “konzervatív nevelés”-en azért elmosolyodtam.

            • A konzervatív nevelést az Alexandra Pódiumos videóból idéztem, kérem alássan. Tény, hogy precízebb, ha azt mondjuk, hogy nem nagyon volt másfajta nevelés akkoriban. :)

              Fontos tudni, hogy a sírig tartó szolgálat képe a zoknimosással erősen teoretikus: minél közelebb kerülsz a lovaghoz, annál kevésbé vagy lelkes e téren. Legalábbis én. De *plátóian* simán elképzelheti az ember, hogy tíz hónapos terhesen ikreket szoptatva pucolja a szart a hős lovag után, aki épp a mamuttal harcol éjszakákon át, és csak hajnalban tér vissza, hogy jól átbukj a vak komondoron, ha a meleg vacsi-gyors szex kettősből hiányzik valamelyik. Elméletben igazából ennek nincs se veszélye, se tétje, és nem is túl fárasztó, a gyakorlatban viszont sokkal gázabb ez az életmód.

              • A második bekezdésen kegyetlenül felröhögtem. :’D Aztán csillapodott a nagy nevetés és mindig belémhasít valami, amikor visszagondolok arra, hogy fiatalon milyennek képzeltem ezt; milyen lehet a Szent Párkapcsolatban lenni, a Kedvessel, az Egyetlennel, akinek boldogan mosom majd a Szaros Gatyáit és csúszok-mászok életem szerelme előtt. És tényleg elhittem és bele is éltem magam, hogy én ettől leszek Igazán Boldog!

                Aztán volt lehetőségem ezt kipróbálni élesben is. Hát igen… amikor pofánver a valóság, az azért fájdalmasan kegyetlen… :)

                • Úgy örülök, hogy ez az idealizáció és az ezzel szembeni valóság nem csak engem ébresztett fel! :D

                  De nagyon érdekes, hogy mi van ennek a mélyén. Nyilván ott van a klasszikus patriarchális szocializáció, ami azt mutatja, hogy Kinder-kirche-Küche, és hiába lázadsz, a képet tudat alatt internalizálod. Asszem ott van viszont az is, hogy a kapcsolódást az ember egy nagyon mély fizikai szinten akarja megélni, és az egyik ebből a szex (az, ahogy akkor semmi sem tűnik gusztustalannak!), a másik meg a gondoskodás. A gondoskodás valóban tök jó, és tényleg kiteljesedés valahol, de… semmiképpen nem akkor, ha szolgálattá válik, és egyoldalú lesz (illetve a csávó legfeljebb villanykörtét csavar be és kocsit mos, és ezzel le van tudva a robot).

                  Szerény tapasztalataim és megérzéseim azt súgják, hogy ott van a párkapcsolati siker, ahol van egy viszonylagos egyensúly ebben is: vagyis vannak olyan szakaszok, amikor az egyik fél a gondoskodóbb és ő vállal többet, de hosszútávon nincsenek nagy különbségek ebben sem. De ez nem lehet kényszer (“megcsinálom, hogy békén hagyjon”), hanem akkor működik, ha tudatos a munkamegosztás folyamata, és nem súlyos kompromisszum, hanem természetes.

            • Ehh, ti még fiatalok vagytok. Most elmondom a nagy tutit, van olyan, hogy az ember lánya teregetés közben az arcához simogatja a kedves alsógatyáit. (Ezt akkor tartanám gáznak, ha nem bukott volna le az illető, hogy ő is az én bugyingóimat, mikor éppen ő tereget.)
              Főzés az úgy, hogy mióta összeköltöztünk, veszekszünk, mikor ki főz, mert mind a ketten szeretünk főzni.
              De én nem kaptam konzervatív nevelést. És igen, a ’68 a születési dátumom.

              • Nem akarlak xomorítani fen, de pont egyidősek vagyunk :) szal nem a koron múlik. Én meg nem szeretek főzni, hiába tudok, ill max akkor szeretek ha alkalomszerűen rámtör, de a legutóbbi emlékem arról, amikor az aktuális ex rámírt napközben, hogy kaphatna-e meleg vacsorát az, hogy hirtelen elgondolkoztam azon, hogy tán hazacuccolhatna tőlem.

              • Fenchurch, én is kb. Eszterrel vagyok egykorú, de én is ismerem ezt az alsógatyáit is megölelem dolgot. :) Tényleg úgy van, hogy ha valakit szeretünk, akkor ezt is örömmel végezzük – nyilván nem fő tevékenységi körként, és csak akkor, ha a másik is megteszi cserébe ugyanezt. Emlékszem, főleg az első időkben milyen fantasztikus érzés volt, hogy kiteregethetem a ruháit, és sokszor még most is az. Főzni is szeretek neki – csak nézem, ahogy eszi jó étvággyal a főztömet és örül a szívem. Meg annak is, ha ő főz nekem, vagy látom, amikor pakolja befele a szépen összepárosított zoknijaimat a szekrénybe. :)

                • Igen, igen, ezek olyan szép dolgok, ez nekem is megvolt! Ahogy fentebb is beszéljük, egy mélyebb kapcsolódásról szólnak: ad az ember egy kicsit magából, és örül a másik örömének. Egy csoda nézni, élvezni, csodálni, ahogy a másikat boldoggá teszed, gondoskodsz róla. De nagy csapda az, amikor a szocializáció, az internalizált minták és a rossz kommunikáció miatt mindez egyoldalúvá válik, majd elvárással silányul, és fő tevékenységi kör lesz. Ott elveszik az öröm, az adás szépsége, és pótcselekvések jönnek mellé, ami nagyon gyakran egy zsarolós mártírszerep, a házisárkány karaktere. Érdekes, hogy ilyen nejet senki sem akar magának, mégis sokan aktívan részt vesznek a megteremtésében.

                  Különben meg annyira szeretnék még férfivéleményt hallani erről, hol vagytok, fiúk? Ti is érzitek ezt a vágyat, hogy gondoskodjatok a szerelmetekről, vagy csak akkor főztök neki, ha meg akarjátok dugni? :) Szerintem ez ilyen emberi dolog, hogy adni akarsz a másiknak, méghozzá minden létező szinten, és figyeled: betakarod, ráadod a kabátot, fürdővizet engedsz neki, minden ilyesmi. Kortól egyáltalán nem függ, nemtől se annyira, mint hinnénk: és mi volna, ha még kivennénk a képletből a szocializációt. :)

                  ps.: A szépen összepárosított zokni nálam kicsit utópia, ideje ehhez felnőnöm. :D

                  • Természetesen nem csak akkor főz az ember, ha dugni akar, sőt igazából ezt az összefüggést még nem fedeztem fel, de igen, kifejezetten jó érzés egyébként akár nemszeretem dolgokat csinálni, ha Neki teszi az ember, vagy csak segít vele.
                    Bugyit teregetni meg igen, határozottan kellemes, pláne a kedvenc bugyikat.

                    Nem tudom, honnan jön, esetemben a szocializáció kizárt. Apán igazi tudós ember volt, munkájának élt, elvétve, ha segített otthon, meglepő módon nyugdíjas korára, talán unalmában ez megváltozott. Talán olyasmi ez – leszámítva a napi rutinba tartozó, mindig elvégzendő házimunkákat – hogy az efféle “ajándékokkal” (betakargatás, fürdővíz eresztés) is egyrészt ajándékozni, adni akar az ember, meg kifejezésmód is arra, hogy szeretlek.

                    Oravecz Nóra meg kártékony, én nem tudom kézlegyintéssel elintézni azt (bár tenni sem lehet sokat ellene), hogy valaki szakmányban terjeszti az olcsó, lapos és legfőképpen hazug baromságokat, amelyek receptnek tűnnek nagy kérdésekre, de nagyon nem azok. Valójában megfoghatatlan, hogy felnőtt, tehát elvileg élettapasztalattal bíró emberek kajálnak olyan bornírtságokat, hogy “Majd az igaz szerelem úgyis rád talál, blablabla…” Egyetlen dolog vigasztal, két lányomnak kommentár nélkül megmutattam Oravecz munkásságát, kérve véleményüket és mindketten lapos, közhelyes, üres, semmitmondó hulladéknak találták – ennél többet nem is kell remélnem.

                    Mellesleg bármennyire profi, de pl. egyáltalán nem bírja a kritikát, vicces volt amikor egy hozzászólásom miatt, amiről azt hittem, megbeszéltük-lerendeztük, utóbb mégis külön posztban vetett a rajongói elé (annyi jó kívánságot, szép jelzőt még életemben nem kaptam, hehe), privátra nem válaszolt, majd végül tiltott – nekem infantilis személyiségnek tűnt.

                    • Ezt így jó hallani. Már az első felét. Az emberben valszeg kódolták, hogy gondosodni akar arról, akit szeret, örömet okozni neki. Ennek mértéke és a kifejezés formája változó, és más kérdés, hogy a szocializáció mit hogyan ír át, ugye.

                      Az Oravecz Nórás sztori kevésbé pozitív. Ha az ember nem csak az asztalfiók számára alkot, muszáj tűrni a kritikát. A másik meg: még ha fáj is a kritika, vagy igaztalannak érezzük, az akkor sem keverendő össze a személyeskedéssel. Merthogy nem az. Szomorú, ha ezt egy szerző nem érti, érzi. Elsősorban saját maga miatt az, mert idővel szenvedést hozhat, tök fölöslegesen.

                      Nem tudom, hány évesek a lányaid, de ha ilyen finom a minőségérzékük, akkor van remény. Szerintem a világ legegyszerűbb, legdemagógabb négysorosaitól is el lehet jutni a nagy felfedezésekig, de azért csak könnyebb, ha fentebbről indulunk.

  6. De jó cikk!

    A kettő közül Viku áll közelebb hozzám. Kissé rokon léleknek érzem, és nem sokkal betegebb mentálisan, mint én, ezért jól meg tudom érteni a negativizmusát, az öngyűlöletét és a szenvedéseit, sőt még a pasi iránti vágyakozását és a rosszindulatát is. Ha valakinek soha nem jött össze egy párkapcsolat, akkor az egy idő után ide jut – gyilkos dolog a magány, és könnyű idealizálni a hagyományos női szerepeket, ha sosem éltél bennük. Ha soha senkinek nem kellettél, aki neked is kellett volna – és Viku ezt írja magáról – akkor egy csomó hülyeséget a fejedbe veszel. Például azt, hogy egy jó szóért szinte bármit megtennél, mosnál, főznél, takarítanál egy férfira. Az írásai néha kicsit erőltetettek – nagyon régóta olvasgatom a blogját, akkor kezdtem, amikor még a tékás munkájáról írt – de sokat fejlődött, és a sötét, szomorú témák, és a néha ciki megnyilatkozások ellenére is tudok jókat szórakozni rajtuk. Szerintem egyébként nála stíluselem is immár a nyüsszögés, a csetlésbotlás, a saját maga fikázása, ugyanígy a látszólagos primitívség – ez mind a termék része, az az identitás, amit a közönségnek szánt Bihari Viku képvisel. Nem mondom, hogy ez egy az egyben hamis és hiteltelen, de sok túlzás is van mögötte, épp ezért szeretik az emberek.

    Oravecz Nóra írásaival jóval később találkoztam, de nem sokat olvastam tőle, mert nekem unalmas és lapos, akármelyik női magazinban vannak ilyenek. Meglepődtem, hogy milyen híres, de hát ez van, jó marketinggel szinte bármit el lehet adni, ha elég egyszerű, jól hangzik és nem kell sokat gondolkodni rajta, akkor megkajálja a nép.

    Az írástudók felelőssége szép dolog és én szeretném ha létezne. Nagyon fasza lenne, ha mindenki elgondolkodna, mielőtt leír valamit, amit másoknak hirdetni szándékozik, de ezzel sajna már a régi vallásalapítók se foglalkoztak, és úgy tűnik, az emberek nem sokat változtak azóta. Mellesleg, ki dönti el, hogy mi a hasznos és építő és mi a káros hülyeség? – oké, vannak dolgok, amik elég egyértelműek, sok minden viszont csak megítélés kérdése. A másik meg, hogy úgy tűnik, igény van Joós Istvánra is, meg Oravecz Nórára is, meg még ennél sokkal rosszabbakra is – mindenki azt olvas, amit akar, ha hülyeséget, akkor még hülyébb lesz tőle – ez a kockázat, mit a szabadság hordoz magában.

    • Amikor ilyen posztokat írok, mindig sok bennem a kétség, hogy egyrészt van-e jogom, másrészt van-e rálátásom mások útján merengeni. De ugyanakkor meg nem a szerzők vagy az olvasók útján merengek, hanem azon, amit mindez nekem üzen, a magam szintjén. És ha más is eltűnődik mindezen, az csak hasznos lehet. Épp ezért örülök, hogy azt mondod, hogy jó volt olvasni. :)

      Az írástudók felelősségével pont az a bajom, ami a dresszkóddal: de ki mondja meg, hogy hány centis szoknya a túl rövid szoknya, vagy mi az, ami a másikat már feltüzeli? (És ha feltüzeli, az mire mentség?) Hiszen lesz, aki a burkától izgul fel, meg az abból kivillanó tűsarkútól (ami nyilván erotikusabb élmény sokak számára, mint a haj). szóval, ezek nagyon vitatható, szubjektív, egyéni dolgok. Én sokszor gondolok erre a felelősségre, ami jár egyfajta öncenzúrával, egyre ritkábban már persze (meg persze ott a public image miatti aggodalom is), mert az öncenzúra veszélyes.

  7. Szuper írás.
    Nekem Viku olyan, mintha magamat látnám. Feldolgozatlan traumák, testképzavar, a nőiesség megélésének mindenféle baja. Bár néha kétségtelenül alpári.
    Nórikát nagyon nem bírom, ezt az egész felépített mű dolgot messzire elutasítom. Nem tartom sem erősnek sem karakternek, csak jól felépítette a médiakülsejét, szerintem este otthon sírdogál egy pasi után. Pénzkeresési szempontból ő biztosan előnyösebb. Szerintem a valóság az, hogy sokkal több Viku él köztünk, mint gondolnánk, és a Nórika típusú lányok sem irigylésre méltóak, kínlódnak ők is eleget.
    Nórika idézeteitől frászt kapok, ilyeneket bárki ki tud találni a WC-n ülve.

    Szerintem néha megmondó embernek lenni nem gáz, csak annyit tesz, hogy van valakinek, neked vagy másnak véleménye, ami király. Sokaknak nincs, nem is lesz, csak a csordaszellem…

    Én főleg beauty blogokat olvasok, ez a műfaj is tele van Nórikákkal, és aki nem cuki meg nem rózsaszín egyből mindenféle bélyeget kap, rögtön utálni kell. Bírom Vikuban a tartást, mert azért kap ő hideget rendesen. Én a századától napokig nem aludtam. Kicsit a példaképem, kicsit meg a rémképem, hogy csak ilyen ne legyek. Azért szerintem jó az, hogy valaki kicsit belezavart abba a szilgli képbe, amit mondjuk a Szex és New York közvetített, vagy Nórika, mert szinglinek lenni baromira nem jó, szerintem kb. mindenki kamuzik, aki élvezi, hogy évekig egyedül van.

    Aztán a végén, úgyis mindenki maga dönti el, hogy mit olvas, kivel szimpatizál és ezekkel kit támogat. Egyik nélkül nem lenne a másik sem.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: