Aktuális

Mitől kattan be úgy egy “rendes srác”, hogy tömeggyilkos lesz belőle?

A két hete tíz embert kinyíró magányos és szűz ámokfutó, Chris Harper Mercer kapcsán eszembe jutott Elliot Rodger. Emlékeztek még  rá? Ő az az amerikai srác, aki tavaly májusban hidegvérrel kivégzett hat, és megsebesített tizenhárom embert, aztán a saját fejébe is golyót repített. Elliot bosszút akart állni az emberiségen azért, mert nem volt sikere a nőknél, és 22 évesen még szűz volt. Önéletrajzi könyvet hagyott hátra, és a YouTube-ra számos videót töltött fel arról, hogy hiába tökéletes, csodálatos, különleges és gazdag (BMW-je van és Armani-cuccokban feszít), senki sem vonzódik hozzá, ezért – megtorlásul a szenvedésekért – mindenkinek meg kell halnia. Mitől kattan be így valaki? Ezen tűnődtem.

look_into_my_gun_barrel__d_by_dj_thekiller-d6bgcvu

A kezeletlen mentális problémák sajátos mixe…

Ahogyan a legtöbb viselkedési és beilleszkedési problémákkal küzdő hollywoodi család sarja, Elliot nyolcéves korától járt pszichiáterhez, de élete utolsó éveiben nem volt hajlandó sem kognitív terápiára, sem gyógyszeres kezelésre. Skizotíp személyiségzavarral küzdött (eccentrikus viselkedést és kommunikációt mutatott, emberi kapcsolatteremtésre nem igazán volt képes), életét pszichotikus epizódok tarkították (hallucinációi és érzékcsalódásai is voltak a rosszabb időszakaiban, amiről a jegyzetei közt is szót ejt).

Emellett a diagnózis részét képezte a nárcisztikus személyiségzavar (meggyőződése volt, hogy bizonyos dolgok neki alanyi jogon járnak, hiszen ő különleges, átlag fölötti, isteni, hiányzott belőle az empátia képessége), a mazochizmus és a szadizmusra vajló hajlam (egyrészt kéjelgett saját felnagyított szenvedéseiben, másrészt folyamatosan emberkínzásról és tömegmészárlásról fantáziált). Gyűlölte a nőket, mert nem omlottak a lábai elé, és utált mindenkit, aki szexuális életet élt, mert ez neki nem jött össze. Hétköznapjait leginkább az irigység, a gyűlölet és a düh töltötte ki, ez jól látszik a saját grandiózus isteni voltát a szenvedéseivel párhuzamba állító videóiból és a búcsúlevélként hátrahagyott 140 oldalas jegyzetéből is.

A témával foglalkozó amerikai írások egy része kiemel egy-egy mentális problémát a felsoroltak közül, és arra hivatkozva magyarázza a Rodger által elkövezett súlyos bűncselekményeket. Találtam viszont egy  remek cikket a Psych Central oldalon egy klinikai szakpszichológus tollából, aki leírja, hogy ennek ellenére nem a felsorolt mentális betegségek és személyiségzavarok vezettek ahhoz, hogy Elliot ámokfutásba kezdett, nem szabad tehát kriminalizálni az említett, kétségkívül súlyos problémákat, amelyek egyébként több tömeggyilkos kórképének részét is képezik. Ezek egyébként terápiával jól karban tarthatók, és nem teremtenek feltétlenül mészárost. Más kérdés, hogy senkit sem vethetünk alá kényszergyógykezelésnek, pláne, amíg nem vét a törvény ellen…

A nevelés, ami egy egész generáció problémája, de itt pláne durva a helyzet…

David Gustaf Thompson a praxisa során havonta több tucat hasonló fiatallal találkozik: ezek az emberek mind jómódú, jóindulatú családba születnek, ahol mindent megtesznek azért, hogy a gyerek semmiben se szenvedjen hiányt. Nem húznak határokat, minden kívánságát teljesítik a csemetének, meg akarják őt kímélni a kihívásoktól, nehézségektől, csalódásoktól, kerülik a konfliktust a kamasszal (ezek a kölykök valóban óriási patáliát tudnak ám csapni, ha nem teljesül az óhajuk), és az egyéniségét teljesen tiszteletben tartva soha semmire nem kényszerítik.  A végén aztán a fiatal felnőttben nem alakul ki a hajlandóság és hozzá a képességkészlet, hogy alkalmazkodni tudjon másokhoz, és türelemmel, toleranciával, elfogadással forduljon a világ felé, feldolgozza az élettel járó csalódásokat, betartsa a szabályokat, és hatékonyan legyen képes működni a hivatásában épp úgy, ahogyan a magánéletben.

Az egyik gyerekkori jóbarátom egy londoni sztárpszichiáter személyi asszisztenseként dolgozik, celebcsemetéket visznek hozzájuk, óránként jó egy havi magyar átlagbérért (150-200 ezer forintot tessék elképzelni). Jól látszik, hogy ezeknél a szupercsaládoknál hatalmas belső konfliktus a gyerek számára az, hogy a szülők híresek, gazdagok, sikeresek, szépek, vonzóak, népszerűek, ők maguk azonban híján vannak azoknak a megküzdési mechanizmusoknak, amelyeknek birtokában ezt a fajta átlag fölötti státuszt akár megközelíthetnék. Nagy baj, hogy mivel a szülő 24/7 a karrierjét építi és a róla alkotott képnek igyekszik megfelelni, sokszor igazi, szoros kapcsolat a szülő és a gyerek között ki sem alakul. “Cserébe” viszont komoly személyzetet foglalkoztatnak: minél kevesebb a gyerekre szánt idő, annál több a pénz általában. Ezek az ifjak már akkor kiborulnak, ha a csokipudingjukon idő előtt elolvad a tejszínhab, hiszen fogantatásuk első másodpercétől kezdve minden óhajuk teljesült anélkül, hogy a kisujjukat mozdították volna. A prepubertás kezdetétől – az önállóságra való igénnyel együtt – saját sikerre és hírnévre vágynak, és mérhetetlenül szenvednek, ha ez nem jön össze. Az eredmény: 12-14 évesen alkohol, drog, promiszkuitás, agresszív bűncselekmények, önbántalmazás és öngyilkossági kísérletek sorozata.

Persze nem kell celebgyereknek lenni ahhoz, hogy ez így legyen: a fejlett világban az elmúlt évtizedekben az ún. laissez faire (ráhagyó) nevelési stílus került előtérbe: kései, egyke gyerekek, a szülők szeme fényei, rájuk hagynak tehát mindent, mikor pedig látják, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás és határokat szabnának, már nem ritkán késő. Ehhez képest a másik véglet, az autokratikus (tekintélyelvű) nevelés lényege, hogy mindig a szülő dönt a gyerek sorsáról az óvodától a pálya- és párválasztásig: hogy ez hova vezethet, az a Holt Költők Társaságában szépen látszik. Visszahúzódó, önállótlan gyerekek, sok-sok elfojtással, beteljesületlen álmokkal, megoldatlan élettel, függés a szülőtől életük végéig, amire a házasságok is gyakran rámennek.  A harmadik, talán leginkább kedvező demokratikus nevelői stílus lényege, hogy a szülő a gyerek egyéni szempontjait figyelembe véve megvitatja a döntéseket a csemetével, így a kicsik nyitottá válnak a problémák felismerésére, megbeszélésére és a közös – kompromisszumos – megoldásra. Ez persze sok idő, energia: szilárd énhatárok és egy nagy adag következetesség kell hozzá a szülő részéről, ezért a sztori nem ritkán elcsúszik a két véglet – a laissez faire vagy az autokratikus nevelés – irányába.

Nos, ma belebotlottam az ABC kitűnő anyagába, amelyben Elliot apja, Peter Rodger beszél a fiáról… alig egy hónappal a tragédiát követően. A The Secret Life Of Elliot Rodger című műsor felvezetése szerint a hollywoodi berkekben otthonosan mozgó Peter Rodger azért állt kamerák elé, hogy “soha többé senkinek se kelljen átélnie ezt a szenvedést”, vagyis a mentálisan beteg sorozatgyilkos-jelöltek hozzátartozói időben felfigyeljenek a figyelmeztető jelekre. Barbara Walters érzékenyen, intelligensen kérdez, és a Hunger Games segédrendezőjeként ismertté vált Peter Rodger pedig korrekt válaszokat ad. Kicsit talán túl korrekteket is: a szpot első húsz másodpercében felébredt bennem a gyanú, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a csávóval… Később, ahogy néztem a filmet és gyűjtöttem az információkat, nem sok kétségem maradt: ez echte nárcisztikus személyiségzavar, és ez a Peter egy feketeöves nárci (nem az öntelt hólyagként követelőző fajta, akit kiröhögsz, hanem a magát az altruizmus mintapéldányaként ábrázoló karakter, aki mindig tudja, mit kell mondani, hogy célt érjen – ez a legveszélyesebb típus).

Miből gondolom mindezt?

  • A saját státuszát, egóját félti, ezért Nemes Ügy mögé rejti azt, hogy főműsoridőben igyekszik tisztára mosni magát – azt mondja, hogy a hasonló tragédiák elkerülése érdekében vállalta a nyilvánosságot, de közben szerepel, szerepel, szerepel (ugyanazokkal a kimódolt gesztusokkal beszél, mint a fia), hogy bizonyítsa, hogy ő az áldozatok családjával szolidaritást vállaló gondos apa, aki “nem érti, hogy történhetett meg ilyesmi”.
  • Hárítja a felelősséget: többször is visszatér arra, hogy a kattant, tömegmészárlással fenyegetőző videók ellenére a rendőrség nem ellenőrizte, van-e fegyver a fiú nevén, holott ezzel megakadályozható lett volna a tragédia. Azért viszont nem érzi magát felelősnek, hogy hagyta függetlenedni a mentálisan beteg fiát, és  zsebét jól megtömte pénzzel, miközben kapcsolatot alig tartott vele.
  • A fiát egyéb mentális betegségek mellett nárcisztikus személyiségzavarral is diagnosztizálták, és ez szinte garantál legalább egy darab nárcisztikus szülőt. A filmben el is hangzik: a kis Elliot számára apja a Mount Everest volt, amit soha nem tudott elérni: egy nárcival valóban ilyen nehéz a kapcsolódás, és egy gyerek ennek – más séma és megfelelő megküzdési mechanizmus híján – mindig borzalmas vesztese.
  • Mindig. pontosan. tudja. hogy. mit. kell mondani, és egyszer sem omlik össze. Az oké, hogy Peter Rodger a hivatásából adódóan rutinosan mozog a kamerák előtt, ezért nem civilként viselkedik a stúdióban sem, de helló: itt egy gyászoló apáról van szó, aki pár héttel a tragédia után igyekszik feldolgozni a történteket. Ehhez képest jól láthatóan semmilyen kapcsolata nincs a saját érzelmeivel, csak teátrális gesztusokat tesz, amelyek etikusak és korrektek, de nincs mögöttük tartalom: mintha végig nem lett volna jelen a fiú életében (személyes élmények, emlékek a kettejük kapcsolatáról nincsenek, bár jól látszik, hogy próbál ilyesmihez is nyúlni), csak az érdekli, hogy ő maga hogyan folytathatja az életet a szörnyű trauma után.

A nőgyűlölet, aminek extrém szubkultúrája is létezik…

A másik jelenség, ami a személyiségzavarokon és mentális betegségeken túlmutat – a nevelés mellett – a társadalmi méreteket öltő nőgyűlölet, amelynek szélsőséges irányzatai is vannak: a Guardianon egy cikk például azt tárgyalja, hogy Elliot Rodger része volt annak a nőket hol elkerülő, hol tárgyiasító, kihasználó, de mindenképpen megvető mozgalomnak, amelynek egészen abszurd szubkultúrája létezik világszerte MGTOW (Men Going Their Own Way) néven, továbbá van “férfijogi aktivizmus” is, aminek több irányzata is létezik. Ezek közül a legvadabbak célja, hogy a férfiuralmat egyetlen üdvözítő alternatívaként ünnepeljék, és ezzel magukat az eddig meg nem szerzett nők fölé emelve végül ők is partnerre találjonak, méghozzá alanyi jogon.

Miután ezt a posztot megírtam, a HVG-n találtam egy cikket a jelenségről, vagyis “a béták lázadásáról”, érdemes elolvasni, itt bővebben is szó esik a hasonló hátterű – mentális betegségekkel, személyiségzavarokkal küzdő, sikercentrikus közép-felsőosztálybeli családból származó, alaposan félrenevelt – fickók főként Amerikában népszerű szubkultúrájáról. Ők a világot alfákra és bétákra osztják, és természetesen alfák szeretnének lenni, amihez puák, vagyis csajozóművészek segítségét veszik igénybe, és egy rahedli kommunikációs fogást sajátítanak el, csak éppen azt nem veszik figyelembe, hogy – Pál Feri atya szavaival élve – a kommunikációs technikák szart se érnek, ha nincs mögöttük tartalom, vagyis nem hitelesek. Ha a pua-tanfolyam nem jár sikerrel, a delikvensek dühös, csalódott bétákként tekintenek magukra, akiknek az az egyetlen esélyük arra, hogy partnert szerezzenek, ha a nőket megfosztják alapvető jogaiktól, például a szabad párválasztás lehetőségétől, hiszen ez az, ami őket másodrendű állampolgárokká degradálta és cölibátusra kárhoztatta. Sokan a sikertelenebbek közül agresszívvé válnak (ha szex és pénz nincs, a férfiasság kiélési lehetősége az erőszakban rejlik), és a liberális Amerika fegyverkultuszán keresztül  szép lassan eljutunk a tömegmészárlásokig is.

Rodger, akárcsak az oregoni ámokfutó, Mercer, úgy gondolta, hogy a nők szándékosan kegyetlenkednek vele azáltal, hogy szerelmüket és testüket megtagadják tőle, ezért joga van a retorzióhoz, hiszen ő a világ ura. Nehéz megállapítani, hogy egy alaposan félrenevelt (helyesebben szólva: neveletlen), mentális problémákkal küzdő fiatalember ámokfutása klasszikus gyűlölet-bűncselekmény-e a nők ellen, de az biztos, hogy a “rendes srác” nem véletlenül lett önálló terminus technicus a feminista szakirodalomban, ahogyan az is tény, hogy nem Rodger az első tömeggyilkos, aki az erőszakos, nőgyűlölő mozgalom ideológiáját is magába szippantotta… ezért aztán érdemes foglalkozni a jelenséggel.

Ezek a “rendes srácok” jogosultnak érzik magukat a nő figyelmére, vonzalmára és szerelmére csak azért, mert ők “rendes srácok” (ellenben a nők inkább a gonosz csábítókhoz, az alfahímekhez vonzódnak, állítják), és meggyőződésük, hogy a kedvességükért cserébe párkapcsolat és/vagy szex jár. A Modoros blogon van is egy zseniális cikk a rendes srác-szindróma képviselőről és tüneteiről Az aranyos srác címmel, amiből kiderül, hogy ezek a férfiak nem emberbaráti szeretetből udvariasak és visszafogottak ám, hanem mert a, félnek lépni, b, ezzel a taktikával kívánnak nőt fogni maguknak, valódi belső tartalom híján. Így aztán, ha a kívánságuk nem teljesül, nem lesznek kedvesek többé, hiszen nincs igazi, mély, szívből jövő alapja ezeknek a gesztusoknak, csak célt akarnak érni. Elliot Rodger többször is “rendes srácnak” hívja magát, amin nem árt elgondolkozni… A te környezetedben is van talán olyan “rendes srác”, aki régóta rágja a füledet, hogy adj neki esélyt, lenézi azt, aki a barátságát ajánlja, és közben szívhez szóló, önsajnáltató történetekkel manipulál?

Szóval, hogy mitől kattan be így valaki? Még mindig nem tudom. Valószínűleg van egy sor korai gyerekkorral,  neveléssel összefüggésbe hozható súlyos mentális probléma, amelyek egymással kölcsönhatásban válnak igazán veszélyessé, ha kezeletlenül maradnak. És erre jócskán rátesz egy lapáttal a társadalmi szintű nőgyűlölet, ami a nőt alanyi jogon járó trófeaként – tartozékként, tárgyként – tartja számon, és aminek mentén könnyedén megszülethetett a nőgyűlöletre épülő szubkultúra is.

Advertisements
Eszter névjegye (825 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

55 hozzászólás Mitől kattan be úgy egy “rendes srác”, hogy tömeggyilkos lesz belőle? bejegyzéshez

  1. Lesarkítom: ha annyira vágyott a nőkre és sok pénze van… nos ha szex kell – ergo a szüzessége elvesztése fontos – akkor ott vannak az luxus escort lányok, akik modern, nyugati gésákként követik, meg néha engednek is egy gyors menetet a “rendes srácnak”.

    Érzek némi retorziót abban, ahogy átevez a cikk a feminista partvonalra és a kollektív szülői nevelés hiányosságaiból fakadó személyiségzavarok hosszas sorából kiemeli a nőgyűlöletet. Persze vitathatatlan, hogy a kiemelt példa áldozata három lány volt – kettő meg is halt – helyt adok.

    Ha jobban belegondolunk, akkor társadalmilag egy jóval nagyobb problémával állunk szemben: az emberek személyiségét eltorzító ideákkal, melyeket a média táplál. Régebben TV-ben, ma pedig a közösségi hálózatokon. A 80-as 90-es években, passzív fogyasztóként megvolt a lehetőségünk, hogy kihúzzuk a dugót, az internet korában, ahol mára elvárt “jelen lenni” és “hírt adni magunkról”; a fogyasztó aktív termékké avanzsálódott.

    Első szint

    A szülői szintre felnövő generációk tagjai habár elérték a gyerekvállaláshoz szükséges testi érettséget, de emocionálisan még mindig 10-15 évesek. A “nekem kell” és a “téged lehagylak” versenyek világában élnek. Anyagi függésük szélsőséges. Sznobok.
    Második szint

    Ezen “családok” számára a gyerek is szériatartozék, státusszimbólum, ami “kell”, mert olyan, mint az új kanapé a nappaliban – mások a csodájára járnak, elismernek tőle. Fogalma sincs a szülőknek, hogy hogyan kell érzelmileg nevelni valakit-valamit. Megvan és ha kicsit máshogy viselkedik a szentem, mint a katalógusban, akkor 8 évesen mehet a pszichológushoz… Alighogy elkezdett némi saját személyiséget kifejleszteni :(

    Harmadik szint

    A jól elb*ott gyerekek kikerülnek a társadalomba és képtelenek beilleszkedni. Ehhez ha hozzávesszük még az amerikai fegyvertartási törvényt és megszorozzuk, akkor el is jutunk a tömeggyilkosságig.

    Itt mindkét nemet egyenlően terheli a felelősség. Van egy szülő anyja is annak a gyereknek, nemcsak gigamenő apja, mégis mások nevelik, mégis pszichológussal tetetik helyre.
    Amiből nőgyűlölet lesz, azért éppenséggel mind a két nem képviselője, az apa és bizony az anya is felelősségre vonható.
    De leginkább az emberi hülyeség és képmutatás és anyagiasság kultusza.

    • Egy nárcisztikus pasasnak gondolom a nő is szériatartozék, nem egyenrangú társat keres, de lehet, az escort ciki. Ha meg még ez sincs, könnyebb a nőket gyűlölni, mint saját magukban keresni a hibát, mert az ugye nincs.

      • Nem is az, hogy ciki (neki minden “jár”), csak nem ez az a típusú élmény, amit kutat: az az érzés és tudat kell neki, hogy Ő HÓDÍT, URAL, ÉS ŐT AKARJÁK, KÍVÁNJÁK, CSODÁLJÁK, SZERETIK.

        • Nos, ezt tényleg nem kapja meg minden nőtől akire ránéz. (És aki normális, az nem is bírja ezt hosszútávon, kölcsönösség nélkül.)

    • Nyilván mindkét szülő felelős, ebben aztán nincs vita köztünk. Azért csak az apát emeltem ki, mert ő állt (többször is) nyilvánosság elé, az anya csak egy közleményt adott ki, hogy inkább az áldozatok családjait kéne támogatni minden szinten. Egyébként ő is gazdag és szép hollywoodi nagymenő volt, a gyerekkel ő se ért rá sokat törődni a faterhez hasonlóan, ráadásul régóta külön éltek a szülők.

      A társadalmi szintű nőgyűlölet – a tárgyiasítás, trófea-szemlélet, az elnyomás, a háttérbe szorítós – mindenképpen kedvez az extrém csoportok kialakulásának, ez azonban – ahogy te is írod – mindkét nemnek kárára van valóban. Ilyen helyzetben nincs győztes. :(

      Ami az escortos felvetést illeti: a fater felajánlotta fiának, hogy elviszi Vegasba e célból, de a srác visszautasította az ajánlatot. Tudni kell, hogy egy nárcit nem izgat a fizetett szex: nem a fizikai kielégülés vonzza ugyanis elsősorban, hanem az, hogy vonzódnak hozzá, megkívánják, elélveznek tőle, rajonganak érte, elismerik, csodálják, szeretik. Elliotot is ez érdekelte, nem az, hogy ki legyen pipálva az aktus, mint olyan.

      • Wow, köszi az escortos sztorit. Amúgy jah, az eltévelyedett önimádó egyéneknek lehet tényleg nem az aktus a lényeg, hanem, hogy érzelmileg függjön tőle valaki (pl. imádat). Lehet ez egy válaszreakció is arra, hogy pl. a szülei ha mindent ráhagytak fiatalon, hogy nem kapott megfelelő érzelmi feedbacket ami az ellenállást illeti, a szeretetre helyettesítésére meg ott volt a pénz, meg a szolgahad.
        Hmm, ha jobban belegondolunk, akkor csak a szülei által a személyiségébe kódolt mintákat követte.

    • A nőgyűlölet éppen elég nagy probléma, az emberiség felét egészen közvetlenül érinti, ne méricskéljünk már. Az is többször bebizonyosodott, hogy a nemek tekintetében miért ostobaság szimmetriát keresni: nincs, patriarchális társadalomban élünk. Ami nem azt jelenti, hogy a férfiak szemetek, hanem nekik több előjogot biztosít a rendszer.

      • Patriarchális demokratikus kapitalizmus van, szabadon “méricskélhetünk”, nem? :D
        Igazad, van, a nőgyűlölet sokakat érint, de többet mint pl. a természeti erőforrások egyenlőtlen eloszlása, vagy, hogy egész földrajzi régiók sorsát pár pénzéhes ember (na jó ők, biztos csak férfiak) befolyásolja.
        Egyébként nézőpont kérdése és minden relatív, ahogy Einstein is megmondta. Én úgy érzem, hogy fontosabb a megfelelő oktatási színvonal és hasznosítható tudásanyag biztosítása és azon keresztül a következő generációk megfelelő nevelése, hogy felelősen gazdálkodjanak az erőforrásokkal és nem legyenek hataloméhes, félrenevelt, a politika, a vallás, vagy a pszichológusok húsdarálójába való embertöltelék. Megnyugtatlak: ha nő lennék, biztos nekem is változna ez a sorrend. Szóval relatív :)

        • Nincs értelme a sorrendnek, a méricskélésnek, meg össze is függ a kettő.

        • Nekem erről, amit írtál, az jutott eszembe, hogy sajnos az oktatás színvonala erre nem elég, Ha otthon a családban nem nevelik megfelelően a gyereket – mint ahogy azt Elliot Rodgerrel sem tették – akkor tök mindegy milyen az oktatás, amiben részesül, és milyen tudásanyagot töltenek a fejébe. A lényeg már jóval azelőtt eldől, mielőtt a gyerek iskolába kerül.

          • Hmmm valóban.
            Feltehető hát a kérdés, hogy mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Hol kell beavatkozni a folyamatba?
            Az oktatással kellene helyes értékeket átadni a gyerekeknek, hogy egészséges felnőttek legyenek belőlük? Vagy a már társadalmilag nehezebben formálható szülőket kellene elérni valahogy és bekopogni a homlokukon?
            Én még mindig az oktatást tartom járhatóbb útnak. Arról nem is beszélve, hogy az iskola mellé jár az intézmény szociális hálója, amely egy mini társadalom, ahol gyakorolható az elsajátított norma.
            Másrészt ideális esetben a pedagógus (ha jól csinálja) kevésbé pattan vissza a faltól, mint a hülye szülő. :)

    • “A 80-as 90-es években, passzív fogyasztóként megvolt a lehetőségünk, hogy kihúzzuk a dugót, az internet korában, ahol mára elvárt “jelen lenni” és “hírt adni magunkról”; a fogyasztó aktív termékké avanzsálódott.”
      A nyolcvanas években is voltak a vészmadarak, akik világvégét kiáltottak a megváltozott nevelés és az erőszakos tévéműsorok miatt, és ugyanígy levezették az apokalipszist. Nem lesz minden második gyerekből Elliot, minden tizedikből se, persze egy is sok.

      • Igen, egy is sok. De sok olyan példát is mutathatnánk – közvetlen környezetből – ahol a szülők (mindkettő) a TV-re bízta a gyerek nevelését, mert nekik nem maradt idejük vagy energiájuk rá. Igen, nem az USAban élünk, nem “milliomoskodni” mentek a szülők, hanem kenyérre valót keresni. Én azért fenntartásokkal viseltetnék, ha az én gyerekem a Maunika sóból tanulna meg beszélni és kikérném magamnak, ha egy négy éves gyere, délután kettőkor lefejezést lát a tévében.
        Nem, nem világvége, csak egy újabb strigula. De legalább dönthetek fordítva is. :)

    • De jókat írtok. A kommentekhez annyit, hogy ennek a srácnak a Szürke ötven könyvben szereplő nő élet volna az ideál…
      Árpi jól mondja, sok szülőnek a gyerek a egy presztízs, akiről azt gondolja, hogy megszültem – fizetek mindent, jó vagyok.
      Angliában látom, hogy fizetett bébiszitterekkel tényleg jobban jár a gyerek…mert bennünk kelet európaiakban még van anyai gondoskodó képesség, ami itt hiányzik már.

    • Kerüljétek el a nőket, a cukrot és a kábítószert!

  2. Ahogy így nézem a képeit a srácnak elsősorban az ugrik be, hogy GYEREK volt. Én teljesen biztos vagyok benne, hogy valami csodálatos “férfivédő” mozgalom befolyásolta őt kicsit vagy nagyon, nem nagyon volt ideje és érettsége átlátni az egészet, amúgy pár év múlva kinőtte volna. A fegyverhasználat mögött meg kompenzációt látok: most én döntök, én vagyok a férfi, uralkodom – de ezt üzenetként főleg szerintem az amerikai kultúrában érzem kontextusba tehetőnek. Ugyanakkor pedig biztos vagyok benne, hogy ahogy te is említetted, a nagy adag nárcizmus ott volt mögötte. Az hogy videózta még az utolsó pillanatokat is totál creepy, ha csak simán hivatástudata lett volna megelégedett volna egy búcsúlevéllel, amiben kulturáltan kifejti hogy mi az oka hogy lemészárol embereket, ehelyett ő nem magára az okra, hanem a kinézetére helyezi a hangsúlyt.

    Az egy dolog hogy totál elbaszott lehet a kölyök, rengeteg van, mégsem fognak fegyvert és nem ideologizálnak. Rengeteg a 22 éves szűz, fiúban és lányban is, a gazdag, elkényeztetett nyikhajok között is, mégsem mészárolnak. Itt valami totál más lehet a kattanás, én valószínűsítem hogy a neki beadagolt habos-babos, konzervatív nemi szerepek (amiben ő nyerő figura lett volna) és a valóság közötti feszültség csapta ki a biztosítékot, és a saját önimádata miatt nem bírta tovább cérnával.

    • Nekem is az jutott eszembe, hogy ez a srác egy gyerek. Igazi önző, követelődző, hisztis gyerek, aki zsarolja a környezetét, ha nem kapja meg, amit akar. Mint a kétéves, aki földhöz vágja magát a boltban, mert nem kap csokit.

      Csak ő 22 volt, nulla önreflexióval, rálátással – ez van akkor, ha valakivel nem törődnek eleget és nem nevelik következetesen. A mamám azt mondaná, hogy látszik, hogy soha nem zavarták ki szőlőt kapálni – ami egyébként mélységében nem azt jelenti, hogy a kapálás mindenre megoldás, mint ahogy ezt mondani szokták, hiszen nem maga a kapálás a lényeg. Hanem azt, hogy a gyereknek megvan a helye a családban, a közösségben, része a nagy egésznek, nem körülötte forog a világ, hanem vannak elvárások vele szemben, vannak kötelességei, fontos feladatai – amik által ő is fontosnak érezheti magát és meglehet a “megcsináltam, erre is képes vagyok, ügyes vagyok” élménye. Részt vehet a szülőkkel, testvérekkel közös programokban – a kapálásban is, de a strandolásban és a nagy beszélgetésekben is – és közben folyamatosan tanul, empátiát, alkalmazkodást, szeretetet ad és kap, fejlődik a személyisége és egyre önállóbbá válik. Ez lenne a normálisnak nevezett családi élet, legalábbis szerintem.

      E nélkül egy amúgy tök normális adottságokkal született embert is totálisan el lehet cseszni, hát még ha már eleve mentálisan gyengébb is az illető. Mindig az jut eszembe, ha látok hasonlóan felnövő gyerekeket, hogy istenek, minek kellett vállalni ezt a szerencsétlent? Minek kellett a szülőjének, ha annyira nem akar vele foglalkozni? Csak azért, hogy elmondhassa, hogy neki van gyereke? Az emberek sokszor épp olyan felelőtlenül vállalnak gyereket, mint ahogy kiskutyát vesznek – aztán csodálkoznak, ha vad lesz és leharapja a kezüket.

      • Jó a kommented, de nyilván eszembe jutott Lustanyu mémmé vált írása, A kapálás elhozza a világbékét című.

        Eredeti helyén már nincs fent, idemásolom a biztonság kedvéért, ha valaki nem ismerné:

        “A kapálás elhozza a világbékét

        A múltkor Egerben mama kérdezte, hogy épp mivel foglalatoskodom, én pedig mondtam neki, hogy olyan nőkről írok, akik borzasztóan kritikusak saját magukkal szemben, és kiakadnak azon, hogy vastagabb a karjuk, vagy narancsbőrös a fenekük. Mama megvetően legyintett, közölte, hogy ez baromság, és hogy inkább arról írjak, hogy ezek a nők kapáljanak be öt hektár kukoricát, és akkor biztosan nem lesz idejük a narancsbőrükkel foglalkozni.

        És akkor hirtelen belém hasított, hogy basszus, mindenre ezt a kapálás dolgot hozza fel, és összegyűjtöttem, hogy mama szerint milyen problémákra lenne megoldás a kapálás.

        1.) Terhesgondozás, újszülött ellátás, bizonyos mértékig paraszolvencia – „Katicám, annak idején megszültek a nők a kapaföldön is, nem volt semmiféle ultrahangozás, meg terhesjóga, meg boríték az orvosnak!”

        2.) Homoszexualitás – „Kapálna végig egy nyarat, ’szt nem lenne ereje tollas gatyában vonulgatni!” (Egyébként mama nem homofób, csak nem érti ezt a dolgot és a genetikában sem áptudét.)

        3.) Bűnözés – „Hogy a frász üsse ki őket, mennének el kapálni ahelyett, hogy a szomszéd tyúkját lopkodják!”

        4.) Való világ 4. – „Ez nekik a való világ??? Mennének el kapálni ahelyett, hogy a seggüket hizlalják egy medencében. Akkor aztán nem lenne idejük veszekedni, örülnének, ha a vízhólyagoktól egy pohár vizet meg tudnak inni, ’szt lefekhetnek aludni. Na az a való világ, Katicám.” (Évának már javasolt 3 hét uborkaszedést is Szabolcsban, mondván attól elmenne a kedve a veszekedéstől, és nem lenne annyi ideje fújni a füstöt, Alekosz tartásjavítására pedig némi kaszálást említett.)

        5.) Számítógép függőség – „Hajnali kettőig nyomkodta a gombot??? (=számítógépbillenytyűzet és /vagy egér gombja- a szerk.) A rossebb megette, bezzeg ha másnap hajnal ötre kapálni kéne menni, már fél 9-kor lefeküdne aludni!”

        6.) Tetoválás, testékszerek, és a fóliás melír bizonyos esetei – „A mi időnkben a fiataloknak nem volt arra idejük, hogy kürtöket dugdossanak a fülükbe, ’szt azzal tágítsák a lukat rajta! Tudod Katicám, annyi munka volt a fődeken, hogy nem tudtunk mink azzal foglalkozni, mekkora a luk a fülünkön, meg nem is volt időnk arra, hogy órákig fodrászkodjunk, meg lyuggassuk a bőrünket kifele. Szép is lett volna, ha menni kell kapálni, „szt ott égeti a nap a griffmadarat, vagy mit a vállunkon!”

        7.) Futball huliganizmus – A franc essen ezekbe a szkinderekbe (skinhead- a szerk.), ha ennyi erejük van, csinálhatnának valami hasznosat is! Megnézném én őket, miután bekapálták a szemerei téesz fődjét, hogy mennyi erejük lenne ott ordítozni, meg kukát dobálni a meccseken! Hát megmondom én neked, Katicám: semmi! Ott aludna az összes a lelátón, olyan fáradt lenne!”

        8.) Depresszió, egyéb pszichés problémák – „Jódógába’ nem tudja már, hogy micsináljon! Ül a szép házába’, szt sopánkodik, hogy milyen kövér, meg hogy nem foglalkozott az érzéseivel a zura, nemhogy örülne, hogy van mit enni, jólétbe van, és nem kell kapálnia.”

        Hirtelen ennyi jutott eszembe, de ahogy leírtam, hát nem is olyan eszement hülyeség mind, mint amilyennek elsőre gondoltam (kivéve a 2-es és 8-as pontokat), vagyis hát persze hülyeség, de van némi alapja. Fontolgatom, hogy kapálótáborokat szervezek tematikusan, mint pld. szingli kapatábor, önértékelés javító kapatábor, stb, így a nemzetgazdaság is jól járna, én is, meg a résztvevők is.

        • Jajj, ezt az írást nagyon szeretem, még az eredeti helyén olvastam, és azt is tudom, hogy milyen híres lett, (egyébként tényleg van benne igazság) pont azért írtam, hogy nem szó szerint a kapálásra gondolok. Csak közös családi tevékenységekre, amik összekötik a szülőket és a gyerekeket. Sokan azt hiszik, hogy attól, hogy a családtagok között vérségi kötelék van, az már elég is, attól már működik is a család. Holott a családi életbe ugyanúgy energiát kell tenni, mint akármilyen más emberi kapcsolatba.

          • Igen, egyetértek. A közös munka, feladat, ami leköt és eredményt hoz, valóban nagy összetartó erő. Az egymás mellett létezés annyira nem. :( Uff, és tényleg.

  3. Beteg világban élünk!
    Tudod, egyet sajnálok…a szeretet egyetlen szóval sem kerül elő. Ami a gyerek egészséges fejlődéséhez elengedhetetlen! 5 év külföldi gyerekfelügyelő tapasztalatból mondom.

    • Jogos, de kemény ítélet volna azt mondani, hogy a gyerek nem kapott szeretetet. Valószínűleg kapott, de nem okosan, bölcsen, következetesen szerették. :(

  4. Kijavítalak:
    “hogy Elliot Rodger része volt annak a nőket hol elkerülő, hol tárgyiasító, kihasználó, de mindenképpen megvető mozgalomnak, amelynek egészen abszurd szubkultúrája létezik világszerte MGTOW” – nem nem és nem. Óriási tévedés (vagy szándékos feminista hazugság)
    Elliot Rodgert rövid úton penderítették ki minden ilyen fórumról, minekután vállalhatatlanná vált
    nődegradáló, nőgyűlölő frusztrált hozzászólásival. Ez persze további kudarcélményt okozott nála. Az MGTOW-k (saját útjukat járó férfiak) önkéntes cölibátust fogadtak, és saját férfiközösségüket építve szarnak bele a világba – gondolom együtt magánykodnak – meg nyilván a nőre is. (itt az önellentmondás) Ezt egyébként a tengerentúlon Dr, Helen Smith, és Dr, Suzanne Venker népszerűsíti talán a leginkább.. egynéhány témába vágó bestsellert is letettek az asztalra, pl. Men on Strike,The War on Men stb.
    Az MRA (Men’s Right Activist) férfijogvédő aktivista pedig ettől teljesen más. Legismertebb ilyen jogvédők 30-40 éves tapasztalattal bíró (nem ritkán korábbi feministák, de abból kiábrándult, azt tökéletesen leolvasó) sokdiplomás professzorok, mint például. Warren Farrell vagy Christina Hoff Sommers stb. Inkább nők képviselnek itt is, mint férfiak, hiszen a nők érdekérvényesítő képessége fejlettebb, és elfogultsággal sem igen vádolhatóak. A nőgyűlölet természetesen ebbe sem fér bele, abszurd is lenne. Hiszen itt a férfiakról van szó. Érdekesség; a tavaly először megrendezett többnapos Nemzetközi Férfikonferencia előadói is javarészt (+60%) nők voltak, megsaccolni sem merem, hány diplomával a hátuk mögött. És nyilván szót ejthetnék még a TRP-ről is, de ez ennél összetettebb, és ugyan még erősen formálódik, alakul de már most érdekfeszítőbb mint a fentebb említettek. A PUA-ról alkotott véleményedet jobbára osztom, bár azt is árnyalnám.
    (zárójelben jegyzem meg, E.R. áldozatai közt több volt a férfi mint a nő)

    TRUE STORY (a tengerentúlról)

    Két évvel ezelőtt egy húszasévei elején járó dekoratív afroamerikai lány randevúra hívta az egyik egyetemi csoporttársát. A találka egy hangulatos étterembe zajlott. Halk, fülbemászó zene mellett beszélgettek, flörtöltek egymással… egyértelműen meg volt a kémia. A fiú, az egyetemi baseballcsapatban játszott. A randi befejeztével a srác felállt az asztaltól, és illedelmesen megköszönte az estét. A lány derűsen mosolygott, majd megkérdezte; mikor találkoznak legközelebb. A fiatalember zavartan, de egyértelműen válaszolt; ugyan remekül érezte magát, de nem szeretne kapcsolatot, nem szeretne folytatást.Jól érezte magát az este, de ennyi, nem több… (a baseballban létezik egy olyan kifejezés; hogy hazafutás, lassan az életre is használhatjuk, bár jelentésük némiképp eltér).
    Rákövetkezendő héten ugyanez a csinos fiatal egyetemista lány liezont beszélt meg egy másik csoporttársával, akit az irodalomszakkörből ismert meg. A találka hasonlóan meghitt hangulatban telt, mint korábban – talán egy olasz étteremben. A vacsora befejeztével ismét feltevődött a bizonyos kérdés; hol lesz a folytatás. A reakció a fiú részéről hasonlatos volt ahhoz, mint 1 héttel korábban a másik delikvensé. A fiú remekül érezte itt is magát, de nem szeretne elköteleződni, jobb így egyedül. -valahogy ekképp fogalmazott. A lány már kezdte szarul érezni magát, biztos benne van a hiba… tévesen. Nem arról volt szó, hogy az egyetemi évek így telnek… de szerencsére adott magának egy harmadik esélyt is…
    Hetekre rá el is jött a péntek este, mikor is találkozott a 3. jelölttel. Az elsőhöz hasonlóan, szintén egy sportember, az egyetemi rögbicsapat egyik vezéregyénisége – talán irányító. A kémia itt is meg volt, ahogy minden más is … izzott a levegő, na. Hősnőnk gondolatban már a pózokat játszotta le agyában, de sajnos ez sem nyert. (illetve de, ennél sokkal többet nyert de ezt majd később, ne szaladjunk előre) Tehát, szinte már nyert meccsnek tűnt ez a randi, hiszen a fiú kapuig kísérte, addig is kézenfogva andalogtak.Tetszett neki a lány, ezt aznap este többször is egyértelműen tudtára adta. A kapuban viszont egy sziával köszönt el, még puszi sem csattant el, nemhogy csók. (pláne szex) Még mielőtt eltűnhetett volna a kertváros horizontján, a bakfis utánaszólt. Erélyesen, indulatosan, mondjuk ki, jogosan. Miért szórakozott vele, miért hitegette egész este, ha nincs folytatás, tulajdonképpen még elrajtolás sincs. A fiú félvállról vetette vissza hanyag válaszát; tudod, sokkal biztonságosabb így egyedül… nincs rizikó, nincs meglepetés, rendben van az életem, nem hiányzik a hiba! A lány nem értette, hiszen ő nem olyan lány volt, de mégis szöget ütött a fejében. (ugye ekkortájt már javában zajlott az un. “Rape Culture” mondhatni tetőpontját élte, ami sok egyetemista férfi életét kerékbe törte. ) A lány otthon töprengett, agyalt barátnőit kérdezgette, tudni akarta, hol lett ez az egész elbaszva. Nem lelte a válaszokat. Mígnem egy korábbi (férfiakat érintő) könyv nem akadt a kezébe, úgy ajánlották neki. A 90-s évek közepén írta egy nő. Elolvasta. Majd elkezdett ugyanezen témánál ragadva fórumokat, blogokat, cikkeket olvasni. Rájött arra, hogy itt egy hatalmas átbaszás zajlik, valami ócska szivárványos mázba csomagolva. Friss tudással felvértezve blogot indított. Leírta azt amit kevesen… az igazságot. Azt, amit előtte kevesen. A férfiakról írt… a válási iparról, a hamis nemi erőszak vádakról, a férfiakat inkább sújtó szenvedélybetegségekről, korai elhalálozásukról, hajléktalanságukról, intézményesített apátlanságról, a börtöniparról, a zsoldjukat meg nem kapó Iraki hadi-rokkantakról ésígytovább. a saját szemszögéből, egy fiatal nő nézőpontjából, de mégis hitelesen. Teljesen fel volt buzdulva, mintha egy új életcélt talált volna, és talán meg is találta.
    Ma már több tízezer olvasója követője van. Férfiak tömegei lesi óhaját, keresi kedvét, lájkolják imádják szeretik, napi rendszerességgel szemlézik blogját. Elmondása szerint, sokszor nem tudja magát a kertkaputól a bejárati ajtóig átverekedni a sok plüssmackótól, bonbontól, virágcsokortól, megannyi őszinte ajándéktól, mit olvasóitól kap…
    Talán ezt hívják Méhkirálynő-effektusnak, mikor sokezer férfi egyetlen nő kegyét keresi.
    Csak eszembe jutott ez a sztori, gondoltam leírom. Talán nem bántottam meg vele senkit!

    • Azt nemtom, hogy a csávót honnan penderítették ki, de a HVG linkeli azt a fórumot, ahol Szent Elliotként referálnak rá, aki “meg merte csinálni”. Lehet, hogy ez még a MGTOW egy extrém vadhajtása? Nem vagyok kompetens, azelőtt nem is hallottam arról, hogy ilyesfajta “aktivizmus” is létezik.

      Az mondjuk tény, hogy a szerencsétlen volt PUA és ANTIPUA oldalon is, mert ennyire szét volt már csúszva, szóval az egy dolog, hogy mivel azonosult, és hol voltak elfogadók vele.

      Igen, Rodgernek több volt a férfi áldozata, mint a nő, de ők is a nők miatt haltak meg: mert sikeresek voltak a nők körében, igazi alfák, akiket a srác irigyelt.

      A true story most nagyon hosszú, és még melóznom kell, úgyhogy azt nem olvastam.

      • tehát elolvastál egy hozzászólást félig… életszerű. :/
        Pedig a trúsztorit neked hoztam :)
        Ezek szerint többé-kevésbé betalált…:(

        • Nu, az elmúlt 48 órában nem voltam gépközelben, de most elolvastam a trúsztorit is. Nem igazán értem, mit akarsz mondani ezzel. Igen, van olyan, hogy emberek jól érzik magukat egy másik nemhez tartozó figurával heteróként, de nem akarnak sem párkapcsolatot, sem szexet, hiába fantáziál erről a másik. Ez miért olyan ritka, furcsa és elképzelhetetlen történet? It happens, ilyen az élet, tiszteletben kell tartani, hogy a másik épp
          a, nem akar semmit, mert nem olyan időszakát éli
          b, épp csak tőled nem akar semmit, mert nem az ő embere vagy.
          Persze, ez kurvára fáj, nyilván én is éreztem már magam szarul ilyen szitukban, de azért még nem gondolom, hogy ez valami különleges, megosztásra váró sztori volna, amin érdemes sokáig merengeni, vagy könyveket írni róla. o_O

          • Gonosz vagy, több mint egy órán át fogalmaztam, hogy ilyen fogyasztható legyen. (ja, és van még, ahonnan ez jött)

            • Sziasztok, Csurika Mária vagyok A Város Mindenkié Hajléktalan Nők Munkacsoportjából.

              Nőnek lenni a mai társadalomban nem egyenlőség, hanem elnyomás – főleg akkor, ha a nő szegény, ne adj isten cigány, fogyatékkal él, vagy sokgyermekes anya. Ma Magyarorszagon 17 százalékkal keresnek a férfiak többet ugyanazert a munkáért, mint a nők. Nekünk, nőknek kell a gyermekeinket felnevelni, de ha sokat vagyunk betegállományban, elveszítjük a munkahelyünk, ezért elvész az otthonunk is.

              Törvénytelen az a gyakorlat, hogy szegénység és lakhatási gondok miatt veszik el a gyerekeket, mégis ez történik tömegesen; ezt A Város Mindenkié csoportban szinte nap mint nap tapasztaljuk. Az állam válasza a nők lakhatási gondjaira: legjobb esetben csáo (családok átmeneti otthona) vagy anyaotthon – ahová nem lehet bejutni a tömeges várakozás miatt. Hónapokat, de van, hogy egy évet is várniuk kell a rászoruló nőknek. Ha bejutnak, akkor megalázás és embertelen körülmények közt vannak, hiszen megszabják, mikor mit tehetnek.

              Nekem is el akarta venni az állam a gyermekem, ezért bujkáltam, az utcán éltem vele. Bár nekem a bűnöm annyi volt, hogy az exférjem ránk akarta gyújtani a házat. Erőszakos, agresszív ember volt. Sok esetben a nők családon belüli erőszak áldozatai. Hiába kérünk segítséget a rendőrségtől, azt válaszolják, hogy míg vér nem folyik, nem segítenek. A családsegítő és a gyermekellató intézmény sem lép fel az anya és a gyerekek védelmében, gyakran még az anyát vonják felelősségre, hogy miért van együtt egy bántalmazóval és a gyerek kiemelésével fenyegetik, ahelyett, hogy lehetővé tennék, hogy a bántalmazótól védetten, külön lakásban legyenek, vagy a bántalmazót emelnék ki.

              Most itt állunk és láthatjuk, mennyi üres lakás van s pusztul mind hiszen az önkormányzat hagyja őket tönkremenni. Csütörtökön is kilakoltatott egy csaladot a Józsefvárosban, a 8. kerületben, ahol a kisebbik gyermek, aki 12 éves, műtét előtt áll.

              MUNKÁT, LAKÁST AKARUNK, HISZ SZEGÉNYEK VAGYUNK, NEM BÜNÖZÖK!

              (A beszéd az Üres Lakások Menetén hangzott el 2015. okt. 17-én, a Szegénységellenes Küzdelem Világnapján.)

            • Arra céloztam csak ezzel, Tibi, hogy az arccal, névvel vállalt IGAZ TÖRTÉNETEKET valahogy hitelesebben csengenek. :)

  5. Hú, ez egy zseniális összefoglaló volt, sok szempontot behoztál, és több oldalról megközelítetted a témát.
    Az apa reakciója tényleg furcsa volt, de nem tudhatjuk, mi van a háttérben, tragédiák kapcsán a legkülönfélébb módon reagálnak az emberek, az átlagemberek is, egy ismert figura, meg lehet, még inkább ezt teszi. Engem, ugye, megtámadtak Angliában, és én is sokszor így reagáltam, kb. ugyanezzel az érzelemmentes távolságtartással, azokkal a válaszokkal, amiket mondani kell, ha okos, érett és a helyzetet kezelni tudó, erős embernek akarunk látszani, pedig az én megnyilvánulásomat nem követte a fél világ. Közben meg egészen durva érzések dúltak bennem, de nem tudtam ezeket vállalni kifelé. Vm olyasmi volt ez bennem, hogyha kifelé nem roppanok össze, akkor tovább tudok lépni, nem kezd a környezet sajnálni, így én sem engedhetem meg magamnak, hogy kiboruljak, és nekem így könnyebb lesz.
    Nem azt mondom, hogy így volt nála, az apánál is, de akár ez is lehet egy verzió.
    Eszembe jut Christiane F. sztorija is, főleg, amit az anyja írt lánya heroinfüggőségéről. Lehet, hogy van olyan, hogy a szülő már lemond (önpusztító) gyerekéről és a végét várja?

    • Igen, igen, benne van a pakliban, hogy csak így reagál a traumára a megtört apa, de az ösztöneim valahogy azt súgják, hogy nem 100-as a fickó. Nem csak arról van szó, hogy összeszedett, hanem az a fura, hogy teljesen teátrálisak a gesztusai, és fura helyeken van a fókusz a kommunikációjában. Ebben persze az is benne lehet, hogy hollywoodi kamerák előtt edződött, és az egy ilyen világ, amikor pedig egy A-listás színészt természetesnek és közvetlennek látunk, az valójában játék… csak egy kamera mögötti ember erre nem képes ezeknek az árnyalatoknak a bemutatására.

      Az nagyon érdekes, hogy a szülők egy ilyen helyzetben hogyan reagálnak, Christiane F. esetében is. A végén a riporter megkérdezi Rodger-apukát is, hogy van-e olyan pont, amikor azt kívánja, hogy bár a fia sose született volna meg, és az apa azt válaszolja, hogy igen, részben igen. De vajon mikor volt a pont, amikor azt látta, hogy menthetetlen a fiú? Szerintem nála nem volt ilyen, hiszen azt mondja, a felszínen a gyereke egyben volt a problémái ellenére is, ezért azt hitte, hogy az önállóság az egyetemi campuson a javára válik. Vajon ez mennyire önhazugság? Sose tudjuk meg…

  6. Emberek százmillióinak elég szar és értelmetlen az élete, nem simogatja a fejüket senki, nem dugnak satöbbi, mégsem kezdenek tömeggyilkolászni, szóval ez önmagában nem kifogás, sokszoros ferdültség és a körülmények nagyon szerencsétlen összjátéka kellhet hozzá, hű de újat mondtam?

    Nőként (ahol a felhasználó bányarémtől fél árnyalattal felfelé nagyjából akkor próbáltathatja fel magát bárkivel, amikor akarja) meg finoman szólva röhögtető szerencsétlen zétahímek kínjairól merengeni, igazán kár, hogy eddig még senki nem jutott el azzal az egetverő empátiával.

    • Arra azért szerintem mindannyian kíváncsiak vagyunk, hogy mit mond a férfiaktivista, MGTOW és hiperpatriarchális szakirodalom, hogy a csávó kőgazdag volt? A korábbi tanítások szerint akkor emiatt alapból alfahím, és a BMW-jével az Armani cuccaiban – a hollywoodi A-listás kapcsolataival – akkor próbál fel bárkit, amikor akar. -confused-

      • Dr. Helen Smith így írt erről májusban
        http://pjmedia.com/drhelen/2014/05/25/the-elliot-rodger-case-if-pickup-artists-are-guilty-then-so-are-the-feminists/
        idézek a linkelt cikkből:
        “the inadequate, almost non-existent treatment of mental health problems for young men. Socially, our treatment seems to be to wait until the tortured young man puts a bullet in his own head, and just pray that he doesn’t take innocent victims with him.
        As a strategy for health, it’s not working very well.”
        Itt pedig Janet Bloomfield magyarázza el mi is történt:
        http://judgybitch.com/2014/05/25/deeply-disturbed-man-kills-4-men-and-2-women-and-then-himself-and-is-declared-a-violent-misogynist-because-the-deaths-of-men-dont-count/
        Így azért mindjárt más a leányzó fekvése…

        • Természetesen a mentális betegségek és a társadalom erre adott válaszai mindkét nem esetében súlyosan módosítják a képletet, az tény. A patriarchátus élbolya ugye kikből áll? A fehér, ép, közép-felsőosztálybeli, heteroszexuális férfiból. Szegény csávó pedig nem volt fehér (édesanyja ázsiai, ugye, ami miatt komplexusai voltak), se ép, mivel számos súlyos mentális problémája volt. Itt jelenik meg az, hogy a patriarchátus kegyetlen, hiszen ha nincs meg az 5/5, már jóval gyengébb esélyekkel indulsz. :( Érdemes megnézni, ki hol áll az ötből egy-egy patriarchális közegben, és ahhoz képest milyenek a lehetőségei…

          • Ööö, most akkor arról is a kegyetlen patriarchátus tehet, hogy a nők nem dugnak csak úgy bárkivel, vagy valamit rosszul értek?

            • Arról van szó, hogy milyen esélyeid vannak az érvényesülésre, és hogyan tudsz ebből önbizalmat építeni, aminek a segítségével vonzódni fognak hozzád mások. Mit lehet ezen nem érteni?

      • Makacs Tények // október 26, 2015 - 22:50 // Válasz

        “A korábbi tanítások szerint akkor emiatt alapból alfahím, és a BMW-jével az Armani cuccaiban – a hollywoodi A-listás kapcsolataival – akkor próbál fel bárkit, amikor akar.”

        Nem, az csak szükséges, de nem elégséges feltétel. Ahhoz még kell egy fickós fellépés, magabiztosság, jó duma, pimasz humor, meg ilyenek. Sőt, ha ez megvan, azzal még valamennyire a pénz hiányát is ellensúlyozni tudod – egy bizonyos fokig persze. A nő szemében a gazdag férfi önmagában nem kelt vágyat, ha nem párosul hozzá a férfiasság. Ott van Zuckerberg, hiába dollármiliárdos, ha úgy néz ki, mint egy lúzer nerd, és valószínűleg metakommunikációs szinten ezt süt is róla, és ezt bármelyik nő egy tizedmásodperc alatt kiszagolja. Ezért is jutott neki egy ronda átlagnő.

        • Hát nem irigyellek, ha fel sem merül benned, hogy Zuckerberg esetleg azt a ronda átlagnőt szereti, a ronda átlagnő meg őt, a lúzer nerdöt (érdekesség: már Zuckerberg milliárdossá válása előtt együtt voltak). Szar lehet így élni, nem is csoda, hogy ki vagy bukva, amiért nem jut neked topmodell külsejű nő, amilyenre vágysz. :)

  7. Foglalkoztam olyanokkal, akik ugyan nem kriminalizálódtak tényszerű értelemben, de gondolataikban már eljutottak erre a szintre (lsd pl. MGTOW): egy mesében találtam meg a választ arra, hogy mi zajlik le bennük.

    Négygyerekes, szegény ember a halász. Minden reggel kiveti a hálóját egy tenger partjáról. Az egy tenger fordulat mágikus kifejezés, amely egy meghatározatlan topográfiájú világba helyez bennünket. A halász nem a tengerhez megy, hanem egy tenger-hez, s kiveti a hálóját. Egy reggel, miután kivetette, háromszor is behúzza a hálót: kifog egy döglött szamarat, kifog néhány törött cserepet, és végül kifog több ócskaságot. Negyedszer is kiveti a hálót (minden alkalommal verset mond hozzá), és az bizony nagyon súlyos. Reméli, hogy hallal van tele a háló, de egy sárga rézkorsót húz ki, amit Szuleimán (Salamon) pecsétje zár. Felnyitja a korsót, sűrű füst száll ki belőle. Gondolja, majd eladja a bazárban, de égig ér a füst, összesűrűsödik, és kirajzolódik egy dzsinn alakja.
    Kik ezek a dzsinnek? Ádám előtti, embernél alacsonyabb rendű teremtmények, de olykor óriásiak. A muzulmánok szerint belakják az egész teret, láthatatlanok és tapinthatatlanok. Ezt mondja a dzsinn: “Dicsőség Istennek és prófétájának, Salamonnak.” A halász megkérdi, hogy miért említi Salamont, mikor az már régen halott: most már Mohamed a prófétája. Azt is megkérdi tőle, hogy miért volt bezárva a korsóba. Az azt feleli, hogy ő is fellázadt a dzsinnekkel Szuleimán ellen, az zárta a korsóba, s le is pecsételte és a tenger mélyére vetette. Eltelt négyszáz év, s a dzsinn megesküdött, hogy ha kiszabadítja valaki, annak adja a világ minden aranyát, de nem történt semmi. Megesküdött, hogy ha kiszabadítja valaki, azt megtanítja a madarak dalára. Telnek-múlnak a századok, sokasodnak az ígéretek. Végül odáig jut, hogy megesküszik, hogy megöli, aki kiszabadítja. “Most pedig teljesítenem kell a fogadalmamat. Készülj a halálra, ó, szabadítóm!” A dühnek ez a vonása különös módon emberivé – talán szeretetre méltóvá is – teszi a dzsinnt.
    Megrémül a halász; úgy tesz, mint aki nem hiszi a dolgot, és ezt mondja: “Nem igaz, amit itt elmondtál. Ugyan hogy is férhettél volna el ebben a kis edényben, mikor az eget érinti a fejed s a földet a lábad?” A dzsinn így felel: “Te, kishitű ember, mindjárt meglátod.” Összezsugorodik, bebújik a korsóba, a halász pedig bezárja és megfenyegeti.”

    Az, aki nagyon szerelmes (vagy épp szexuálisan vonzódik valakihez), az sokat tesz egy kapcsolat kialakításába, és ebből vissza is vár (még ha más formában is).

    A mese jól kifejezi, hogy múltja van minden ilyen történetnek és emögött nem színészkedés húzódik meg, hanem őszinte érzelem. Ebben az állapotban nem eljátssza, hogy ő egy jófej srác. Ebben a szakaszban nem is tartják talán annak, mert túlságosan ragaszkodó, és ezt is várná el.

    A vissza nem kapott befektetések (és elutasítás) után, épp egyfajta különlegesség tudat alakul ki (talán a cölibátus ezt erősíteni egyes vallásokban?), és az előző őszinte szerelem erőből őszinte agresszív erő válik. Kérdés, hogy ezzel az erővel mit kezd.

    Nem a rosszneveltség miatt vált rosszá, hanem a neveltsége során megkapott szeretetéhséget nem tudja enyhíteni senki. Amikor mégis találkozna valakivel, aki megtenné, már elvesztette a hitét benne.

    Sokszor a nőgyűlölet logikátlan náluk. Pl. az édesanyjukról nagyon is jó véleményen vannak. Ezzel sokszor lehetett elindulni egy gyógyító beszélgetés irányába.

    Sokat írhatnék még erről, hiszen a fentiekben már említett okokat is keresgéltem. A jelenleg futó filmek (és nem csak a fiataloknak szólók) például mély nyomot hagynak a lélekben, lsd. Éjjel-Nappal Budapest. A maiak pedig emlékeznek még a jóval szolidabb ilyen sorozatokra (http://www.imdb.com/title/tt0108872/) De ez már messze vezetne…

    • Egyoldalú nézőpont: ha csak önmagában áll az “őszinte érzelem”, akkor bajos annak nevezni. A dzsinn egyedül ült a lámpában, ezek a szegény fiúk meg azért jobb esetben interakcióban voltak-vannak emberekkel.

    • “emögött nem színészkedés húzódik meg, hanem őszinte érzelem”. Igen, no de ne feledjük, hogy az említett visszautasítás mögött is az van: nem színészkedik a másik, hanem őszinte érzelem munkálkodik benne, a vonzalmat és a szerelmet ugyanis nem lehet erőltetni.

      • Makacs Tények // október 26, 2015 - 22:58 // Válasz

        ” a vonzalmat és a szerelmet ugyanis nem lehet erőltetni.”

        Azt valóban nem és nem akarja azt senki. A RedPill / MGTOW szószólói nem is arról írnak, hogy X férfinak alanyi joga van Y szerelméhez hanem társadalomkritikát folytatnak, társadalmi nézőpontból vizsgálják a dolgokat. Mert nagyon is jogos a kérdés, hogy miért volt a nyugati világ a ’60-as évekig olyan, hogy szinte minden férfi meg tudott nősülni, aki akart, ma meg egy jókora hányaduk INCEL lesz.

        • Makacs Tények // október 26, 2015 - 23:08 // Válasz

          Akit pedig érdekel, hogy mik a lehetséges válaszok ezen utóbbi kérdésre, azoknak javaslom:

          http://dontmarry.files.wordpress.com/2009/03/sexualutopia.pdf

        • Miért, miért volt a nyugati világ a ’60-as évekig olyan, hogy szinte minden nő férjhez tudott menni, ha akart, ha nem, ma meg egy jókora hányaduk INCEL – ronda szingli – lesz. Hmm, talán azért, mert azelőttig egy nő használati tárgy volt, aki nem igazán tanulhatott, dolgozhatott a házon kívül értelmes munkát normális pénzért, tehát a férfire volt utalva, aki eltartotta. Cserébe a gépesítés még nem állt olyan szinten, mint ma, kézzel mosni meg tésztát dagasztani egész napos meló volt, így a nő ingyencselédként szolgált. Szerintem ne sírd vissza ezeket az időket, a házasságok 90 százaléka nem a ragyogó tekintetről, a csodálatról és a szenvedélyről szólt, hanem arról, hogy a nő éhen halt volna apja halála után, a férfit meg megette volna a kosz, így muszáj volt szövetkezniük. nem is beszélve arról, hogy muszáj volt gyereket csinálni, akik öreg napjaikra eltartják őket, és nem volt elég egy-kettőt, mint ma, hanem 15 kellett ahhoz, hogy 3-5 megérje a felnőttkort.

          • Makacs Tények // október 27, 2015 - 01:38 // Válasz

            Igen, ez a mindenhova hatalmaskodást meg elnyomást vizionáló marxista ízű teoretizálás. Ember, voltak neked nagyszüleid? Az ő házasságukra is úgy tekintettél, mint valami szörnyű elnyomó intézményre? A régi asszonyok igyencselédek voltak? Akkor a férfiak mit voltak? Szerinted egy 150 évvel ezelőtt élt parasztember lógatta csak a lábát? Ja nem, hajnali 4-től este 9-ig dolgozott a földeken, stb. Biztos mire hazaesett, más sem jutott eszébe, csak az, hogy most majd jól basáskodok egyet a feleségemen.

            INCEL a nők esetében jóval ritkábban fordul elő, ha annyira ocsmány, vagy annyira kiálhatatlan természetű, hogy tényleg a kutyának se kell. Ellenben http://velvet.hu/blogok/randi/2009/11/29/a_nok_szerint_a_ferfiak_80_-a_rondabb_az_atlagnal/

            • Egyik sem szerelmi házasság volt sajnos, nem volt rá lehetőség akkoriban. Egy bántalmazó be is ficcent, de korán elvitte a betegség, utána jött a nagyapám.

              Az a szomorú igazság, hogy a reggel 4-től este 9-ig tartó munka nem jelenti azt, hogy egy bántalmazó nem fog bántalmazni, sőt: a stressz és a frusztráció gyakran még inkább táptalaja a basáskodásnak az otthoni közegben.

              Ettől még természetesen valóban nem minden házasság volt hasonló szenvedésekkel teli – hála az égnek – pusztán arra próbáltam rávilágítani, hogy azért volt több házasság, mert ez volt az egyetlen releváns életpályamodell, és azért volt kevesebb válás, mert nem volt reális opció a többség számára a társadalmi berendezkedés miatt, bármennyire is szenvedett akár mindkét fél, nemhogy az egyik, amelyiknek a neve kuss volt. Az ember lelki világának és az érzéseknek ehhez alig van köze, tudniillik az ember 100 éve is ember volt, nem változott személyiségében és főbb motivációban pusztán azért, mert a technikai fejlődés felgyorsult, és a társadalmi berendezkedés átalakult.

            • PErsze hogy úgy tekint, ha az volt. HA meg nem, az nem biztos, hogy a rendszer rendben levése miatt volt, hanem személyes szerencse. Igen, nekem voltak szüleim, és sok más családot is láttam, legalább kamasz korom óta: tele volt olyan családokkal, ahogy Dreamside leírta. Igen, persze hogy a patriarchátusra van fogva a dologha egyszer az tehet róla, igen, persze hogy ingyelcselédek, még ma is – ráadásul ma azért a 8 óra munka is el van tőlük várva. Nem cáfolod az állítást, de minősíted. Érvelési hiba, közel áll a személyeskedéshez.

    • A korrekt megküzdési mechanizmus, ha viszonzatlanul szeretek ötödszörre, nem az, hogy a hatodikra rázúdítom minden haragom (és megölöm), hanem az, hogy feldolgozom a dolgot, elengedem a sérelmet, felépítem magam, és tovább lépek. Tapasztalatból tudom, hogy kurva nehéz, de az eredménye az, hogy a viszonzatlan szerelmeket még soha nem akartam megbosszulni senkin, sőt: magára az alanyokra se haragszom (bár tény, hogy némelyikük megérdemelne egy-egy seggberúgást ezért-azért, azt nem tagadom. Nem a nemviszonzásért, másért, no).

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Nem egyszerűsíthetjük a végletekig a terror-kérdést | Eszter's Offtopic
  2. Nárcik megint: a sebezhető és a grandiózus nárcisztikus személyiségzavarról – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: