Az önbizalomhiány utolsó bástyái

Időről időre felteszem magamnak a kérdést: magabiztos, határozott, erős ember vagyok? A többség ezt képzeli rólam, mert jól feltalálom magam spontán helyzetekben, bátran érvelek nagyközönség előtt is, biztos lábakon álló világnézetem van (amiről tudom, hogy bármikor változhat, mert semmi sem állandó), tisztában vagyok a képességkészletemmel, nem függök senkitől és semmitől, sokféle társaságban mozgolódom, és általában meg tudom oldani a nehéz helyzeteket is (előbb-utóbb, segítséggel vagy anélkül). Mi kell még?

Azt, hogy mennyire vagyunk magabiztosak, jobbára a családból hozzuk: a korai visszajelzéseket internalizáljuk, a szülői mintákat másoljuk, és később erre épül minden egyéb reakció, amivel találkozunk. Ha ezek az impulzusok zömében kedvezőek, később a nehézségek ellenére is megőrizzük a pozitív énképet, még ha jönnek is hullámvölgyek az életben. Ugyanakkor hála az égnek az önbizalom fejleszthető is, és hát… muszáj is fejleszteni. Itt fontos megjegyezni, hogy az önbizalom nem egyenlő a gőggel, az egoizmussal, épp ellenkezőleg: az kiabál a sötétben, aki fél, a magabiztos embernek nincs szüksége arra, hogy a mellkasát verje, és másokat lenyomva emelkedjen a magasba.

Azt már megtanultam, hogy az őseinket kár hibáztatni a muníció hiányosságaiért, amit kaptunk: azt adták, amit akkor adni tudtak, másra nem volt lehetőségük. Azóta felnőttünk, és mindannyiunknak megvan a lehetőségünk arra, hogy betömjük azokat a kis lyukacskákat, ahol hiányunk van, vagy ha ez túl kényelmetlen és fájdalmas, a kormányt/az ellenzéket, a férfiakat/a nőket, a szüleinket/az anyóst, a háttérhatalmat/a gyíkembereket próbáljuk kövezni inkább mindenért, egy életen át.

Ahogyan figyelem magam, azt veszem észre, hogy még mindig van jó pár olyan reakcióm – káros és aggasztó reakcióm – ami azt mutatja, hogy van még dolgom. Persze az önismereti munka a lifelong learning netovábbja: nincs olyan, hogy egyszer csak a végére érsz, és summa cum laude diplomát kapsz, de néha azért jó volna azt hinni, hogy bizonyos terheket már sikerült letenni. Többet, mint amennyit valójában. (Hé, ez is egy utolsó bástya: mi az, hogy semmi sem elég?)

Ezeket a reakciókat magamban az önbizalomhiány utolsó bástyáiként emlegetem: igyekszem tudatosítani őket (ez az első lépés ahhoz, hogy semlegesíthetőek legyenek, aztán megszabaduljak tőlük, mint bármelyik rutinná vált rossz szokástól). Agyalós fajta lévén a kognitív megközelítés segít: átnézem a logikai buktatókat, ami a beszűkült tudatállapotot némiképp tágítja, majd a konkrét, gyakorlati példákat nézem meg, amik megmutatják, hogy mennyire tévúton járok. Ezután általában viccet csinálok a szituációból, és jóízűen röhögök a saját buta hiedelmeimen, amiknek ritkán van közük a valósághoz. A végén a cél: reális képet fenntartani a téveszme helyett, hosszútávon.

Megmutatom, hogy nálam mik az önbizalomhiány utolsó bástyái. Van, akinek az volna, hogy ezeket nyilvánosan megossza, mert úgy érzi, hogy mindez sebezhetővé teszi. Én ezt nem így gondolom, inkább erőként tekintek arra, hogy vállalom, hol tartok a tanulási folyamatban. Más attól rémül meg, ha markáns ellenvéleménnyel találkozik: én azt kifejezetten szeretem, legfeljebb az ostobaság bosszant. Sokan mindenkinek és bárkinek meg akarnak felelni tudat alatt: én ezt már nagyon régen elengedtem, de bizonyos buksisimi-igényeim még maradtak. Az önbizalomhiány utolsó bástyái mindenki számára máshol vannak, noha természetesen – emberek vagyunk – vannak átfedések. (Ajaj, de még mennyi.)

Na, de nézzük, mi a top 5 nálam:

1. A “baszd meg a létrát, nyuszika, ja mégse”-effektus

Mi is ez? Azt hiszem pár emberről, hogy utálnak/megvetnek/azt se tudják, ki vagyok. Aztán kellemes csalódás következik, és csak nézek, mint a lottónyertes a sorsolás után.

A tipikus felállás: Legalább egy évtizede nem láttam az évfolyamtársamat, amikor egy rendezvényen váratlanul összefutunk. Félszegen köszönök, csak udvariasságból, közben azt gondolom, ő bizonyára lenézett engem akkoriban, mikor kapcsolatban álltunk, esetleg azt se tudja, ki vagyok. Erre az illető odajön, boldogan üdvözöl, meleg hangon emlékezik a közös múltunkra és a kedves, apró szívességekre, amiket érte tettem, megdicsér egy bátornak tartott kiállásomért a diákönkormányzat igazságtalan döntésével szemben, és lelkesen javasolja, hogy igyunk meg valamit együtt. Legalább két órán át beszélgetünk abszolút meleg hangulatban, én meg magamban csodálkozom, hogy jézusatyám, hogy láthatott ez engem ennyire másnak – többnek, – mint én magamat az adott időszakban? Ja, hogy én akkoriban semmire nem tartottam magamat, tényleg. Ennél már csak az a szebb, amikor előre utálom az illetőt, mert bizonyára ellenszenves lehettem számára mindig is, aztán kiderül, hogy ő akkoriban azt gondolta, én valami nagymenő vagyok, ezért meg se mert közelíteni… de egyébként adott a közös hullámhossz. Bájos, mi?

A valóság-kontroll: Nyilván senki se lehet mindenkinek szimpatikus, simán benne van a pakliban, hogy egy-egy régi (vagy új) ismerős inkább öntene ólmot a fülébe, minthogy velem közösködjön, de amikor ennyiszer rosszul mérem be a helyzetet, akkor az azért már jó eséllyel nem a másikról szól, hanem rólam: én nem tudom helyiértéken kezelni azt, aki vagyok, voltam, azt amit teszek, tettem, és mindennek hatását az adott közösségre, egyénre.

2. A “nem jött össze, TEHÁT szar vagyok”-effektus

Mi is ez? Amikor a negatív kritikát, a visszautasítást – ha egyáltalán próbálkozom – nem csupán személyes kudarcként, hanem engem minősítő halálos ítéletként élem meg. Ezekre kitűnő játszmákat lehet építeni, hogy vigasztaljanak a barátok.

Ez egy azért remek utolsó bástya, mert másoknál pillanatok alatt azonosítom a problémát, és élénken kritizálom is azt. Ennek ellenére profi szintet el tudok – tudtam eddig, ugye – érni ezen a területen. Kulcsmondatok: “még jó, hogy egy ilyen kaliberű pasi/nő, akivel nem egy ligában játszunk, nem törődik velem”, “érhető, hogy nem vettek fel erre az egyetemre/állásra, hiszen szart se érek/nem tudok hatékonyan kapcsolatot építeni”, “nyilván buktam a bizniszt, hót tehetségtelen vagyok az üzlethez”, satöbbi.

A valóság-kontroll: Természetesen van egy reális kerete annak, hogy az ember az adottságai, képességei és lehetőségei mentén egy adott pillanatban hol rúghat labdába: tény, hogy programozó matematikusnak égigérő önbizalommal se vennének fel (de legalább lenne egy jó napja a vizsgabizottságnak, amikor látják, hogy az ujjaimon számolok). Az viszont valószínű, hogy Géza/Gizi nem azért nem vonzódik hozzám, mert “szar vagyok”, hanem mert esetleg a nálam kétszer nagyobb, kopasz, tetovált csajok/az egészen más illatú, karakterű pacákok vonzzák. Netán hót kapcsolatképtelen, esetleg tíz éve masszívan másba szerelmes: vagyis rólam, az én külsőmről és belsőmről – az értékeimről és a hiányosságaimról – az ég adta világon semmit nem mond az, hogy az illető közel akar-e hozzám kerülni vagy sem. Az ő preferenciáiról tudunk meg valamit, ami fájdalmas lehet, ha mi épp nem illünk bele – itt és most – de ez még nem mond semmit rólunk, teljesen abszurd és irreális zsákutca tehát magunkat ostorozni egy ennyire rajtunk kívülálló, tőlünk független dolog miatt. Azt hiszem, ez valami olyasmi, mint a falcolás, csak lelki szinten: megfoghatóvá akarunk tenni valamit, ami megfoghatatlanul fáj, de maga a megküzdési mechanizmus nem csak hibás, hanem olyan szövődményei is vannak, amelyek csak még mélyebbre visznek a szenvedésekben a továbblépés helyett.

3. Az “inkább a pofon, minthogy nemet kelljen mondanom”-effektus

Mi is ez? Amikor nehezen mondok nemet, mert úgy érzem, a, fájdalmat okozok ezzel, b, kevésbé fognak szeretni emiatt, c, amit kihagyok, az nagy vesztesség és meg fogom bánni, d, mindhárom ezek közül.

Tinikoromban ebben mester voltam: egyszerre három helyre is elígérkeztem, mert senkinek nem mertem nemet mondani, aztán meg ott ríttam a célnapon, hogy mégis hova menjek, és kiket bántsak meg, elvégre még a jelenlét is szép munka spirituálisan, de három helyen egyidejűleg jelen lenni már igazán irreális kihívás a legnagyobbaknak is. Nyilván sokkal jobban – és teljes joggal – haragudtak rám azok, akiket így cserben hagytam, mintha elsőre megmondtam volna, hogy bocs, nem tudok elmenni… Az elmúlt 15 évben persze sokat fejlődtem e téren, de még vannak ma is helyzetek, amikor borzalmasan nehezemre esik nemet mondani, és rettegek a következmény miatt… ezek szerint tehát van még dolgom ezzel.

A valóság-kontroll: Aki nem tud nemet mondani, az semmit se tud. Szigorú, de így van.

4. Az “á, én úgysem vagyok elég”-effektus

Mi is ez? Amikor kezdeményezőkészség… hogy is fogalmazzunk? Nem mindig a legjobb.

Teljesen mindegy, hogy munkáról, párkapcsolatról, barátságról, kreatív projektről, sportteljesítményről stb. van szó, ez a mellékzönge gyakran bekapcsol: “á, én ehhez úgysem vagyok elég… elég elég”. Na, de ebből tényleg elég.

Nemrég egy kedves ismerős megkeresett, hogy fiatal cimborája gyakornoknak készül egy nagyobb médiacéghez, tudnék-e pár tanácsot adni az ifjú titánnak. mondtam, hogy persze, keressen bizalommal. A tag aztán soha nem került elő, alkalomadtán kérdeztem az ismerőstől, hogy mi lett végül a sorsa. Mire a válasz: “á, elment inkább a gyárba dolgozni, mert úgy volt vele, hogy úgyse vennék őt fel, mert nincs semmi tapasztalata a szakmában”… Szomorúan vontam vállat, de… hé, hányszor is csináltam én már pont ugyanezt…?

A valóság-kontroll: Az életben muszáj proaktívnak lenni: nem csak elfogadni a lehetőségeket, amiket a sors kínál, hanem kopogtatni is kell néha azokon a kapukon, amik megszólítanak… elvégre nyilván okkal szólítottak meg. Ez nem azt jelenti, hogy ha kirúgnak az ajtón, mássz vissza az ablakon, és rohangálj olyan vonatok után, amik nem akarnak felvenni, de azért muszáj néha megtenni az első lépést, ha valami igazán fontos. Legfeljebb nem sikerül – na bumm, lásd 2-es pont.

5. Igen, a jó öreg “buksisimi”-effektus.

Mi is ez? Amikor szükséges egyfajta pozitív visszajelzés bizonyos helyekről. Még mindig jobb, mintha mindenhonnan kellene, mert az lehetetlen vállalkozás, de azért így is elég zavaró és szürreális tud lenni. A buksisimi egyik fő válfajáról egy posztban bővebben is írtam.

Az életemben gyakran előfordult, hogy voltak bizonyos referenciaszemélyek, autoritásfigurák, közösségi normák, amelyekhez viszonyítva a tetteim jónak vagy rossznak minősültek. Ez szerencsére már háttérbe szorult, de néha még most is azon kapom magam, hogy beálltam a sorba buksisimiért, és a saját motivációim és erkölcsi normáim helyett az segít az eligazodásban, hogy az adott közegben hogyan csapódik le mindaz, amit teszek.

A valóság-kontroll: Persze legyenek közösségi normák, példaképek, ezek mind szép és jó dolgok, de az ember nem valamihez, valakihez mérten “jó” vagy “rossz”, hanem ideális esetben a saját belső iránytűje mozgatja, és akkor is megőrzi az irányt, ha nagy az ellenszél. Más sosem látja olyan tisztán a saját helyzetem, mint én magam, ezért a viszonyítási pont nem lehet rajtam kívül. Minden tökéletlenségem ellenére a saját életemben a legfőbb referenciaszemélynek és autoritásfigurának magamnak kell lennem.

Ez volt tehát a top 5, de biztosa van még ez-az a tarsolyban. Nektek hol vannak az önbizalomhiány utolsó bástyái? Egyáltalán: vannak?