A kanadai kormány nem “úgy lett összeválogatva”, hanem többen kaptak esélyt

Megalakult a kanadai kormány, tizenöt nővel és tizenöt férfival. Amikor  Justin Trudeau miniszterelnököt arról kérdezték, miért volt fontos számára, hogy kormányában harmonikus legyen a nők és a férfiak aránya, nem menekült olyasfajta álprolémákba, mint például a gender-kérdés, hanem egyszerűen annyit mondott: “mert 2015 van”.  De nem csak nők vannak ám a kanadai kormányban a férfiak mellett, hanem az apparátus egyébként is rendkívül színes, szép leképzése a társadalom egészének.

Egy állampolgár büszkén összegyűjtötte a statisztikát, az Üvegplafon Kettős Mérce pedig lefordította:

“A családügyért, gyerekügyért és társadalmi fejlődésért felelős miniszterünk egy szegénységgel foglalkozó közgazdász.
A tudományokért felelős miniszterünk egy valódi tudós (oh, és van neki egy Nobel-díja)
A nők helyzetéért felelős miniszterünk nő!
A veteránokért felelős miniszterünknek mind a négy végtagja lebénult, mert meglőtték egy autós lövöldözésben.
A munkaügyekért és a munkaerő fejlesztéséért felelős miniszterünk egy geológus.
A demokratikus intézményekért felelős miniszterünk egy muzulmán menekült.
A sportért és fogyatékos emberekért felelős miniszterünk egy paralimpikon.
A honvédelmi miniszterünk egy menő háborús hős, afganisztáni harci veterán és rendőrtiszt.
A SZÁLLÍTÁSI MINISZTERÜNK EGY KEMÉNY ASZTRONAUTA.
A miniszterek fele nő.
A miniszterek fele férfi!
Két miniszterünk őslakos (Kwakwaka’wakw, Inuit)
Három miniszterünk Kanadán kívül született (India, Afganisztán)
Két miniszterünk szikh vallású.
Legalább egy miniszterünk muszlim.
Legalább két miniszterünk ateista.
Egyik miniszterünk mellrákkal küzd.
Egyik miniszterünk kerekesszékkel jár.
Egyik miniszterünk vak.
Egyik miniszterünk nyíltan meleg.
Egyik miniszterünk nyíltan vöröshajú.
És, Navdeep Bainsnek tökéletesen pödört a bajusza.”

Hja, persze, liberálisok, most mondhatnánk. “Azok”, mondhatja a 888 szekértábora. Tény. Itt azért persze érdemes megemlíteni, hogy a kanadai Liberális Párt egyfajta centrumpárt: tőle jobbra helyezkednek el a (big surprise!) konzervatívok, balra pedig az újdemokraták (NDP). Nem bámulatos, hogy Kanadában lehet liberálisnak lenni a “centrális erőtérben”, és balabbra még fővonalas nagypártok is vannak, nem csak a kimutathatatlan támogatottságú Munkáspárt? Hát igen. Ettől még nyilván libsik, például erősen szabadkereskedelmem-pártiak. Igaz, kanadai mércével mérve ez is más: egy hasonló fejlettségű ország azért jobban jár a TTIP-pel, mint egy csóró kis haza, ami egyértelműen nagyon veszít. De ne is menjünk most ebbe bele.

Szóval, a lényeg az, hogy a kanadai kormány jelenleg a világ legszínesebb kormánya, és nem csak az ivararány miatt. Ez azért fontos, mert az ő kezükben az irányítás, és nem árt, ha egy kormány – de legalább az országgyűlés – szépen leképzi a társadalom egészét. A versenyszférában mások a prioritások, de az állampolgári képviseletnél fontos, hogy az állampolgár szempontjai legyenek előtérben. És hát ki más is képviselhetné a sportolók és a fogyatékos emberek érdekeit hitelesebben, mint egy olyan ember, aki maga is járt olimpián, és fogyatékkal él? Úgy, hogy nyilván témája doyenje közben, nem csak úgy puszira került oda.

“Na, azért ezt nehéz lehetett így összeválogatni.” “A kérdés, hogy kompetensek-e.” “Azért vannak harmincan, hogy a sok kirakatember elférjen közöttük.” “Nem az érdekli az embereket, hogy milyenek, hanem az, hogy jól dolgozzanak” – hallhattuk a kritikusokat a nagy bejelentést követően magyar fronton. Abban igazuk van, hogy egy kormány munkáját nem az összetétel statisztikája és a fotója alapján ítéljük meg, hanem tények és számok segítenek minket az értékelésben. Van viszont egy fontos dolog, amit ezek a fanyalgók nem értettek meg, és erről érdemes egy kicsit hosszabban is beszélni.

Ezek az emberek nem “úgy lettek összeválogatva”, hogy az volt a fő szempont, hogy legyen köztük vak, mozgássérült, szikh és őslakos is. Hanem az történt, hogy egy hosszú folyamat során ezek a többségi társadalomtól eltérő, és/vagy kihívásokkal küzdő emberek folyamatosan lehetőséget kaptak arra, hogy egyéni képességkészletüket kibontakoztassák, rátermettségüket bizonyítsák, így eljutottak addig a pontig, hogy kormánytagok lehessenek. Merthogy az említett fogyatékkal élők és a más vallásúak, bőrszínűek összességében véve semmivel sem kevésbé kompetensek szellemileg, mint az ép, keresztény és fehér társaik, hanem a csekély létszámú kivételektől eltekintve zömében nem kapják meg ugyanazokat a lehetőségeket a kibontakozásra, mint a többség. Ha viszont megkapják, hasonló teljesítményre képesek, mint bárki más, aki kedvezőbb helyzetben volt eredetileg.

Amikor – ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódóan – azt hallom, hogy “de hát mi tartja vissza a nőket/a cigányokat/mozgássérülteket stb. a politikai pályától, hogy a frontvonalban tevékenykedjenek/űrhajósok legyenek”, általában igyekszem elmesélni azt, hogy naiv dolog azt hinni, hogy az élet egy olyan futóverseny, ahol mindenki ugyanonnan indul. Van, aki nulláról, de van, aki plusz ötről, és akad, aki mínusz tízről kezd futni. Aki mínusz tízről indul, az hiába remek, zseniális futó, sosem fog az előtt célba érni, aki ötről indult. Sőt, jó eséllyel elfárad, mire a nullához ér, így a következő körben már nem is futhat. Pedig micsoda csodákra (volna) képes, ha ő is ugyanott állna a rajtkor…!

Mondok erre egy példát. Egy mozgássérült gyerek oktatását, pályaválasztását és későbbi karriersikereit erősen befolyásolja a tény, hogy a szülei olyan iskolát választanak a számára, ahová a gyerek el tud jutni, és ahol – mert ez sem feltétlenül adott – a gyereket egyáltalán fogadják, mert speciális szükségleteit el tudják látni. Ez nem mindig a legjobb iskola. Ha speciális szükségleteiben nem segítik, a tanulási folyamat sokkal nehezebb lesz számára (tegyük hozzá: egyébként is nehezebb!), aminek a legveszélyesebb folyománya, hogy a gyerek elveszíti a motivációt, hiszen nincs sikerélménye. A pályaválasztásnál és a sikerhez szükséges tapasztalatok megszerzésénél újra kérdés, hogy fogyatékosként kell-e a munkaerőpiacon, vagy folyamatosan hátrányt szenved ép társaival szemben. Itt újra lemaradhat (nálunk általában le is marad), így a végén – briliáns, adott esetben átlag feletti szellemi képességei ellenére – a közelébe se kerül annak, hogy a területén hiteles, tapasztalt szakember legyen, s ezért vezetői pozícióban számítsanak rá. Például kormányalakításkor.

Ha egy szektor – legyen az állami vagy magánszektor – sokszínű, az mindig azt bizonyítja, hogy a társadalom tagjai megkapják a szükséges támogatást ahhoz, hogy a képességeiket kibontakoztassák. Miért éri meg erre súlyos milliárdokat költeni? A humánus szempontokon túl azért, mert a gazdasági és szellemi haszna is óriási: ezek az emberek így ugyanis termelni fognak, értéket teremtenek, beletesznek a közösbe. És potenciálisan közülük is kikerülhetnek azok, akik az átlagosnál többet tesznek ebbe a közösbe: például feltalálják a rák vagy az AIDS mindenki számára elérhető ellenszerét. Amíg ez nincs meg, addig egy szűk kör kezében összpontosul ennek lehetősége és hatalma, és ez a többség számára sem túl kedvező.

Mi olyan társadalomban élünk, ahol a babér a fehér, közép-felsőosztálybeli, ép, heteroszexuális, keresztény kulturális körben nevelt férfiak számára terem, ők plusz húszról indulnak, mások ehhez képest súlyos mínuszokból. Én hozzátenném szívem szerint ehhez azt is, hogy fővárosi, mert hazánkban hatalmas a különbség a főváros és “minden egyéb” között. És nem is elsősorban a szellemi tőkére gondolok (persze arra is), de még csak nem is csak a bérkülönbségekre (persze arra is), hanem az infrastruktúra is megjelenik: a fővárosi munkaerő mellett ott van helyben a származási család, ami szükség esetén nem csak a lakhatást oldja meg és az ingázásra szánt pénzt és energiát zárja ki, de hatalmas támogatást is ad.

Amikor egyenlő(bb) esélyekről, sőt: termelékenységről, a potenciális erőforrások tejesebb kiaknázásáról beszélünk, nem csak alapvető emberbarát megfontolásból tesszük ezt, hanem a közösség érdekét is képviseljük ezzel – megint csak hosszútávon. Annak, hogy ebben hol tartunk, valóban kitűnő mércéje az országgyűlés és a kormány sokszínűsége, és ezért politikai meggyőződéstől függetlenül érdemes példát venni Kanadáról. Azt pedig, hogy mennyire bizonyulnak kompetensnek a sokféle kormánytagok? Nos, azt majd az idő eldönti, de jó tudni: soha nem a kerekesszék, a turbán vagy a havibaj a potenciális oka az inkompetenciának, ezért aztán nem is kell ellenségként tekinteni ezekre….