6 meghatározó élmény, amit átélünk a felnőtté válás útján
Azon gondolkoztam, hogy írni kéne egyszer arról, hogy… hát nem is tudom… hogyan leszünk felnőttek. Felnőttek… de ez meg közben annyira fellengzősen intellektuálisan hangzik, hogy elmegy az egésztől kedvem. Mert hát basszus, nem valami steril bölcsességet akarok kőbe vésni, hanem… megpiszkálnám egy kicsit a közös élményt, amit mindannyian átélünk. Ami volt, hogy porig rombolt mindent, amiben addig hittünk, de közben mégis azzá tett minket, akik vagyunk… Nézzük, miről is van szó.
A “nem akartak engem a világban, amit a két kezemmel segítettem építeni”-fíling
A kifejezés a VNV Nation “Holding On” című klasszikusából származik: “I was unwanted in a world that with my hands I helped build”, és meggyőződésem, hogy aki keményen dolgozik egy célért, az előbb-utóbb átéli ezt. Persze az érzésen belül rengeteg árnyalat létezik, de az alapképlet a következő: létrehozol valamit, segítesz a munka oroszlánrészében, teljes mellszélességgel harcolsz a sikerért, de aztán a dolog lényege megváltozik, a hangsúlyok felcserélődnek, és egyszerűen idegenné, fölöslegessé, szélsőséges esetben teherré, sőt: ellenséggé válsz. Hogy kifúrnak-e vagy könnyes búcsút vesznek tőled, az sokat színez a végkicsengésen, de a lényeg ugyanaz: amiért dolgoztál, többé nincs. Tapasztalataim szerint a haladók már az első jeleknél távoznak, nem várják meg a véget, a további jó hír pedig az, hogy az idő múlásával egyre könnyebb továbblépni, mikor összeomlik körülöttünk az, amit a két kezünkkel építettünk.
A “maradt-e még érték, amiben hihetnék” káosza
Az előző pontban egy intézmény, szervezet, közösség szűnt meg korábbi formájában, vagy vetett ki engem magából: itt ennél komplexebb dologról van szó, mert maga az alapérték, amelyben hittem, kérdőjeleződik meg. Ez a Losing My Religion kétsége: sok vallását elhagyó, mesterében csalódó ember éli át, hajdani szcientológusok éppúgy, mint ex-muszlimok és leköszönő keresztények, de persze nem feltétlenül spirituális élményhez kapcsolódik a tapasztalat. Csalódhatunk a női szolidaritásban, a férfi testvériségben, a házasságban, a hűségben… összeomolhatunk akkor, amikor a világnézetünk alapjai kérdőjeleződnek meg: sok hithű, meggyőződéses kommunista is átélte ezt az ötvenes években.
A “semmi nem az, aminek látszik” felfedezése
Ez egy brutális reveláció: hogy még egy popkulturális utalással éljek, az Amerikai szépség (American Beauty) című film festi meg a legtökéletesebben az alapélményt. Némi szpojler következik, de igen: ez az, amikor kiderül, hogy a konzervatív félnáci katona valójában önmagával meghasonlott meleg férfi, hogy a tökéletes kertvárosi mintafeleség a sztáringatlanossal kefél titokban, hogy a folyton dugásról locsogó szuperszexi tinilány igazából érzékeny, félénk szűz… ez az, amikor az ember belát egy kicsit a színfalak mögé, és egy nagyon mély mindenségpillanatban röntgenszemekkel meglátja, hogy meztelen a király. Sőt, gyakran többet lát a kelleténél: mocskot, szemetet, törtetést, önzést, hazugságot, csúsztatást, egóharcot ott, ahol a legkevésbé számítana rá. Van, hogy ez egy rémes törés, de nagyon sokszor már ott dereng valami meghatározhatatlan megengedés, elfogadás is az egész mélyén, ami persze soha nem legitimizálja az abúzust: ecce homo, minden ember olyan, amilyen lenni tud létezése adott pontján.
Az “én sem vagyok az, aminek hittem magam” felismerése
Boldog az, aki csalódott már magában. Ez így persze szarul hangzik, de igaz: a kevélységet, a gőgöt gyönyörűen letöri az, amikor anyázva szidok valakit olyasmiért, amit fél éven belül én is megteszek – anélkül, hogy abban a pillanatban észrevenném. Ikonikussá vált példa erre a megállás nélkül zsidózó Szegedi Csanád esete, aki egy félig-meddig antiszemitizmusra épített politikai karrier után döbbent rá arra, hogy… maga is zsidó származású, és saját nagyanyja is túlélője annak a holokausztnak, ami addigi hite szerint nem is történt meg. Persze nem mindenki részesül akkora kegyben, hogy egy életen belül átélheti ezt a paradigmaváltást, de a többségünk azért belekóstol: például két ágy között hánykolódik, miközben mindig szidta a csalfákat, vagy rájön, hogy megbánta a gyerekvállalást, pedig mindig lenézte azokat, akiknek nem a család a legfontosabb. Ezer útja van annak, hogy kétségbe vonjuk magunkat és újraírjuk a szabályainkat, de minden ilyen eset újabb apropót ad, hogy más fényben lássuk magunkat, a világot. Tisztábban, őszintébben, elfogadóbban.
Az “elárult az, akiben legjobban bíztam” alapélménye
Ez egy kemény menet. Arról szól, hogy az az ember, akiben az adott ponton a legjobban megbíztál, elárult. Kiszolgáltatott, kisemmizett, meglopott, veszélybe sodort, méghozzá általában két okból: érdektelenségből, illetve érdekből. Az érdektelenség azt jelenti, hogy nem törődött veled, nem érdekelték tettének következményei, az érdek pedig azt, hogy még profitált is abból, hogy visszaélt a bizalmaddal egy kulcsfontosságú ügyben. Ezen nincs nagyon mit ragozni, aki átélte már, az tudja, hogy ilyenkor nem csak a másik emberben inog meg a hitünk, hanem az egész világban is.
A “mindennek ellenére még mindig tudok bízni” újjászületése
A huszadik század egyik nagy népirtásának áldozata egyszer azt mondta, amikor beszélgettünk: “Az emberiségben nem bízom, de az emberben igen”. Mindig is foglalkoztatott, hogy hogyan állítja helyre magában az ősbizalmat az, aki végignézte, hogy az egész családját, baráti körét, minden szerettét kiirtják, s ő maga csak véletlenül marad életben. Hogyan tud utána – utána-utána, a szükséges gyászfolyamat megélése után – tovább létezni? Mi adja a kapaszkodót, honnan jön a mentális muníció? Akár a vörös khmerek, akár a csetnikek mészároltak, a megküzdési mechanizmus sokszor az, hogy makroszinten nincs többé bizalom, de mikroszinten végig megmarad. Valószínűleg nem lehet máshogy. Persze nem kell hozzá genocídium, hogy a bizalmat nehéz legyen megtartani: sokszor a minden-nő-kurva és minden-pasi-szemét élménytár is hosszú évekre beragad, és nem engedi a másfajta tapasztalatok megszerzését. De aztán – jó esetben, némi munkával – eljön újra a tavasz, és képes lesz bízni az ember.
Valahogy így növünk fel a végére, azt hiszem. Mármint lelkileg.
Eszter's Offtopic 
A zenékhez egyet még hozzátennék:
Ez nagyon fontos és nagyon kiváló. Hálás vagyok hogy megírtad. A legnagyobb csodálatom érte, Eszter. Gratulálok.
Ja és posztoltam a Cinkbaráti groupba, remélem nem haragszol érte.
(Ezt ne tedd ki)
Ó, nagyon köszönöm, hálás vagyok.
Nagyon szép!
Nem vagyok “normális”, ezért az ilyen összefoglalók segítenek nekem megérteni a többségi társadalmat, és az azokat alkotó egyéneket.
Köszönöm!
Én jó pár dolgot másként éltem meg:
“A “nem akartak engem a világban, amit a két kezemmel segítettem építeni”-fíling”-et én soha nem éltem meg, csak az első felét, de azt folyamatosan kisgyerekkoromtól a mai napig, és valószínűleg az egész életem így fogom leélni. Ez együtt jár az aspisággal.
“A “maradt-e még érték, amiben hihetnék” káosza”-val ugyanez a helyzet. Ha hideg racionalitással és érzelemmentesen nézed a vallásokat, ideológiákat hamar rájössz, hogy ezek mindig egy szűk hatalmi kört szolgálnak. A legjobb amit tehetsz, hogy megtalálod a saját utad, és talán együtt járod azzal a pár tucat emberrel akiknek nagyon hasonló.
“A “semmi nem az, aminek látszik” felfedezése”
Azt sosem értettem, hogy az emberek miért ragaszkodnak annyira egy elképzeléshez, a “látszik”-nak, meg az “úgy szokott lenni”-nek, és ha valami nem olyan akkor szabályos dühkitöréseik vannak. Én úgy éltem mindig is az életem, hogy a fejemben lévő világot folyamatosan a valósághoz igazítottam, és soha nem értettem, hogy a többség miért nem képes erre a kő egyszerű dologra. Persze az, hogy nem értem nem jelenti azt, hogy nem fogadom el.
Ugyanez vonatkozik “Az “én sem vagyok az, aminek hittem magam” felismerése”.
Egy ilyen “igazítást” saját magammal kapcsolatban végeztem, (szoktam, gyakran megesik…) és ennek tanúja volt egy “átlagos” ember. A következőt tudta reagálni:
Nincs benned semmi büszkeség?
Akkor nem tudtam mit reagálni erre. Ma ezt válaszolnám:
Úgy látszik, ilyen típusú tényleg nincs. De szerinted nem rövid az élet ahhoz, hogy dacból túl sokáig ragaszkodjak a saját sötétségemhez?
“Az “elárult az, akiben legjobban bíztam” alapélménye” nekem teljesen hiányzik. Pont elég “nem igazán jó” élményem volt, emiatt emberekkel szemben jóindulatú pesszimizmussal viseltetem. Egy barátság addig tartós amíg nem kell igazán számítani a másikra.
“A “mindennek ellenére még mindig tudok bízni” újjászületése”
Az emberek kb. 90% gyökér, vagy csak gyökér módon áll hozzám, de kiskamaszként már tudtam, hogy van kb. 10% normális, csak meg kell őket találni
Nemrég múltam 33, de szerelmes idáig nem voltam, és valószínűleg csak egyszer leszek, azt az egyet jól kell megválasztanom. (A bal félteke dominánsok legalább választhatnak, és nem vakon repülnek, mint lepkék az éjszakában…bele a tűzbe. Mert az olyan szép fényes! Aztán csodálkoznak, hogy megégnek, egyeseknek a szárnya is elég, ezért nem tud tovább repülni. Idő kell amíg visszanő…)
UI
Ma ilyen a hangulatom:
A zárójeles megjegyzésedhez: micsoda helyes hasonlat. :) Mint jobb félteke domináns ember, másik hasonlattal élek. Nekem a szerelem a korcsolyázáshoz hasonlít. Van, akit nem érdekel a téma, van, aki inkább a pálya szélén köröz, mert csakis biztosra megy, van, aki nagy lendülettel és nulla tudással belevág (valahol el kell kezdeni) és seggreül az első körben. Na, ilyen vagyok én is. Persze, fájtak az esések, de felálltam és újrakezdtem. Mert szeretek korcsolyázni és az élményért a puffanások sem tűnnek túl nagy árnak. Meg közben rutint is szerez az ember, de ehhez azért bénázni is kell, főleg az elején.
Szóval nem vak az a ló… csak bátor. :) Üdv.
Lehet, hogy ez egyénre szabott, viszont lehet, létezik nemneurotipikus verzió is, nemtom. Ezek az alapérzetek nem mindig intézményesített létformához – valláshoz, ideológiához, külsőséghez, szubkultúrához – kapcsolódnak, lehet bármilyen érzés, illetve társaság, spontán szerveződött közösség összeomlásának, anatémájának lenyomata.
“közösség”
Ezzel ki is mondtad a fő különbséget.
Az Asperger szindrómásokat, és az autisztikusokat mindig kiközösítik gyerekkorukban.
Mindig.
Ennek oka sok minden lehet, mindenkinél más.
Nálam valószínűleg az, hogy így “rezgett az aurám”:
Ezt pedig az NT-ok többsége nem igazán bírja…
Emiatt egyrészt kimaradnak a közösségi élményekből, másrészt korábban megtanulják, hogy kizárólag csak magukra számíthatnak, és csak ők örülnek a saját sikereiknek.
A gyerekek állatira egyetlenek tudnak lenni, aki egy kicsit is más, már kiközösítik sokszor, ha nincs megfelelő felnőtt hozzáállás (és gyakran még annak ellenére is).
Az én tapasztalataim sajnos azt mutatják, hogy a gyerekek csak őszintébben csinálják azt amire születtek. A felnőttek pedig inkább bátorítják őket, mintsem a helyes útra terelik.
IIyenkor látszik az új generáció pártpreferenciái is:
akik közvetlenül meg akarnak verni azokból JOBBIK régebben MKP szavazó lesz
akik “csak” körbeállnak, hogy ha akarnál se tudj elmenekülni abból FIDESZes lesz
aki megideologizálja, hogy ehhez joguk van az lesz a KDNPés
akik a háttérből sunyin mosolyogva figyelik mi is lesz azok lesznek MSZPsek
aki megpróbál a bizalmadba férkőzni, hogy a hátadba kerüljön az lesz az SZDSZes
akik némán elfordítják a fejüket, ők nem fognak szavazni soha
aki elindul segíteni, de közben meggondolja magát az lesz EGYÜTTes vagy PMes
aki megpróbál kiállni, de a végén neked kell megvédened az lesz az LMPés.
Üdv neked is! :)
A te hasonlatod tényleg jobb, sokkal!
De kiegészíteném azzal, hogy nem csak elesni lehet, hanem megvágni a másokat a korcsolyaéllel véletlenül, vagy szándékosan. Az ilyen sérülések pedig jóval súlyosabbak, és nehezebben gyógyulnak.
Én meg elég ritka madár vagyok: élethosszig hűséges (a viselkedésgenetika mai állása szerint a népesség 20%-a), bal agyfélteke domináns (ez csak hasra ütés, de kb. 10%) és Asperger szindrómás (250-ből 1 a tudomány jelen állása szerint). Ezeknek a szorzata miatt életem első 25 évét úgy éltem le, mint egy droid. Kb. ekkor jelentkezett a szerelem nálam mint igény. A gondok itt kezdődtek, mert oké, hogy igény, de hogyan kell azt csinálni. Nekem ez olyan nehéz, mint másnak fejben köbgyököt számolni 4 tizedesjegyig. Persze az, hogy nehéz nem jelenti azt, hogy lehetetlen, és a megfelelő kitartással szerintem jó úton vagyok, és mostanra mondhatom azt, hogy képes vagyok szerelmesnek lenni. Ami felveti a következő kérdést: Kibe?
Nekem nem logikus (ezért a mondatért gondolom van aki halálra kövezne) szerelmesnek lenni abba aki:
1. csal, vagy értem hagy el mást, mert engem is csalni fog, vagy elhagy egy újabbért
2. kizárólag csak a szerelem miatt van velem, mert ha ez elmúlik nála keres új szerelmet
3. (szélsőségesen) jobb domináns: soha nem értjük majd egymást
4. bántalmazó: sok ismerősöm van akit, zsarol a felesége a gyerekkel, vagy szabályszerűen uralkodik rajta (Az isztambuli egyezmény őket nem védené meg, de ezzel nem akarom relativizálni a családon belüli erőszak női áldozatai ellen elkövetett bűnöket, csak jó lenne mindkét nemet védeni.)
5. Szexuális téren valami nem klappol: túl nagy, túl kicsi, túl sokszor, vagy túl kevésszer, túl hosszú ideig, vagy túl rövid ideig, vagy olyan igénye van amit jó szívvel nem tudnék teljesíteni (pl.: BDSM) de ha mással csinálja akkor az számomra csalásnak minősülne
6. hasonló kívánt gyerekszám
7. Közös úton járni az életen kb. hasonló ritmusban: na ez a legnehezebb és legtöbb lemondással, részbeni önfeladással járó dolog
Ezek az én igényeim, de mindenkinek meg vannak a sajátjai, amit ha szerelmes általában figyelmen kívül hagy.
Ezt nem értem én, de remélem valaki felvilágosít miért jó ez!
Azt én is átlátom, hogy kibe logikus szerelmesnek lenni, de irányítani eddig még nem tudtam soha, pedig voltak rá briliáns kísérleteim. Azt persze igen, hogy nem leszek olyannal, aki árt, de magát az érzést – ami nyilván mezei biokémia nagyobbrészt – nem. Ha képes vagy befolyásolni a benned megjelenő érzést, akkor az nem nehezíti meg – mintegy mellékhatásként, backlashként – az érzelmi kötődést úgy általánosságban véve? Gyakran úgy érzem, hogy a szerelem biológiai értelemben azért létezik, hogy könnyebben – erős motiváció alatt – összecsiszolódjunk egy másik emberrel, aki amúgy idegesítene minket, ill. idegen, más, fura, tehát kell valami, ami miatt elfogadjuk és vállaljuk minden hülyesége ellenére.
“…akkor az nem nehezíti meg…”
Hát dehogynem, mindennek meg van az ára. Nálam a szélsőséges kontroll következménye a 25 év droidság. (Bár utólag visszagondolva néha jól jött a teljes érzelemmentesség.)
Újabb hasonlattal élve (remélem ez nem lesz annyira szerencsétlen és sértő, mint a lepkés):
az értelem és az érzelem viszonyát úgy tudom elképzelni mint a látássérült ember(értelem) és a (nem túl jól képzett) vakvezető kutya viszonyát(érzelem). Ha az gazda(értelem)gyenge a kutyához képest akkor a kutya(érzelem) arra megy amerre akar, ha a kutya(érzelem) túl gyenge a gazdához(értelem) képest akkor nem tudja vezetni. Szóval a lényeg az egyensúly.
Az külön fűszerezi a történetet, hogy a kutya izmosodási hajlamát az ÉQ határozza meg, míg a gazdáét az IQ(agyra gyúrás = matek). Az, hogy valakinek az egyik több, vagy kevesebb (vagy beüt olyan zavarókörülmény, mint a diszkalkulia nálad, vagy az asperger nálam) megnehezíti a dolgokat, de önfelmentő körülménynek nem számít.
Amúgy nálam az érzelmi fejlődéshez IQ veszteség is járult, de csak ismételni tudom magam: MINDENÉRT MEG KELL FIZETNI!
… vagy csak újra gyakorolni a régi dolgokat… :D
“Gyakran úgy érzem, hogy a szerelem biológiai értelemben azért létezik, hogy könnyebben – erős motiváció alatt – összecsiszolódjunk egy másik emberrel, aki amúgy idegesítene minket, ill. idegen, más, fura, tehát kell valami, ami miatt elfogadjuk és vállaljuk minden hülyesége ellenére.”
Én is pont erre jutottam, de ha túl nagyok a különbségek ahhoz, hogy szerelem nélkül egyáltalán szóba álljunk a másikkal, akkor a szerelem elmúlásával, vagy csak csökkenésével mindig nagyot borul a bili.
Én azt szűrtem le a körülöttem élő időseket figyelve, hogy csak azok a jó és tartós házasságok (értsd: 70 év fölöttiek sokkoló csókcsatája :), ahol amúgy is jó barátok lettek volna a különbségek ellenére is. Ahol kizárólag szerelem volt, ott mára csak társas magány van, vagy különélés, rosszabb esetben özvegység.
Arra még nem gondoltam, hogy az értelem és az érzelem kiütheti egymást legalábbis az egyik gyengítheti a másikat. Én azt látom, hogy nálam együtt, egymás mellett, de egymástól függetlenül léteznek: vagyis átélek – belül, mások számára akár láthatatlan módon – egy intenzív érzést, miközben hideg fejjel a háttérből végig tudom, hogy ez abszurd, őrület, gáz, nem kéne, viszont az ösztön repít, visz, megőrjít. Nyilván a durván destruktív dolgokra – most persze nem csak szerelmi ügyekről beszélek, hanem általánosságban – nemet mondok, de az érzés a tudatosság alatt végig ott van…
Ezt most vettem észre:
“…ami nyilván mezei biokémia nagyobbrészt…”
Ez csak az érem egyik fele, a másik a spirituális (Neked pont ezt kellene képviselned! Ne akarj megfelelni!) a dolog akkor teljes, ha az ember a pörgő érmét látja.
“Én azt látom, hogy nálam együtt, egymás mellett, de egymástól függetlenül léteznek: vagyis átélek…”
Mondhatnám erre azt, hogy elszakadt a gyeplő, de nem lenne igaz,mert tudsz uralkodni magadon, csak a tudat-tudatalatti peremén ott ólálkodnak ezek az elfojtások. Szeretnék erre mondani valamit, de nem igazán tudok, mert eddig nem igazán kellett elfojtanom semmit, ezért nincs tapasztalatom. Ezt én is észrevettem több nőn. Sőt, van aki “hárman van”: van az értelmi énje, van az érzelmi énje, és van a szexuális énje, és a háromnak semmi köze egymáshoz. Örülhetsz, hogy te csak “ketten vagy” :)
Én valószínűleg már úgy születtem, hogy a szociális intelligencia, és az érzelmi intelligencia agyi területeit túl szorosan “összedrótozták” az IQ-val, és mivel ez utóbbi volt a meghatározó, ezért ez volt a fő fejlődési irány. Később meg tudatosan kellett helyet szorítani az ÉQ-nak.
A megvágás azért súlyos, és nem is olyan gyakori, még valódi korcsolyapályán se, de ütközések, lökdösések sűrűn vannak, igen. Meg olyanok, akik az első esésnél feladják, meg mások, akik végig mereven tartják a lábukat és emiatt csak szenvednek, mert a büdös életben nem tanulják meg, hogy kell jól csinálni. Meg van, aki ha ideiglenesen is, de ki van állítva a pálya szélére, bármennyire is szeretne korizni.
A felsorolásodhoz pedig: Nekem sem logikus, de a szerelem egyszerűen nem logikából él. Párt választani hosszú időre, az más más kérdés, oda már illik a lista szerintem. A szerelem viszont nem erről szól. Azt csak átélni kell és kész. Lehet belőle hosszútávú kapcsolat, ha a két ember személye is összehangolt, de nem feltétlenül.
“…meg mások, akik végig mereven tartják a lábukat és emiatt csak szenvednek, mert a büdös életben nem tanulják meg, hogy kell jól csinálni.”
Ez most tőled sikerült eléggé sértőre. Vedd tudomásul, hogy az emberek 20%-a nem első látásra, hanem nehezen lesz szerelmes, de ha igen, akkor az egy életen át tart és nagyon nehezen lesz újra, ha az előzőnek vége.
Pont akkor történnek súlyos, akár halálos vágások, ha egy ilyen ember találkozik a többségivel, akinek nem ilyen kötött az érzelmi világa. Az olyanoknak, mint te vagy nem is kellene holtig tartó házasságot kötni, inkább csak határozott idejű élettársi kapcsolatot, amit ha a két fél akar, akkor meghosszabbíthat.
“Lehet belőle hosszútávú kapcsolat, ha a két ember személye is összehangolt, de nem feltétlenül.”
Statisztikai lehetetlenség! Az, hogy kihez vonzódsz, kibe vagy szerelmes, annak semmi köze ahhoz, hogy a személyisége passzol-e hozzád, vagy sem. Ennek az esélye kb. 1:10000 (Ez csak hasraütésszerű szám, aki meg akar cáfolni, annak hajrá!) Pont emiatt olyan gyakori a válások száma.
Ne haragudj, baromi rosszul fogalmaztam ezek szerint, ha sikerült megsértenem téged. Az első idézett mondatom pont nem arról a húsz százalékról szólt, akik sokadik látásra lesznek szerelmesek (én is ide tartozom). Nem tudom, ezt hogy logikáztad ki, de sajnálom, ha magadra vetted.
“Az, hogy kihez vonzódsz, kibe vagy szerelmes, annak semmi köze ahhoz, hogy a személyisége passzol-e hozzád, vagy sem.” – Ennek soha nem állítottam az ellenkezőjét. Megint elsiklott valami a megértésben ezek szerint.
“Az olyanoknak, mint te vagy nem is kellene holtig tartó házasságot kötni, inkább csak határozott idejű élettársi kapcsolatot, amit ha a két fél akar, akkor meghosszabbíthat.” – Köszi a kéretlen életvezetési tanácsot, de laza, mondhatni semmilyen személyes ismeretségünkre való tekintettel ez egy kicsit merész volt.
Te se haragudj, de úgy tűnt, mintha te is abba a csoportba tartoznál.
Elnézésedet kérem emiatt.
Szerintem, te is észrevetted, hogy az emberek többsége nem alkalmas a sírig tartó szerelemre, csak rájuk vonatkozott az a “tanács”. (Bár inkább polgárjogi kategória, amit az vesz igénybe aki akar.)
Tisztázásként ahhoz, ami ezután jön: én a monogám, ritkán szerelmes, kötődő típus vagyok, de ettől függetlenül nem gondolom, hogy minden szerelemnek, párkapcsolatnak örökké kell tartania. Vannak életszakaszok, amelyeket két ember együtt tud átélni, de aztán más az irány, ezt viszont előre egyrészt nem mindig tudhatod, másrészt pedig a szerelem természetéből fakadóan a jelenben tart, tehát nem gondolkozol azon, mi lesz, ha elmúlik, hiszen nem is hiheted, hogy valaha elmúlik. Tehát úgy mész bele, hogy “örökké” tart, de egy bizonyos érzelmi érettség fölött már könnyebb elengedni, ha mégis elmúlik… bármelyik, ritkábban mindkét félnél.
Ja, a holtig tartó esküdözés rémes társadalmi konstrukció, én a “halál el nem választ” helyett azt mondanám a lagzi előtt, hogy “amíg együtt van dolgunk szeretetben”, vagy valami hasonlót. Ma már – jó esetben – nem családok és dinasztiák kötnek vagyonközösségi szerződést, tehát ez akár járható út is volna, és akkor az elvárásaink is realisztikusabbak lennének, kevesebb pofáraeséssel.
“Tisztázásként ahhoz, ami…”
Téged már olvaslak egy ideje, úgyhogy nem kell ilyen nyilatkozatot tenned :).
“…bizonyos érzelmi érettség fölött…”
Kivéve, ha olyan vagy, mint én. Ez olyan, mint Forrest Gump is egyszer beleszeretett (bekötődött) Jenny-be, és másra rá sem nézett. El tudta engedni, de mással már nem volt képes új kapcsolatot létesíteni. Nekem szerencsém volt ebből a szempontból, mert legalább megválaszthatom, hogy kibe legyek szerelmes, ez nem a véletlen műve.
Akkor nincs harag, örülök. :)
Igen, észrevettem. Az emberek nagyobbik részére leginkább az időszakos monogámia a jellemző.
Még egyszer bocsánatot kérek!
Meg a lepkés hasonlatért is!
Nem kötekedésként, de ez a mondat is kiveri a biztosítékomat:
“Azt csak átélni kell és kész.”
De ez csak az én egyéni szociális problémám.
Vannak azok a típusú (többségébe) nők akik magába a szerelembe szerelmesek, számukra a másik nem a “szerelem tárgya”, hanem kb. a 26-ik részeshatározója, mint az esküvőn a torta tetején lévő dísz. Számomra (és amúgy sok haverom számára is) ez rendkívül kiábrándító, kb. ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor megvallod a másiknak, hogy szereted (mondjuk nekem ilyen még nem volt) és erre ő azt válaszolja, hogy: Jó a segged/melled!
Na az ilyen csajok minden harmadik mondata ez, de te valószínűleg jó szándékkal írtad.
A szerelembe szeretés nekem is a “pipa élet” stratégiára emlékeztet, azaz embernek ott van a kis élete, annak különböző szegmensei, és abba keres szereplőket (barát, szerető, (házas)társ, stb.). Magyarul nem az ember fontos, hanem a funkciója.
Biztosíthatlak, hogy nem ebből az indíttatásból írtam a szerelem átéléséről, csupán annyit akartam kifejezni vele, hogy a rációnak semmi köze a szerelemhez. Na meg a jó szándék is kétségtelen. :)
Sajnos nekem ez így nem is ment soha, mindig ember-centrikus volt a szerelmem természete. Őt akartam, nem valakit, aki az adott pozícióra megfelel. Könnyebb lenne pedig szereplőt keresni, és megtartani, aki megfelel. Na, az ráció, igen.
Örülj, hogy nem ilyen vagy!
Ez pedig nem ráció, hanem embertelenség (lásd lentebb)
Előbújt belőled a beléd szocializált értelem = Fényhozó(Lucifer) = Prométeusz gyűlölet.
Ezért behugyoztatlak a katolikus kalandjaidnál! ;)
Az egyik ilyen típus valóban a “pipa élet” csajok (találó kifejezés azokra, akik úgy keresnek barátot, hogy a bőrszíne menjen a táskához = vonaton hallott valós példa). Emellett van egy másik is, amelyik olyan illúziót gyárt a másikról (főleg személyiségéről, de néha a testéről is), ami nem felel meg a valóságnak, de magához láncolja, és később megpróbálja beletaposni (a szóhasználat nem véletlen) abba az idealizált képbe, ha ez nem megy, akkor pedig a földbe, ugyanis meggyűlöli, (de ekkora már több éve házasok és gyerek is van…) de pokolian ám. Miután a földbe döngölte már minimális összekötő kapocs sincs köztük, ezért mindig válás a vége, ezután pedig jön az áldozathibáztatás: az ő hibája, mert nem felelt meg az igényeknek, meg hagyta magát lenyomni. Természetesen a gyereket a büdös életbe nem láthatja többet, ha kell elköltözik egy másik országba.
Elhiszem, hogy nem ilyen vagy, de a férfiak többségének kell racionális alap a szerelemhez, sok esetben akkor szeretnek bele a feleségükbe, amikor megszüli a közös gyermeküket (nyilván ezt nem reklámozzák előtte, de ettől még így van). Én pedig “még ilyenebb” vagyok a racionalitás szempontjából.