Unokát szülni, ezeknek

Sokan hiszik, hogy a nőket életfeladatként szülni deportáló Kövér Lászlóból egyszerűen csak előbukott a mucsai macsó, aki József Attila nevét csak a kilencedik kerületi lakótelep kapcsán ismeri, de a helyzet ennél jóval árnyaltabb (irodalmi tájékozottság tekintetében persze nem, L. Simon ennél a résznél igazán besegíthetett volna). A kormánypárt az egyre radikalizálódó konzervatív populizmus pályájára állt ezekkel a hideg tudatossággal felépített szólamokkal, amely a képzelt ellenség képével kampányol a népességnövekedés céljáért, miközben olyan alapvető, korrumpálhatatlan értékekre épít, mint a férfiasság, a nőiesség, a család, a haza. Sőt, olykor még Istent is előveszik, de abban sincs sok köszönet.

Az, hogy ez mennyire demagóg akkor, amikor évente sok ezer nő esik családon belüli erőszak áldozatává és gyerekek százezrei éheznek, és még az életfogytiglanig otthon maradni vágyó anyáknak is csak egy felsőbb körökhöz tartozó szűk rétegének van lehetősége erre a fajta elvárt “kiteljesedésre”, most ne is beszéljünk. Arról se, hogy a nőket érdekes módon mindig csak az állami- és versenyszféra top-pozícióitól féltik a bölcs Fidesz-vezírek, nem attól, hogy ágytálat hordjanak a kórházakban vagy aktákat tologassanak a kormányablakok mögött 80 ezer nettóért szülés helyett. (A top-vezetői szerep olyan ezeknek, mint az autóvezetői Szaúd-Arábiában: ne tessék kocsiba ülni, árt a petefészeknek a jogosítvány, a rabszolgamunka viszont macht frei.) Megírtam mindent, amit erről gondolok a Demográfiai Fórum kapcsán egy hónapja: a szüljémán-mantra nem volna szabad, hogy közbeszéd tárgya legyen, hiszen a létező legszemélyesebb döntések egyikéről van szó, ami viszont politika az ügyben – a körülmények, amelyek közé a gyerek, “az unoka” érkezik, – azt nagyon is fontos volna megvitatni, majd elindítani és felkarolni a megfelelő ügyeket. Például az isztambuli egyezmény ratifikálását és a gyermekéhezés felszámolását célzó programot, amit Harrach Péter azért nem támogatott, mert szerinte az baloldali kampánycél. Istent szerencsére ezúttal nem említette.

Ez most mindenesetre egy divatos irányzat: a nemzeti integritásért, sőt túlélésért aggódni, és alternatívaként a száz évvel ezelőtti családmodellt és a határzárat kizárólagos üdvözítő megoldásként kínálni. Egyszerű műfaj, sokat nem kell tenni ezért, hiszen a múltba visszacsúszni mindig egyszerűbb, mint a jövőbe tekinteni, ráadásul történelmi törvényszerűségről is van szó: a szabadabb, nyitott korszakokat mindig követi egy zártabb, szabályozottabb éra a gondterhes időkben, amikor az állampolgár – válság, háború, terrorizmus, természeti katasztrófa stb. – hatására önként korlátozná saját jogait, hogy nagyobb biztonságban érezhesse magát. Erre építettek mindig is a karizmatikus diktátorok, és – bár a Hitler-analógia a valóságtól azért távol áll és gusztustalan ellenzéki karaktergyilkossági kísérlet – erre épít Orbán Viktor is. Ma egyébként kétszer, két városban is elkaptak a Fidesz-aktivisták, hogy írjak alá – idézem – “a bevándorlók ellen”. Így mondták, ellenük, még csak nem is a kötelező kvóta ellen. Erre lehet építeni, ezzel lehet szavazót szerezni – könnyen, gyorsan.

Vasárnap  hangzott el Kövér ominózus beszéde, hétfőre már mögé állt a művészvilág egyik legismertebb pártkatonája, Kovács Ákos is (mikor kap már valami jó kis kormánybiztosi pozit, mint a filmes kollégája, az Andy Vajna?). Hogy tudniillik “a nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak“, hanem az, hogy a “női princípiumot” – bármi is legyen az – “beteljesítsék”, ami – szerinte, ezt legalább hangsúlyozza – annyit tesz, hogy “valakihez tartozni, valakinek gyereket szülni”. Mondja mindezt az az ember, aki négygyerekes, nős – templomban esküdözött – ember létére büszkén turnézik azzal, hogy szereti a koncert utáni “vadászatot”, míg az asszony – a “rockfeleség”, aki “végtelenül toleráns” – otthon várja tiszta ruhával és meleg étellel. Nyilván ez a családhoz való attitűd meg a férfiprincípium volna az ő fejében, ugye. Tudom, tudom, gusztustalan dolog egy ember magánéletének esendőségeivel “érvelni”, de marad más eszközöm, amikor ő pedig az én magánéletembe próbál beleszólni a saját előrelépése érdekében?

Sokat gondolkoztam azon, hogy mindezt érdemes-e megírni. Érdemes-e egy nagy és erős propagandagépezettel szemben guggolva, pénisz nélkül vizelni. Az egyértelműt, a tisztát, az emberit magyarázgatni, mintha a humánum mankóra szorulna. Nem érdemes, persze, hogy nem az. De végül csak nem bírtam ki.