2015 forró témái – szerintem

Sok mindent ki lehetne ragadni 2015 legfontosabb topikjai közül, de számomra úgy tűnt, mintha az alábbi öt ügy kerülne terítékre a leggyakrabban: a menekültkérdés, az ezzel egyre szorosabban összefonódó terrorizmus, valamint a részben ebből fakadó fenyegetettség-érzet miatt teret hódító, fals nosztalgiával átitatott hagyománytisztelet: a buzilobbi sűrű emlegetése, és a nő régi helyének újrajelölése, miheztartás végett. Öröm az ürömben, hogy épp ezek az ügyek csináltak helyet egy újfajta, kritikus párbeszédnek, amely mögé civil és politikai szervezetek éppúgy beálltak, mint a gazdasági élet egyes szereplői: a legfontosabb azonban mégis az, hogy végre olyasmi is téma lett, ami néhány éve még nem kapott volna figyelmet…

Menekültkérdés

Rengeteg szélsőséges vélemény keringett a témában 2015-ben, mintha csak rasszista, soviniszta menekültgyűlölők, és anarchista-kommunista, liberálbolsevik “menekültsimogatók” lennének, akik a kanapéjukat – és a szomszéd kanapéját – osztanák meg random muszlim fundamentalistákkal és terroristákkal. Kevés józan hangot hallottunk a témában és nem véletlenül: mindkét oldal a maga politikai céljaira kívánta fordítani a helyzetet.

Ideje megérteni, hogy Angela Merkel sem felebaráti szeretetből facilitálta relatív nagyszámú menekült befogadását (bár tény, hogy a terror elől útra kelőket humanitárius kötelesség a lehetőségekhez mérten segíteni), hanem gazdasági hasznot remél az olcsó, képzetlen munkaerő befogadásától, amiért cserébe az integráció költségeit is megéri vállalni. Hogy ez jó-e vagy sem, az vitatható, de Merkel és az ún. Wilkommenskultur messze áll attól a naiv, realitástól elrugaszkodott, talajvesztett, vak és siket Teréz anyai képtől, amit a fideszes média sugallni kíván.

Más kérdés, hogy súlyos kommunikációs hibákat is elkövetett a német kormány, és részben – de csak részben – ennek is köszönhető, hogy a migránsok ma már nem elsősorban a háborús övezetekből, hanem a világ legszegényebb országaiból érkeznek, így joggal nevezhetjük őket “gazdasági bevándorlóknak”. Persze, abban, hogy ezek az országok a világ legszegényebbjei, jelentős szerepe van a gyarmatsító, kizsákmányoló nyugatnak is, így nem egyértelmű, hogy meddig terjed a felelősségvállalás mértéke. Épp ez a történet másik része: hogy tudniillik a villámgyors információáramlás korában komoly átrendeződést okoz a háborúk mellett az is, hogy a világ javai eszméletlenül egyenlőtlen módon kerültek felosztásra, és az éhesek már tudják, hol találnak ennivalót, és nem restek több ezer kilométert is megtenni a jobb élet reményében.

Orbán Viktor lehengerlő kommunikációs stratégiával lovagolta meg a helyzetet, itt azért látszik, hogy zseniális politikus: több fronton épített kampányt a legegyszerűbb, legtöbb emberrel rezonáló üzenetekre (“meg kell védeni”, “haza”, “család”, “hagyomány”, “kultúra”, “törvények”, “kereszténység” stb.), és a félelem és bizonytalanság idején határozott, konkrét lépéseket is tudott tenni. Ez a politikai kommunikáció lényege: átlátni, milyen lépés milyen reakciókat hoz, megragadni a karakterépítés minden lehetőségét, és közben végig erőt sugározni. Minél nagyobb a távlat, amit átlát, és minél inkább konzisztens az erő, amit sugároz, annál sikeresebb az adott politikai irány, és ebben most Orbán Viktor győzött. A vesztesek azok, akik egyszerű, hétköznapi kisemberként a terror miatt kényszerülnek elhagyni hazájukat, és ezért rengeteg előítélettel találkoznak ma már…

Terrorizmus

Gyors egyszerűsítés történt a közös nevező érdekében: migráns = muszlim = iszlám fundamentalista = terrorista, holott a legnemzetibb érzelmű embernek is be kell látnia, hogy ennél lényegesen árnyaltabb a kép. Nem minden migráns muszlim, nem minden muszlim fanatikus, és pláne nem terrorista, sőt: a háború sújtotta területekről a többség épp a fundamentalizmus és a terrorizmus elől menekül.

Érdekesek azok az elemzések, melyek szerint az iszlamista típusú terrorizmus igazából szélsőséges ifjúsági szubkultúra, csak a vallás köntösébe bújtatták, hogy misztikus, transzcendens értelmet adjanak a korlátlan brutális öldöklésnek. (Nem véletlenül volt alkoholista, drogos partykirály az összes ismert dzsihádista ahelyett, hogy istenfélő életet élt volna.) A muszlim felekezetek sorban határolódnak el világszerte, az ISIS miatt kialakult iszlamofóbia viszont kedvez az európai jobboldalnak és magának az ISIS-nek is: tovább mélyíti a szakadékot, káoszt teremt és rettegést kelt, nagyobbnak láttatja az ellenséget, mint amekkora valójában.

A terrorizmust fel kell számolni, ehhez kétség nem fér, de nem könnyű a helyzet ott, ahol az alternatíva a diktatúra, és a civil lakosság komolyabb támadások esetén még nagyobb arányban kényszerül majd menekülni. Nehéz ügy ez, és állampolgári szinten nem marad más feladat, mint hideg fejjel átlátni az alapokat, és gyűlöletmentesen élni a hétköznapokban. Miközben persze semmi nem lesz már olyan, mint Párizs előtt…

Buzilobbi

A történelem szépen mutatja: amikor gazdasági válság, természeti katasztrófa, háború tartja rettegésben a népet, a lakosság önként korlátozza saját szabadságjogait a biztonságért, illetve annak illúziójáért cserébe. Ebben a felfokozott helyzetben jó, ha vannak értékek, amelyeknek védelmére hivatkozhatunk: ahogyan arra államfőnk is ráérzett, ezek jobbára  az Isten-haza-család szent háromszögére épülnek.

Természetesen senkinek sem árt – beleértve a magyar családot és gyermeket is – ha meleg állampolgártársaink is ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a heterók, viszont a fenyegetettség-érzet megteremtése, az értékválság és az ebből való megmenekültség ajándéka komoly politikai tőke, amit kár volna veszni hagyni, hiszen semmit nem kell tenni a kiaknázáshoz, csak buzilobbiról hadoválni, akiket Soros Gyurka szponzorál a zsidók pénzéből a magyar nép kipusztítása érdekében.

Ideje emlékezni: semmivel sincs több meleg ember, mint mondjuk száz évvel ezelőtt, csak ma már többen merik ezt nyíltan felvállalni, ahelyett, hogy hazugságban élnének. Azonkívül az információ terjedésének köszönhetően a tízezer kilométerre élő buzikról is tudhatsz, ezért rögtön úgy tűnik, hogy de sokan lettek a régi szép időkhöz képest. A fals nosztalgia azonban káros, míg a saját neméhez vonzódó ember önmagában véve senkinek sem árt.

A nő helye

Tulajdonképpen már az megdöbbentő, hogy eleve közbeszéd tárgya lehet a másik, szabad, felnőtt állampolgár helye a társadalomban. Teljesen mindegy, hogy kinek mi a véleménye, “a nő helyéről” vitatkozni már önmagában véve problematikus: akkor is, ha tűzoltónak, katonának és vadakat terelő juhásznak akarjuk őket, nem pedig az anyaság szerintünk az önmegvalósítás legmagasabb foka.

Képzeljük csak ezt el fordítva, hogy lássuk a helyzet abszurditását: egy hipermatriarchális társadalomban, ahol a közélet meghatározó figurái 90 százalékban a nők, a vezérnőstény a pulpitusról arról beszél közpénzen, hogy mi volna a dolga a férfinak: mondjuk harcolni a hazáért, életét adni a kereszténységért, a világbékéért. Aztán a platinalemezes énekesnő is rákontrázna: a férfi princípium beteljesítése a fő cél, fegyverkezni a nép dicsőségéért, hősi halált halni a vezérasszonyért. Esetleg szexi gladiátor-tánccal szórakoztatni a nőket.

Ugye, látjuk, milyen groteszk kép is ez? Na, épp ezért groteszk az is, amikor “a nő helye” a vezető szerepben lévő férfiak önfényező, lelkesítő retorikájának célpontja.

Maga a közbeszéd irányának kritikája

És hogy valami pozitívat is mondjak, idén jól látni, hogy a propaganda mellett szépen lassan, szinte észrevétlenül kibontakozott a kritika kultúrája is: most kezdtünk el igazán tudatosan törődni azzal, hogy a korlátozó, rasszista, soviniszta stb. kijelentések veszélyeire felhívjuk a figyelmet. És az egyre szélesebb, kritikusan gondolkozó réteg mellé szépen lassan kezdenek beállni a prominens gazdasági szereplők is, akik már nem óhajtanak reklámfelületként használni a kétes tartalmat közvetítő médiumokat.

Maksa Zoltán már nem poénkodhatott egy konkrét nemi erőszak esetén, a szavainak következménye volt (képernyőt és haknit is vesztett, méghozzá nem keveset). Az Éden Hotelben a társát többszöri felszólítás ellenére is zaklató férfi jelenete ugyan adásba kerülhetett, de megint csak óriási médiavisszhangot váltott ki a történteket normálisként képernyőre vetítő ábrázolásmód (a Vodafone itt határolódott el a TV2-től).  Kövér László és Ákos még beszélhetett a nő helyéről, a béregyenlőség alapvető humánum szempontjából fontos céljának sárba tiprását is érintve, de már hatalmas ellenérzést váltott ki a legtöbb emberből ez a fajta retorika. Öröm volt férfiak, nők, családosok, egyedülállók, öregek, fiatalok felháborodott tiltakozását olvasni, és látni, ahogy a T-com elég “tökös” – Csernus Imre szavával élve – a téma melletti kiálláshoz, precedenst teremtve ezzel: aki a béregyenlőség ellen szólal fel akár közvetve is, annak az arca nem képvisel reklámértéket többé számunkra, sőt. És közben Szerbiában az államfő legjobb miniszterbarátja annak apropóján (jó, ne legyünk naivak, nem biztos, hogy azért, de most a kommunikációról beszélünk) került lapátra, mert szexista poént eresztett meg a kamerák előtt egy professzionális kontextusban…

Valami tehát elkezdődött: végre beszélünk azokról a dolgokról, amelyekről régen nem esett szó, mert fel sem tűnt, hogy bármi baj van ezekkel a régen kőbe vésett, majd megengedett, elnézett berögződésekkel. Persze, ez még mindig csak a felszín: kényelmesek és egyszerűek vagyunk, előbb megyünk havi 700 forint miatt utcára, mint amikor milliárdok tűnnek el a nagy közös zsebből cashben (Quaestor-ügy) vagy természeti javakban (földrablás), de ebbe most ne menjünk bele: annak örüljünk, hogy a közbeszéd iránya lassan, de biztosan változik, már (jobban) észrevesszük, ha manipulálnak, tompítanak, az agyunkat próbálják mosni, és ez idővel pozitív, gyakorlatias változások termékeny táptalaja lehet. Ezt kívánom magunknak 2016-re…

…és mellé pedig egy (még) tudatosabb, nyitott szemmel járó, gyűlöletmentes boldog új évet!