Aktuális

7 dolog, amit a szakításról tanultam

Sokszor a gyógyulást nem az hozza meg, hogy hirtelen elmúlik a fájdalom, hanem… az, hogy egy pillanatra másképp látjuk a dolgokat. Az alábbi mondatokat mind élő, személyes beszélgetések során jegyeztem fel magamban, és gondoltam, megosztom őket, hátha másnak is segít, amit én tanultam.

kép: hdwallpapers.im

kép: hdwallpapers.im

“Nekem volt két házasságom, évtizedes kapcsolatok. Neki a leghosszabb kapcsolata  féléves volt. Amikor ezt más nőknek elmondta az ismerkedési fázisban, kinevették, esetleg rögtön gyanakodni kezdtek, hogy valami nem stimmel vele, negyvenen túl. Én meg tudod, mit mondtam? Azt, hogy fél év után mindkét házasságomból ki kellett volna lépnem, de ahhoz nekem akkor nem volt se bátorságom, se erőm. Becsülöm őt, hogy ő viszont kilépett, amikor nem érezte már jól magát.”

Jaj, mennyit ítélkezünk, milyen nagyon sokat… Messzemenő következtetéseket vonunk le olyasmi alapján, amiről semmit se tudunk. Sokszor igazunk van, még többször tévedünk… de mekkora csoda, amikor egy kicsit megállunk, és másképp látjuk a dolgokat egy pillanatra!

Ki a bátrabb? Az, aki marad, ha rossz is, vagy az, aki megy, mert nem akar szenvedni? Helyzettől függ, nézőpont kérdése az egész. De miért is ne csodálhatnánk azt, aki megtette azt, amiről akkoriban mi csak álmodozni mertünk, vagy ami adott helyzetben egy sor szenvedéstől kímélhetett volna meg?

“De igen, szeretlek. Csak magamat jobban szeretem.”

Úgy lépett ki a kapcsolatból ez a csodanő, hogy a kedvese – aki állítólag őt és csak őt akarta – hivatalosan még mással volt, és hosszú ideig halasztgatta a helyzet rendezését különféle külső körülményekre hivatkozva. “Ha így el tudsz hagyni, akkor te engem nem is szeretsz” – mondta a férfi szomorúan. “De igen, szeretlek” – hangzott a válasz. “Csak magamat jobban szeretem.”

Ez minden egészséges kapcsolat alapja. Na jó, ez kellene, hogy legyen. Önmagunk szeretete nem önzés, hanem az egyetlen alap, amire építeni lehet: egy szenvedő, boldogtalan ember nem szeretetet ad, hanem bűntudatot kelt, senki sem tölthet másnak a poharából, ha maga is szomjas. Bárcsak mind úgy tudnánk szeretni magunkat, hogy ne maradjunk méltatlan kapcsolatokban, ahol rengeteget szenvedünk, és a másiknak is csak fájdalmat okozunk hosszútávon…

“Aki így viselkedik szakítás után, azzal eleve soha nem kellett volna együtt lenni.”

Egy nagyon ronda közös tulajdonfelosztás után mondta ezt egy barátnőm. Arról beszélgettünk, hogy miért van az, hogy egyes exek manipulálnak, fenyegetőznek, zsarolnak, egyszóval éretlenül és méltatlanul viselkednek. Egyszer csak elhangzott az év egyik legmeghatározóbb mondata: “aki így viselkedik szakítás után, azzal eleve soha nem kellett volna együtt lenni”.

És igen. Ha te korrekt vagy, a legjobbakat kívánod a másiknak, nem ártanál neki, ő viszont az egójába temetkezik és háborúként tekint a szakításra, amit neki kell megnyernie… nos, akkor felmerül a kérdés, hogy ki volt az az ember, akinek te annyi szeretetet adtál. És hogy nem kútba dobált pénz volt-e… Aztán persze a legmegrázóbb kérdés mind közül: ki voltál te akkor, amikor ez a kapcsolat volt a tükröd?

“Sosem voltak őszinték hozzád az exek? Mondd csak, megteremtetted valaha annak feltételét, hogy őszintének lehessen veled lenni?”

A kérdést én tettem fel, most nem ragoznám a többit W-t, hogy kinek, mikor, hol és miért. Sokan várnak őszinteséget az emberi kapcsolataikban – nem csak a párkapcsolatban – miközben nem tesznek semmit a bensőséges légkör megteremtéséért, hogy maszkok nélkül önmaga lehessen előttük a másik. Az őszinteséghez nagyon mély bizalom kell, a bizalomhoz pedig két ember.

Ha azt mondod, amit hallani szeretnék, oké, de ha nem, akkor… jaj neked: bűntudatot keltek, manipulállak, megbüntetlek, kicsinállak, nevetségessé teszlek, megalázlak… hiszti, balhé, fájdalmas következmények. Ki merne, akarna, tudna ilyenkor őszinte lenni bármiben is?

“Tulajdonképpen semmi más dolgod nincs, “csak” meg kell engedni a másiknak, hogy azt érezze, amit érez, és ezt el kell fogadni. Nem ideologizálni, cáfolni… nem próbálni megváltoztatni, csak elfogadni.”

A filmekben a zaklatókat romantikus hősként ábrázolják. Követi a szíve választottját, betör a lakásába, hogy meglepje, kibeszéli a titkait egy országos rádióműsorban, nyilvánosan kéri meg a kezét. Rohan utána a repülőtérre (ez mindig van a filmekben), tönkreteszi az esküvőjét, ha mással házasodna össze (ez is). A végén sokszor elhisszük, hogy ilyen az igazi álompartner.

Közben meg egy nagy túrót. Az ilyen ember nem szereti a másikat, csak saját magát. Kinézett magának egy rögeszmét, és nem törődik a másik érzéseivel, nem érdekli a nem. Manipulál, zsarol, fenyeget, sokszor olyan kedves, hogy még meg is köszönöd a törődést. Én soha nem vettem a bátorságot, hogy zaklassam azt, aki nem viszonozta az érzéseimet. Még csak ki sem mutattam, mi zajlik bennem, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam. Mások miért tudják értelmezni az elutasítást?

“Miért bünteted magad, miért akarsz vezekelni? A dolgok így működnek: esélyt adsz valakinek, megpróbáljátok együtt, és ebből vagy kisül valami, vagy nem. Ha nem hazudozol, ígérgetsz, akkor minden oké. És van, hogy nem működik, és  ilyenkor az a másiknak fáj. De miért akarnád ezért te leszúrni magadat is?”

Tegye fel a kezét, aki érzett már pokoli lelkifurdalást, mert a kapcsolatban épp ő bizonyult a “kevésbé lelkes” félnek. Ez talán még rosszabb, mint a bráner másik oldalán állni, mert ott mintha nagyobb kontrollunk lenne az események felett. (Persze, lehet, hogy ez csak illúzió. Vagy mazochizmus.)

Az egész szerelem-dolog egy bizarr x-faktor, egyszerűen arról szól, rímel-e a másik bizonyos (többnyire magunk előtt is feltáratlan) ösztöneinkre, és ezért olyannak érezzük-e magunkat mellette, amilyenek lenni szeretnénk. Kevés ráhatásunk van erre, ezért nincs mit tenni: ha nincs meg, és ez szenvedést okoz (márpedig többnyire azt szokott), nem érdemes erőltetni a kerettörténetet.

“Méltatlanok voltak hozzád, igen, mindegyikük. Így is lehet nézni. De közben meg úgy is, hogy megláttad bennük azt, amik lehetnének, ha tennének bele energiát, hogy lépjenek előre is, ne csak hátra. És ez egy nagy csoda, hogy te mindezt meglátod, vállalod…”

Két, egymást relatív gyorsan követő szakítás után sóhajtott fel a barátnőm, hogy már megint rosszul választott, pedig a többiek megmondták: méltatlan mindkét ember hozzá.

De közben meg van ebben az egészben egy csoda: meglátta bennük a lehetőséget, azt, akik és amik lehetnének, ha az energiát nem önsajnálatba, mások kihasználásába és ostorozásába csurgatnák naphosszat. Így látni másokat nagy kegyelem: nem jelenti azt, hogy meg kell ragadni ezen a szinten, hanem… ez valami végtelen, szeretetteljes elfogadása annak, ami van, mielőtt továbblépnénk. Forward, go to open seas, the quest… it is your master.

És más poszt?

Reklámok
Eszter névjegye (847 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

22 hozzászólás 7 dolog, amit a szakításról tanultam bejegyzéshez

  1. Ezt még pár napig emésztenem kell, hogy felfogjam teljes mélységében.
    Jó a zene is a végén! Reflexió:

    • Köszi. Az Eszmélet mindig nagy kedvenc volt.

    • Teljesen igazad van, én is ezt érzem. Láttam és látom, hogy mire vihetné, segítettem is neki előrébb jutni, de becsapott így lezárom a dolgokat és továbblépek. Azt láttam amit ő sosem fog megvalósítani, pedig mellettem elindult az úton. És igen. Csak azért lépek tovább, mert magamat jobban szeretem, mint az ő hazugságait.

  2. Az utolso nagyon megfogott. Meglatni a masikban a lehetoseget. Kar, hogy a tobbseg csak lehetoseg marad.

    • Igen, igen. De azzal már neki kell foglalkoznia, hogy mit mond ki magában.

    • Nemtom. Nekem ez inkább valami kollektív hiba a nőkben, elég erősen rokon a Terézanyu vagy Én Vagyok a Kivétel szindrómával. Persze, állandóan és sorozatban meglátjuk azt, akivé lehetne, sőt azt hisszük, hogy hajlandó is lesz. Szerintem ennél nagyobb szó meglátni azt és egyhamar, hogy esze ágában sincs.

      • A lehetőséget meglátni mindig nagy és pozitív dolog. De ahhoz kell egy nagyon mély belső erő és tudatosság, valamint jó sok tapasztalat, hogy közben tudjuk, ha
        a, jelenleg ez nem az, aminek látszik
        b, hiába minden szép szó és gesztus, sajnos nem is abba az irányba tart a dolog
        c, akkor ezt jobb hagyni most.

  3. Hogyan teremtse meg az ember az oszinteseg lehetoseget egy narcival?

    • Szerintem a sebezhető-grandiózus felosztásból az előbbinél esélyesebb. A sebezhető nárcisztikus a borderline személyiségzavar tüneteit mutatja, hisztizik, de tud kötődni (ha önző módon is), a grandiózus viszont az antiszociális személyiségzavarét, vagyis jól kordában tudja tartani az indulatait, de cserébe érzelmi kötődésre/az intimitás megélésére képtelen. Gyógyulásra annak van esélye, akihez elér annak szele, hogy valami nem oké, és ezt a sebezhető típus veheti észre nagyobb eséllyel. Neki se túl sok van rá viszont a szakirodalom szerint, persze.

      Itt viszont mindig elérkezünk ahhoz az amerikai csúcspszichiáterhez, aki azt mondta, hogy a legfontosabb: ha nárcisszal kavarnál, és van még lábad, azonnal fuss, mielőtt még azt is levágná magának. Ha nem futhatsz el, mert a nárci a szülőd, gyereked, kollégád, főnököd, testvéred stb., stb., akkor meg ezek és ezek a túlélési praktikák… Ezen a ponton leír párat, de azzal indít, hogy őszinteséget ne nagyon várj, mert súlyosan csalódni fogsz. Meg kell érteni, hogy ezek a keretek, a működése keretei, és béke akkor van, ha tudsz reagálni, de mélység nem lesz, nem tud kialakulni. Elég kategorikus, sok más kollégájával egyetemben, a keresztény és általában véve spirituális pszichiáterek persze ezt cáfolják többnyire, mert szerintük bárki változhat “Krisztus segítségével”/ha “felébred”.

      Amúgy meg most hallgattam egy amcsi pszichológus előadását, ami szerint három alapvető férfitípus van: a konvencionális, a pán péter, a nárcisztikus, és ezek tetszőleges kombinációja. Azóta átgondoltam a környezetemet, és hát… haha, a többség könnyen beazonosítható, de a fajtiszta típusok ritkák. Persze ronda dolog tipizálni, mindent lehet, de mélységében semmit sem érdemes. Na, de ez már egy külön téma.

      • Nőre is van tipizálás? A nárciktól mentsen meg az ég, a többi kezelhető, vagy legalábbis jobban felismerhető.

      • Nem tudtam, miért ügyelek olyan ösztönösen a lábamra :) a legtöbb stresszt gyaloglással vezettem le mindig.

      • “…három alapvető férfitípus van: a konvencionális, a pán péter, a nárcisztikus…”
        Ezt azért kombinálnám azzal, kinek mekkora a…( ;) )…”teremtő ereje”, minimális “teremtő erő”vel a “pán péter” gyakorlatilag használhatatlan, nevetséges, míg a kiemelkedő “teremtő erő”t csak ez a személyiségtípus bírja ki, a “konvencionális” összeomlik, a nárcisztikus meg a környezetét teszi tönkre ipari méretekben (Hitler, Sztálin, Mao, …Dört Vödör)

        És akkor szóljunk hozzá a cikkhez is érdemben:

        1. Az én leghosszabb kapcsolatom 2 hónap, akkor untam meg, hogy csak parádézik velem, de valójában nem is kíváncsi rám. Ezután szép lassan rájöttem, hogy nem is vagyok érett egy hosszabb távú kapcsolatra, másmilyenre meg nem vagyok alkalmas, úgyhogy maradtak az őszinte(!) egyestés és dugópajti kategóriák. Kb. mostanra értem oda, hogy késznek tartom magam A kapcsolatra.

        2. “De igen, szeretlek. Csak magamat jobban szeretem.”
        Én eleve ezért nem mentem bele egy csomóba, a másik fél egyszerűen érdemtelen volt arra, hogy egy életre kötődjek hozzá, a “hazudjuk azt, hogy ez örökké tart” (fogalmam sincs, hogy ez melyik romantikus cukros-habos-hányásból van, de jól körülírja a többségi hozzáállást) cuccosra meg alkalmatlan vagyok.

        3. “Aki így viselkedik szakítás után, azzal eleve soha nem kellett volna együtt lenni.”
        Ha nem elsőlátásrahóttotálisan típus vagy akkor ezek elkerülhetők, azok akik ilyenek azokat nagyon sajnálom.

        4. “Sosem voltak őszinték hozzád az exek? Mondd csak, megteremtetted valaha annak feltételét, hogy őszintének lehessen veled lenni?”
        Amíg az első három van egy kis előnyöm, olyan borzalmasan nagy hátrányom van ebben: Sok rossz tulajdonságom egyike a kíméletlenség (horoszkóp-mániákusoknak: skorpió skorpió ascendenssel: mégis mit vártál?) ebbe benne foglaltatik a kíméletlen őszinteség is, ami valójában nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nem elfogadott…
        + Asperger szociális vaksága és illúziómentessége sem könnyíti meg az életem, de van annyi önbecsülésem, hogy nem játszom meg magam senki kedvéért…és pont ez a probléma. :)

        5. 100% egyetértek.

        6. “Tegye fel a kezét, aki érzett már pokoli lelkifurdalást, mert a kapcsolatban épp ő bizonyult a “kevésbé lelkes” félnek.”
        Jelen!

        7. “…hogy megláttad bennük azt, amik lehetnének…”
        Ezt a poént már Matifa lelőtte:
        “Szerintem ennél nagyobb szó meglátni azt és egyhamar, hogy esze ágában sincs.”
        Ráadásul az elsőlátásrahóttotálisan típussal a szerelem hajlamos illúziókkal teletömni az agyát, ezért ezzel vigyázni kell, de nem kezdek el egyszerű dalokat énekelni. :)

    • Úgy, hogy őszintén belátod magadban, hogy a nárcival lehetetlen az őszinteség.

      • Jött most ki egy friss interjú épp Dr. Ramani Durvasula pszichológia professzorral, aki a téma felkent szakértője, épp most írt új könyvet a nárcikról. Ilyeneket mond:

        “You can’t really change them. They may have flashes of insight here and there, but it is highly unlikely to become a lifelong pattern of warmth, insight and empathy.”

        és

        “If you are going to stay with the narcissist, stop waiting for certain things that may never come (like mutual regard, emotional support) – and that may mean cultivating other networks such as friends and family to get those elements, and enjoy what you will from your partner. As I say in the book – “don’t be surprised if it is cold in the winter” with the corollary of “don’t be surprised if the narcissist lacks empathy. Some people think that it is an unforgiving book – how dare I say they won’t change. Get any psychologist behind closed doors and they will say the same.”

        Forrás: http://blogs.psychcentral.com/dont-call-me-crazy/2016/01/narcissism-should-i-stay-or-should-i-go/

  4. Előítélet, az van. Akármiről. De inkább ítélet és lesújtó vélemény, valahogy az előítélet sosem pozitív. Volt 4 pasim. Az első 3-mal szóba sem kellett volna állni. Ezen felül több, akivel egy randira sem kellett volna elmenni. Amikor a párom közölte, hogy nem igazán volt még tartós kapcsolata, ezek tükrében nem érdekelt. Remekül megvagyunk. Állítólag velem nehéz kibírni, lakótársam mondta, ennek ellenére nem voltak súrlódások összeköltözéskor a párommal, ezen sokan csodálkoztak. Ha szólunk valamiért a másiknak, figyelembe veszi és mindenkinek megvan az élettere. Nem szekál a lakkgyűjteményemért én meg nem számolom ki, mennyibe kerül a túracucc meg az edzőterem.

    Az önző, manipuláló és félkész emberek nem érdekelnek. Pont elvannak ők magukban, elég a saját világuk maguknak. A lehetőségek sem érdekelnek, nem az én dolgom másból kihozni a maximumot. Nem hiszem, hogy lehet valakit motiválni, ha ő nem akarja. Lehet, később majd akarja, egy másik életszakaszban, de nem várom meg. Volt ilyen pasim, később lediplomázott felnőttként, mert benne volt a potenciál, de az engem nem érdekelt, nem lesz valaki jobb vagy rosszabb a diplomától, emberileg ugyanaz maradt. Láttam később, a jobb ruha és jobb munka sem változtatja meg az alaptermészetet.

    “Aki így viselkedik szakítás után, azzal eleve soha nem kellett volna együtt lenni.”– persze, utólag okos az ember. De nem tudhatod, hogy akinek már nem vagy fontos, az hogy tud veled viselkedni, amikor ezt az arcát sosem látod, mert szeret téged. Lehet, másokkal is mindig korrekt, kedves. De a kapcsolat az más, személyesebb, mélyebb. Persze lehet exeket meginterjúvolni mielőtt valaki beleugrik egy kapcsolatba, de ez mennyire életszerű? Máshonnan meg nem lesz hiteles infó. Biztos vannak vészcsengők közben, hogy de bunkó volt a postással, vajon velem is ilyen lesz majd? De nem tudhatod. Lehet, életed végéig totál szerelmes lesz beléd.

    És a nem említett faktor a szakítás kapcsán. Te is változhatsz és viselkedhetsz úgy, ahogy sosem gondoltad volna.

  5. Sziasztok!

    Köszönöm az írásokat! Egy élmény. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha a pasival nem érdemes, akkor nem már nem fog vonzani. Jelenleg ott tartok, hogy akkor sem, ha látom benne a lehetőséget, a szépet, a jót meg minden. Ettől függetlenül én is egy kincsnek tartom ezt a képességet, szerintem e nélkül nem is tud valószínűleg igazán mély kapcsolat kialakulni két ember közt, vagy igazi szeretet, hiszen, sajnos egyikünk sem az, aki lehetne…. hanem csak egy gyarló másunk vagyunk önmagunknak.

    Sokáig tartott, mire felismertem, hogy fogva tart a másikban rejlő lehetőség, a legutolsó pasim ódákat zengett arról, mennyit köszönhet nekem, a fejlődésében, és kb 180 fokos fordulatot vett az élete. Miután elmenekült. Akkor eldöntöttem, ez volt az utolsó, akinek segítek. Eztán jobban érdekel, én ki vagyok, és ki ő, per pillanat, mint hogy ki lehetne ha… bármilyen szép a lelke. És sajnos vagy nem, az elmúlt hónapok feldolgozásiban arra jutottam, hogy bármennyire fáj, hiába keresem az ideálisat, hiába akarom kiküszöbölni a hibalehetőségeket: azokból érek.

    Mindegyik eset kell. Akkor is, ha látom, hogy “ez nem az”. Ha vonz, van ott valami, ami az enyém, a történetből, és nem úszhatom meg. Azóta csak magammal dolgozok, és bele is láttam néhány nagyon zűrös dologba a tudatom mélyén, és rájöttem, minden egyes “ez nem az” pasi valamit képvisel a zűrből. Valamit, amit meg kell tapasztalnom, érzés szintjén, hogy lássam, és legyen esélyem tudni róla, esetleg gyógyítani a dolgot.

    Szóval már nem hiszem, hogy ha elég kevéssé leszek gyarló, és eléggé pontos mása leszek önmagamnak, mikor majd gyémánt leszek, találok egy másikat és boldogan elsétálunk a naplementében, ragyogóan tündökölve. Sokkal inkább azt érzékelem, a szerelmeim, szeretőim, kihasználóim, játékszereim, pót-apáim, plátói kapcsolataim…stb mind hoznak valamit önmagamból, és az egészben sokkal inkább ez a lényeg, mint hogy ki lesz a “párom”. és mikor. És milyen. És hogy érjem el……

    Elég komfort-zónán kívüli élmény ezt elfogadni, de már nem nagyon tehetek mást. Végigjártam az idáig tartó utakat, nincs visszaút. Nem mondhatom, hogy az “ilyen meg olyan emberek nem érdekelnek”, mert azt sem, hogy “ezzel soha nem kellett volna együtt lennem”, vagy “bárcsak tudtam volna”. Élet-szerűtlen a dolog. Mindegyik kihasználóm, a negatív élményeken és a feldogozásukon túl adott is valamit, amire akkor életbevágóan szükségem volt.

    Az élet nem egyoldalú. Nem ítélkezhetek. És nem tudhatom azt, amit még nem tudok, mert előttem áll. Ezért már nem is vagyok hajlamos elemezni. Mindegy, hogy nárcisztikus, vagy nem, vagy mi. A lényeg: mi mutat meg magamból? Miért kapcsolódom? Mi láncol, vagy taszít? Azt feldogozom, és a dolog köddé válik. Egy perc alatt. pedig az előbb még feleségül akart venni. :D Vagy épp fordítva. :D

    Most, és legújabban azt remélem, aki marad, az ENGEM LÁT. És nem valakit. Eddig még nem volt ilyen…. :) De én nem bánom. Egyre rövidül az idő. Ez szerintem jó jel. :)

    • Aha, és a sok tapasztalatgyűjtés közben nem akarsz feltétel nélkül, igazán boldog lenni, felhőtlenül? Mert biztos jó dolog ez a “mindenki jó valamire, ha másra nem, elrettentő példának” szöveg, de JÓ tapasztalatokat nem akarsz amelyek szerzése közben jól érzed magad és boldog vagy?

    • Szia Edit,

      örülök, hogy itt vagy. :)

      Igen, ez az: úgy látni, ahogy a másik VAN, és mégis szeretni, az egyik legklasszabb dolog a világon (https://barokeszter.hu/2014/08/02/pontosan-tudom-hogy-milyen-vagy-megis-elfogadlak-szeretlek-vallallak/). De közben meg ez nem zárja ki azt sem, hogy lássam benne a lehetőséget is, aki még LEHET (ezt most tisztán lelki értelemben mondom). Sőt: tulajdonképpen együtt jár a kettő.

      Annak mérlegét, hogy ahogy írod, “maradhat-e” szerintem mindig az adja, hogy a hibáihoz, feladataihoz hogyan áll: dolgozik-e magán, fejlődik-e, vagy fájdalmas, önző, tudatlan félmegoldásokba nyomorodik, és közben szenved és szenvedtet.

      Legalábbis, hmm… ez a törekvés nálam. :)

  6. “Aki így viselkedik szakítás után, azzal eleve soha nem kellett volna együtt lenni.” – fészbukosan mondva: Nagyon igaz!!4

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: