Aktuális

Etikett, illem, udvariasság, lovagiasság: hogyan alakul mindez egy egyenlőbb világban?

Az etikett elsősorban a kor-rang-nem bermuda-háromszöge köré épülő rítusokról szól, de persze a kontextus is rengeteget számít. Természetesen az én illemtudásomat is kultúra alakította, amelyben felnőttem, de mostanában gyakran kapom azon magam, hogy a kor-rang-nem hármas egyre kevésbé játszik szerepet a tudatos döntéseimben ezen a téren. Hiszek abban, hogy az alapvető udvariasság, figyelmesség és kedvesség bárkinek és mindenkinek jár, de ettől még a régi jól bevált panelek máig hatnak rám. Ez vajon kapaszkodót jelent, vagy inkább korlátot? És vajon hogyan változik mindez idővel, társadalmi szinten? Nézzük csak…

Mindenkivel, vagy szempontok alapján? - kép: shutterstock

Mindenkivel, vagy szempontok alapján? – kép: shutterstock

Az alapvető illemszabályokhoz tartom magamat. Ha új helyre megyek, egész mondatban, a napszaknak megfelelően köszönök, idegennek azt is szoktam mondani, hogy “üdvözlöm”, mert egyszerű, és szerintem kedves, pozitív. Ha megérkezem egy társaságba, ahol számomra ismeretlen emberek is vannak, én nyújtom a kezemet elsőként bemutatkozáskor, ha más érkezik, felállok, hogy köszöntsem. Búcsúzáskor ugyanígy. Baráti társaságban, laza közegben az adott csapat szokásaihoz alkalmazkodom: van, ahol két puszi, máshol három, és van, ahol ölelés a megszokott rítus, de előfordul, hogy semmi ilyesmi nincs, csak egy gyors főhajtás, biccentés. Ügyelek arra, hogy tartsam magam a szokásokhoz, de azért nem túl mereven. Az ilyesmit, azt hiszem ösztönösen átveszi az ember, ahogyan az adott közeg beszédstílusát és jellemző szófordulatait is. (Én az ilyesmire különösen érzékeny vagyok, amerikai ösztöndíjas diákként három hétig új-zélandiakkal voltam összezárva, és már az ötödik napon úgy beszéltem, mint ők, rémes volt. Persze a steril, diftongusnélküli kelet-európai angolt is ugyanilyen könnyen átveszem, és egy müncheni fesztivál után pedig napokig erős bajor dialektussal beszéltem a németet.) (A legszörnyűbb pedig az, hogy a kollégákkal napi szinten használtuk – nem kis iróniával – hét éven át a “köszcsit” és a “szivcsit”, és ez sajnos máig elő-előbukkan belőlem más közegben is, ahol pedig nem kéne…) Fontos, hogy igyekszem olyan nyelven beszélni mindig, amit mindenki ért a társaságban, ha ez nem megoldható, folyamatosan fordítok idegenajkú vendégemnek.

A liftes köszönés rejtélye
Miért van az, hogy számos cégnél tapasztalom: a liftbe lépve nem köszön egyik fél sem a különböző divízióknál, de egy helyen dolgozók közül, a liftből kilépve azonban mindenki. Mi okozza a különbséget? Egyáltalán: más területeken is dívik a jelenség?

Idegen, formális közegben a férfinak én ajánlom fel a tegeződést, de idősebb női beszélgetőpartner esetén megvárom, hogy ő tegye. A rangot viszont már nem igazán veszem figyelembe, a kontextust inkább: a banki alkalmazottal ugyanúgy nem tegeződöm élből, ahogyan egy világcég vezérigazgatójával sem. (Ez anyámék idejében elképzelhetetlen lett volna, nagynéném a jószomszédi viszony ellenére negyven éven át magázódott a szemközti ház lakójával, mert volt köztük vagy másfél évtizednyi különbség a stúdiumok terén. Ez az én generációmnál már ismeretlen, a kontextus dönt, nem a rang.) Más a helyzet, ha szakmabeliekről van szó, és a megszokott kommunikációs panelek felülírják az etikettet: kreatív területen általában mindenki tegeződik; azt hiszem, egész életemben csak Havas Henriket, Fiala Jánost és Vitray Tamást nem tegeztem le élből a kollégának nevezhető szaktekintélyek közül. Mindenkivel arról beszélgetek, amiről lehet (nagy előny, hogy szinte minden érdekel – valamilyen szinten), bizalmi nexus híján nem kérdezek rá intim, személyes dolgokra, még a közeli barátoknál is tapintatosan igyekszem felmérni, időszerű-e épp az adott téma.

Társaságban pötyögni a kütyükön nem szoktam, telefonálni kulturáltan igyekszem, kilenc és tizenkilenc, de inkább tizennyolc óra között (kivéve a bensőséges kapcsolatokat, nyilván). Hibám, hogy ritkán hívom vissza azokat, akik kerestek. Majd csörög újra, ha fontos, nem? Nem mintha lusta volnék (meg az előfizetésem is korlátlan), csak hajlamos vagyok megfeledkezni az ilyesmiről, mert utálom a telefont hivatalos ügyek megbeszélésére használni, ezért folyton halogatok. A szó elszáll, az írás megmarad: kisebb az esély a félreértésekre, rögzítve van minden részlet, és bármikor elő lehet keresni, hivatkozni tudunk rá. Mindkét felet védi, és ráadásul praktikusabb is, bárhonnan, bármikor tudsz reagálni egy mailre, míg a telefonhoz egy időben, egy helyen kell épp diskurzusképesnek lenni, és kiszűrni minden háttérzajt. A mailkultúrám rendezett, a tárgyaim relevánsak és informatívak, nem cc-zek nyomásgyakorlás céljából a vállalati kultúrában fölöttem állókat, nem hagyok ki senki fontosat  listából. Csoportos infóterjesztéskor kínosan ügyelve a titkos másolatot használom, de őszintén szólva aljas módon visszaélek azzal, ha valaki elbassza, és elmentem magamnak a véletlenül nyilvánossá tett titkos címjegyzéket, mert sose lehet tudni, mikor lesz szükségem rá vis maior helyzetben. (Még nem volt.) Bárhol is járok az internet nyilvános bugyraiban, csak olyasmit írok le, amit arccal és névvel is vállalok, és ezt fontosnak tartom. Nem feltétlenül magát a vállalást (vannak olyan olyan helyzetek, amikor a munka, a családi helyzet nem engedi az önfeltárást), de magát a szándékot mögötte.

Kaja-etikett. Késsel-villával szoktam általában, kivéve fastfood meg fingerfood, ugye, és sok desszert. Szalvéta nélkül nem tudom elképzelni az étkezést, de a nyugati kendőkultúra az ölbe ejtve valamiért idegen számomra. Az italozáshoz a megfelelő poharakat használom, egy szép borospohár-készlet életminőség-különbség, ebben hiszek (nem mindig fogom a talpánál viszont, ami bizonyára proli szokás, de ez van). Informális, kirándulós, koncertezős és sámánkodós közegben nem urizálok, odanyújtom a butykost, és bátran iszom más után is, nem csak pálinkát, hanem akár teát is, ami épp van. Ettől sokan undorodnak, de hát okkal teremtette meg az Isten a Zoviraxot, a leghalványabb gyanú esetén azonnal be kell vetni, és nem lesz látható baj. Utálom, ha pöfékelnek, miközben eszem, de az udvarias érdeklődést ezügyben méltányolom, és hagyom, hogy a láncdohányos elszívja a cigijét, amikor még nem csúszott le a torkomon az utolsó falat.

A férfias lovagiasságra épülő etikettet szokásból fogadom, ha van, de nem várom el. Kedves gesztusnak tartom, ha előre engednek belépéskor, kihúzzák elém a széket, illetve kinyitják nekem a kocsiajtót, de nem vonok le messzemenő következtetéseket, ha nem így történik. Számomra ezek hasonló szokások, mint a fentiek, míg közben persze érzékelem, hogy bizonyos iskolák szerint ezek a gesztusok is az ún. jóindulatú szexizmus alapkövei, és valószínűleg igazuk is van. Ezzel a fajta “lovagiassággal” az a baj, mondják, hogy a férfi és a nő közötti hatalmi különbségre épül, gyengeként és törékenyként ábrázolja a nőt, és ez az attitűd visszaélések termékeny táptalaja lehet. Önmagában véve nem értékelem negatívként ezeket az apró udvariassági gesztusokat, de ha objektíve ezek hiánya az, ami tisztább helyzetet teremt, örömmel lemondok róluk. A randikon a-férfi-fizet-alapból-és-mindig dolgot viszont károsnak és igazságtalannak tartom (akár ismerkedési fázis, akár párkapcsolat), ezért ott egyfajta kölcsönösségre törekedtem mindig is: néha ő, néha én, néha felesben, mikor hogy, kontextustól függően. Ettől még persze meghat és örömmel tölt el, ha a másik fontosnak érzi, hogy kedveskedjen, megajándékozzon, és hálásan elfogadom. Csak éppen ez nem elvárás, és főleg nem azért van, mert ő a férfi, tehát ez a dolga, kötelessége. És néha én is szeretnék ugyanígy kedveskedni, gondoskodni, ami teljesen érthető szerintem, ha kedveled, szereted a másikat.

Az érzékeny hatalmi viszonyokat nem érintő, logikus etikett-szabályokat nem tartom ördögtől való dolognak, sőt. Adnak egyfajta kapaszkodót, rendszert az életben, ami jól jön, ha sokféle különböző ember közt mozogsz, rengeteg más és más közegben. Az alapvető udvariasság tiszteletet jelez, türelmet, odafordulást, alázatot, figyelmességet – feltéve, ha tartalommal bír, nem csupán üres gesztusokra, pókhálós és értelmetlen szokásokra épül. A jövő célja valószínűleg az lehet, hogy az erősen kor-rang-nem-fókuszú – tehát hierarchikus – protokolláris elemek minél inkább a háttérbe szoruljanak, majd eltűnjenek, egy egyenlőségre törekvő, egyenlőbbé váló társadalomban. Ahogyan a svéd nyelvből is eltűnt a magázódás (a 70-es években kiadott svéd nyelvkönyvemben még tanítják), és ma már a miniszterelnököt sem gáz letegezni, idővel talán mindenki megérti: udvariasak, tapintatosak és kedvesek mindenkivel és bárkivel lehetünk – és legyünk is -, nem csupán bizonyos kétes szabályok és árnyalt érdekrendszerek mentén a kor-rang-nem bermuda-háromszögében…

Reklámok
Eszter névjegye (861 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

18 hozzászólás Etikett, illem, udvariasság, lovagiasság: hogyan alakul mindez egy egyenlőbb világban? bejegyzéshez

  1. Nálunk előző melóhelyen volt személylift, kulcsos, a teherliftben sem gyakran találkoztam senkivel :)
    Én attól borulok ki, hogy pl. jön az ügyfél, a pasi tuti magáz, a nő letegez, ha középkorúak, de ha visszategezem akkor meghökken. Pedig én sem 16 éves vagyok, mit tegez akkor? A korombeli pasiknak fogalma sincs, hogy mit köszönjön, belép, de én köszönök, mert látom, hogy torkán akad a szó, na ennyire vagyunk elveszve köszönésügyben. A postán, bankban is letegeznek, de azért a moziban a jegyszedő meg a futár miért magáz? Jó lenne valami általános szabály.
    Telefonálni én szeretek, ha gyorsan ügyet kell intézni, az a leghatékonyabb, mit pötyögjek, ha a másik azonnal elérhető?
    Étellel ugyanígy vagyok, csak ne kelljen pukkadásig ennem magam elvárás miatt, mert azt utálom.
    Nem is az egyenlőséggel vagy az udvariassággal van probléma, hanem a szabályok hiányával. Nincs mihez igazodni.

    • Na igen, ezt ismerem. Nálunk a munkafronton általában az idegenek is tegeződnek, ami nagy könnyebbség, de van, amikor ez nehéz, mert jóval idősebb szaktekintélyről van szó. Tényleg, ez épp olyan szokatlan tud lenni, mint amikor az általános iskolai tanárokkal és a gyerekkori barátok szüleivel összetegeződünk, és harmincasként is meg kell szokni, hogy a tízéves korban használt “csókolom” már necc (mondjuk, a maga idejében is az volt). :D

      • Én a köszönésekkel a mai napig hadilábon állok. Vannak szituációk, amikor nehéz eldönteni, hogy kinek és hogyan köszönjek. Pl. A szomszéd bácsit, gyerekkorom óta ismerem, nyilván gyerekkoromban mindig “csókolomot” köszöntem neki, de időközben felnőttem és a csókolom, elég gázul hangzik egy felnőtt szájából. Viszont a szomszédom esetében a “jó napot” is necces, mert valahol olyan távolságtartó, hivatalos jellege van, a kapcsolatunk azonban nem ilyen merev.
        És ott vannak a volt (középiskolai) tanáraim… Pár évvel az érettségi után valahogy más szemmel nézel a volt tanáraidra (itt most nem az olyan őskövületekre gondolok, akik már kisded koromban is gyerekeket tanítottak). Egy idő után furán vette ki magát, hogy hatalmas jó napokat köszöntem neki, mert megszűnt köztünk a tanár-diák viszony és átment közeli ismerősbe (merthogy jó haverságban volt apukámmal). Éreztem, hogy neki is kellemetlen amikor találkozunk és ráköszönök. Azt gondolom, hogy mint volt tanáromnak, neki kellett volna felvetni a tegeződés lehetőségét, amit később fel is ajánlott, de addig a pontig nagyon zavarba ejtőek voltak a találkozásaink, mindketten csak feszengtünk az adott helyzetben.

  2. “jóindulatú szexizmus alapkövei, és valószínűleg igazuk is van”
    Hát ugye az ingyenbelépés ehhez képest nem lényegi, hanem fokozati különbség. Szerintem.

    • Igen, mert hiába kedves a felszínen, a mögötte lévő hatalmi berögződés és szándék nem mindig annyira szép és jó. Ha a személynek, a helyzetnek szól, az szép, de ha a kornak-rangnak-nemnek, az mindig kicsit visszás… De megszoktuk, és még élnek ezek. De tényleg, élnek?

      • veragelencser // január 16, 2016 - 23:07 // Válasz

        Igen, bizony, hogy élnek! Főleg az idősebb generáció tagjai közül.
        Ez szörnyű, de középkorú nőként azt látom, hogy az idősebb generáció nem adja meg a fiatalabbnak a tiszteletet.
        Komolyan – a korombeliek, vagy attól fiatalabbak sokkal udvariasabbak, igaz, a maguk módján.
        (Pl ugyan tegeznek, de nem azért, hogy megbántsanak vele.)

  3. veragelencser // január 16, 2016 - 23:32 // Válasz

    Nos, boldogult nagymamám azt mondta, hogy mindenkit illik előreengedni, aki nálad fizikailag gyengébb. (Nem férfi-nő kontextus, vagy ilyesmi, az azért alakult ki, mert a férfiak fizikailag erősebbek a nőknél.)
    Tehát – ha egy terhes nő mögötted áll a sorban a patikában, előreengeded.
    Ez alól van kivétel természetesen, pl sietsz valahová, nem adod át a helyed, mert fáj a lábad, stb.

    Viszont mindenkinek belépés pillanatában köszönsz, mert hiába zöldséges az istenadta, akkor is emberi lény. És emberi lények köszönéssel nyitnak kommunikációs csatornát. :D

    • Igen, meg az aktuális körülmények mindent felülírnak, pl. betegség, gyengeség esetén. Érdekes volna egy rövidebb, informatív összegzést hallani/olvasni arról, melyik klasszikus európai etikett-szabály hogyan alakult ki, honnan ered, stb.

  4. fenchurch68 // január 17, 2016 - 10:46 // Válasz

    Ha az ember elsajátított egy szabályrendszert, utána sokkal lazábban tudja átlépni, ha látja, hogy arra van szükség.

    Mikor a kölyköket kezdtük szocializálni, rögtön a napszaknak megfelelő köszönésre szoktattuk őket, és idősebb rokonok ezen néha fennakadtak, mert “olyan disszonáns egy kétéves szájából azt hallani, hogy jó napot kívánok”. De mind megértették az érvünket, hogy lányok az istenadták, és milyen kínos lehet mondjuk egy harminc-negyven éves férfinak, ha egy tizenéves kislány (aki a mai öltözködés-sminkszokások alapján lehet tizenkettőtől huszonötig akármennyi…) hangos csókolommal köszön :) Ennek már kamaszkorukban beérett a gyümölcse, nem kellett motyogva tétovázni, vagy inkább nem köszönni, mert nem tudják, mit is.)
    Asztali viselkedéssel és lassan elavuló illemszabályokkal kapcsolatban meg úgy voltam, hogy ha a gyerek megtanul késsel-villával enni, tudja milyen, és mire való a halkés stb., akkor sokkal nagyobb belső biztonsággal tudja majd átugrani a szabályokat, és lazára venni a figurát, mintha sose hallott volna ezekről.
    (Új lakóhelyemen halálra idegesít, mikor az én korosztályom – 45-50 – és ettől lefelé az ismeretleneknek, mondjuk túrázás közben szembejövőknek, vagy egy üzletbe belépve úgy köszön, hogy “heló”. De komolyan, meglett korombéli matrónák is teljesen természetesen. Úgyhogy próbálok mindig előre köszönni jól artikulált “Jó napot kívánok”-kal :) )

    • Ez a “csókolom” mindennek a rákfenéje, rettenetesen utálatos dolog. Érthetetlen, miért nevelték ezt belénk, de olyan ösztönös, hogy ha általános iskolai tanár urat látok, észen kell lenni, ne jöjjön elő a régi rutin. XD Jól teszitek, hogy kihagyjátok a kölkök szocializációjából.

    • “…milyen kínos lehet mondjuk egy harminc-negyven éves férfinak, ha egy tizenéves kislány…”
      Erre szoktam én oktató célzattal és faarccal visszakérdezni:
      Mit csókolna kisasszony?
      A reakció általában a fagyás és az elvörösödés váltakozó csöndes állapota, mert a “Csókolom!” elől lekopott a “Kezit”/”Kezét” és e kettő kombinációja általános volt a két világháború között ha “alacsonyabb rangú” férfi köszönt “magasabb rangú” nőnek, csakhogy ma kinőttünk már a méltóságos/tekintetes/nemzetes/stb. úr/asszony tekintélyelvű fasisztoid rendszerből…remélem.

      • Szerintem “oktató célzattal” zavarba hozni valakit sokkal nagyobb vétség az udvariasság ellen, mint csókolommal köszönni jó napot helyett.

        • I’m not a very nice person.

        • De csak azért, mert a gyerek tehet róla, hogy hülyeségre nevelték. Én se bántanám érte szegényt, a felnőttet azért kicsit. :)

          • 1. Szerintem kimaradt egy “nem”

            2. gyerekeknek én is szépen elmagyarázom, de egy tinédzser már nem gyerek, és egy Csernus-féle sokkterápia sokkal hatékonyabb, mint szájba rágni 666-szor.
            3. Nyilvánvaló, hogy annyi jóérzés bennem is van, hogy nem mások előtt szégyenítem meg, kivéve, ha kórusba csinálják a marhaságot, de az úgy más…
            4. I’m really not a very nice person! (amit mindjárt meg is fogsz tapasztalni… ;) )

  5. “A liftes köszönés rejtélye”
    Itt csak részinformációim vannak, de szerintem van van valami köze ahhoz, hogy az USA-ban nem köszönnek a liftben, Európában meg igen,és ez a két szokás így kombinálódhatott a multiknál, de ez csak tipp.

    Mint majd’ 10 éve gyakorló újságíró kérlek arra adj magyarázatot, hogy a legkisebb zugügyvéd miért mindig dr. a TV-ben, újságban, míg egy 30 éves gyakorlattal rendelkező osztályvezető főorvos gyakorlatilag sohasem…(vsz. nem úgy mutatkozik be, hogy ne nyomasszon a doktori címével, de akkor is hivatalosan a neve része és a hiteles tájékoztatás jegyében…)

    Férfi-női etikettben én azt az újraértelmezésen döbbentem le, amikor ha hozod a (általam) kötelező udvariasságot, azt a 30 alatti nők egy jelentős része kezdeményezésnek veszi, és úgy próbál visszajelezni, hogy ha elutasítja, akkor engem is (pedig nem is próbálkoztam…), ha fogadja akkor azt várja hogy “tovább lépjek eggyel” ami eléggé nyomasztó/fárasztó tud lenni.

    • Haha, én ezeket a cím- és titulusvadászokat sosem értettem. De nekem is vannak ügyvéd osztálytársam, és mikor levizsgáztak, beírták a Facebookon a nevük elé, hogy “Dr.”, bakker. Olyan is volt, aki nem titulusként, hanem vezetéknévként, az külön röhejes volt. Aztán hála az égnek fél- egy éven belül mind levette, mert rájöttek, hogy ez túmaccs, és nem is csinálja senki.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: