Online vagy print? Ez itt a kérdés!

Több levelet is kapok a média működésével kapcsolatos kérdésekkel, ezért elhatároztam, hogy lépésről lépésre ezekre is reagálok, méghozzá részletesen. Azok közé a mázlisták közé tartozom, akik a nyomtatott lapok és az online sajtótermékek mindennapjait is látták már testközelből, ezért elsőként ezzel kezdek: mi a különbség a kettő között, miért más, miben “jobb” vagy “rosszabb” az egyik a másiknál? Nézzük csak…

Társasjáték vs. önállóság

A nyomtatott lap egy érzékeny és finom társasjáték: már a témával is általában a főszerkesztő keres meg a legtöbbször, vagy a szerkesztőséggel közösen találjátok ki az értekezleten. Egy lapszámnak koncepciója van, a rovatok és témák egymás viszonylatában adják azt, ami. Az anyagot elkészíted, gyakran egy fotóssal együtt, aztán átadod az olvasószerkesztőnek. Tőle a képszerkesztőhöz kerül az anyag, majd a tördelőszerkesztő következik. Látja az egészet a művészeti vezető, majd jóváhagyja azt a főszerkesztő-helyettes és a főszerkesztő, végül pedig a nyomda, majd a terjesztés következik. A szerkesztőség munkatársai összehangoltan dolgoznak, a lapzártához meg egymáshoz alkalmazkodva veszik ki a szabadságukat, a határidőket pedig nem árt komolyan venni.

Az online munka ehhez képest baromi nagy adag önállóságot ad. Kevés olyan projekten dolgoztam eddig, ahol a főszerkesztőnek előre listázni kellett a témákat, ha pedig önálló rovatod van, ott tulajdonképpen te vagy az atyaúristen. Igaz, segítséged sincs: te magad vagy a “képszerkesztő”, a lektor és a moderátor is, szükség esetén pedig fotósként és videósként is kell tevékenykedned (utóbbi keretében a riporteri és az operatőri munkát is volt már alkalmam tesztelni, nem bizonyultam az évezred zsenijének, de jó móka volt). Az online szöveggyáros olykor egy seggel három lovon ül, ami esetenként nagyon izgalmassá teszi a munkát. Személyiségfüggő, ki mit kezd ezzel a fajta szabadsággal, én speciel imádom, amikor – az adott keretek között, nyilván – önálló lehetek. És hát az van, hogy a tárgyi lehetőségek egyre jobbak: egy százasért már olyan kompakt fotóapparátot kapsz, amivel nemhogy nagy felbontású, print-kompatibilis fotót, de akár még HD-videót is csinálhatsz. A webkettő így gyakran egyszerű one-ma-show, és mint olyan, sikeres.

Statikus vs. dinamikus

A nyomtatott sajtótermék egy műalkotás: egy csapat összehangolt munkája alapján készül, a kezedbe veszed, örülsz neki. Szép, illatos, a fürdőkádba ülhetsz vele, lefűzheted, egy kortörténeti dokumentum (gyerekkoromban a papírgyűjtésekről mindig több újságot vittem haza, mint amennyit szállítottam – ebből azért már lehetett sejteni, hogy valami nem stimmel nálam), de tálcának vagy kukabélésnek sem utolsó. Ha hibát követtél el, hiába a helyreigazítás, az örökre megmarad az utókor számára mementóul.

Az online azért más: oké, egy jó portál is műalkotás a megfelelő arculati elemekkel és dizájnnal, de a lényeg épp az, hogy minden változik, legalábbis változhat. A szöveg, a multimédiás tartalom, de még a rovatstruktúra is sokszor (lásd aktuális címkék főoldali kiemelése). A konzervatívabb arcok gyakran szólnak be egy-egy sajtóhiba miatt, de ideje megérteni: egy percről percre közvetítésben nem fogsz tudni órákon keresztül egyetlen elgépelés vagy stilisztikai hiba nélkül dolgozni, bármilyen rutinos médiamunkás is vagy. Utólag viszont minden korrigálható, sőt: korrigálni is kell a pontatlanságokat. (Ó, god, Matifa már napokkal ezelőtt szólt, hogy a la dentét írtam al dente helyett a tésztás posztban, egészen megfeledkeztem róla, de majd most.)

A lapzárta vs. az elsőként megírt hír

Minden nyomtatott sajtóterméknél van lapzárta. Oké, a napilaposok egy külön állatfajta, teljesen extrém életstílussal (én még nem próbáltam soha), de még a hetilap is egy hektikus történet. A havi- kéthavi lapnál már kevésbé érzékeled a nyomást, de ott általában hosszabb, elemző anyagok (riportok, hírkommentárok) készülnek főként, a múlt hónap híreit nehéz volna pőrén eladni. Szerencsés dolog elsőként jutni az infóhoz, de mire az anyag az olvasóhoz kerül, az már kevés: a hírháttérnek is ott kell lennie. Miért történt, ki mit szól hozzá, hogy úgy történt, ahogy, és mi lesz ezután?

Az online esetében kétféleképpen szoktam fogalmazni, ha tanítok: egyrészt nincs lapzárta, másrészt viszont mindig lapzárta van. A nagyobb portáloknál rendszerint adott egy ügyeletes, és kénytelen vagy mindig rugalmas lenni, elvégre – ahogy mi mondtuk mindig – Britney Spears bármikor meghalhat. (Gábor Zsazsa viszont mindenkit túlél, pedig meggyőződésem, hogy sok szerkrendszerben van már időzítve a nekrológja.) Ennek van egy izgalmas bája: mindig nálad az eszköz, amin elsőként megírhatod, ha történt valami adott portál szempontjából fontos dolog, és néha egészen extrém helyszíneken – egy erdő közepén vagy egy teherautó platóján – alkotsz.

NEHÉZ ÜGY: Itt igazából egy kissé beteg versenyt is látunk, ami a minőség rovására megy: elsőként kell megírni, és/vagy a legütősebb címmel… és bár a hírháttér itt is fontos lenne, sokszor elmarad. Érthető, miért: ha egy 15 perc alatt megírt hír félmillió kattintást hozott, sokan nem szánnak egy-két, három-négy napot arra, hogy egy komplex sztori épüljön a hír köré, ami legfeljebb már csak pár tízezezer kattot termel ki, mert közben veszített frissességéből, relevanciájából az ügy (ráadásul lásuk be: a többség nem olvas hosszú szöveget, ha nem muszáj). Ez persze nem mindig a médiamunkás lustasága, gyakran kapacitás-probléma: ha a hírversenyben aktív vagy, nagyon kevés nagy szerkesztőség van ma Magyarországon, ahol emellett még időd marad lekövetni és utókövetni az anyagokat, ahogyan az tisztán szakmai alapokon elvárható volna.

A cím-kép-szöveg hármasa vs. a címadás művészete

A printben a cím, a kép, a szöveg triumvirátusa együtt, egyszerre hat. A korábban leírt, precízen összehangolt csapatjáték a garancia arra, hogy a végeredmény harmonikus, hatékony, megszólítja az olvasót, teljesíti feladatát. A jellegtelen, rossz cím itt nem feltétlenül öli meg az egész produkciót, mivel egy-egy kiemelés és az illusztráció még bőven eladhatja az anyagot. Mindig vicces, amikor kizárólag nyomtatott lapoknál dolgozó újságírók anyagait szerkesztem online FMCG-hírlevélbe: egy print szakmai lapban teljesen oké a kissé prózai “A szarvasmarha” cím, de egy online felületen, ahol csak a cím látszik elsőre, már ki kell derülnie, hogy mi történik azzal a szarvasmarhával ahhoz, hogy bárki is kattintson.

Hát igen, az online-ban minden a címnél kezdődik (rosszabb esetben ér is véget). Nagyon kell tudni címet adni. Úgy, ahogy azt az adott felület elvárja, és úgy, ahogyan az a Hírkeresőre, a társoldalak rss-feedjébe, a partner címlapdobozába, oldalsávjába kell (ez sokszor három különböző irányvonal). Ez egy nagyon finom, izgalmas játék: legyél informatív, játssz egy kicsit az aktuális kontextussal, de az sem jó, ha brutálisan átvered a szerencsétlen olvasót, mert különben felénk se néz többet. 2011-ben a Facebookon elpoénkodtunk egy kicsit ezzel, előkerestem a jegyzetet.

Majdnem-hírek a bulvárvilágból

Eljött az a pont, amikor punnyadnak a celebek, és csak pár lapos panel köszön vissza a címlapokon a majdnem-hírek és kérdőjelek világából:

– Sokk! A valóságshow-sztár öngyilkosságot kísérelt meg (a vietnámi Big Brother sztárja, 22 éve, óvodában)
– Sokkolóan megváltozott az egykori szexszimbólum (alulnézetben tokája van a nóném NDK sorozatsztárnak)
– Ledobta a textilt a teli idomú színésznő (persze bugyi és melltartó maradt rajta)
– Döbbenet! Zaklatták és megverték a népszerű műsorvezetőt (beszóltak Istenes Bencének a ZP-ben két sör után, majdnem ellökték)
– Megan Fox terhes? (nem, csak betolt három sajtburgert egymás után a strandon)
– Kiderült! Selena Gomez nem terhes (ki mondta, hogy az? Ja, hogy “Hollywoodban azt beszélik/egy bennfentes tudni véli”…)
– Robert Pattinson nem fél a meztelen jelenetektől? (who-the-fuck-cares? A hardcore Twlight-fanok már tudják, a többieknek meg mindegy…)
– Újra együtt a legendás sztárpár? (kérdőjel, mert már a lídből kiderül, h csak ugyanabban klubban buliztak… a kérdőjeles hírek mindig hírínséget sejtetnek)
– Lindsay Lohan ittasan akart autóba ülni/Paris Hilton házibuliján a rendőrség is feltűnt (ez hír?)
– Gábor Zsazsa már megírta a végrendeletét (nanebasszföltényleg?)
– Jennifer Aniston úgy érzi, ráér szülni 42 évesen (egy uncsibb People-interjú öt-hat bekezdéséről ínséges időkben sok bőr húzható le)
– Majdnem felrobbantotta gyerekét a felelőtlen anya (de csak majdnem… a majdnem-hírek a kérdőjeles híreknél is szörnyűbbek…)

…á, ez egy komplett bejegyzést megérdemelne, kezdenek jönni az ötletek, de… híreket kéne írnom! To be continued.

Kő, papír, olló vs. interaktív tartalmak

Ha túllátunk kicsit a címen ás a tartalmi kihívásokon, megállunk ott, hogy a print jó minőségű, nagy felbontású képben erős. Meg aztán abban, hogy ajándékot adjon: a felnőtteknek sorsjegyet, CD-t, DV-t, kupont, szemceruzát, a gyerekeknek játékot, rajongói mörcsöt, matricát és vízipisztolyt. Ajándék nélkül ma már nehéz eladni egy magazint, amikor az IM-nél és a BRAVO Girl-nél megszűnt az ajándék-funkció, egy éven belül megszűntek a lapok is: a kistinik különösen számítanak erre a fícsörre. (Nyilván nem ez okozta a bukást, de láthatóan szerepet játszott benne – vastagon.)

Játszani a hivatkozásokkal és a multimédiás tartalmakkal az online-ban kifejezetten jó móka. Videó, zene, linkek minden mennyiségben, galéria, és persze a csatolt felületek: a közösségi médiajelenlét, ami nélkül ma már nem száll ringbe termék. Érdekes megfigyelni, mi történik a z azonnali visszajelzés verbális birodalmában, a kommentek frontján: sokan nem engednek kommentelni a sok zaj és jogi felelősség miatt, mások a Facebookra helyezik a kommentszekciót az átláthatóság és az ellenőrizhetőség jegyében (és mert ez nagyobb organikus forgalmat hoz), és egyre többen törekszenek minőségi kommentfelület kialakítására (legutóbb pl. a 444 vezette be a rendszert, ami a trollok szerint a szólásszabadság korlátozása, holott nyilvánvalóan nem az: bárki mondhat, amit akar, de az én felületemen én határozom meg, ahogyan otthon is nyugodtan a kanapéra rókázhatsz, de nálam inkább ne tedd, ha maradni akarsz).

Szűrt feedback vs. azonnali, részletes visszajelzés

A printnél nincs igazán visszajelzés: kaphatsz pár olvasói levelet, de általában csak a hónap végén derül ki, mit hozott a konyhára az adott lapszám. Ez persze hasznos irányjelző (elemzik is természetesen a szerkesztőségek… és főként a sales-esek), de teljesen pontosan soha nem tudod, hogy mi mozgatta meg a legjobban a népeket az újságban. A jó címlap sok mindent eldönt, de az sem kizárt, hogy az ajándék – a melléklet – miatt vették meg a többen az adott lapszámot. Vannak szezonális sikerek is: a tinilapok között például volt olyan, ami gyengén muzsikált egész évben, de a vakáció idején vitték a kölkök, mint a cukrot. Kemény menet, hogy 100 százalékos infód szinte sosincs az eredmények mögötti mozgatórúgókról, és az olvasói visszajelzések is csak szűrten és késve jutnak el a szerkesztőséghez.

Az egyik legnagyobb előnye az online-nak az azonnali, precíz visszajelzés minden téren. Nem csak azt tudod, hogy az olvasók mit olvastak, meddig maradtak és mit szóltak az anyaghoz, de még az is kiderül, hogy kik olvasnak, honnan jönnek, hova mennek. Mindent tudsz, és azonnal, így – szükség esetén – rögtön tudsz reagálni is, ami hatalmas lépéselőny. Rutinos arcként már tudod, melyik terméknél mikor, milyen idősávban, milyen típusú tartalmat érdemes publikálni, és az élesítés utáni percek aktivitásából precízen be tudod jósolni az anyag sikerét. Itt könnyű elmenni a kurvulás irányába, de a hosszútávú sikerhez a lájkvadászat mellett az összetettebb anyagokra is szükség van.

Szóval, nincs válasz arra, hogy melyik a “jobb”, melyik a “rosszabb”, karaktertől és kontextustól függ az egész. Hozzám az online világ áll közelebb, de nyomtatott lapban publikálni is szeretek. Ugyanez a helyzet akkor is, ha olvasó vagyok: mindkettővel élek, a print hiányozna, ha nem lenne, de online nélkül meg nem igazán lehet már élni….