Aktuális

Szabad(os) szex és család: egy pár centis húsdarabért, ami máshol van, miért kéne óriási balhét csinálni?

A család idejét múlt, nem működik, halott, helyét “tágabb baráti és értékközösségnek kellene átvennie”, mondja Puzsér Róbert és Bihari Viku a Feldmár Intézet “Nő és Férfi, avagy széthullott nemi szerepek a XXI. században” című rendezvényének keretén belül. Aztán az is kiderül, miért: mert “a férfi élőhelye a sokkal szabadabb „mezsgye”, míg a nőé a „tűz”, ebből pedig az következik, hogy a férfinek természetszerűleg több szabadságra van szüksége, mint a nőnek”, mondja Róbert. „Egy pár centis húsdarabért, ami máshol van, miért kéne óriási balhét csinálni, és ugyan miért lenne probléma, ha ezért a párunk egy picit mosolygósabban jön haza?”- fogalmaz Viku. Nézzük csak…

A mindent a biológiára fogó, princípiumvezérelt gondolkozásmódot lassan felváltja a társadalmi nem megértése, és az egyéni különbségek realitásának elfogadása

A pszichológiában és a szociológiában most jutunk el lassan ahhoz a paradigmaváltáshoz, ami a régi princípium-központú gondolkozásmódot már nem érzi pontosnak, relevánsnak, humánusnak. Azért nem, mert a princípium korlátozó és kényszerítő jellegű (“csak egyféleképpen lehet, az a norma”, holott sokféle ember és emberi út létezik), továbbá nem veszi figyelembe azt, hogy a nemünk szerinti megnyilvánulásainknak csak egy része biológiai alapú, a nagyobb része bizony társadalmi konstrukció. Ez az oka annak, hogy a különböző társadalmakban – más korokban, a világ más és más részein – más és más szerep jutott a nőknek, noha elsődleges és másodlagos nemi jellegeik – tehát biológiai jellemzőik – nem tértek el jelentősen egymástól.  Egy matriarchális társadalomban magyarázhatnád, hogy a férfi a fej, a nő a nyak, meg szabad mezsgye és tűz, kiröhögnének.

Ha a társadalom által konstruált aktuális szerepet félre is tesszük, maga a sokszor elővett biológia azt mutatja, hogy eléggé sokféle férfi és nő létezik: nagyjából annyiféle, ahány férfi és nő a világon él. Persze nagyon nehéz a társadalom elvárásaitól függetleníteni, hiszen egész kicsi gyerekkorunktól az ennek megfelelő megnyilvánulásainkat jutalmazzák (a kislány erénye a szépség, a kisfiúé a csibészség), és az ezzel szembemenő reakcióinkat pedig szankcionálják (a kislány nem rendetlenkedik, a kisfiú nem sír), így sokszor magunk sem tudjuk, mi történne, ha nem volna ott ösztöneinkben zsigeri szinten a megfelelés vágya, az igény, hogy szűkebb-tágabb közösségünk elismert és népszerű tagjaivá váljunk.

Amikor olyan “evolúciós princípiumokról” beszélünk, mint “a nő számára a birtoklás vágya, az elhagyatottságtól való félelem és a férfi számára az, hogy elszórja a magvait”, megfeledkezünk arról, hogy génjeink átörökítésének vágya olyasfajta igény, ami a férfiben és a nőben azonos mértékben megvan, magasan felülírja viszont egy individualista társadalomban az egyén személyes vágya: az, hogy akar-e gyereket, és mennyit akar, kitől akar, mikor akar, ha akar. Az, hogy a házasságok kizárólagosságon (hűségen) alapuljanak, patriarchális társadalmi konstrukció: mivel az apa soha nem volt biztos, a férfiak célja az volt, hogy garantálják, hogy asszonyuk csak velük hál, így tőlük, nekik szül utódot, vagyis a vagyon egy kézben marad. A matriarchális társadalmak többsége érdekes módon nem volt monogám: mindegy, ki volt az apa, hiszen az anya nevét, vagyonát, státuszát örökölte, az anya pedig mindig biztos volt.

Ha tehát félretesszük a társadalmi konstrukciót, kiderül, hogy nem kevés nő vágyik titokban poligám* kapcsolatra, ahogyan szép számmal akadnak férfiak is, akik nem kényszerből monogámok, hanem egyszerűen nincs igényük több partnerre. Én mindkét esetre ismerek példákat szép számmal, de bizonyára mindannyian így vagyunk ezzel. Puzsér Róbertnek és Bihari Vikunak igaza van abban, hogy végre kimondják: nem minden kapcsolat kell, hogy szükségszerűen monogám legyen. A család definíciója kétségkívül átalakult, kiszélesedett: már nem csak egy férfi, egy nő és X gyerek tartozik bele, hanem léteznek azonos nemű párok és nem-monogám konstrukciók is, és ez így van rendjén. Az erre való igény az emberiség fennállása óta folyamatosan megvolt, csak nem mindig létezett olyan társadalmi közeg, amely lehetőséget adott volna a megteremtésükre, szabad megélésükre.

A család fogalma kibővül: a poligám kapcsolat lehet bensőséges, a hazugságra/méltatlan mismásra épülő viszont aligha

És itt el is érkeztünk a Feldmár Intézet “Nő és Férfi, avagy széthullott nemi szerepek a XXI. században” című rendezvényének kulcsgondolatához: ahhoz, hogy hagyjuk már ezt az ósdi hűség-izét (“a hűség a legkegyetlenebb béklyó”, énekli a kormány családeszményének legfőbb trubadúrja is), és éljünk végre szabadságban. Lehetőleg a férfi számára szabadabban, nyilván. De hogy is van ez?

Szerintem úgy, hogy a szabadság akkor szabadság, ha a kapcsolat minden felnőtt szereplőjét ugyanazok a jogok és lehetőségek illetik. (A “lehetőségek” itt fontos kitétel, hiszen hiába van “jogom” félmeztelen masszőrfiúkkal hetyegni bármikor, ha az otthoni munka és a gyereknevelés körüli feladatok 80-100 százaléka rám hárul, tehát nemhogy hetyegni nem lesz kedvem, de alvás helyett ülni se, ha szabadidőm támad nagy ritkán. Itt téved Puzsér azzal kapcsolatban, hogy “fel vannak szabadulva a nők”.) A biológia csak egy dolog, a társadalmi elvárások erősebbek, és az egyéni eltérések túl sokszínűek ahhoz, hogy pusztán a nemi szervek, kromoszómák és hormonok összjátéka alapján racionálisan dönthessünk arról, ki mit akarhat, mire vágyhat egyáltalán.

A következő fontos összetevő a szabadság felé vezető úton az őszinteség, ami a bensőséges párkapcsolat alapfeltétele, és amiből a legmélyebb, legszemélyesebb bizalom is táplálkozik. Egy poli’ kapcsolatnak lehet mindez a jellemzője, de egy hazugságra, elhallgatásra, méltatlan kompromisszumra épülő, monogámnak nevezett kapcsolat sosem lehet ilyen. Egy egészséges nem-monogám kapcsolatnál nem az történik, hogy “szemet hunyok” a társam nagy étvágya, bocsánat: “szabad mezsgyéje” fölött (különösen akkor, ha közös házunk és gyerekünk van, mert akkor, ugye, annyira azért nem is ugrálhatok), hanem az van, hogy tudunk ezekről az igényekről, vágyakról, és nekünk is jogunkban áll – és lehetőségünk nyílik – ugyanezt az utat választani. Ez a korrekt, tiszta megoldás, nem a mismás, ami még akár egészségkárosító hatással is bírhat (nemi betegségek) a mit sem sejtő, ártatlan fél számára.

Mindig jót szoktam mosolyogni azon, amikor a szexet – pláne a sok különböző partnerrel való szexet – úgy írja le valaki, mint az evés, ivás, sőt, a kedvencem: a levegővétel alapvető szükségletét. Te jó ég, próbáld már ki, melyik nélkül bírod hosszabb ideig: ha addig nem veszel levegőt, amíg a következő aktust be nem fejezed, és ezt háromszor megismétled, igazad adok neked. A szex nem az evés-ivás-lélegzés szintje, egy életet le lehet élni szex nélkül, míg étel, ital, levegő nélkül már egészen más a helyzet. Hogy te személy szerint nem éreznéd túl jól magad cölibátusban, az más kérdés.

Mi a konklúzió? Nem arról van szó, hogy a családnak vége, hanem arról, hogy jelentése megváltozott, teljesebb lett, kibővült. Igen, ennek a változásnak a nem-monogám konstrukciók is a részei lehetnek: ezek azonban akkor működhetnek csak hosszútávon, ha minden résztvevőt hasonló jogok és lehetőségek illetnek, és nincs hazugság egyetlen szereplő felé sem. Ettől még azok, akik monogámiára vágynak, továbbra is maradhatnak monogámok akár életük végéig (én is ezt a vonalat képviselem amúgy).

Agyaltam, mondjam-e vagy sem, de…
Tőlem aztán baromira távol áll, hogy egy vita során a vitapartner személyét, életvezetését is képbe hozzam, pláne moralizáló jelleggel. Azt sem gondolom, hogy csak annak lehet véleménye, akinek személyes tapasztalata is van. Csak azért merem egyáltalán szóba hozni ezt a részletkérdést, mert mindkét szereplő rendszeresen ezzel turnézik, tehát nyilván szándékukban áll valamit kommunikálni ezzel: Vikunak saját állítása szerint még soha nem volt egyetlen párkapcsolata sem, Puzsér pedig nemrég vallotta be nyilvánosan, hogy “másfél-kétéves kapcsolatokkal váltotta aprópénzre a szerelmet“, mert sosem tudott megnyílni és elköteleződni, amit ma már bán. Nem tudjuk, hogy a felvázolt egyoldalúan nyitott kapcsolat mintája ezeket a (szerintük) problémás helyzeteket megoldaná-e, de én személy szerint erősen kétlem. Nem lesz több, hosszabb és pláne boldogabb kapcsolat azért, mert belenyugszunk abba, hogy titokban az a “pár centis húsdarab” máshol is jár…

*értsd: nem-monogám kapcsolatra. A poligám szót jobb híján használom, mint a monogámia ellentétét, gyűjtőnévként: ideértve a poliamóriát, de a szerelem, érzelmi töltet nélküli (alkalmi) szexuális kapcsolatokat is.

Reklámok
Eszter névjegye (853 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

84 hozzászólás Szabad(os) szex és család: egy pár centis húsdarabért, ami máshol van, miért kéne óriási balhét csinálni? bejegyzéshez

  1. Ajaj, hogy hangozhat el ennyi buta klisé, aminek csak az a lényege, hogy “hadd dughassak szabadon bárkit” és “legyen már végreeee pasim”.

  2. Szuper cikk, köszi! :)

    Annyit szeretnék hozzátenni, hogy az etikus nem-monogám kapcsolatokat manapság legtöbbször úgy hívják, hogy poliamória (és nem poligámia, ami történelmileg és a szó szoros értelmében többnejűséget jelent; ez ugyebár kizárja például a többférjűség esetét).

    A poliamoristák ma már Magyarországon is egy kis közösséget alkotnak, fb-oldaluk is van:
    https://www.facebook.com/Poliamoria-Magyarorsz%C3%A1g-434485196706148/?fref=ts

    Lesz nemsoká egy előadás is a témában Budapesten:
    http://lmbttortenetihonap.hu/program/szazadok-szerelmek-historiak-fejezetek-poliamoria-tortenetebol-dittera-balogh-andrea

    És például itt lehet olvasni a poliamória elméleti és gyakorlati alapjairól:
    https://theneverendingwords.wordpress.com/2015/04/21/etikus-e/

    Szóval ez a kapcsolati forma létezik, egyre többet lehet róla hallani és olvasni, és egyre több a pozitív példa működő, hosszútávú és boldog poliamorikus kapcsolatokról. :)

    • Jogos, csak tudtommal meg a poliamória – amór, ugye – szerelmet feltételez, és ez nem feltétlenül adott, sokszor csak alkalmi szex van a dolog mögött. A poligámia meg ugye házasságot feltételez, holott az sincs mindig, pláne nem három vagy több résztvevő között. Szóval tanácstalan vagyok, mi a helyes szó a többpartneres, nem feltétlenül házasságra épülő, de nem is feltétlenül szerelmen alapuló párkapcsolati formáknál. A poligámiát amúgy gyűjtőnévként használtam, jobb híján, mint a monogámia ellentétét, de lehet, hogy a nem-monogámia a pontosabb?

      • Hát amennyire én tudom, a poliamóriához lehet sorolni *minden* elképzelhető konfigurációt, ami több, mit két ember között konszenzusosan (!) létrejöhet. Azt is, ha egy mono-hetero pár úgy dönt, hogy kinyitja a kapcsolatát, azt is, ha négyen nevelnek együtt gyereket stb. Még szex sem feltétlen kell hozzá (hiszen vannak aszexuális emberek, számukra épp azért lehet vonzó a poliamória, mert anélkül léphetnek romantikus kapcsolatra a nem-aszexuális szerelmükkel, hogy senkinek az igényei nem szenvednek hiányt).

        De ha nem tetszik, hogy ez a gyűjtőkifejezés, akkor hallottam már használni a “párkapcsolati anarchiát” is a minden elképzelhető konfigurációra. Illetve használják még az “etikus nem-monogámia” kifejezést is a poliamória szinonimájaként. Csak mivel, mint említettem, immár létezik magyar poliamorikus közösség (1 vagy 2 éve alakult, asszem), akik ezt a szót használják magukra, talán érdemes tényleg ennél maradni. Meg persze mivel az angol nyelvű közösségek is a polyamory-t használják.

        A poliamória (mind a szóhasználat, mind az életforma/irányultság) egyébként néhány éve kezdett el széles(ebb) körben terjedni, főleg az internetes közösségek miatt. Ahogy 8 éve éltek a poli emberek, az nem biztos, hogy ma is igaz már, mivel ma sokkal könnyebb a hozzáférés bármilyen információhoz és poli társadalmi élethez (előadások, kerekasztal-beszélgetések, kirándulások, online-közösség, bulik…).

    • (Egyszer írtam cikket a témáról (poliamória) még vagy 8 éve, és akkor utána jártam, megkérdeztem pár embert, akik így élnek, és ők azt mesélték, hogy náluk mind a négyen kapcsolatban vannak, és szeretik egymást, egy családként, csapatként működnek, és felelősséget érezne egymás iránt. Szóval más ez, mint amikor egy kétszemélyes kapcsolat nyitottá válik, amire nem tudom, mi a jó szó, és van-e közös gyűjtőnév ezekre mind…)

      • Igen, én is úgy tudom hogy a poliamór kapcsolatoknál érzelmi töltet van, és nem feltétlen jelent ez szexuális és érzelmi nyitottságot a körön kívüliek számára, pláne hogy nagyon érzékeny és többszereplős rendszerről van szó ahol a kapcsolati egyensúly megingása boríthat mindent és mindenkit.

  3. venagancsos // február 2, 2016 - 22:47 // Válasz

    Na igen, nehezen tudok szabadulni a gondolattól, hogy túl tudnék-e lépni a két előadó életvitelén, ha amúgy nem ilyen elképesztően ósdi nézeteket vallanának.

    • Alapvetően tök ízléstelen dolog az életvitelt felhozni hiteltelenítő érvként ideológiai vitánál, de mivel épp ők azok, akik nyíltan és gyakran beszélnek a magánéletük kudarcairól és az ezzel kapcsolatos rossz érzéseikről, nehéz nem erre asszociálni, amikor hasonló unorthodox gondolatok látnak napvilágot a téma kapcsán.

  4. Igen, nincs jogom ítélkezni, mert ki vagyok én. De Viku, mondja meg a tutit Puzsérral karöltve? Akkor én meg írok egy könyvet a szerelem első látásra címmel, igaz, hogy még nem volt benne részem, de kérem, van véleményem.
    Puzsér – Viku csapatba már csak Orevecz Nóra hiányzik, aki meg azt magyarázná meg, hogy milyen nehéz a szakítás és a “10 gyanú, hogy poligám kapcsolatban él a pasid és hogyan lépj túl rajta” tanulmánnyal hozzájárulna az előtte felszólalók okosságához.

    • Hát Nóra meg azt állítja, még soha nem volt szerelmes. Pedig az azért egy olyan élmény, ami térdre kényszeríti az embert. Ott azért nincsenek nagyon teóriák és elvek. :D

      • Szerelmes én sem voltam még, de legalább az igény meg van rá (meg a józan ítélőképesség)!
        Oravecz óra meg töltsön ki egy Aspi tesztet! :)

        • Az igény megvan rá, és kurvajó, annyira röhögök! :)

          (Amúgy hé, a szerelem-érzet hiánya nem függ össze az aspisággal, szegény Semota sokat írt erről. Neki ugye a férje is aspi volt, és gyakran kapott témába vágó kérdéseket.)

          • Sajnos Semotát keveset olvastam.
            Mire rájöttem mi vagyok (egy szűk éve) és elkezdtem tudatosan keresni ő már..
            Meg persze aspiságból is tanulnom kell még. :)
            Én úgy írnám le ezt, hogy van egy ON-OFF érzelmi kapcsoló a fejedben, amit bármilyen gyerekkori érzelmi traumára kurva könnyen kikapcsolsz, de ezzel el is dobod a kapcsolót. Megkeresni évekig tarthat, ha nem keresed tudatosan, akkor meg esetleg soha… :(
            És akkor 20-25 évet, vagy egy egész életet leélsz így: :| = droidként.
            Az A+ olvasom, de ott sok a humán beállítottságú, ami nem gond, csak még tanulom hogyan szóljak hozzájuk, mert a reál-humán megoszlás/ellenérzés úgy vettem észre még erőteljesebb, és nem akarom elrontani.

            • ON-OFF: Adam Sandler: Távkapcs
              Úgy látszik, ez a “férfiszocializáció” része, csak AS-nél gyorsabban működik.

            • „Az A+ olvasom, de ott sok a humán beállítottságú, ami nem gond, csak még tanulom hogyan szóljak hozzájuk, mert a reál-humán megoszlás/ellenérzés úgy vettem észre még erőteljesebb, és nem akarom elrontani.” – Úgy, ahogy bárki mással beszélnél. Nem úgy vettem észre, hogy az Asperger Plusz blogon komolyabb törésvonalat jelentene a humán-reál beállítottság kérdése.

              • “Úgy, ahogy bárki mással beszélnél.”
                Ez azért nem ilyen egyszerű. Azt, hogy az NT-k többsége hülyének néz, azt megszoktam. De ha egy olyan közösséggel nem tudnám megértetni magam amelybe tartozni is szeretnék (és igazából ez az első ilyen) akkor az komoly törést jelentene nálam. Olyan izgulás ez, mint amikor a számodra szexuálisan nagyon vonzó nőt/férfit/egyebet nehezen szólítod meg, míg egy nem vonzót meg simán megszólítasz. (Eszter, ezt ne vedd magadra!)
                Amúgy ezt a mondatot vehetem meghívónak a A.hu fórumra? Ha igen, élek majd vele, de előbb megcsinálom a saját kis védett blogomat, csak alig van rá időm…
                “Nem úgy vettem észre, hogy az Asperger Plusz blogon komolyabb törésvonalat jelentene a humán-reál beállítottság kérdése.”
                Félreérthetően és pontatlanul fogalmaztam.
                Diszgráfiával nem mindig azt írod le amit akarsz…ettől még én vagyok néha sötét.
                Az aspikkal/autistákkal nem tapasztaltam átugorhatatlan kommunikációs akadályt, van viszont az [általam önkényesen(?) odasorolt] autisztikusoknak egy csoportja amely olyan, mintha a neurodiverzitási tengelynek a másik oldali szélsősége lenne (objektív racionalitás helyett szubjektív irracionalitás, rossz szociális készségek helyett kiemelkedő, és ez utóbbi miatt jobban be is olvadnak), de nem tekintik sem magukat, sem a mai tudomány AS-osnak őket, pedig sok esetben vérségi kapcsolatban vannak velünk. Konkrétan úgy hívjuk anya. (“Irodalmi” példa vizesnyolcas mami, de az “Alfréd után” anyakaraktere is ilyen…meg az enyém is, és kíváncsi vagyok, hogy hány aspi/autista anyukája, vagy éppen apukája ilyen)
                Na velük gyakorlatilag lehetetlen szót érteni (legalábbis nekem). Nem tudom hány ilyen hozzátartozó van a A.hu fórumon, de az biztos, hogy kölcsönösen agyfaszt kapunk egymástól az ilyen típusú emberekkel. Volt néhány kommunikációs próbálkozásom más blogokon, amiket ilyen illetők írtak, de mind sorra kudarcot vallott.
                Egyébként a mindenrelativ-ot is átolvastam, nagyon tetszik. A történelem és a nyelvészet egy része meg lassan hullik a viselkedésgenetikába és a neurológiába, úgyhogy nem is annyira humán.
                Humánnak én Kukorellyt tartom, meg György Pétert. Irtóznak is a biológiától rendesen!

                • „Amúgy ezt a mondatot vehetem meghívónak a A.hu fórumra?” – én végig azt hittem, hogy az Asperger Plusz blogról van szó, mert A+-t írtál.

                  A fórumon én jelenleg nem vagyok aktív. Ha van kedved hozzá, regisztrálhatsz, ugyanúgy, mint bárki más. Nem kell meghívó ahhoz, hogy csatlakozhass.

                  „Az aspikkal/autistákkal nem tapasztaltam átugorhatatlan kommunikációs akadályt, van viszont az [általam önkényesen(?) odasorolt] autisztikusoknak egy csoportja amely olyan, mintha a neurodiverzitási tengelynek a másik oldali szélsősége lenne” – elég sok neurotipikus szülővel volt alkalmam már beszélni, és nem egy konfliktus is származott abból, hogy egyes szülők valóban nem veszik tudomásul, ha sértőt mondanak ránk. Ugyanakkor az, hogy képesek-e a saját, esetleg lenéző magatartásukra reflektálni, egyáltalán nem a képességprofiljuktól függ. A fórumon általában olyan szülők maradnak huzamosabb ideig, akik tudomásul veszik, ha valami sértőt mondtak, és felháborodás helyett be tudják ismerni, hogy rosszul fogalmaztak és elnézést tudnak kérni.

                  • “én végig azt hittem, hogy az Asperger Plusz blogról van szó, mert A+-t írtál.”
                    Arról is, bocs, hogy csapongok. Volt egy Korszakovos időszakom, azóta néha inkoherens vagyok. Tudom, hogy nem kell meghívó, ez amolyan nyelvi poén volt. Nemvolt elég jó. ;)
                    “Ugyanakkor az, hogy képesek-e a saját, esetleg lenéző magatartásukra reflektálni, egyáltalán nem a képességprofiljuktól függ.”
                    Ezzel nem értek egyet. Egy szélsőségesen irracionális, szubjektív jellem mindig saját magából indul ki. Jellemző szófordulatuk is ez. (Megkülönböztetendő azoktól, akik hozzáteszi, hogy: “de én egyedi eset vagyok” vagy hasonló nyelvi formulákat alkalmaz.) Ettől már csak egy lépés ha mindennek az alfája és omegája ő maga, és megkapjuk a nárcisztikus személyiség típust (Eszternél olvashatsz róla eleget).
                    A sebezhető nárcisztikusból, pedig kitűnő “gyermeke autizmusa miatt szenvedő szülő” lesz. Még akkor is, ha a gyereknek semmi komolyabb hátránya sincs, csak kicsit zárkózottabb, mint a többi, meg az a “baja”, hogy nem hisztizik folyton. De a szülőnek kell a felvett szerep, olyannyira, hogy még az adekvált kezelést is elutasítja, vagy elblicceli. Leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy ilyennel találkoztál-e, és ha igen akkor milyen kb. arányban.

                    • „Ezzel nem értek egyet. Egy szélsőségesen irracionális, szubjektív jellem mindig saját magából indul ki. Jellemző szófordulatuk is ez. ” – miért, az aspik nem magukból indulnak ki? az elmeteóriával kapcsolatos eltérések pont, hogy azt mutatják, hogy az aspik magukból indulnak ki, és gyakran azt hiszik, hogy ami nekik jó, az másoknak is jó. egyáltalán, miért lenne egy aspi objektívabb, mint egy NT? egyébként pedig ha az önreflexió képességprofilon múlna, akkor nem ismernék olyan aspit, aki a „sérült kimeneti egységére” hivatkozik, miután megsértett, vagy nem próbálná el megmagyarázni, hogy tulajdonképpen én értelmeztem rosszul, amit mondott.

                      a neurodiverzitás nem azt jelenti, hogy mi jobbak, objektívabbak, stb-k vagyunk az NT-knél. tapasztalatból tudom, hogy én is sokszor magamból indulok ki, és többször volt már példa arra, hogy egy aspi megsértett engem, mert azt hitte, hogy ami neki teljesen oké, az nekem is belefér. az aspik pont ugyanannyira szubjektívak, mint az NT-k, a különbség ott lehet, hogy az NT-k gyakran érzelemvezéreltebbek. az érzelemvezéreltség viszont nem azt jelenti, hogy valaki képtelen a saját érzelmein túl mást is észrevenni, hanem azt, hogy sok mindent inkább az érzelmi oldala felől közelít meg. ez még nem zárja ki azt, hogy figyelembe vegye a sajátjai mellett az én érzéseimet is.

                      nem teljesen értem, mire akarsz utalni a nárcizmussal, azt viszont tudom, hogy a nárcizmusnak nem sok köze van az autizmussal kapcsolatos gyászhoz. alapvetően én sok neurotipikus anyukánál azt látom, hogy őszintén kétségbe vannak esve. gondolj bele, eleve az egész társadalom rád hárítja azt, hogy felneveld a gyereket (ami neurotipikus gyerekeknél sem kis feladat), rajtad kérik számon, hogy autista, nem kapsz semmiféle támogatást ahhoz, hogy felneveld, és nem tudod, hogy fog boldogulni egy olyan közegben, amit nem rá szabtak, és ahol a hozzá hasonló embereket bántják. ez nem mentség arra, hogy ha megsértenek minket, viszont éppen emiatt az elkeseredettség miatt nem tartom igazán méltányosnak, hogy így beszéljünk róluk. a nárcizmussal való dobálózást pedig már csak azért sem lájkolom, mert nem lehet pontosan tudni, mit ért nárcisztikus alatt az, aki használja.

                      „Még akkor is, ha a gyereknek semmi komolyabb hátránya sincs, csak kicsit zárkózottabb, mint a többi, meg az a “baja”, hogy nem hisztizik folyton. De a szülőnek kell a felvett szerep, olyannyira, hogy még az adekvált kezelést is elutasítja, vagy elblicceli. ” – az autizmus NEM mindig jár együtt zárkózottsággal. vannak kifejezetten extrovertált autisták, akik pont, hogy mindenkihez odamennek cseverészni az SI-jükről, ami miatt kigúnyolják őket és emiatt inkább abbahagyják. amit a kezelésről mondasz: mit értesz adekvát kezelés alatt? eleve, kívülállóként miért ítéled meg, hogy van-e olyan, hogy „adekvát kezelés”, amikor egy csomó autista felnőtt (és neurotipikus szülő) azon a véleményen van, hogy a terápiák gyakran az autisztikus vonások szükségtelen megváltoztatásával jár együtt?

                      kérdezted, hogy ajánlanám-e neked, hogy regisztrálj – én azt mondanám, hogy jól gondold meg ezt a döntést és mindenek előtt tájékozódj. ahogyan az autisták sértegetését kikérjük magunknak, úgy azt sem tartjuk túl szerencsésnek, ha valaki az autistákat emberfeletti csodalényeknek állítja be, akik minden szempontból jobbak, mint az NT-k. másfelől meg ez a hozzáállás azokkal a neurotipikus szülőkkel sem fair, akik korrekten állnak hozzánk.

                    • “miért, az aspik nem magukból indulnak ki?”
                      De igen, sőt! Mindazonáltal, mint kisebbség egy részünk előbb veszi észre (már aki, ez is képesség profil-függő), hogy mások vagyunk, mint a többségi társadalom, és megpróbálja megismerni a gondolkozásukat, és próbál alkalmazkodni hozzájuk kommunikációjában. Minden kisebbség (úgy általában) próbálja tolerálni és megérteni a többséget, a többségnek nehezebb tolerálni a kisebbséget, mert nincs rajta kényszer (a kivételek egyikét a legutóbbi posztodban nagyon jól megírtad).
                      “egyébként pedig ha az önreflexió képességprofilon múlna, akkor nem ismernék olyan aspit, aki a „sérült kimeneti egységére” hivatkozik, miután megsértett, vagy nem próbálná el megmagyarázni, hogy tulajdonképpen én értelmeztem rosszul, amit mondott.”
                      1. Nem írtam sehol, hogy kizárólag azon múlna, arra gondoltam, hogy vannak olyan esetek, ahol ez meghatározó.
                      2.
                      Nem akartalak megsérteni.
                      Bocsánatot kérek ha sértő voltam.
                      A „sérült kimeneti egységére” magyarázat, és sem nem kifogás, sem nem kibúvó, sem nem elfogadható indok, sem nem felmentő körülmény.
                      Egyszerű tényközlés.
                      3. Nem te értelmezted rosszul, hanem én nem fejtettem ki jól érthetően az álláspontom, szerintem ez jelentős különbség.
                      “miért lenne egy aspi objektívabb, mint egy NT?”
                      “hogy az NT-k gyakran érzelemvezéreltebbek.”
                      Az én fentebbi indoklásommal (kisebbségi lét) és azzal, amit te magad írtál meg is magyarázható.
                      Ez persze nem azt jelenti, hogy minden AS-os objektív és minden NT szubjektív, hanem annak a sejtését (mert 2 SD szignifikanciaszintű objektív, validált, szakmailag elfogadott pszichológiai teszten alapuló statisztikát nem ismerek, csak a környezetemet), hogy az AS-ok valamivel objekívabbak, mint az NT-ok, de ellenpéldák bőven akadnak.
                      “nem lehet pontosan tudni, mit ért nárcisztikus alatt az, aki használja. ”
                      “az érzelemvezéreltség viszont nem azt jelenti, hogy valaki képtelen a saját érzelmein túl mást is észrevenni”
                      Kivéve nárcisztikusoknál, náluk pont ezt jelenti, ezért írtam azt, hogy olyan, mintha a skála másik szélsőséges oldalán lennének.
                      “nem sok köze van az autizmussal kapcsolatos gyászhoz.”
                      Nem csak autizmus, hanem bármilyen mássággal rendelkező gyerek szülőjének gyászához, és igen, a kettőnek semmi köze egymáshoz. A gyászreakció egy pszichológiailag nagyon jól elkülöníthető tünetegyüttes a nárcisztikus személyiségtől(zavartól).
                      “nem tartom igazán méltányosnak, hogy így beszéljünk róluk. a nárcizmussal”
                      Őket megbélyegezni ilyesmivel nem is akarom. Nem az összes NT szülőről beszéltem, hanem csak egy nem definiálható számú (de mindenképpen kisebb) részükről. Ha félreérthető voltam akkor bocsánatot kérek.
                      “az autizmus NEM mindig jár együtt zárkózottsággal.”
                      Tudom, direkt sztereotíp példát hoztam. Nem csak mi olvassuk egymás kommentjeit, nem baj, ha az NT-ok is felfogják a lényeget, hogy nem tragédia az AS, hanem egy olyan inert tulajdonság, mint a bőrszín. És ha ehhez sztereotípnak kell néha lenni én megteszem. Bocsánat, ha érzékeny pontra tapintottam.
                      “vannak kifejezetten extrovertált autisták, akik pont, hogy mindenkihez odamennek cseverészni az SI-jükről, ami miatt kigúnyolják őket és emiatt inkább abbahagyják.”
                      Rólam beszélsz óvodás és kisiskoláskoromból? :)

                      “mit értesz adekvát kezelés alatt? eleve, kívülállóként miért ítéled meg, hogy van-e olyan, hogy „adekvát kezelés”, amikor egy csomó autista felnőtt (és neurotipikus szülő) azon a véleményen van, hogy a terápiák gyakran az autisztikus vonások szükségtelen megváltoztatásával jár együtt?”
                      Azt hittem nyilvánvaló: kizárólag objektív indokok alapján megítélt hátrányos tulajdonság/hiányosság javítása, mint mozgáskorlátozottságra spec. torna, ha lehetséges, diszkalkuliásoknak, diszgráfiásoknak spec. oktatás (csak az érintett tantárgyból, nem úgy, mint nekem 3-4 ált. suliban a férfi magyartanár annyiszor ver fejbe középső ujjra húzott pecsétgyűrűvel, ahány helyesírási hibát vétettél, úgy, hogyha nem tartasz ellen az izmaiddal megcsókolod a padot is…)
                      Akik meg teljesen be vannak zárkózva, azoknak tényleg kell a pszichológiai segítség stb.
                      Ennyi, nem átnevelni NT-sá!
                      Most te sértettél meg, ilyen feltételezéssel!
                      “úgy azt sem tartjuk túl szerencsésnek, ha valaki az autistákat emberfeletti csodalényeknek állítja be, akik minden szempontból jobbak, mint az NT-k.”
                      Ilyet nem is állítottam, egyszerű másság, és (néha nagyon) eltérő képességprofil.
                      Soha nem is állítottam mást, ne adj olyan szavakat a billentyűzetemre, amiket nem írtam.

                    • „1. Nem írtam sehol, hogy kizárólag azon múlna, arra gondoltam, hogy vannak olyan esetek, ahol ez meghatározó.
                      2.
                      Nem akartalak megsérteni.
                      Bocsánatot kérek ha sértő voltam.
                      A „sérült kimeneti egységére” magyarázat, és sem nem kifogás, sem nem kibúvó, sem nem elfogadható indok, sem nem felmentő körülmény.
                      Egyszerű tényközlés…”

                      – nem rád gondoltam. érdekes, hogy magadra vetted.

                      egyébként pedig a „sérült kimeneti egységre” való hivatkozással pedig több gond is van. nem kell „sérült kimeneti egységre” hivatkozás ahhoz, hogy megmagyarázd, hogy nem mindig sikerül valamit úgy megfogalmaznod (nem neked, bárkinek), ahogy kigondoltad. a „sérült” azt feltételezi, hogy az illető beteg (wtf, az AS nem betegség), és hát sajnos nem tud változtatni ezen, úgyhogy a másiknak el kell viselnie, hogy néha megsértik. pedig ennek köze sincs az AS-al kapcsolatos kommunikációs eltérésekhez. azt ugyanis azért viszonylag könnyen észre lehet venni, ha egy magatartásforma többször is rosszul esik valakinek.

                      „Az én fentebbi indoklásommal (kisebbségi lét) és azzal, amit te magad írtál meg is magyarázható.” – az, hogy kisebbségiként rá vagy kényszerülve arra, hogy a többség szempontjait, normarendszerét is figyelembe vedd, egyáltalán nem jár együtt az objektivitással. abban igazad van, hogy egy neurotipikus felnőttnek fogalma sincs, milyen autistaként élni, és általában nincs is rákényszerülve arra, hogy ebbe belegondoljon. sok szülő viszont, aki szeretné megérteni az autista gyerekét, kíváncsi erre, mert tudni szeretné, hogy a gyerekének mivel kell szembesülnie, vagy hogy ő mit tehet azért, hogy ez a gyerek jól érezze magát otthon. sok szülő számomra bántó módon közelít az autizmushoz, amikor elkezd velünk beszélgetni, ugyanakkor többen közülük képesek reflektálni erre.

                      tény, hogy vannak szülők, akik a kezdeti nyitottság ellenére mihelyt látják, hogy határt húzunk, ha lekezelőnek érezzük a bánásmódjukat, megsértődnek. ennek azonban szintén semmi köze a nárcizmushoz. sokkal inkább ahhoz van köze, hogy ő eleve azzal a kimondatlan prekoncepcióval indul, hogy az autisták alacsonyabbrendűek, és bizony ne pattogjanak, mert megvan a maguk helye. őket lenárcisztikusozni pontosan olyan, mintha Kovács Ákosra mondanád ugyanezt a női nemi szerepekről alkotott véleménye miatt. másrészt ezzel csak felmented őket az alól, hogy reflektálniuk kelljen a lekezelő véleményükre.

                      „Tudom, direkt sztereotíp példát hoztam. Nem csak mi olvassuk egymás kommentjeit” – én épp azt gondolom, hogy ha már olyan közegbe kerülünk, ahol szóba kerülnek ezek a dolgok, érdemes rácáfolnunk bizonyos sztereotípiákra. szerintem az is káros sztereotípia, hogy az autisták mind introvertáltak, mert elvonja a figyelmet arról, hogy sokan az elhallgattatás, rossz tapasztalatok miatt lesznek azok.

                      „Azt hittem nyilvánvaló: kizárólag objektív indokok alapján megítélt hátrányos tulajdonság/hiányosság javítása” – ez szerintem azért veszélyes hozzáállás, mert ki dönti el azt, hogy mi az a hátrányos? sokak szerint az is hátrányos, ha valaki stimmel, pedig sem magának, sem másnak nem árt vele.

                      sajnos egyébként nagyon is indokolt az ilyen terápiák hallatán gyanakodni, hogy olyasmiről van szó, hogy át akarnak valakit nevelni NT-vé. én elhiszem, hogy te nem erre gondoltál, ettől függetlenül sajnos tény, hogy sok ilyen terápia erről szól. újraolvastam, amit írtam, lehet, hogy nem fogalmaztam elég világosan, ezt tényleg máshogy kellett volna leírnom. viszont nem azt írtam, hogy te egyetértesz az autista gyerekek NT-vé nevelésével, hanem azt, hogy nem szerencsés megítélned valakit az alapján, hogy nem viszi terápiára a gyerekét. ugyanis ennek oka van, és ez nemcsak az lehet, hogy a szülő nárcisztikus. hanem az is, hogy nem bízik ezekben az intézményekben, fél, hogy ártani fognak a gyerekének, és attól, hogy a gyerekét neurotipikussá akarják nevelni, ahogy az nem egy ilyen esetben előfordul.

                      „“úgy azt sem tartjuk túl szerencsésnek, ha valaki az autistákat emberfeletti csodalényeknek állítja be, akik minden szempontból jobbak, mint az NT-k.”
                      Ilyet nem is állítottam, egyszerű másság, és (néha nagyon) eltérő képességprofil.
                      Soha nem is állítottam mást, ne adj olyan szavakat a billentyűzetemre, amiket nem írtam.” – vö. „egy csoportja amely olyan, mintha a neurodiverzitási tengelynek a másik oldali szélsősége lenne (objektív racionalitás helyett szubjektív irracionalitás, rossz szociális készségek helyett kiemelkedő, és ez utóbbi miatt jobban be is olvadnak).”

                      ezt te írtad néhány kommenttel ezelőtt.

                      én nem tudom, milyen neurotipikusnak lenni, de nekem nagyon rosszul esne, ha valaki úgy írna rólam, ahogy te a neurotipikus anyukákról. nem értek egyet azzal, hogy csak a racionalitás jelent értéket, de valakit teljesen irracionálisnak beállítani az én olvasatomban elég sértő és lenéző dolog.

                    • “– nem rád gondoltam. érdekes, hogy magadra vetted.”
                      Egy idő után minden ilyenre bocsánat-kéréssel reagálsz. Az, hogy én nem használok indirekt kommunikációt, az nem jelenti azt, hogy a környezetem 3/4-e ne használna. Az ember próbál alkalmazkodni…

                      “sérült kimeneti egység”
                      Csak azért írtam, mert ok-okozati viszonyban volt az adott szituációval.
                      A diszgráfia nem csak helyesírási problémát jelenthet (arra ott van helyesírás-ellenőrző protokollok tucatja), hanem egyfajta dadogást is amely a gondolat és a leírt szöveg közötti kauzalitási lépcsőfokok kimaradásában manifesztálódik.
                      Nagy odafigyeléssel (és egy ráfordított + órával) kiküszöbölhető.
                      Érezd magad megtisztelve. :)

                      “az, hogy kisebbségiként rá vagy kényszerülve arra, hogy a többség szempontjait, normarendszerét is figyelembe vedd, egyáltalán nem jár együtt az objektivitással.”
                      Nem jár együtt, de elengedhetetlen része, amellyel a többség túlnyomó többsége nem rendelkezik, tehát esélye sincs az objektivitásra.

                      “ő eleve azzal a kimondatlan prekoncepcióval indul, hogy az autisták alacsonyabb rendűek”
                      Ez nem nárcizmus, hanem zárt elméjűség és közösségen kívüli agresszió.

                      “lenárcisztikusozni pontosan olyan, mintha Kovács Ákosra mondanád ugyanezt a női nemi szerepekről alkotott véleménye miatt.”
                      A nárcisztikus személyiség nem felmentő körülmény, ahogy az antiszociális személyiség zavar sem az a bíróságon. Az elkövető tisztában van az okozott sérelemmel, csak pont leszarja az összes többi embert saját magán kívül.

                      “sokan az elhallgattatás, rossz tapasztalatok miatt lesznek azok.”
                      Ez nem csak az AS-osok problémája, a NT introvertáltak is többségében azért lesznek azok. Másrészről a közléskényszer nem feltétlenül extrovertáltság. Szerintem nem érdemes az extro-intro tengelyre ráerőltetni, mert ez attól egy különböző dolog. (Én gyerekkoromban akkor lettem agresszív közlő, amikor a “szociális valóság” szembe ment a materiális valósággal, vagy az elemi logikával.)

                      “ki dönti el azt, hogy mi az a hátrányos?”
                      Ebben az esetben AS-ral élő szakpszichiáterek és szakpszichológusok szakmai tanácsa/egyesülete lenne ideális. Ennek hiányában: szakpszichiáterek és szakpszichológusok szakmai tanácsa/egyesülete és AS-ral élők önszerveződő egyesületének együttes konferenciája kellene, hogy döntsön.
                      Más esetekben mások, de azt had ne nekem kelljen megmondani.

                      “sokak szerint az is hátrányos, ha valaki stimmel, pedig sem magának, sem másnak nem árt vele.”
                      Ezt nem értem. Kérlek fejtsd ki bővebben.

                      “de nekem nagyon rosszul esne, ha valaki úgy írna rólam, ahogy te a neurotipikus anyukákról. nem értek egyet azzal, hogy csak a racionalitás jelent értéket, de valakit teljesen irracionálisnak beállítani az én olvasatomban elég sértő és lenéző dolog.”
                      1. Nem az összesről, hanem egy meghatározhatatlan arányú kisebbségükről, és nem csak anyákról. Valamiért ez a rész-egész dolog nem jut el a tudatodig.
                      Az eredeti kérdésem is arra irányult, hogy te tapasztaltál-e ilyet (úgy veszem észre nem), ha igen akkor kb. milyen arányban (az első nem után ez a kérdés már fölösleges)
                      2. Ki írt olyat, hogy csak a racionalitás érték?
                      A 100% objektivitás és racionalitás sokkal inkább csak létezés. mint élet.
                      Ezzel minden értelmes ember tisztában van. Másrészről, az NT-ok egy jelentős része pont ezért fél/undorodik tőlünk, mert számukra az jelenti a szélsőséget. (És persze erre is vannak szocializálva pl. Prométheusz – Lucifer mitológia maga a józan ész gyűlölete, amit a mindenkori egyházak plántálnak híveikbe, és a filmeken is a tudós mindig őrült, de legalábbis furcsa/lökött)
                      A szélsőségesen (nem az összes, hanem csak ez a részük!) irracionális NT-ok pedig tobzódnak saját irracionalitásukban, büszkék rá, és az én tapasztalataim szerint ők gyűlölnek minket a legjobban.

                    • blaci200 // február 18, 2016 - 08:40 //

                      A lényeghez ;)
                      “kauzalitási lépcsőfokok kimaradásában manifesztálódik”
                      Helyesebb volna így: kauzalitási gradiensek omissziójában manifesztálódik.

                    • XD
                      …nem jön létre az argumentumok szintézise
                      http://indavideo.hu/video/Vektor_-_A_film

          • “Az igény megvan rá, és kurvajó, annyira röhögök! :)”

            Mielőtt megsértődnék megkérdezem min röhögsz?
            (Biztos jót akartál, de nem vágom.)

            • Nem oda teszi a választ, ahová kellene, ez a könyvíráshoz ment.

            • Eszter!
              Észrevetted, hogyha kérdezek valamit, amivel a legapróbb részletben is valami elhanyagolhatóan személyes információt kellene megosztanod, te soha nem válaszolsz?

              • Ööö, ja, arra nem válaszoltam, hogy min röhögök? Tényleg, bocsánat, nem vettem észre. Semmi extra, csak ez olyan aranyos volt, hogy “az igény megvan rá”, egyszerűen jópofa. Nem is tudom, talán azért, mert ugye maga a szerelem egy eléggé szürreális és váratlan dolog, nem lehet tudni, mitől lesz, miért múlik stb., és az “igény” meg egy tudatosabb területe az agyunknak, és a kettő együtt ezért mulatságos volt ebben a kontextusban. El tudok képzelni egy ilyen szlogent: “Szerelem? Igény van rá!” :)

                • ÓÓÓ! :D
                  Akkor sértődés kizárva! :)

                  A szerelem meg mindenkinél más, ezt azt hiszem még akkor is kijelenthetem, ha még nem voltam rabja ennek az érzésnek.
                  Van aki a spontán erdőtűz rabja, van aki meg jobban szereti a kandallót, vagy a kemencét, és nem rest élete minden napján fát ültetni, gondozni, kivágni, aprítani, gyújtani, és a hamut kiszórni a növekvő fák gyökerére.
                  Ha nincs rá igény az kétféle állapot lehet: droid, vagy kopasz majom.
                  Van annyi önbecsülésem, hogy egyik csoportba se tartozzam,
                  még akkor is, ha eltartott egy darabig.

                • Azt hiszem Karinthy írt talán egy olyan hirdetést, hogy: “Meglévő szenvedélyhez tárgy kerestetik.” :)

                • A”…maga a szerelem egy eléggé szürreális és váratlan dolog, nem lehet tudni, mitől lesz, miért múlik stb.” = “spontán erdőtűz”
                  Azon gondolkoztál már, hogy ez miért van így?
                  Mármint nálatok kiemelkedő érzelmi intelligenciával, és amplitúdóval rendelkező (főleg) nőknél?
                  Mert OK, ott a genetikai hajlam(előny), meg a hormonháztartás [ha nő vagy akkor elönti az agyadat az ösztrogén (férfiaknál tesztoszteron rosszabb hatásokkal, homoszexuálisok meg interszex állapotúaknál kevert…hagyjuk) először születés után, másodszor ovis korban, végül serdülőkortól folyamatosan].
                  De ott van a szocializáció is. Méghozzá nagyon vastagon.
                  Kicsi korodban hányszor hallottad azt, hogy jól fontold meg kibe leszel szerelmes?
                  És hányszor hallottad azt, hogy rossz férfiba is beleszerethetsz, és akkor mit kell tenni, azon kívül, hogy bízz a végtelenségig?
                  Romantikus regényekben/filmekben hányszor olvastad/láttad a főhősnőt józanul dönteni a szerelemmel szemben, és hányszor olvastad/láttad azt, hogy a szerelem győz a realitás felett, hogy a szerelem mindent megold?

                  Szembeállítva ezt a férfiakra nehezedő szocializációs nyomással (ne érezz, dolgozzál!, dugd meg az összest! stb.) az én fejemben megszületik egy csúnya összeesküvés elmélet, hogy
                  a két nemet direkt úgy szocializálják, hogy még véletlenül se legyen érzelmi közös metszet ->
                  ezzel garantálva a családok boldogtalanságát ->
                  a boldogtalan családokban boldogtalan emberek élnek, akik hajlamosak a depresszióra ->
                  még néhány egyéb intézkedéssel (pl.: életfogytiglani házasságra ítélnek, amire a többség egyszerűen alkalmatlan) totál depissé teszik az embereket, akik ettől bebirkulnak ->
                  a birkákkal meg azt csinál a központi hatalom amit csak akar.

                  Lehet, hogy ez csak történelmileg így alakult, de a kommunista forradalomról is azt hittük pedig…
                  http://www.atv.hu/videok/video-20151216-kalandregeny-tarjanyi-petertol-es-dosek-ritatol

                  Ez persze nem jelenti azt, hogy a kétféle embertípus ne tudna tartósan együtt élni, csak kurva sokat kell küzdeni, ennek pedig 1. lépése:
                  belátjuk azt, hogy mit csináltak velünk szocializáció címszó alatt,
                  2. célirányosan/tudatosan folyamatosan változni
                  nem, nem csak a férfiaknak…

          • “…szerelem-érzet hiánya nem függ össze az aspisággal…”
            Az összes AS-nél nem is, csak a vulkániaknál(AS+Férfi(?)+reál) legalábbis egy tucat hasonló cipőben járó kollégám, barátom van akik hasonló problémával küzdenek.
            A szerelem olyan, mint az akciós potenciál. Ha eleve alacsony az érzelmi amplitúdód, és nem törekszel rá tudatosan [állapot ismeret + érzelmi önfejlesztés + józan ész permisszív engedélye + vágy(mármint az érzésre) + vágy(na ez már szexuális) + akarat (ugye, hogy nem is olyan egyszerű)] akkor nem éred el a küszöbpotenciált, és ki sem tud alakulni az érzés.

            • Az aspergeresek is különböznek, kb. úgy, mint ahogy a nem aspergeresek sem egyformák. Van egy tendencia, miszerint a lányoknál kevésbé jelentkeznek a nyelvi nehézségek, ezért is ússzák meg néha a diagnózist. Engem “az én időmben” leírtak azzal, hogy rossz természetem van. Mai napig, ha azt mondom valakinek, hogy aspie vagyok, azt mondja, ááá, te biztos nem, hiszen olyan jól kommunikálsz! Nyilván beleástál te is már a témába, rengeteg cikk van erről, hogy ne vonjanak minket egy kalap alá. Egyébként is szerintem nem a címkézés lenne a lényeg, hanem mindenki próbálja meg elfogadni egymást.
              De nem ezért írok most, hanem azért, hogy közöljem, én Aspergeres létemre igencsak szenvedélyes és szerelmes típus vagyok. Más kérdés, és attól én is szenvedek, hogy a lángolás dacára nem tudom igazán közel engedni magamhoz az embereket. De az a részem mintha magam elől is el lenne zárva, vagy nemtom, hogy mondjam. Nagyjából egy ember volt egész életemben, ha jól emlékszem, akivel úgy tudtam beszélni, hogy belül nem feszengtem. És mondom, ez a feszengés kívül egyáltalán nem látszik rajtam, sőt, fürdök az élvezetben, ha pl. nagyobb közönség előtt tartok előadást.
              Tehát az aspergeresek nevében kikérem az oravecznórázást :D

              • Mi az, hogy különböznek!
                Szerintem képességprofilban az alig 1-2%-os AS spektrum jóval diverzebb a 98%-os NT többségnél.
                Más részről, szerintem elég jól körülhatároltam, hogy kikről írtam:
                “(AS+Férfi(?)+reál)”
                Aki ebbe nem tartozik bele (pl. te nickname-ből, mondatszerkesztésből, és célzásból: “lányoknál kevésbé jelentkeznek a nyelvi nehézségek” gondolom te nő vagy, így eleve téged ez nem, vagy kevéssé érint.
                A nyelvi nehézségek a férfi aspikra sem annyira jellemzőek a tudomány jelen állása szerint, az más kérdés, hogy én személy szerint diszgráfiás vagyok.

                “Nagyjából egy ember volt egész életemben, ha jól emlékszem, akivel úgy tudtam beszélni, hogy belül nem feszengtem.”
                Nem akarlak élve boncolni, de nem volt ő egész véletlenül rettenetesen fair-mániás, őszinte, és egyenlőség-elvű?

                “Tehát az aspergeresek nevében kikérem az oravecznórázást :D”
                Én kérem ki magamnak az összehasonlítást! XD

  5. Légyszi az azonos nemű párokat ne hívd “egynemű pároknak”, ez roppant megtévesztő kifejezés mind a meleg kapcsolatok, mind a transz- és interszexuális emberek kapcsolatainak leírásának szempontjából.

    • Igaz, tényleg tök úgy hangzik, mintha volnának egynemű emberek meg többneműek, holott az nem túl precíz kifejezés, mert még az interszexuálisok és a non-binaryk se feltétlenül így gondolnak magukra, sőt. Good point, javítom, olvasni kéne magyar nyelvű szakirodalmat.

      • Semmi gond. A káosz garantált egyébként anyanyelvi olvasottsággal is. A Kertbeny által kreált elnevezések fogyatékossága nem merül ki az orvosi ízű szavakban, hanem még az identitást is a nem és az érdeklődési irány szerint határozza meg – innentől egyenes út vezet az ösztönös egyneműzésig. Ez az 1800-as évektől a 20. század közepéig kielégítő kifejezéstárt nyújthatott, de ahogy napról napra egyre feltérképezetté válik az emberi szexualitás és nemiség sokszínűsége, annál erőltetettebb és kifejezéstelenebb szavakat szül.

        Jó lenne már túllépni azon a nyelvi normán hogy csak aszerint határozhatom meg magam hogy mi van a két lábam között, binárisan gondolkodom-e és ott minek érzem magam, és ebben a rendszerben keresztben, vagy kasul bújok-e ágyba.

        • Valószínűleg először feltérképezni muszáj, aztán nyelvileg kell tudnunk leírni ahhoz, hogy túllépjünk rajta… mármint hogy ne legyen még mindig téma ez az egész, mégis működjön minden flottul. Egyelőre Magyarországon nagyon lassú ez az egész folyamat, és a genderőrület, mint pejoratív kifejezés is sokat tesz ezért. :S

          • A genderőrületet nem lehet megállítani ;) Három évvel ezelőtt még a többség röhögött Teczár Szilárdon, ehhez képest Kövér Ákos kijelentései erőteljes felháborodást váltottak ki tavaly. Még ha nagyon távol állunk a teljes emancipációtól, pár év alatt akkor is nagyon jelentős előrelépés történt az emberek nőkhöz való hozzáállásában, erőteljes ellenszélben. Márpedig ha a kormánypropaganda által “hagyományosnak” nevezett nemi szerepekhez kritikusan állnak az emberek, akkor bizony kénytelenek belátni az LMBTQIA emberek problémáinak és kéréseinek jogosultságát is, de ha nem, akkor is szembesülnek nyaranta azzal hogy nem szűntek meg létezni és kénytelen realizálni hogy ezek az emberek baromira akarnak valamit. Nyilván el kell érni egy fejlettségi szintet hogy ne dobozoljunk és ez téma se legyen, de egyelőre sajnos a haladóbb országokban sem valósult meg hogy az emberek ne kényszerülnének előbújásra még a legelfogadóbb környezetben se, pedig ez kritikus pont volna heteronormativitás és a vele járó dobozolás megszüntetése szempontjából.

            • Igen. Amikor a barátaim el voltak keseredve a Kövér Ákos-ügy visszhangja miatt, és szomorkodtak, hogy hány intelligensnek hitt ismerősükről derült ki, hogy amúgy hóttttt fasiszták, én örültem, hogy VÉGRE egyáltalán téma a rengeteg szexista duma, ami évekig nem tűnt fel senkinek.

              Egyébként én is sokat fejlődtem, nem csak a világ, pár éve még nem tűnt fel, hogy az olyan szavak, mint pl. a “szerelemféltés” a közbeszédben, voltaképpen a gyilkosság bagatellizációja, ahogyan az erőszakos közösülésről is úgy írnak gyakran, mintha az áldozatnak nem is lett volna terhére. Hogy a “szüzesség” patriarchális narratívájának verbális eszköztáráról ne is beszéljünk…

  6. “Egy matriarchális társadalomban magyarázhatnád, hogy…”
    Férfiegyenjogúság…
    “kiröhögnének”
    Bocs, ne vedd magadra, de ez az álszentség sokszor előfordul, hogy e gy egy matriarchális társadalom = egyenlőség
    Nem az. Benne van a nevében.
    (Ez nem jelenti azt, hogy legitimálnám a patriarchátust, hanem azt, hogy egy egyenlő társadalmat szeretnék, ahol sem a feleségem/lányom/lányunokám sem én/a fiam/fiúunokám nem szenved hátrányt a neme miatt.)
    Egy matriarchális társadalomban nagyon is bólogatnának, csak fordított relációban.

    A többivel nagyon egyetértek.
    Viselkedésgenetikai kutatások szerint a hűségesek kb. 20-25%-ban vannak (jómagam is).
    A többségre ráerőltetni a monogámiát egy oltári nagy baromság, sőt ezzel pont a monogámokat teszik tönkre, hiszen a poligám úgyis tovább áll egyszer, míg a monogám hatalmas lelki sérülésekkel marad hátra.
    Mivel senkinek sincs a homlokára írva, hogy micsoda, és a társadalmi elvárások miatt mindenki hazudik ne is csodálkozzunk, hogy a boldog tartós házasságok aránya 4-6%, ami kb. megegyezik azzal, ha a a populáción belül a két viselkedésformával monogénes Hardy–Weinberg-törvénybe helyezzük.
    Mindenki boldogabb lenne, ha egy DNS-chippel, vagy személyiségteszttel serdülőkorában szembesítenék, hogy micsoda, ellátnák néhány jótanáccsal az életre, és mindenki szervezhetné az életét úgy ahogy akarja.
    Ja, és ne felejtkezzünk meg azokról sem: akik egyszerre egy partnert szeretnek, de 3-10 év múlva kiszeretnek belőle, váltanának, de a házasság intézménye és a gyerekek miatt együtt maradnak, meg is gyűlölik a másikat, miközben az nem változik semmit, talán még az érzései sem. :(

    • No de azt hol látod, hogy a matriarchátusra azt mondanám, hogy egyenlőség? Semmiképp nem az, és nem is az abszolút óhajtandó társadalmi berendezkedés. Csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy minden viszonylagos: az, amit jelenleg a többség az ábrahámita (zsidó-keresztény-muszlim) kultúrkörben abszolút igazságnak hisz, az máshol adott esetben épp fordítva van. Ez még nem értékítélet, csak tény, az egyik nem jobb vagy rosszabb, csak éppen más.

      • Írtam, hogy ne vedd magadra. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagy Were-nősovén.
        De azt sokat látom, hogy radikálisabb feministák nagyon is óhajtják azt, hogy a férfiaknak a rabszolga-szexrabszolga státus között kelljen a jövőben választaniuk, szóval igény van rá.
        A dühüket soha nem fogom megérteni, mert nem vagyok sem NT, sem nő, ezért nem is basztatom őket emiatt, csak itt szerettem volna egy picit helyretenni.
        Tényleg nem téged akartalak támadni ilyesmivel.

    • A legtöbb ember manapság alkalmatlan az egyenrangú kapcsolatra, mert ahhoz intelligencia és belátás kell. Végig gondolni, és belátni, hogy nyerés-vesztésre vagyunk kondicionálva. Vagy én kerekedem a másik fölé, vagy ő fölém. Amíg tudattalanul ez a program dolgozik az emberekben, addig nem fog elterjedni a tömeges egyenrangúság.

      • Azt nem tudom, mennyire lehetséges hosszútávon ténylegesen, de jó esetben kiegészítik egymást a felek: az egyik itt főnök, a másik ott, én bizonyos dolgokban szeretek alárendelődni. Gond akkor van, ha semmiben nem lehet szavam. :S

        • “Gond akkor van, ha semmiben nem lehet szavam.”
          Vagy éppen fordítva, mindenben neked kell dönteni, mindig rajtad van a nyomasztás, hogy te legyél a kezdeményező, akkor is ha ehhez semmi kedved (és utólag jól rád lehet tolni a felelősséget)!

        • Persze, néha jólesik hátradőlni, és a másikra bízni bizonyos dolgokat, vagy megcsinálni azt, amiben én vagyok jobb. Ez kb az anarchia ideológiája, vagyis hogy folyamatosan változnak szerepek. :)

      • Ezzel nagyon egyetértek, ahogy már régebben leírtam egy másik posztnál: kb. 10% képes egyenrangú kapcsolatra, 60% domináni akar, 30% meg alád rendelődne minden szituációban (ezek csak hasra ütésszerű számok természetesen, de jól közelítik a valóságot) nemtől függetlenül.

        • Jó lenne már összefutni valakivel abból a 10%-ból, de életem 50 éve alatt még nem sikerült. :D

          • Hát ezek a számok inkább a 30-as korosztályra vonatkoznak. Az 50 körülieknél biztos rosszabbak az arányok. Nálunk is csak azok ilyenek, akik jó apai mintát követnek (1%?), de inkább azok aki apa nélkül nőttek fel, és volt erejük saját férfiképet kialakítani, ami persze még mindig lehet torz. :(
            Ez olyan dolog, hogy egy nővel találkoztam eddig, aki nem akart játszmázni, de ő meg anya nélkül nőtt fel.
            Kár, hogy leszbikus…XD

            • Engem nem zavarna az sem, ha nem kéne szexelni az illetővel, csak legyen a lelki társam, és jól tudjunk együtt élni. :)

              • Én még fiatal vagyok ahhoz, hogy ne szexeljek, nagyfaterből kiindulva meg lehet, hogy “sose növöm ki” ahogy nagyanyám mondja :). Ezenkívül én erősen rajta lennék a gyerek projekten: napi 6 óra munkával fix anyagi bázisom van, mosok/főzök/takarítok/bevásárlok (nem csak néha, magamra most állandóan), a szereléshez csak kicsit értek, úgyhogy nem is lennék szar apa, csak hát nincs egy normális csaj, akivel el tudnám képzelni az életem (vagy még nem ismerem, vagy még nem ismerem annyira?). ;)
                Az meg minden “átlagos csaj”nak riasztó, ha előadom a 3 királyfi, 3 királylány projektet…:(

  7. Ha nem nyílnak meg és nincs kapcsolatuk, akkor pont egymásnak valók, meg szabad szexre.
    Elméletben biztos működik ez a dolog, csak egy idő után a zavaros érzelmek is közrejátszanak, meg esetleg egy elpottyantott gyerek és akkor már nem olyan jó móka.
    Magyarázd meg a gyerekednek, hogy anyu/apu most mással alszik. Az utód érdekében létezik a monogámia, még ha nem is működik tökéletesen, nincs jobb.

    Nagyon egyetértek a cikkel, a nőnek nem mostanában lesznek azonos lehetőségei a férfival és nagyon erős a társadalmi elvárás. “Megszólnak”, mindenért. Meg ez a levegővétel…ja persze, ösztönlények vagyunk, magyarázzuk meg ezzel, aha.

    • “Magyarázd meg a gyerekednek, hogy anyu/apu most mással alszik. Az utód érdekében létezik a monogámia, még ha nem is működik tökéletesen, nincs jobb.”

      Több poliamorikus kapcsolatban élő embertől is hallottam, hogy a gyerekek tök jól veszik a helyzetet. Sokkal jobban, mint a felnőttek :) Ha már kiskortól abba nőnek bele, hogy a szüleiknek vannak alkalmi vagy állandó más partnereik, ez egyáltalán nem jelent nekik semmilyen törést.

      “Apu, az anyu miért bújt oda a Feri bácsihoz?”
      “Hát azért, Pannikám, mert őbele is szerelmes. Ugyanúgy, ahogy belém. És téged is nagyon szeret, meg én is, meg a Feri bácsi is (meg a Zsófi néni is, stb.) nagyon szeretünk téged. Egymásba meg szerelmesek vagyunk.”
      “Aha. Játszunk a legóval tűzoltósat?”

      Még jó kapcsolat is kialakulhat a gyerekek és a másik partner között. Persze vannak negatív példák is, és tönkremenő poli kapcsolatok, de mivel a mono kapcsolatok is gyakran tönkremennek, ez nem jelent semmit magára a kapcsolati konfigurációra nézve.

      Én mindig úgy gondoltam, hogy ha egyszer gyerekem lesz, mennyivel könnyebb lenne, ha nem 1 vagy 2 ember lenne, aki fölkeljen hozzá éjjel, hanem több :)

      • Nehezen tudom ezt elképzelni, bár ha tartós a sokszereplős kapcsolat, akkor még jó, de családon belül is nehéz a gyereknevelésről megegyezni, és még mindig bezavarnak az érzések, hogy akkor a gyerek is közös? Esetleg jobban kijön mással, mint a saját szülőjével? Nekem nagyon zavaros. Persze az együttélés, egymás segítése nagyon jó, de akkor, ha mindenki ugyanúgy áll hozzá. Pl. ha van új tag, ő biztos érdekesebb, esetleg a régi meg már nem, akkor leléphet a régi? Gyerekkel?
        Hát kelne fel a fene más gyerekéhez, hogy ő meg virgonc legyen majd :)

        • Azért zavaros neked, mert nem szoktál hozzá. A gyerekek sokkal könnyebben szoknak meg ilyen dolgokat, egyszerűen tudomásul veszik, természetessé válik a számukra. Valószínűleg azért, mert nem is olyan nagyon természetellenes. A monogámia nem a gyerekek érdeke, egy rakás társadalom van, ahol nincs monogámia, mégis egészségesebb lelkűek a gyerekek, mint a “modern” társadalomban, igaz, gyanítom, hogy itt sem a monogám házasság az ok. Miért lenne jobb a gyerekeknek, hogy a félreszexet csak sejtik, apa-anya sokat veszekszik, mint egy tiszta, tudható poliamoria? Ez a kérdés a hogyan magyarázod el … ez ugyanígy hangzik el a homoszexualitással kapcsolatban. Hogyan magyarázod el, miért fogja a két bácsi/néni egymás kezét, stb. Sokkal egyszerűbb nekik elmagyarázni, mint egy előítéletekkel már jól felruházott felnőttnek.

          • Jó, a gyerek nem firtatja, elhiszi, amit mondanak neki, eddig OK. Nekem fejben nehéz elképzelni, hogy a felek meg tudnak maradni a játékszabályoknál, nem akarnak többet, a másikat kitúrni és valakit kisajátítani. Mert az elején bármit lehet mondani, de az érzelmek bezavarnak, ki tudja, hogy alakulnak a dolgok. Nagyon kell tartani a feleknek magukat a szabályokhoz, hogy ez működjön és örömet is okozzon. Pl. ott van valaki, aki tetszik, de tudod, hogy csak félig kaphatod meg, azért ez borzalmas, az érzelmek ellen nem tudsz mit tenni.
            A homoszexuálisok egy pár, az nem zavaros.

            • Nem tudom. Bonyolultabb nyilván, de az, hogy egy ember nem megy túl a határokon, nem feszegeti örökké, hanem megbízható, az nem monogám házasság/poliakármi/válás-és-új-házasság kérdése. Ha tetszik, de csak félig kaphatod meg, és ez neked borzalmas, akkor neked nem való a poliamóra, ennyire egyszerű. Nyilván nem mindenkinek való, ezt nem is állítja senki. Sokfélék vagyunk ebben is.

              • Ja, nekem se való, mert ha én szeretek, másra gondolni se bírok, és a másik részéről pedig megöl a tudat, hogy mással is közel vannak egymáshoz. :s Nem való mindenkinek, na, de ismerek embereket, akik ezt nem így élik meg, hanem úgy, hogy plusz egy élmény a másiknak, akit szeretek, miért venném el ezt tőle? Én azt mondom, ők jó, ha megtalálják egymást.

            • venagancsos // február 3, 2016 - 14:13 // Válasz

              A Három férfi és egy kishölgy c. film ugrik be, ami ugyan nem poliamorikus kapcsolatot mutat be, de mindenesetre a kislány tök természetesnek veszi, hogy három pasi is lakik a háztartásban, és teljesen megdöbben, mikor egy ovis csoporttársa közli vele, hogy “anyuka és apuka kell neki, mert ez a törvény”. (Ha jól emlékszem a szövegre :P )

  8. Megakadt a szemem az egyik mondaton: “Nem arról van szó, hogy a családnak vége, hanem arról, hogy jelentése megváltozott, teljesebb lett, kibővült.”
    A teljesebb és kibővült részeket illetően inkább az az érzésem, hogy fejlődéstörténeti szempontból mi, a társadalom mélyen individualista, lemondásra képtelen tagjai kezdjük erősen átalakítani, kereteit tágítani. Ezzel nincs is semmi baj, ettől fejlődik a társadalom. Csupán azon gondolkodom, hogy mindezt azért tesszük, hogy a társadalom szerkezetét megerősítsük vagy pedig azért, mert nekünk sokkal könnyebb legyen.
    Vajon a saját kényelmességünk idézi elő bennünk a vágyat, hogy fellazítsuk a felelősségvállalással kapcsolatos eddigi értékeket? Könnyebb elszökni egy nem működő kapcsolat elől, mint megoldani annak problémáit? Egyáltalán mi számít apró, megoldható problémának és mi az igazi válóok? Hol van a határ a kettő között?
    A szerelem tudományos szempontból a hormonális nemi vágy kifejeződése, egy evolúciós csali, mely az összetetten gondolkodni nem tudó élőlények fennmaradásához szükséges “párosodási hajtóerőt” hivatott reprezentálni. Az emberiség magát már, a “gondolkodó” fajok közé sorolva, továbbra is a saját hormonális érzelmei által vezérelve szervezi át saját társadalmát… Ez valóban fejlődés, vagy csupán szinkronizálódunk saját, állati természetünkkel? Hasznosabb lenne az emberi faj szempontjából inkább a felelősségteljes, a jövő biztosítását szem előtt tartó, az érzelmeket háttérbe szorító társadalom létrehozása? Kicsit talán paradoxon is, hisz a emberi faj azért tudott kiemelkedni az állatok közül, mert képes volt szembesülni a “jövő” fogalmával, illetve fel tudta fogni saját (mint egyén) jelentőségét, megértette (fiziológiai szempontból) a “halál” fogalmát, az élet végességét.

    Sok kérdést vet fel, hogy mi számít fejlődésnek és kiteljesedésnek az emberek párkapcsolati és párosodási szokásait vizsgálva :)

    *A nemi szerepekről pedig most nem is gondolkodtam behatóan, bár nekem elég annyi bizonyíték a “biológiai” nem fontosságával kapcsolatban, hogy a habár szerkezetében 90%-ban megegyezik a két agy, mégis teljesen eltérő módon reagálnak ugyanarra az ingerre. Eleve más hormonokat használ a test a férfi és a nő testének szabályozására.

    • “Csupán azon gondolkodom, hogy mindezt azért tesszük, hogy a társadalom szerkezetét megerősítsük vagy pedig azért, mert nekünk sokkal könnyebb legyen.” – Ez érdekes, mert én meg pont fordítva látom ezt logikusnak. Vagyis előbb lett könnyebb nekünk, és utána kezdtük el ehhez igazítani a társadalom szerkezetét, hogy az így tényleges igényekhez tudjon illeszkedni a kényszer helyett.

      Nagyanyáink korában ugye egy darab legitim családforma létezett: egy férfi és egy nő házassága, mellé 0-25 gyerek. Ezt a házasságot nem a szerelem hívta életre (bár tény, hogy sok esetben volt szerelem is, de az inkább szerencse és bónusz volt, mint a fő alap), hanem az, hogy
      – közösség szintje: a családok szövetséget kötöttek egymással (suba a subához, guba a gubához, ugye), és gazdasági érdekközösségben léteztek, nevelték az utódokat, gondozták az időseket, egyszóval közösen érvényesültek (ehhez szépen asszisztált a vallás is, ami ekkor még nagyobb szerepet kapott)
      – az egyén szintje: a technika fejlődésének adott stádiuma miatt még napi 12-14 órás kemény fizikai munka volt a háztartás vezetése, és arra kellett egy főállású ember (szegényéknél egyedül, gazdagéknál a cselédség irányítására), míg emiatt a nőket nem taníttatták, ha mégis, állásuk sem lehetett, így kellett valaki, aki eltartja őket.

      Aztán megváltoztak a dolgok, mert kiépült az a bonyolult, és cseppet sem tökéletes adórendszer, aminek révén nem a kisebb-nagyobb közösségekre vagyunk utalva, hanem az államra, így a családoknak már nem elsődleges érdeke, hogy fiuk gazdag lányt vegyen el, lányuk jómódú famíliába házasodjon, és együtt küzdjenek tovább szövetségben. Az urbanizáció megindult, a vallásos babonák háttérbe szorultak, az iskolázottság szintje nőtt. A 2. világháború utáni férfihiány, majd az erőszakos elvtársi egyenlőségesdi rávilágított arra, hogy a nő is tud tanulni és/vagy a gyárban robotolni*, ergó egy idő után már egyre kevésbé volt szükség arra, hogy a férfi és a nő házasságot kössön. Mára ott tartunk, hogy a legtöbb pár össze se házasodik, mert miért tenné? És nem csak a házasság, a válás is szabadabb lett: akik szenvedtek együtt, könnyebben válnak már el, és ezért az új kapcsolatok révén létrejönnek az ún. patchwork familyk, amikor “a te gyereked meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket”, ahogy mondani szokták.

      A patchwork család, a házasság nélkül együtt élő párok és szülők, az azonos nemű párok és a nem-monogám párok, a tudatosan gyereket nem vállaló párok most válnak lassan legitimmé, létezővé, azelőtt ezek a formák megvetettek voltak, vagy lehetőség sem volt rájuk. Nyilván az emberek 100 éve se voltak mások, mint ma, nem-heteroszexuálisak és nem-monogámok mindig voltak, csak a helyzet a leírt folyamatok során vált bizonyos tekintetben kényszermentessé, és ez volt az, ami az új formákat a képbe hozta. Egészen röviden: megszűnt a kényszer, ezért kis híján megszűnt a régi forma is, de alapvetően mégsem fog teljesen megszűnni, hanem kibővül, változatosabbá, színesebbé válik, jobban leköveti a valóságot, mert az ember maradt továbbra is társas lény a körülményektől függetlenül.

      *a kelet-európai nő azért gyűlöli zsigerből a női egyenjogúság puszta kifejezését is, mert számára azt jelentette, hogy miután a gyárban építette 8 órán a cocializmust, még otthon is várt rá egy másik műszak, míg a férje pihent. Nyilván nem bánta volna, ha a gyárat kihagyhatja, kellett neki a francért még egy kötelesség.

      • “…előbb lett könnyebb nekünk, és utána kezdtük el ehhez igazítani a társadalom szerkezetét…” – wait! – akkor ez azt is jelenti, hogy tulajdonképp mindent, amitől most szabadulni vágyunk azt magunknak építettük? :) Érdekes elképzelés. Tehát az igényekből később mindig kényszer lesz és az uralkodó csoport (mely többségbe kerül) mindig a kényszert fogja képviselni, mert ő maga ebben látja a “rendszert”?

        Közösségi szint – igaz – erről mindig az uralkodóházak jutottak eszembe, ahol a testvérek is házasodhattak (nappal húgom, este dugom) a vagyon és hatalom megőrzéséért. Ergo az individum érdekét szolgálta a társadalmi rend. Nem a természetét, a biodiverzitásét.

        Az egyenlőségről mindig ez a videó jut eszembe: :)

        “*a kelet-európai nő azért gyűlöli zsigerből a női egyenjogúság puszta kifejezését is….” – ezért is érdekes a mostani állapot: régen nem akart otthon maradni, gyereket nevelni, meg függni a férjétől, később nem akar dolgozni menni, inkább csak otthon lenne és gyereket nevelne. A legújabb váltó úszás, mikor négy órában ezt, négy órában azt. Ezzel szemben pl. a bányász férfi, meg a tűzoltó férfi, meg a kéményseprő férfi már pár száz éve veszélyezteti jobbára ugyanazt a munkát végzi, pedig míg az előző egy jó tizest lefarag a leélhető éveinek számából (beszélhetnének már néha erről is), addig az utóbbi kettő bármikor elpatkolhat munka közben.
        Néha, mikor árnyaljuk a képet, meg a gender ideológiára felhúzott világunkat érdemes simán jót nevetni rajta és úgy csinálni, ahogy az éppen neked megfelel.

        • Hmm, “akkor ez azt is jelenti, hogy tulajdonképp mindent, amitől most szabadulni vágyunk azt magunknak építettük? :)” Szerintem te nem egészen érted ezt. Ahhoz, hogy a leírt kényszereket félre tudja tenni a társadalom, kellett egy ipari forradalom, két világháború, a technikai fejlődés bizonyos szintje, az urbanizáció, és ezután, csak azután volt lehetőség arra, hogy más narratívák is képbe kerüljenek. De nem igazán értem: te örülnél, ha úgy nőttél volna fel, hogy 25 éves korodig bezárólag feleségül kell venned valakit, akit a szüleid és az ő szülei választottak, húsz éven át évente születne egy gyereketek, neked kéne egyedül eltartani mindannyiukat, és a falu népe kiátkozna, ha esetleg válni szeretnétek, mert pokol az életetek együtt? Márpedig száz éve ez várt volna rád jó eséllyel, akkor is, ha speciel mondjuk meleg vagy.

          • Dehogy örültem volna! Csupán megpróbálok gondolkodni róla, beszélgetni a felmerülő ellentmondásokról és az érdekes adalék információkról. Arról, hogy ki hogy látja a saját lencséjén keresztül a témát. Rengeteg érdekes beszélgetés diskurzus alakulhat ki belőle.

            • Végeredményben elfogultság az a nézet is, hogy a társadalom törvényszerűen fejlődik, ahogyan az is, hogy devalválódik (a “régen minden jobb volt” fals illúziója, amihez minden közösség visszatér válság idején, legyen az gazdasági válság, terrorveszély vagy bármi egyéb). Az viszont objektív előny, hogy nem léteznek bizonyos kényszerek, még ha ennek objektív hátránya is van (kevesebb fehér középosztálybeli gyerek születik a világon – persze jó kérdés, ez a magunk nyugdíjkérdésén túl valóban hátrány-e hosszabb távon, hiszen közben buzgón pusztítjuk természeti erőforrásainkat épp mi, miközben a világ szegényebbik része meg túlnépesedik…).

    • Hát gyerekek, nekem is ütögeti a szememet a párcentis húsdarab (nem úgy) meg a szerelem mint a hormonális nemi vágy kifejeződése, meg evolúciós csali, és azon gondolkodom, mi történik azokkal, akik ilyeneket hangoztatnak? Az egyik ezt nem tapasztalta sose, a másik amazt, azért jelent ki ilyeneket? vakok vitája a pirosról és a zöldről? Én borzasztóan nem szeretnék így gondolkodni, mert a puszta együnk, igyunk, lökjünk fel másokat, tartsunk húsdarabokat valahol vagy valahol máshol és evoluáljunk no meg szaporodjunk nem lenne elég nekem azt a szívást ellentételezni, ami a születéssel, testnövesztéssel, fogzással, járni- és szomszédnéninek köszönnitanulással járt. És ha valóban csak ennyit gondolnék az egészről, akkor lenne aztán tényleg fölösleges az egészet továbbörökítgetni, és egyéb gyanútlanokat is belerángatni.

      • Erről eszembe jutott az egyik legszebb Kahlil Gibran idézet a Prófétából:

        “Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
        Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
        Általatok érkeznek, de nem belőletek.
        És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
        Adhattok nekik szeretetet,… de gondolataitokat nem adhatjátok.
        Mert nekik saját gondolataik vannak.
        Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
        Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.”

        Az író – habár 1931-ben írta a Prófétát – nagyon jól megfogalmazta (sok egyéb igazság mellett is) a testi vágy aka szerelem megnyilatkozását: “az Élet önmagam iránti vágyakozása”. Nagyon találó nem?

  9. Az a szomorú, hogy két olyan ember áll oda észt osztani ebben a témában, akiknek bevallottan nem volt még soha egyetlen normális működő párkapcsolatuk sem – se monogám, se poligám, se semmilyen. Vikut valahol sajnálom, mert mintha azért mondogatná ezt a sok ostoba klisét, hogy valaki végre szánja meg és járjon vele. Bírom őt, és még nézni is rosszul esik az erről írott posztjait. Ciki végignézni, hogy egy értelmes nő ennyire leégeti magát – még akkor is, ha ez nem igaz, csak a nyilvánosság előtt felvett szerep, ráadásul kártékonynak is tartom.

    • No de ezt a logikát követve, én sem szólalhatnék meg akkor házassággal kapcsolatos témákban, hiszen nőtlen vagyok. Továbbá a gyerekkérdés is tabu, hisz gyermektelen vagyok. A szerelem szintén…és még napestig sorolhatnám a számomra inkompetens témákat, melyekben nem lehetne véleményem, de ez az ösvény nem a szólás és véleméynszabadsághoz vezet. Sokáig alapvetés volt, hogy azért nincsenek jó női humoristák, mert a jó humornak az önirónia a forrása. (Az az ikonikussá vált mondás, miszerint a “jó férfi, a halott férfi”; nem humoros. Ezen csak a feministák nevetnek. 30 éve.) A nők pedig (látszólag) nem rendelkeznek öniróniával. Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz, olyannyira nem, hogy véleményem szerint Mo. legjobb humoristája is nő; Kormos Anett. Az önirónia nem önleégetés, önmegalázás… hanem a humor legkifinomultabb formája, amit nagyon-nagyon kevesen művelnek olyan magas szinten, mint pl. az említett Bihari Viktória. Ezzel együtt, lehet vele egyet nem érteni, szánni…

    • Én a legtöbbször nem tudom eldönteni, hogy ez szerep-e vagy a valóság, és ez zavar. :S Értem, hogy egy humorista a saját élete sztorijait felnagyítja és abból él, de sokszor nem látom a határvonalat, amikor a komoly arcát mutatja. Lehet, ő sem, és épp ez a baj.

  10. Èn szeretem elolvasgatni nèha, hogy mit ír Puzsèr ùgy amblokk a világ dolgairól, meg hallgattam is elèg sok elôadását ès valahogy tök mindegy mi a tèma, a dugás, de legfôkèppen a pinanyalás àllandóan elôjön nála. De mindig.
    Nemrèg találtam tôle egy ritkagusztustalan összeállítást, amiben pontozta a nôket, ès büszkèn mutogatta, hogy milyen csajt tudott lekapni a telefonjával titokban. Valami egèszen alpári volt. Azóta tudom, legalábbis sejtem, hogy szerencsètlennek rettenetes nôhiánya van, ès ki tudja mikor volt nô közelèben utoljára…
    Amùgy meg azt nem tudom, hogyha ô poliamóriában akar èlni, mi akadályozza?…
    Valószínûleg az, hogy nemhogy egy, de kèt nô mèg csak vèletlen se akarna a közelèben lenni, semmilyen èrtelemben ès ezt ô is tudja (mert valahol csak èrzi már, hogy mekkora tahó).

    Viku meg csak a minimálisat akarja már csak egy pasitól, már az Is mindegy lenne neki, hogy fèlrekefèl, vagy nem. Mondjuk az èrdekes, hogy elmondta, hogy nagyon fèl az erôs, megingathatatlan vèlemènyû pasiktól… erre kiválasztja Puzsèrt, mint vitapartnert…

    • Hú, hát most nagyon rajta van ezen a poli témán, szegény Papp Réka Kingára is leendő nejeként tekint: http://mandiner.hu/cikk/20160207_puzser_robert_behodolas
      Csak hát ezzel a szemlélettel egy nőt szerezni/megtartani se könnyű, nem még négyet. Vikut meg én is sajnálom. Puzsérra nagyon felnéz, azt tudom, tehát érthető, hogy nagy öröm volt neki a közös előadás. Legyen már egy normális faszija, most már én kérem a zúristent!

      • Volt egy ilyen, hogy a Vikunak valaki beszólt, a csajszi ki volt bukva, és a Puzsér beüzent, hogy mekkora király a Viku, röhögje már ki a beszólogatókat! Hát én akkor rögtön tudtam, hogy ezek még össze fognak kavarni! Így legyen ötösöm a lottón!

        • Valószínû Puzsèr már akkor ki akarta vetni a hálóját Vikura, mikor meglengetett regebben egy posztot arról, hogy a nyitott kapcsolatokat el kell fogadni és ne rinyaljanak a nok.
          Ugye ez Puzsinak rendkivul fontos. Vikut birja is egyebkent, szoval… Èn nem tartom kizartnak, hogy szegeny teljesen befolyasolhato kislanyra eroszakolja magat. Aki majd aztan vegtelenul boldog lesz, hat hogy a Puzsèr az o szive valasztottja!… Aki neha -neha azert eljarogat otthonrol…
          (szegeny kis Piskota. Elore sajnálom.)

          • Hát figyu… ezek flörtöltek nyilvánosan a Facebookon. A csaj kiakadt, mert valami fasz leosztotta, Puzsi megvédte, mire Viku el volt ájulva látványosan. Hogy zizeg rajta, az tuti, Puzsinak meg egy patronra jó.

  11. Poliamória, mi? Megideologizáljuk a ribancoskodást, nevezzük másnak, aztán akkor az már nem is az. Női logika. Nevetséges. De az a pasi is, aki eltűri.

    • De ha pasi ideologizálja meg a félrekefélést, az rendben van, igaz?

      • A poliamória nem ribancoskodás/félrekefélés, hanem etikus nemmonogámia. Aki nem monogám, de párkapcsolatra vágyik, annak ez egy releváns párkapcsolati forma. Nyilván nekünk monogámoknak nem szükséges ezzel élnünk.

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Rájöttem, miért fáj a kormány szülésért rimánkodó, összeomlással fenyegetőző politikája – Eszter's Offtopic
  2. Az internalizált szexizmus ezer arca: amikor nők alázzák magukat – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: