Rájöttem, miért fáj a kormány szülésért rimánkodó, összeomlással fenyegetőző politikája

Rájöttem, mi a bajom ezzel az egész FIDESZ-KDNP-féle népesedési kerekasztal-szingliadó-női önmegvalósítás szentháromságra épülő kommunikációs vonallal. Az, hogy a családalapítás ügyét úgy állítják be, mintha kizárólag egyéni döntés kérdése volna: mintha én eldönteném, hogy gyereket akarok, és akkor rögtön találnék a kukában egy pozitív terhességi tesztet, majd kilenc hónapon belül megszületne a szép és okos csemetém, akiből majd becsületes adófizető állampolgár válik, tisztességben megöregedett szülei oldalán. Hogy ez így megy, és ha ők erőszakosabban verik az asztalt, több ember fog majd “így dönteni”, és akkor nem omlik össze a rendszer, ami alól – nem mellesleg – ők húzták ki a téglákat.

Most egy pillanatra vonatkoztassunk el attól, hogy ez a brancs – elődjeivel karöltve, mondjuk – lopta el a nyugdíjakat, zilálta szét az oktatást és az egészségügyet, és miattuk olyan a szociális háló, hogy a világra jövő gyerekek egy nem kis hányada ma Magyarországon é-hez-ni kényszerül. Tegyük félre azt is, hogy a felnőttkorát sem teszik könnyebbé azoknak, akik nem a közép-felsőosztálybeli fehér gyerekek életet élvezték, netán speciális szükségleteik vannak, tényleg ne foglalkozzunk most politikával ilyen mélységben. Csak egyszerűen nézzük meg ennek az egésznek a józan emberi oldalát, amihez nem kell semmilyen párt tagjának lenni. Nézzük meg azért, mert ti is ezzel jöttök mindig: az érzelmekre próbáltok hatni, hogy hozzájárultok a párkeresés költségeihez, apának lenni jó, női princípium, az önmegvalósítás legmagasabb foka, meg testvérben az erő, és ezzel nem csak sok fájdalmat okoztok, de a közgondolkozás talaján is új ítélet-magokat ástok egyre mélyebbre, és ez innentől talán már több, mint politika. A miliő, amiben élünk.

Kedves Benda József, először csak halkan kérdezem: tisztában vagy te azzal, hogy nem feltétlenül egyéni döntés kérdése, hogy lesz-e gyereked, és mennyi lesz? Nem mintha nem kéne tiszteletben tartani azoknak a személyes szabadságát, akik úgy határoztak, hogy nem akarnak utódot (akkor sem, ha a kormány húszmilliót fizet minden egyes új jövevény után, előre és kápéban), csak éppen ideje felfogni, hogy ha szétnézel az említett korosztály körében, el fogsz csodálkozni, hogy mennyien vannak, akik örülnének, ha lenne gyerekük, de nincs. Sokszor, többször, mint hinnéd, ugyanúgy nem egyéni döntéstől függ mindez, ahogyan homoszexuális polgártársaink sem úri huncutságból, a polgárpukkasztás szándékával vonzódnak saját nemükhöz, ahogyan azt Móricka elképzelte. A kommunikációs cél tehát nem nem szentesíti a kommunikációs eszközt, mert nincs rá hatással (senki sem a 10 millió főre kitalált infrastruktúra és az eleve kétes nyugdíjrendszer miatt vállal gyereket), viszont rengeteg kárt okoz.

Tudod is te, milyen egyedül, sok szenvedés után inkább egyedül megoldani mindent az életedben a vécédugulástól a betöréselhárításon át a nagyműtét utáni lábadozásig, és tudod is te, milyen mindig többet főzni, mint amennyit egyedül meg tudsz enni, de azért szépen megteríteni, hogy meglegyen az illúzió, hogy otthonod van, nem csak lakás az, ahol élsz. Amikor sajnálod az egyedülállókat (csak azért se fogom leírni…!), valószínűleg nem tudod, hogy sosem a nehézségek idején fájóbb egyedül lenni, hanem akkor, amikor az örömeidet szeretnéd megosztani mással, és apró kedvességekkel és figyelmességekkel vágysz szeretni, és megőrülnél már, hogy megérintsenek. A kis tökéletesre maszkírozott életével, ami rothadás jelét legfeljebb a csillogó máz alatt mutathatja, a magadfajta elképzelni sem tudja, hogy hány amúgy kedves ismerőst kell hájdolni a Facebookon, mert nem bírod nézni, hogy ő a mázlisták között van, és hány kisgyerekes barátot muszáj kiiktatni az életedből csak azért, mert nincs idő minden egyes találkozás után újraépíteni magadat. Közben persze mondogatni, hogy jaj nem, én nem vagyok szar ember, mert nem tudok örülni az ő örömének, ami engem a saját nyomorúságomra emlékeztet, és holnap majd jó lesz megint minden, és újra mosolyogni fogok, és játszom a gyerekével, és lesz a szívemben remény. Remény, annyi év után, hogy honnan van mindig…?

Nem tudod te, milyen az, amikor valakinek traumatikus gyerekkora volt és rettenetes családi mintákat hoz, és rengeteg munkára van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán bízzon magában és másban annyira, hogy párkapcsolatot merjen kialakítani. Nem tudod te, milyen az, amikor belemész mindenféle szar, méltatlan, embertelen kapcsolatba, mert szeretnél tartozni valahová, és inkább megalázod magad, hagyod, hogy használjanak. Nem tudod te, milyen az, amikor hiába szeretsz, tárgy lehetsz csupán, amivel cudarul bánnak, érzelmek nélkül. Fogadok, nem tudod azt sem, milyen az, amikor neked van állandó bűntudatod, mert képtelen vagy viszonozni azt, ahogy téged szeretnek, ezért aztán a nap huszonnégy órájában kompenzálsz és szorongsz, szorongsz és kompenzálsz, és állandó kétségeid vannak, hogy tudsz-e egyáltalán szeretni, és oldaladon a másik emberrel is olyan magányosan sírod magad álomba, mint bármikor máskor egyedül (amitől persze még durvább bűntudatod van, ez egy ördögi kör).

Jaj, hogy lenne neked fogalmad arról, hogy mit élnek át azok, akik egész életükben nagy családra vágytak, és hiába szeretik egymást, minden kibaszott hónapban hiába próbálkoznak, és már ingük-gatyájuk ráment a különféle kezelésekre és terápiákra (de azért jó arcot vágnak hozzá, amikor ezredszerre hallják, hogy “nem szabad görcsölni ezen, és jönni fog, hidd el”). Elképzelni se tudod, milyen az, amikor két napig csak görnyedve bírsz járni, ha megjön, zabálod a Cataflámot, mint a bonbont, és ez még mind semmi a lelki fájdalomhoz képest, amit érzel, csak mert ebben a hónapban sem sikerült. Mit tudod te, milyen átesni öt-hat vetélésen, halvaszülésen, azt te elképzelni sem bírod, mit él át az, aki úgy lesz anya, hogy nincs gyereke, és gyógyszerekkel próbálják megakadályozni a tejbelövellést. Le merem fogadni, hogy arról se tudsz sokat, milyen ötvenöt évesen, menopauza után ott állni gyerek nélkül, miközben nem rajtad múlott, hogy nincs, és hallgatni, ahogy a magadfajta megélhetési észosztók és pártpolitikai célból érzelmekkel manipuláló vezérhímek a női lét egyetlen értelmének, az önmegvalósítás legmagasabb fokának nevezik a gyermekáldást, és ami a leginkább gusztustalan az egészben: önző gazdasági érdekből azzal a hazug, fals ítélettel mosod át a köztudatot, hogy ez minden esetben egyéni döntés kérdése volt.

Hát nem, az esetek egy jelentős részében rohadtul nem az, tudod? Mindegy is, ez csak politika, nem a miliő, amiben élünk…