Aktuális

A kognitív torzítások, és ahogyan semlegesíthetjük őket

Volt nemrég egy egészen negatív periódusom. Pusztán hormonális lehetett, a ciklus első három napja, de a sötét és a hideg is hozzájárult a levertséghez (noha a modern tudósok már vitatják a szezonális depresszió létét), és egyszeriben minden kilátástalannak tűnt. Néha még mindig felbosszant, hogy nem vagyok mindig kiegyensúlyozott, holott már tudom: nem csak azoknak vannak hullámvölgyeik, akik a kamaszkor depresszív szakaszát élik, netán bipoláris zavarral küzdenek, hanem minden ember megéli a fenteket és a lenteket. A különbség csak az, hogy ha ezeket tudatosan szemlélem és kezelem, rövidebb ideig tartanak. És akkor már miért ne tenném…?

kép: dark_mirror_by_jellyneau

kép: dark_mirror_by_jellyneau

A leggyakoribb kognitív torzítások

A negatív periódusok fő kísérőjelensége a kognitív torzítások homályos és sötét csokra. Ezek olyan fájdalmas érzetek, amiket az adott pillanatban abszolút tényként, megmásíthatatlan igazságként fogunk fel, holott általában kevés közük van a valósághoz. Vagy ha mégis van, nem megváltoztathatatlanok, és főként nem végzetesek, tehát nem kőbe vésett alaptételek. Egy sötét időszakban viszont ezt nem látjuk, és ilyenkor egyik fals gondolat mágnesként vonzza a további zord hiedelmeket, míg nem a végén komplett várat – bivalyerős erődöt – építünk önszabotázsból, és lerombolunk mindent, ami előre vihetne. Másnál tökéletesen azonosítom a kognitív torzításokat, de magamnál nehezebb helyzetben vagyok, volt, hogy hosszabb idő is eltelt, míg tisztán – realisztikusan – tudtam látni a helyzetet.

Dichotóm gondolkodás, amikor mindent feketén vagy fehéren látunk

“Semmit sem értem el az életben.” (Nem, csak épp nem sikerült ez az állásinterjú.)
“Engem senki sem ért meg.” (Nem, csak most ezt hiába magyaráztad anyádnak, nem figyelt épp.)
“Mindig mindent elrontok.” (Nem, épp csak ezt a vázát törted össze véletlenül, előfordul az ilyesmi.)

Túláltalánosítás, amikor egy esemény alapján messzemenő következtetéseket vonunk le

“Én alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra.” (Nem, csak ezzel az emberrel nem passzoltatok egymáshoz.)
“Megbuktam a vizsgán, hülye vagyok az egyetemhez. (Nem, csak most nem jött össze, bárkivel megesik.)
“Ide nem vettek fel, tehát alkalmatlan vagyok a pályára. (Nem, van még több száz hely, amit megpályázhatsz.)
“Mindig mindent elfelejtek, egy rakás szerencsétlenség vagyok! (Ezt most elfelejtetted, na és…? Kellemetlen, de előfordul bárkivel.)

Negatív szűrés, amikor kiragadunk egyetlen negatív részletet, és azon a sötét szemüvegen át értékelünk mindent

“Esik az eső, megette a fene az egész nyaralást!” (Nem, csak más programot kell mára találni.)
“Egy csomó idegesítő ember jött el, kár volt eleget tennem a meghívásnak!” (Nem, ha nem foglalkozol velük, még jól érezheted magadat a rendezvényen.)
“Nem értünk be időben, most már mindegy!” (Nem, ez nem verseny volt, hanem kirándulás.)

Pozitív dolgok figyelmen kívül hagyása, amikor leértékeljük értékeinket, körülményeinket

“Itt gürcölök tizenöt éve, és még mindig csak ennyit keresek, egy senki vagyok.” (Lehet, hogy kereshetnél többet, de tizenöt éve biztos munkaerő vagy, és rengeteget fejlődtél azóta. Bármikor továbbléphetsz, ha mersz váltani.)
“Én senkinek se számítok, a szüleim is csak muszájból fogadtak be.” (A szüleid bizonyára szeretnek, és melletted állnak, amíg talpra állsz, ezt ne kicsinyeld le.)

Nagyítás vagy kicsinyítés, amikor a hibáinkat nagyobbnak, az erényeinket kisebbnek látjuk

“Hát ja, megnyertem ezt a pályázatot, de ez nem nagy cucc, csak szerencsém volt!” (Nem, azért rajtad kívül is pályáztak még elegen, a képességeidnek köszönheted a sikert.)
“Jó, elismernek a munkámban, de hát még szép, tíz éve csinálom…” (Nem mindenkit dicsér meg a főnök, mert nem mindenki ér el kimagasló eredményeket, mint te.)
“Az oké, hogy leadtam húsz kilót, de mit ér ez, ha még mindig kövér disznó vagyok.” (Nem, húsz kilót leadni szép teljesítmény, amiért büszke lehetsz a kitartásodra, így folytatni is könnyebb a fogyást.)

Korai és/vagy önkényes következtetés, amikor logika és/vagy bizonyítékok híján vonsz konklúziót

“Azért nem vagyok fontos neki, mert egy nagy nagy büdös senki vagyok, aki a kutyának se kell.” (Nem, csak más a zsánere, esetleg eleve kötődésre képtelen a másik, és csak kihasznál.)
“Á, ez nekem úgyse fog menni, még nem csináltam ilyet.” (De nyilván azért kértek fel rá, mert látták benned a fantáziát.)
“Itt ásítozik nekem, mert unja, amit mondok.” (Francokat, egyszerűen csak fáradt.)

Érzelmi érvelés, amikor egy saját negatív érzést tényként kezelünk

“Félek a repüléstől, a repülés veszélyes.” (Évente több ember hal meg autóbalesetben, mint légi katasztrófában.)
“Utálom a tengerimalacot, mindenféle betegséget kaphatsz el tőle. (Csak a pestist, de annak épp nincs járványa. Egyszerűen nem szereted ezt az állatot, ennyi.)
“Ha érzelmek nélkül szexelsz, bele fogsz nyomorodni.” (Nem feltétlenül, nem mindenkit érint meg az ilyesmi, felfogás kérdése.)

Perszonalizáció, amikor magunkat hibáztatjuk mások viselkedéséért, rajtunk különálló körülményekért

“Azért vert meg a férjem, mert nem értettem meg a lelkiállapotát!” (Ugyan már, nincs olyan körülmény, ami a párkapcsolati erőszakot legitimizálja.)
“Miattam kezdett el inni az asszony.” (No, azért lett volna éppenséggel más választása is.)
“Azért ment tönkre a vállalkozás, mert egyszer elfelejtettem blokkot adni.”

“Kell” és “kellene” állítások, amikor  bedőlünk a környezet vélt vagy valós elvárásainak

“Ennyi idősen már jobban kellene keresni, aki 30 éves korára semmit nem ér el, az később se fog.” (Ez ma már messze nem így van, sosem késő új dologba kezdeni, a siker meg nem korfüggő.)
“Nem kéne ilyen későn hazajönnöd…” (Bármikor hazajöhet, csak te aggódsz ilyenkor, ezért szépen megkéred, hogy legközelebb szóljon, ha ennyit késik…)

Címkézés, amikor egy-egy rossz húzás miatt az egész embert skatulyázzuk be (akár magunkat is)

“Minden nő a pénzre megy/Minden pasi csak meg akar dugni.” (Ja, volt pár negatív tapasztalatod, na és? Legközelebb majd tudatosabban választasz, tanultál a dologból.)
“Ritka egy seggfej ez a Pista.” (Pista nem azt csinálta, amit én elvártam volna tőle.)
“Lusta disznó vagyok.” (Ma nem értem a végére lomtalanításnak, de holnap is lesz nap.)

 Lehetséges megoldások, ha beüt a krah

Itt fontos megérteni, hogy nem egyfajta hurráoptimzmus a cél, hanem a helyzet reális értékelése.  Természetesen változó, kinél mi az, ami működik, és milyen helyzetben épp milyen megoldás a leginkább hatásos. Érdemes nyitottan kezelni a különféle ötleteket, és aztán személyre szabni és hasznosítani azt, ami működik.

Észreveszem…

Az “észreveszem” már önmagában véve egy kulcskifejezés, minden itt kezdődik. Tulajdonképpen ezzel ez egyetlen lépéssel kihúzható az ügy méregfoga, legalábbis részben. Amikor ultrapocsékul érzed magad, érdemes gyanakodni: oké, hogy épp nehéz helyzetben vagy, de vajon REÁLIS ez a nézőpont, és a hozzá kapcsolódó gondolatok, vagy ez a valósággal alig köszönőviszonyban lévő negatív spirál? A hiteles válasz általában az, hogy igen, ez egy szar ügy, de attól még az a fél óra-óra szenvedés, amit felépítettél köré, már egy egészen szürreális kognitív torzításra épül, valamelyikre a fentiek közül.

Elviccelem…

Egy jó barátom egy időben nagyon hajlamos volt arra, hogy egy-egy kellemetlen fejlemény hatására a már említett negatív spirálba pörögjön, és egy lemondott program kapcsán tíz perc alatt eljusson a tíz évvel ezelőtti traumákig. Sokáig tiszteletben tartottam, hogy dühös és elkeseredett – barátként ez a legtöbb, amit tehetsz -, de aztán rájöttem, hogy ha beleragad egy értelmetlen negatív spirálba, de a konstruktív gondolatoktól, s ezáltal a mielőbbi megoldástól fosztja meg magát. Ezért aztán rászoktam arra, hogy a bosszantó fejlemény észrevételezése után, amint a dichotóm gondolkodás, a túláltalánosítás és a negatív szűrés beindulna, elébe megyek a bajnak: “És emlékszel, ötödikben sem nyerted meg azt a szavalóversenyt, ráadásául a karácsonyi fenyőünnepen csak veled nem táncolt senki…”, és a végén már mindketten röhögünk.

“Megengedem magamnak…”

Van egy nagyon jó kifejezés, amit egy nagy önismereti tudással rendelkező barátnőmtől tanultam (szinte minden barátom ilyen egyébként, hogy jót is mondjak). Ez a “megengedem magamnak”. Ez igazából eredetileg egy frappáns kifejezés a korlátozó hiedelmek és az ebből eredetezhető önszabotázs feloldására: “Megengedem magamnak, hogy sok pénzt keressek”, “Megengedem magamnak, hogy több szabadidőm van”, “Megengedem magamnak, hogy nemet mondjak a rossz szexre”, “Megengedem magamnak, hogy jó kajákat egyek”, satöbbi. Ezt néha lehet a nehezebb helyzetekre is használni: “Megengedem magamnak, hogy most szomorú/dühös stb. legyek”. Közben csak arra kell ügyelni, hogy a realitás talaján maradjak, hiszen épp elég szomorúnak/dühösnek lenni amiatt, ami van, a járulékos kognitív torzítások híján.

Figyelmeztetem magam: hé, nem megyek bele ebbe a gondolatsorba…

Volt már olyan, hogy őszintén beszélgettem egy számomra fontos emberrel, és ahogy egyre jobban belemelegedtem a mondandómba, előjöttek régi sérelmek is. Itt egy pillanatra megálltam, felkavart megint az, ami korábban történt. Egyes rossz tapasztalatokat nagyon könnyű újra és újra átélni, akár évek távlatából is, hiába kerültek már kibeszélésre és feldolgozásra a maguk idejében. És akkor hirtelen megállított: “Most miért mennél ebbe bele? Állítsd le a gondolatot, sehová se vezet” – mondta, hiszen pontosan ismerte már ezeket a köröket. Érdekes, hogy épp csak egy fél perc volt, és aztán visszatértem az eredeti gondolatsorhoz, amivel minden bizonnyal egy sor teljesen értelmetlen, kognitív torzításba torokolló öncincálást úsztam meg. Azóta, ha érzem hogy jön a vihar, én mondom magamnak: “Hé, nem sétálok én be ebbe az utcába, de nem ám”, és fordítok a témán egyet. Vigyázat, ez a módszer csak akkor működik, ha a sztori korábban már át lett már beszélve és fel lett dolgozva, ellenkező esetben inkább elfojtásról van szó, aminek előbb-utóbb mindig súlyos mellékhatásai vannak.

Valóságkontroll

Ha már leesett a tantusz, hogy ez nem a realitás, hanem a sötét szemüveg, jó megállni egy kicsit, és realisztikusan összegezni a helyzetet: nagyon sokszor már a hideg tények újbóli összegzése is visszahoz a valóságba. Ez írásban, legfőképpen pedig akkor, ha kézzel írunk, még hatásosabb technika.

Pozitív affirmáció

Nem mindenkinél működik, de akinél igen, annál nagyon. Maga a módszer egyszerű: írsz egy rövid, pár soros mantrát, jelen idejű, kijelentő módú mondatokkal az álmoddal, céloddal kapcsolatban, és amikor érzed, hogy elragad a hév és beszippant a negatív spirál, ezeket akár többször is elmormolod magadban. Például: “Jó képességeim vannak, tehetséges vagyok, jól keresek, saját, sikeres cégemet vezetem”. A fontos csak az, hogy kizárólag olyan célt fogalmazz meg ebben a formában, amit reálisnak tartasz, mert ha nagy a különbség a vágyott kép és a realitás között, a pozitív megerősítés pont kontraproduktív, hiszen frusztrál a tény, hogy fényévekre vagy az áhított realitástól. Fontos az is, hogyan szövegezed az affirmációt: ha egy-egy szó negatív hatást vált ki belőled, nincs értelme az egésznek.

Kíváncsi vagyok, a kognitív torzítások melyik fajtája a leggyakoribb, és ki hogyan veszi fel a harcot ellenük. Gyűjtöm az ötleteket…

kép: bobvila.com

kép: bobvila.com

Advertisements
Eszter névjegye (831 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

23 hozzászólás A kognitív torzítások, és ahogyan semlegesíthetjük őket bejegyzéshez

  1. Valami lehet a levegőben, mert nekem is volt most egy nagyon mélyrepülő pár napom. Ezek szerint a vége közelít? :)
    Az első három marhaságot rendszeresen csinálom, a többit hellyel-közzel, van amit egyáltalán nem, és van amit annyira utálok, hogy másokat is lecsapok érte. Arra gyanakszom, hogy azoktól annyira lel a hideg, nehogy belecsússzak, hogy támadásnak élem meg azt is, ha valaki a saját dolgaira vonatkoztatva csinálja, mert tudat alatt kerülget a pánik, hogy magával húz (pl a “minden rossz”, Füles-féle búbánat, “úgyse lehet”, vagy “_nekünk_ nem lehet”, összeesküvéselmélet szaglászás, “baszd meg róka a fűnyíródat” effektus. Biztos van ezekre is szaxó :) )
    Ja és a kell és a kellene még hagyján, de van rokonom, akinek a kedvenc fordulata a “kellett volna”, amit szerintem nem lenne rossz ötlet teljes mértékben kiirtani a magyar nyelvből és a helyét sóval bevetni. Úgy dől belőle a megmásíthatatlan elrontottság, hogy minden kimondás mellé Xanaxot kéne osztani a hallgatóknak, és ha párszor alkalmazzák, akkor azért húz az emberre egy olyan “mindent szarul csinálok” fóliasátrat.
    A megoldásoknál az “Észreveszem”, “Figyelmeztetem magam”, “Valóságkontroll” (ezek nem ugyanannak a különböző oldalai?) elég tűrhetően mennek már, az “Elviccelem”-ben világéletemben erős voltam még bőgés közben is, a “Megengedem magamnak” viszont csetlős-botlós terület. Pozitív affirmációban meg (főleg tükörrel) a sokat emlegetett Lujzi az istenkirálylány, (Louise L. Hay, nem merném nem kiírni, nehogy valaki emiatt ne találkozzon vele, esküszöm, receptre kéne felírni mindenkinek az első világban), ahányszor olvasom, mindig azt gondolom, ez a világ legegyszerűbb dolga, aztán kipróbálva nehezebb mint fát vágni hűvös halomba.
    Ezek szerint jobban vagy már és hátha én is arrafelé tartok.

    • Vagy szántsuk be, és vessük be Xanaxszal. Hátha kinő belőle a Nyugalom Erdeje. Vagy legalább a kóma-zóna. :)

    • A február első és második hete volt elég szar, aztán utána folyamatosan jobb lett, a múlt hét és ez a hét pedig már teljesen okés volt. Többektől hallottam, hogy ebben az időszakban – plusz-mínusz egy hét – csőstül jött a baj, úgyhogy lehetett valami tényleg a levegőben, de a lényeg, hogy már kezd jobb lenni.

      Ó, nekem az már többször volt, hogy sírtam egyedül egy sarokban, aztán eszembe jutott az adott helyzet mély és szürreális abszurditása, és kénytelen voltam felröhögni, amitől rögtön jobban lettem. Kényszerzubbonyt szerencsére senki nem hozott.

      Hú, a “baxd meg a fűnyíródat” effektus nagyon gyakori, terveztem posztot arról is, amikor találkozol valami régi osztálytárssal, szomszéddal, ismerőssel, azt hiszed, hogy ő tök gáznak tartott akkoriban, erre kiderül, hogy mindig is szimpatizált veled. Ja, akkor nekem nem volt túl nagy az önbizalmam, és ezt vetítettem ki rá? Hát, igen.

      Louise L. Hay tök jó, és van egy csomó ilyen nagy tudású ember, aki a világ legegyértelműbb és legegyszerűbb dolgait fogalmazza meg, de az útmutatásaik alapján élni nehezebb, mint bármi más…. nehezebb VOLT EDDIG, MINT BÁRMI MÁS. De most!

      • Nem tudom kell-e bárki útmutatásai alapján élni? Vajon az nem megint a felelősség áthárítása?
        Én a saját útmutatásaim is nehezen tartom be :)
        Louise L. Hay amúgy tényleg nagyon jó :)
        Heni

        • Dettó, már ha csak abból indulunk ki, hogy “nem teszek mással olyasmit, amit nem szeretném, hogy velem tegyenek”… jaj, már akkor is nehéz.

          • Pont ilyen a mostani helyzetem. Azt hiszem ez a “nem teszek mással olyat” is keményen helyzetfüggő. Mert persze rendesek vagyunk, figyelünk másokra, de néha oda kell csapni :)

    • Nekem mondjuk inkább a november végétől január végéig tartó időszak volt nagyon kemény. És ezennel meg is invitálom a jeles tudósokat a kies téli Sundsvallba, erre az időszakra, ahol napi 5 óra, amikor nincs töksötét (akkor meg egy természetes fénytől elzárt helyen lesz szabad dolgozni, ahogy nekem). És revideálhatják a szezonális depresszió nemlétéről alkotott újabb elképzeléseiket.
      De tényleg, én aztán viszonylag nehezen megyek bele már ilyen spirálokba, miután volt másfél évem, amikor kemény mélyrepülésben végigélveztem szinte a teljes repertoárt; de kimászva tudtam kívülről látni magam -és azóta már az adott pillanatban is jobban megy. De a szinte folyamatos sötétben erőtlen, kedvtelen, ambíció nélküli, fáradékony meg instabilabb is voltam, mint a sokéves átlagom. Tavaly télen is. Míg nyár közepén, amikor meg sosincs igazán sötét, sokkal jobban bírom a strapát.
      Mostanra már tiszta vidámság, hogy fél nyolc felé világos van, szikrázik a fény a havon és nem egy sötét utcán menetelek a 9 órai munkakezdésre…

      • Nem teszem ide már megint, hogy “jajbazmeg, én felfordulnék Svédországban!” de ezt gondolom :)

        • Dettó, a hideg meg a sötét a halálom. Becsülöm a Skandináviában élőket, hogy még élnek…

          • Pont télvíz idején csobbantam be 2011-ben Finnországba, az ország kellős közepén annyira nem ordít a különbség, de basszus tényleg para, hogy egy darabig olyan 3 óra szürkület van, és az maga a nappal, aztán meg egyre több és több fény, és még este tízkor is süt a nap. Hinta-palinta.

  2. Tetszett ! Köszönöm !

  3. A sportomban ez mindennapos küzdelem. :) Dolgozom egy szakemberrel, megnehezítem életét rendesen. :D Próbálgatjuk pozitív irányba terelni a gondolkodást. Ha csak fele annyi energiát fordítana az ember néha arra, hogy feldobja magát, mint amennyit arra pazarol, hogy lehúzza, akkor már jó lenne.
    Az életben is valahogy így működik. Nálam azt veszem észre, hogy egy idő után egyszer csak magától, ösztönösen jön a megváltás. Mély, sötét és depresszív periódusok, de egyszer csak az ember legbelül megelégeli és a szervezet reagál. Jobban leszel és kész, mert nem lehet másképp. Na ha ez nem működik valakinél, akkor lehet gáz.
    Lehet, hogy köze van ehhez a fellendüléshez a taktikáknak, amiket lehet alkalmazni és leírtál nagyjából, de még nem veszem észre a közvetlen kapcsolatot. Inkább annak tudom be, hogy hisztis vagyok alapvetően, tudok szenvedni, de végül cefetül kemény is belülről.

    • Mit sportolsz? Nos, én azt látom, hogy az ún. pozitív gondolkozással, optimizmussal nem az a baj, hogy nincs meg a gyümölcse, hanem inkább az, hogy nem ritkán az ember a nagy gonddal termékeny talajba vetett magot egy rosszabb periódusban kitépkedi a földből, és befedi betonnal az egészet, aztán csodálkozik, hogy nem nő semmi. A homokvár, amit felépítünk, aztán lerombolunk. És haj, ha egyszer aztán tényleg sasok volnánk, nem pedig turbóvakondok…!

  4. Nálam az első három megy a legjobban, főleg a negatív szűrés. Történik egy szar dolog, és utána megállíthatatlan a negatív spirál. Pedig részben rajtam is múlik, hogyan reagálok arra, ha szakad az eső vakáció alatt…

  5. Jó cikk. Elmentettem könyvjelzők közé!

  6. Annyira igaz :) De érdekes, tél ide vagy oda, nagyon sokan mondták nekem is, és én is ebben a február eleji időszakban éreztem pocsékul magamat. Biztos volt valami bolygóállás ;) :D

  7. dejóóó,
    annyira tetszik, ez most:) jót írtál♥
    nekem is retkes nagy mélyrepülésem volt az elmúlt hetekben

    azt tapasztalom, ha konkrét trauma miatt vagyok lent, sokat ront, hogy “elterelnek” (az az “á nem is vagy te ilyen, megoldod ezt” stb.), mert én szeretném eldönteni, milyen mélyről rugaszkodok fel, és én szeretném eldönteni, kérek-e segítséget tőle, vagy se

    • A konkrét trauma nagyon más, mint az állandósult/időszakos (de látszólag ok nélküli) negativitás. A traumát fel kell dolgozni, az idő, és eközben ne kelljen már boldognak látszani. Kb. olyan ez, mintha azt mondanák egy baleseti sérülés után, hogy ugyan, miért nem szaladgálsz a törött lábaddal, ne lustálkodj már.

  8. Kalapos Évi // március 3, 2016 - 13:30 // Válasz

    Huh, Eszti, köszi ezt megint :) Az jutott eszembe még, hogy én az ilyen helyzetekben gyakran dühös vagyok a sorsra, globálisan is, és főleg, mert már annyi évet töltöttem belső munkával, hogy az újabb és újabb széteséseknél azt érzem, a Kispál szavaival élve, hogy “én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem”. :)) Mostanában kezdem csak elfogadni végre, hogy az önismeretben (is) lifelong learning van, és bármennyire szeretnék egy reggel arra ébredni, hogy totális harmóniában vagyok magammal és a világgal, minden értelmet nyert és az összes nehéz helyzetet képes vagyok kezelni, ez valószínűleg sose lesz így; a maximum, amit elérhetek – ahogy írod is -, hogy már egyre rövidebb időt töltök a negatív térben. És ez nem baj. (Igyekszem majd akkor is ezt mondogatni, amikor éppen benne vagyok, a “megengedem magamnak”-mantrával együtt.:))

    • Jaj, de örülök a kommentednek, amit leírsz az rém is igaz persze! Az önismereti lifelong learningen sokat gondolkozom mostanában. Hogy ugyebár persze, hogy addig tart, amíg élünk, de közben meg vajon mennyire változhatunk? Mi az amit el kell fogadni, hogy ez vagyok én, a hullámvölgyeimmel, a mélypontjaimmal, a szorongásaimmal, a fóbiáimmal, traumáimmal stb., stb., és bármennyit is dolgozom rajtuk, bizonyos aspektusai ezeknek örökre láthatóak lesznek? Mi az alap, ami marad, és mennyiben lehet “fejleszteni a személyiséget”? A tudatosság sokat hoz a konyhára, a többi rejtély.

      • Kalapos Évi // március 5, 2016 - 13:58 // Válasz

        Hú, bizony, és akkor jön a következő kérdés: ha tudnánk is változtatni, vajon minden esetben szükség van rá? Most az a példa jut eszembe, hogy a stressz alapvetően hasznos az ember számára, mert figyelmeztet a veszélyre és a következtében kortizol termelődik, hogy legyen lehetőségünk le is győzni, ami fenyeget, de közben a túl sok stressz meg felzabál, és ez így van egy csomó más dologgal is. Sokszor úgy érzem, ezt az egyensúlyt a legnehezebb megtalálni, hogy meddig hasznos számomra az óvatosság, a kétely, meddig hihetek a “hatodik érzékemnek”, és mikortól fordul át mondjuk a dolog indokolatlan gyanakvásba vagy feszülésbe. Ez ugyanaz, mint amikor azon gondolkodsz, egy bizonyos történés jel-e vagy csak véletlen, bele lehet kattanni. :))

  9. Most megtaláltam ezt a posztot, köszönöm. Életem egyik legnehezebb időszakában vagyok, igaz, ez már évek óta tart, én is unom, hát még a környezetem mennyire unhatja. És valahogy most bedurvult. Egymásra rakódnak a trauma-rétegek. Miközben kisbabázom. És folyton a “nemzetközi helyzettel” foglalkozom, szerintem ezt is terelés miatt, hogy ne kelljen szembenéznem a saját életem csődjével. Minden kognitív torzítást ismerek, bajnok vagyok benne.
    Megküzdés? Én most a sporttal próbálkoztam, egész lelkesen, de aztán elkezdett apadni a tejem, és hagyom magam lebeszélni a sportról. (Nem tudom, összefügg-e, de azt mondják, igen). Van még az, hogy meditálok, nagy káosz van a fejemben, mindig másnak van igaza, és jó lenne tudni végre, hogy én mit akarok. De a meditálás nem megy olyan jól, mint szeretném. Azért próbálkozom továbbra is.

    Nekem ezzel a “tükörbe mondogatom, hogy jól vagyok”-kal az a bajom, hogy ha ebből semmit nem úgy érzek, akkor szánalmas hazugságnak tartom. És még jobban haragszom magamra. Inkább kiordítom a világba, hogy szar, vagy valahogy feldolgozom (írásban, festésben). Az ordítást viszont nem csinálhatom következmények nélkül anyaként. Már bajba kerültem miatta…
    Na mindegy, innen szép győzni! :)

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: