Aktuális

Az érzelmi szabadságért: de miért nem tudok még mindig nemet mondani?

Március 15-én kivételesen nem politikai posztot kaptok, hanem egy önismeretit. A szabadságról persze, mert mi másról? :)

Olvastam a 10 dolog zseniális listáját arról, hogy mi mindent élnek át azok az emberek, akik egyszerűen képtelenek nemet mondani: buzgón bólogattam végig, hogy ez bizony szóról szóra igaz rám is. Miután persze sokadszorra is engedtem a nyomásnak, aztán még én voltam a főgonosz, eltűnődtem kicsit: mégis mi tartott vissza életem során annyiszor, de annyiszor attól, hogy szabadon nemet mondjak, és határozottan védjem a határaimat? A következőkre jutottam…

Ösztönösen igenre áll a szánk. – Eleve biológiailag is az IGEN-re lettünk kódolva, a legtöbb ember könnyebben mond igent, mint nemet. Evolúciós szempontból ez érthető, hiszen közösségben rejlett mindig a túlélés záloga, nem lehetett különcködni, a csoport érdeke közérdek volt. Erre épül a neveltetésünk is: alapvetően IGEN-embernek szocializáltak bennünket, különösen a nőket: illik, célszerű, udvarias dolog rábólintani a kisebb-nagyobb szívességekre, ha megkérnek minket valamire, hiszen akkor vagy kedves, nagylelkű, barátságos ember, a társadalom fontos tagja, szolgálatkész és szerethető nő. De vajon hol vannak a határok, és hol ebben a szabad akarat?

Segíteni szeretnénk. – Gyakori indok, igen. Látom, hogy nehéz helyzetben van, és közben tudom, hogy a kezemben egy eszköz, hogy segíthessek. Így próbáltam felkészíteni a nyelvvizsgára egy gyerekkori jóbarátot ingyen és bérmentve (eredetileg nyelvtanár volnék, vagy mi), aki kicsit sem vette komolyan a dolgot: késett az órákról, magyarul fecsegett, nem készítette el a házi feladatokat. Végül nem sikerült a vizsgája, és aznap a fejemhez vágta, hogy ennek én vagyok az oka, mert az utolsó óránkat le kellett mondanom. Rájöttem, hogy sosem fogok tudni olyannak segíteni, aki maga nem tesz azért, hogy előrébb legyen, de még akkor is vannak helyzetek, amikor magamat kell védeni, hiszen csak teli pohárból tudok másnak is inni adni, önként és szabadon.

Félünk az elutasításól, hogy nem fognak minket szeretni. – Tinikorom tipikus élménye, hogy két-három eseményre is meghívtak, és én mindenre igent mondtam, mert egyszerűen senkit sem szerettem volna megbántani. Aztán persze kiderült, hogy egyszerre én is csak egy helyen lehetek, ezért aztán menetrendszerűen rám tört a szorongás, hogy mégis kinek mondjak nemet, mi számít kisebb vesztességnek. Gyakran megesett, hogy végül inkább otthon kuksoltam, betegséget hazudva, hogy ne kelljen döntenem. Egy idő után megértettem, hogy azért senki sem fog haragudni, mert nemet mondtam, azért viszont joggal bosszankodik, hogy variáltam, felültettem, hazudtam, ahelyett, hogy megmondtam volna, hogy már más programom van, köszönöm – és elmentem volna oda, szabadon.

Kedveljük, szeretjük, tiszteljük a másikat. – Minél közelebb áll hozzám valaki, annál nehezebb nemet mondani, hiszen nem akarok csalódást, fájdalmat vagy éppen kellemetlenséget okozni. Különösen nehéz a helyzet, ha általam nagyra tartott ember kér segítséget: még egyetemista koromban egy professzorom kért személyes szívességet a lányával kapcsolatban, akit látásból ismertem. Semmi kedvem nem volt egy sikamlós családi ügybe keveredni, de közben a professzorasszonyt sem szerettem volna megbántani (már nem tanított, de mélységes tiszteletet és hálát éreztem iránta). Ahelyett, hogy nemet mondtam volna élből, inkább a végtelenségig halasztgattam a kényelmetlen küldetést, így a végén joggal haragudott rám a történet másik főszereplője. Ma már tudom, hogy szabadságomban áll bármikor nemet mondani, ezért viszont senki sem haragudhat meg rám, aki figyel az én szempontjaimra is a sajátja mellett.

Kerüljük a konfliktushelyzetet. – Vannak szituációk – az üzleti világban is – amikor a határozott NEM mások érdekét, kényelmét sérti, ezért meg kell küzdeni a szabadságunkért. Ez sokszor komoly állásfoglalást jelent, ami támadásokkal is járhat, és hát… sokan közülünk nehezen veszik ezt az akadályt. Előfordult már, hogy egy cégnél arra kértek, hogy a kollégám ügyfeleivel a munkatárs tudta nélkül vegyem fel a kapcsolatot, és én éreztem, hogy ez necces: olyan, mintha a kollégát az ő háta mögött ellenőrizgetném, holott erre semmilyen jogköröm nincs. Igenis fontos, hogy csak azt a feladatot vállaljuk, amit felelősséggel el is tudunk látni, és ami még nem jár túl sok áldozattal, méltatlan kompromisszummal. Hosszútávon csak így fejlődhetünk, és őrizhetjük meg az integritásunkat.

Tartunk a negatív következményektől. – Voltam már olyan kapcsolatban, ahol soha semmire nem mondhattam nemet, mert ha megtörtént, a társam óriási palávert csinált. Mivel meg akartam előzni az energia- és időrabló patáliákat, egy sor olyan dologra is rábólintottam, ami csöppet sem volt ínyemre. A végén nyilván kiborultam, összeomlottam, és akkor a kedves feldúltan megkérdezte: “Miért nem mondtad, hogy te ezt nem akarod csinálni? Az összes nő ilyen, egy pillanatra sem tudtok őszinték lenni!”. Ezen a ponton aztán elveszítettem a türelmemet, és emelt hangon közöltem, hogy egy őszinteségre épülő kapcsolathoz arra is szükség van, hogy következmények nélkül elmondhassam, ami a szükségletem, és ne kelljen érzelmi manipulációtól és zsarolástól tartani. Nem sokkal később kiléptem a kapcsolatból, mert már tudtam: ha bűnhődnöm kell egy-egy döntésemért – mondjuk azért, mert épp nem akkor szeretnék vacsorázni, mint a kedves, –  akkor inkább egyedül élek, de szabadon.

Félünk attól, hogy kimaradunk valamiből, amit később meg fogunk bánni. – Tipikus sztori: az okos, udvarias, jófej férfi, akitől az ismeretségi körben mindenki el van ájulva, randira hív. Józan ésszel tudom, hogy remek társ lenne, de valamiért nem vonz: fene tudja, árnyalt dolog ez a kémia, kicsit sem józan szabályrendszer alapján működik. Közben olvastam rengeteg történetet arról, hogy ha a közös hullámhossz adott, a vonzalom később is kialakulhat, ezért reménykedem, meg persze megbántani sem akarom, hiszen „olyan kis lelkes, egyem a szívét”. Találkozgatok vele párszor, mert nagyon szeretnék szeretni, miközben a legszívesebben a fejemre húznám a paplant, és aludnék inkább.

A tapasztalataim azt mutatják, hogy a hasonló helyzetekben nemet mondani eleinte valóban nem könnyű, de idővel épp ez az, ami időt és energiát szabadít fel ahhoz, hogy valóban arra mondhassunk igent, amire előre visz. Nem nélkül nincs szabadság.

Reklámok
Eszter névjegye (852 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

56 hozzászólás Az érzelmi szabadságért: de miért nem tudok még mindig nemet mondani? bejegyzéshez

  1. Ó, igen. Az első ugyan nem igaz rám, de a többi…
    Sajnos az a tapasztalat, hogy akinek sokszor mondasz igent, az már a végén nem tudja, hol a határ és bohózatszerű lesz a dolog. Rövidre szoktam zárni a legtöbb ilyen kapcsolatot, aminél azt érzem, hogy kényelmetlen, hogy igent kell mondanom: én is kérek valamit. Ha teljesíti, OK, ha nem, na akkor ő fog lelépni.
    Egyik szomszédom a legkülönbözőbb dolgokat szokta kérni, már mulatságos, de tudom, hogy szeme sem rebben, ha én kérek valamit, szóval működik a dolog.
    Sajnos van az a függő helyzet, amikor tényleg kenyértörésre kerül a sor, ha nem mondunk igent.
    Az ingyen segítség a legdrágább, mint a nyelvoktatás is mutatja, ott kellett volna abbahagyni, amikor nem csinálta meg a leckéjét. 3ezer Ft/óráért megcsinálta volna.

  2. Az utolsó helyzetből születnek a randisztorik :)

  3. Mostanában kezdek rájönni h hibáztam ezzel a folyton igennel. Tegnap este esett le h a Párom megígért egy szívességet a kollégájának h majd én megcsinálom. Az esti lefekvésig nem is lett volna rá lehetőségem és számonkérte. Pedig olyasmi amit ő is ugyanannyi idő alatt tudna megoldani mint én. Végül nem lett megcsinálva. A másik igenes téma amikor a kéretlen segítséget kell visszautasítani. Apósom kéri rajtam folyton számon h írtam-e már önéletrajzot, hova adtam be keresi az ismerősöket a protekcióhoz egy hónapok múlva esedékes munkahelykérdéassel kapcsolatban h meg sem kérdezte nekem mik a terveim. Annyira bosszantó, mert persze csak segíteni akar…

    • “Párom megígért egy szívességet a kollégájának h majd én megcsinálom”
      De ismerem. Exem szokása volt, különösen undorítónak tartottam, hogy a gyerekeknek ígért a nevemben. Aztán egy idő után mondtam a gyerekeknek, hogy ki ígérte meg? “Anya” Hát akkor rajta kérjétek számon.

  4. sztem még a NEM-nél is fontosabb egy szféra zóna kijelölése a barátok embertársak felé…Furán hangoztat de bizonyos kapcsolatokat az ember életében nem árt rangsorolni…Félreértés ne essék ez nem személyválogatás tehát nem az adott emberről ad semmilyen irányú értékítéletet, inkább a te és az ő kapcsolatának milyenségéről…Természetesen ez idővel változhat, mert a kapcsolat alakulhat is, de abban nem árt eléggé szilárdnak lenni, (akár határozott elveket is felállítani), hogy kit mennyire engedünk közel magunkhoz…mennyire engedünk sétálni a lelkünk kertjében (hogy szép szóval éljek), és meddig jöhet be oda…Ezt jól le lehet mérni az illető reakcióin pl;..
    -csak akkor hív fel mindig érdekes módon , ha kell neki tőled valami
    -az ő problémái hihetetlenül fontosak (ha nem vagy szolidáris vele nem is vagy igaz barát..), DE mondjuk a tieidet vagy végig sem hallgatja, vagy két mondattal elintézi…
    -Gondol e rád, ha sokáig nem lát (csak úgy érdek nélkül) ….vagy ha pl. szülinapod van, névnapod…vagy vastagon…
    Akkor sincs nagy baj, ha ezeket teszi, mert attól még egy távolabbi “haveri zónában” lehet sikeres a kapcsolatotok együttműködésetek akár hosszú évekig is….De tapasztalat hogy akikkel megvan az egészséges távolság, azok nem is nagyon mernek zaklatni olyan problémákkal amiket érzik hogy terhesek lehetnek, mert nem érzik a bizalmi viszonyt…Ezeknél sokkal kevesebb olyan helyzet alakulhat ki , hogy NEM-et kell mondani, mert érzik a határt szinte maguktól….ki meg a bizalmi körbe tartozik, sztem attól nem kell félni, hogy normálisan elmondva tisztelettel érvekkel alátámasztva nemet mondunk, mert 90%-hogy megértik…
    Viszont sztem nagyon fontos, hogy az IGÉRET az egy olyan dolog amivel nagyon óvatosan kell bánni, mert ha ez elhangzik könnyelműen, akkor bizony jogossá teheti a másik fél sérelmét, Tehát azt mondanám, hogy nem csak NEMET kimondani nehéz,, hanem legalább ugyanolyan nehéz az IGEN-EKKEL IS JÓL BÁNNI!….Mert, ha igent mond valaki de mégis meggondolja, akkor azt már viszont illendő megmagyarázni, mert lehet hogy a másik számít rá…Ha késik valaki, azt is….Soxor egy késésért van hogy elfelejtenek az emberek bocsánatot kérni…pedig az óriási kellemetlenséget okozhat például…Ha csak akkor mondunk igent, ha annak a felelősségét vállaljuk is….sztem sokkal kevesebb nem et kell mondani…

  5. Ő, nagyon jól összeszedett.
    Nem szeretek nemet mondani én sem. Kivéve, ha pénzről van szó, másokat nem szoktam anyagilag kisegíteni, ha saját felelőtlenségük miatt jutottak oda ahova.
    Egyszer adtam kölcsön nagyobb összeget, aztán kiderült, hogy az illetőnek körbetartozása volt. Lecke megtanulva :)

  6. Szerintem leginkább az a kérdés, hogyan lehet tisztességesen nemet mondani. Természetesen úgy, hogy ne okozzunk kárt a másiknak, és ne legyen belőle konfliktus, mert a jól működő emberi kapcsolatok alapja: nem ártani egymásnak, 3 fő összetevője pedig: kölcsönösség, egyenrangúság, konfliktusmentesség.
    A kölcsönösség, egyenrangúság azt jelenti, hogy amit más megtenne nekünk, azt mi is tegyük meg neki, és ne kérjünk olyat mástól, amit mi sem tennénk meg másnak. De azt is jelenti, hogy kiegyensúlyozott legyen a kapcsolat, ne mindig csak az egyik fél kérjen. Az egyoldalú kapcsolatokat szüntessük meg!
    A konfliktusmentesség azt jelenti, hogy nem mindegy, hogyan tálaljuk a NEM-et. Egyértelmű legyen, de mégse legyen benne nyílt elutasítás, mert az durva sértés, és szinte mindig konfliktushoz vezet. És mindig magyarázzuk meg, hogy miért nem, és győződjünk meg róla,hogy a másik is megérti, elfogadja. Enélkül soha ne mondjunk nemet, mert sértődés lesz belőle!
    De a legfontosabb: nem ártani! Ha nemet mondunk valakinek, azzal megfosztjuk őt egy lehetőségtől. Ezzel ártunk neki, hacsak nem mutatunk másik lehetőséget. A másik lehetőség megmutatása mindig annak a felelőssége, aki nemet mond! Tehát ne azt mondjuk, hogy “nem segítek”, hanem azt, hogy “ezt én sem tudom megoldani, de XY tud segíteni”, vagy “ehhez én nem kellek, te is meg tudod oldani így és így”, stb. Tehát mindig ajánljunk fel más megoldást, ne fosszuk meg a másik embert a céljai elérésétől!
    Összefoglalva:
    – Ne legyen egyoldalú a kapcsolat (ha mindig csak a másik kér, építsük le, ha mi is kérünk, akkor mi is segítsünk a másiknak),
    – Egyértelmű NEM legyen, de ne legyen benne nyílt elutasítás,
    – És mindig kínáljunk magyarázatot és másik lehetőséget!
    Csak így tisztességes nemet mondani, csak így tudunk utána is a másik szemébe nézni. (Én legalábbis csak így tudok, ha nemet mondok. De aki nekem mond nemet, attól is elvárom ezeket, és ha nem kapom meg, akkor kizárom az életemből az illetőt.) Ha ezek közül valamelyik nem teljesül, akkor inkább mondjunk igent! DE ha igent mondunk, akkor tartsuk is meg az ígéretünket! Ez talán még annál is fontosabb, mint az, hogy kinek, mikor, hogyan mondunk nemet.

    • Ez azért oltári hülyeség, bocs.
      Mi a francért lenne az én felelősségem megoldást találni valakinek, csak mert engem szemelt ki szívességkérésre? És milyen alapon mondjam én azt XY-ról, hogy ő meg tud segíteni? Nyomjam át rá, hogy esetlegesen nemet mondjon?
      Ködös marhaságok ezek, és ha te csak efféle manipuláció után tudsz a másik szemébe nézni, az a saját készüléked problémája.
      A “ne legyen benne nyílt elutasítás” embereket meg annyira de annyira utálom! Az én életemben nem marad meg sokáig, aki képmutat egyenes válasz helyett.

    • Értem, amit mondasz, de ettől még muszáj belátni, hogy vannak helyzetek, amikor nemet kell mondani. Egész egyszerűen azért, mert nem mindig teljesíthető – akár lelki okok miatt – az, amit kérnek, ill. nem mindig előnyös az, ha a kérés teljesül. Nem (kizárólag) kölcsönösségi okok miatt, hanem mert van, hogy
      – nem segítem a másikat ezzel, hanem megoldok helyette vmit, amit neki kéne
      – magamtól, a szeretteimtől veszek el túl sok energiát
      – olyan felelősséget vállalok fel, amit nem kéne
      – egyszerűen töltődésre van inkább szükségem
      stb.
      Ilyenkor a kérés nem teljesíthető bizonyos súlyos áldozat nélkül, és ez többet árt az adott kapcsolatnak, mintha rögtön nemet mond az ember.
      Viszont teljesen megértem az érzéseidet, mert én is ebből az utcából jövök: a nemet mondani nem – vagy csak nagyon nehezen – tudó, erősen alárendelődő, szolgálatkész háttérből. De ez nem egy szerencsés konstelláció, ahogy Matifa fentebb írja: ez nem az egyenes, tiszta emberi kapcsolatok utcája hosszútávon.

    • “és ne legyen belőle konfliktus”
      Ez valamennyire a nemet mondó felelőssége persze (“menj a francba a hülyeségeiddel”, az nyilván önmagában hordozza a konfliktust), de semmiképpen sem csak az övé.

    • Te most nárci vagy és idomítani akarsz, vagy valaki ennyire beidomított?
      Olvasd el Eszter nárcis posztjait!H
      a ráismersz valamelyik, vagy több rokonodra, vagy éppen saját magadra, akkor menj pszichológushoz!

      • Neeem, András semmiképpen se nárci, inkább épp az, hogy empata: túl könnyen hagyja valószínűleg, hogy manipulálják, mert túl jószívű és előzékeny. Legalábbis a felfogása alapján, egyébként nem ismerem.

        • Ilyen fokú “empataság” nem lehet több 10%-nál a népességben, sőt inkább 5% alattira saccolnám, míg felmérések szerint:
          http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2669224/
          férfiaknál 7,7% a nárci.
          Vagyis a legjobb esetben is kb. 50-50% az esélye, hogy egy András “élhetetlenül jó lélek”, vagy egy olyan paphoz hasonlít, aki teljes agymosásig prédikálja a “fordíts oda a másik orcádat is” szentenciát, majd elkezdi ütni a híveit, közben számon kérve a hitelvet…
          Nem mondom, hogy az, csak azt, hogy ebből nem lehet eldönteni.

          • -1
            (A fene egye meg! Még mindig nem tudok úgy fogalmazni, hogy hallgatok közben valamit, de előbb-utóbb csak begyakorlom a kétcsatornásságot :) )

      • Nem gondoltam, hogy ennyire megosztó lesz, amit írok, azt hittem, segítség nektek. Azért írtam, mert nekem ez vált be, de elég sok egyet nem értő hozzászólással találkoztam. Ez nagyon meglepett. De szerencsére a többség kulturált, jó szándékú egyet nem értés volt. Egyedül ebben a hozzászólásban érzek egy kis rosszindulatot (a személyemre vonatkozó negatív minősítést), és nagy tévedésnek is tartom, amiket leírtál.De nem rosszindulattal fogok rá válaszolni, mert szerintem ha értenél, akkor jobban egyetértenél. (Ha mégsem értesz egyet, akkor is szeretném, ha csak a véleményemet minősítenéd, nem engem, mert annyira nem ismerjük egymást.)

        Hétvégén majd válaszolok mindenkinek. Eszternek is a cikkben leírt 10 pontra, és a többieknek is, akár az én hozzászólásomra reagáltatok, akár a cikkre vagy egymásra. Mindenről van véleményem! :)

        • De miért gondolod, hogy a segítségedet kérte bárki is?

        • OK, lehet egy kicsit karcosan írtam, de nem vádoltalak meg közvetlenül semmivel, csak tényekkel bizonyítva megjegyeztem, hogy az ilyen forma írások, gondolatban kiktől milyen arányban, és következményesen milyen céllal jöhetnek.
          Egyébként az, ha nárci vagy (ami csak opció/gondolatkísérlet, és ilyen elvekkel) sem különösebben negatív jelző, nem tehetsz róla, ez genetika + szocializáció, és nem tobzódsz benne, hanem mindennap megküzdesz vele, ami igencsak dicséretes (vagy csak pózolsz, ez kideríthetetlen).

          “…nekem ez vált be…”
          Itt a dolgok gyökere!
          A te én-védő mechanizmusaid nélkül (amit nem tettél hozzá, de még megteheted) a többség számára a egy durva hasonlattal élve, azt írtad, hogy úgy előzzék meg a nemi erőszakot, hogy mindenkinek mosolyogva széttárják az alfelüket (és ‘pro forma’ innentől tényleg nem bűncselekmény).
          Azt nem vetted számításba, hogy minimum minden 10.-20. ember visszaél ezzel a kedvességgel, ami beláthatatlan lelki traumákat okoz.

  7. Kicsit ide is vag meg nem is. Az elozo melohelyemen fordult elo nem is egyszer, hogy ebedidoben kertek tolem valamit es en kozoltem, hogy nem, most ebedelek, majd utana. Vagy a fonokom munkaidon kivul hivott es nem vettem fel, erre lecseszett masnap. Nem is maradtam ott sokaig. A barati koromben is nagyon furcsan veszi ki magat, amikor valamire nemet mondok, de lassan mar megszokjak. Hala az egnek a csaladomban es a parkapcsolatomban es a szukebb barati korben mar nem problema ez, de nekem is meg kellett tanulni nemet mondani.
    Es az emberek (a jelenlegi kollegaim is) meglepodnek ha nemet mondok valamire.

  8. Nekem egy NEM-hez évek kellenek. Valamikor egyszerűen nincs más választás. Nagyon furcsa érzés. Többször nem fogok nemet mondani semmire. De ezt még meg kellett tennem. Hogy kilépjek a vegetálásból, és elkezdhessek életnek nevezett valamibe kezdeni. Mindenki, aki kapcsolatba kerül velem, észre fogja venni, hogy semmire nem mondok nemet. Kivéve, ha valaki, aki fontos, megkér rá, de akkor is csak igen-t mondok a nem-re.

  9. Volt egy időszak, amikor elhatároztam, hogy nem fogok nemet mondani kb. semmire. mert igen-embernek kell lenni, hogy a lehetőségek megtaláljanak. Egy darabig jó volt, aztán lenullázódtam. Két és fél hónapig bírtam. Nem ajánlom. A “nem” kell.

  10. A népetimológia is vicces dolog, a “népevopszichológia” még viccesebb.

  11. Hú, ez nagyon fontos. Éppen ma morogtam körbe a munkahelyemet, hogy miért van az, hogy a más arrébtolt feladatait végezzem csak el én, de ha én tolnék le valamit a vállamról, arra rögtön nincs ember? Miért van az, hogy más évtizedekig elvan ugyanezen a munkahelyen, és elfogadják, hogy a feladatköre nem bővíthető önkényesen és egyoldalúan? Tényleg minden alkalommal be kellene lengessem, hogy én inkább felmondok, mintsem bevállaljam az újabb hülyeséget? Mert akkor (de csak akkor) veszik figyelembe, hogy nemet mondok. Úgy utálok csicska lenni, sálálálálá.

  12. E témában a legtöbbet a 12 éves lányomtól tanultam, akit megkértek, énekeljen a volt iskolája énekkarában egy ünnepségen, mert nagyon nem állt össze a kórus, róla pedig tudták, hogy nagyon jó hangja van és a gimnázium kórusában már szerzett rutint. Figyelmesen ránézett a karvezetőre, elgondolkodott és ezt mondta. “Most az egyszer megteszem, mert nem hagyom cserben a többieket, de soha többé, mert én nem fogom leégetni magam ilyen teljesítménnyel.” (Igen, előtte hallotta már párszor a helyi kórust.) Én pedig hosszasan gondolkodtam, kire ütött ez a gyerek.

  13. Hárman vannak és nagyon nem hasonlítanak egymásra. (Pedig egyformán neveltem őket. Lehet ez volt a gond.) Minden esetre kettő nagyon ki tud állni magáért és másokért is, a legnagyobbnak ez nem magától értetődő. Igaz, én is ötven lettem, mire megtanultam gond nélkül nemet mondani. Azóta nem értem, mi volt ezen olyan nehéz. :-) A lábad meg csak maradjon a helyén. Támogasd és meglátod, megtanulja. Szerencsére gyerekeink nem csak erényeinkből, de hibáinkból is tanulnak.

    • Gratulálok hozzájuk!
      Még nincs gyerek (meg olyan, aki megszülné őket), csak tervezem, és ha van időm és készülődök az érkezésükre. (Nem kell nagy dolgokra gondolni: van amikor szakirányú könyvet olvasok, és nagy ritkán barátok gyerekeire vigyázok, és beszélgetek velük stb.)

      A gyerekeid közötti különbség meg lehet simán genetika, de lehet szocializációs különbség is.
      Téged zombinak neveltek (nem tehetsz róla, ez volt a zeitgeist), ahogy mindenki mást is.
      Én ’82-es vagyok, és pont átmeneti korban “szocializálódtam” (már amennyire egy aspergeres szocializálódik…:) ), de az óvodai-iskolai rendszer tehetetlensége miatt a zombulás még erősen jelen volt (és most jön vissza), és csak néhány kivételes tanárom volt.
      Példák az életemből:
      Gizi néni az óvónőm volt olyan merész, és kivitt minket ’86-ban március 15-ét ünnepelni, jutalmul a helyszínről elvitte egy fekete moszkvics…
      Amikor elvitték, azt mondta, hogy: “Pista! Erről anyád hallani fog!”
      Feri bácsi, a rendőr kísért minket vissza az oviba, aki a moszkvics érkezése előtt sírós hangon próbálta lebeszélni Gizi nénit az ünneplésről.
      Másnap reggel visszahozták az oviba. Gizi néni azt mondta: “Nagyot került”…
      Ezzel szemben az ált. suli 3.-4. osztályos magyartanár ütött minket (férfi, jó erőben), aki ezután jött az meg alázott, tök mindegy mit csináltam 2-esnél jobbat nem kaptam.
      ’97-ben, ált. suli 8-ban, az ofő felpofozta az egyik osztálytársamat, mert ki merte tenni a padra az ‘Állampolgári ismeretek’ könyvet.
      A gimis töritanárnőm ’89-ben kivitte az akkori osztályát a Nagy Imre újratemetésre, ő próbált meg egyedül embert faragni belőlünk az órái alatt, és nem csak az anyagot leadni.
      Leginkább neki köszönhetem, hogy kiállok magamért, mert általában csak kivonnám magam a dolgokból, és csendben lelépnék (ez is egy önvédő mechanizmus, de nem lehet mindig megtenni, és azzal is jár, hogy a többieket szarban hagyjuk, úgyhogy nyomot hagy a lelken is.)

      • Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem mindegy, hogy melyik generációba tartozik a gyerek. A legnagyobb valszeg kapott még a zombításból, a kisebbek meg már nem.

  14. A legutolsó szituációval nekem is volt dolgom nem is oly rég. Pedig leszoktam az ilyenről – legalábbis akkor csak azt hittem. Viszont most már tényleg megígértem magamnak, hogy többet nem csinálok feleslegesen ilyen “hát majd megszereted” dolgot. Elég erős bizonyíték volt arra az eset, hogy nálam az ilyen nagyon nem működik. Lehet, hogy én vagyok a bolond, de kezdem egyre inkább azt gondolni, hogy ha eleve így indul nálam találkozó, hogy abszolút semmi vonzalom, akkor ideje menekülőre fogni, és inkább arrébb állni. (Ellenpélda: az első hallásra kizárt, második hallásra megszeretett zeneszámok :D)

  15. Most válaszolok mindenkinek.
    Elsőként közvetlenül a cikkhez szólnék hozzá.
    Ösztönösen igenre áll a szánk. Ezt már én is megfigyeltem magamon és másokon is, hogy természetes emberi tulajdonság. Az evolúciós magyarázattal eddig még nem találkoztam, de hihető. És szerintem ez egy jó dolog, megkönnyíti az emberi kapcsolatainkat.
    Segíteni szeretnénk: ez is ugyanazért jó, mint az előző, megkönnyíti az emberi kapcsolatokat. A leírt eset viszont nem arra jó példa, hogy mikor mondjunk nemet, hanem arra, hogy ha mi igent mondunk valamire és segítünk, akkor a másik is úgy álljon hozzá, mint akit érdekel a dolog. És ez sajnos nem rajtunk múlik, hanem a segítséget kérő emberen, és semmi köze ahhoz, hogy igent vagy nemet mondunk-e neki. Egy ilyen emberrel szemben semmiképpen nem jöhetünk ki jól a helyzetből, mert ha nemet mondunk, akkor is hibáztatni fog. Ráadásul nem is tudhatjuk előre, hogy aki segítséget kér, az hogyan áll hozzá a segítségünkhöz. Tehát meg sem előzhetjük az ilyen helyzeteket. De ha igent mondunk, legalább a mi lelkiismeretünk tiszta lehet, a másik ember meg számoljon el a saját lelkiismeretével!
    Félünk az elutasítástól: ilyen nálam is van, De a konkrét példára tudom a megoldást. Mindig azt választom, amit előbb tudtam meg, és ezt meg is mondom mindenkinek, így nem érhet olyan vád, hogy X fontosabb nekem, mint Y, mert az ő eseményére megyek. Valahogy így szoktam elmondani: „már programom van, de majd egyszer elmegyek hozzátok”, és ez így tisztességes. Főleg akkor, ha új időpontot is meg tudunk beszélni. Van benne magyarázat, ami mindig kell, hogy a másik is megértse, miért mondom le az eseményt, egyértelmű is, hogy programom van, de mégsincs benne nyílt elutasítás, ami sértő lenne. Biztatás is van benne, de mégsem konkrét ígéret, amit nem biztos, hogy be tudnék tartani. És jobb, mint betegséget színlelni. A barátságok szempontjából is jobb, hiszen így 1 helyre mégis elmegyek, és saját szempontomból is jobb, mert n db programból csak n-1-et kell lemondani, nem mindet, tehát kevesebbszer kell nemet mondani, mondok valakinek egy igent is, és még hazudni sem kell. Az igazmondás is jót tesz a saját lelkiismeretemnek is, és a kapcsolataimnak is. Ilyen egyszerű a megoldás. Mindig oda megyek, amit előbb tudtam meg. Egyszerű, tiszta, egyértelmű, könnyen betartható és garantáltan sértődésmentes alapelv.
    Kedveljük, szeretjük, tiszteljük a másikat. Nem akarjuk megsérteni. Én ilyenkor igent szoktam mondani, és teljesítem is – bár én is hajlamos vagyok a halogatásra ilyen esetekben, de előbb-utóbb megcsinálom -, de mindig megmondom, hogy ez egy kivételes eset, csak egyszer teszem meg, többször nem. Vagy esetleg szembesítem a másikat a kéréssel: „Ha én kérnék ilyet tőled, akkor megtennéd nekem?” (Ezt persze csak közeli ismerőstől, baráttól lehet megkérdezni, másnak, távolabbi ismerősnek nem tennék fel ilyen provokatív kérdést.) Ha a válasz igen, akkor szívesen segítek. Ha a válasz nem, akkor általában visszavonja a kérést az illető, nem nekem kell nemet mondani.
    Kerüljük a konfliktushelyzeteket. Én alapvetően nem konfliktuskerülő, hanem konfliktusmegelőző embernek tartom magam. A kettő között az a különbség, hogy a konfliktuskerülő kihátrál a már meglévő konfliktusból, a konfliktusmegelőző pedig arra vigyáz, hogy ne is alakuljon ki a konfliktus. (A konfliktusmentesség a jól működő emberi kapcsolatok egyik alapja is.) Ha mégis kialakul a konfliktus, akkor viszont igyekszem úgy megoldani, hogy mindenki jól járjon. A leírt helyzetben én munkahelytől, felettestől függően vagy visszakérdeznék: „Mit fog szólni hozzá XY (az ellenőrzött munkatárs)?” Vagy: „Mit szól hozzá az ügyfél?” Vagy: „Ez így mennyire szabályos?” Vagy ragaszkodnék ahhoz, hogy az a bizonyos munkatárs is hallja a beszélgetést az ügyfelével, vagy végső esetben idézném a munkahelyi szabályzatot (ha van olyan pontja, ami ezt tiltja). Tehát mindenképpen észérvekkel akadályoznám meg a konfliktushelyzetet. (A lényeg: ha megteszem, konfliktusom lesz az ellenőrzött munkatárssal. Ha nem teszem meg, konfliktusom lesz a főnökkel. De ha észérvekkel meggyőzöm a főnököt, hogy ez így nem jó, akkor nem kell nemet mondanom, és egyik konfliktus sem alakul ki. És a lelkiismeretem is tiszta marad, hogy nem intézkedtem egy másik ember háta mögött.) Ezeket a módszereket kombinálni is lehet egymással. Ha egyik sem segít, akkor megtenném, de rögtön utána elmesélném annak, akinek az ügyfelét felhívtam. Így ő is tudja, hogy próbálkoztam és azt is, hogy csak utasítást teljesítettem. Így vele sem lesz konfliktusom, mert nem én hibáztam, és a főnökkel sem, hiszen megtettem, amit kért. És nemet sem kellett mondani, tehát a lelkiismeretem is tiszta lehet. (Ha valamelyik módszer bevált, és mégsem kell felhívnom az ügyfelet, akkor viszont hallgatnék. Végül is a helyzet rendeződött, ne legyen az ellenőrizni kívánt munkatársnak sem felesleges konfliktusa a főnökkel.) Ezt így lehet megoldani, de tényleg nehéz helyzet…
    Tartunk a negatív következményektől. Ilyenkor mindig gondosan, észérvekkel mérlegelem, hogy mi a rosszabb nekem. Nincs általános megoldás, mert minden eset más. A leírt történetben viszont a legjobb már az első összeveszés után megszakítani a kapcsolatot, mert aki nem próbálja megérteni a társát, hanem botrányt csinál, az nem alkalmas párkapcsolatra.
    Félünk attól, hogy kimaradunk valamiből: ilyen nálam is van. Ilyenkor mindig érdemes próbálkozni, hátha jó lesz, de egy próba után mindig le kell vonni a tanulságot, hogy jó volt-e vagy nem, és legközelebb aszerint cselekedni. Randi esetében nem tudok nyilatkozni, de talán olyan szöveget mondanék, hogy „jó volt veled, de valami hiányzik, még megpróbálom másokkal is”. Ez is egyértelmű, de mégsincs benne nyílt elutasítás, van benne magyarázat (valami hiányzik), és dicsérettel kezdődik, tehát nincs oka a másiknak megsértődni.
    A cikkben leírt helyzetekben nekem ezek váltak be.
    Válaszolok a hozzászólásokra is.
    oliv08 // március 15, 2016 – 14:55
    „Rövidre szoktam zárni a legtöbb ilyen kapcsolatot, aminél azt érzem, hogy kényelmetlen, hogy igent kell mondanom: én is kérek valamit. Ha teljesíti, OK, ha nem, na akkor ő fog lelépni.” – Ez egy jó módszer!
    oliv08 // március 15, 2016 – 14:57
    Az utolsó helyzetből születnek a randisztorik :) – És talán jó is, hogy van min nevetni későbbi is. 
    Eszter // március 15, 2016 – 14:58
    Milyen tragikomédiákra gondolsz?
    Mianmara // március 15, 2016 – 16:36
    Más nevében megígérni valamit egyáltalán nem tisztességes, ezt beszéld meg a pároddal. Te nem voltál olyan helyzetben, hogy akár igent, akár nemet mondj, ezt hívják kiszolgáltatottságnak, és ez nem fér bele egy párkapcsolatba, érdemes az ilyen embertől menekülni, a kapcsolatot lezárni. Kivéve, ha esetleg már közös gyereketek van, mert akkor a kapcsolat lezárása a gyereknek lesz rossz, ilyenkor le kell szoktatni a párodat a nevedben való ígérgetésről, Először megbeszélni, észérvekkel meggyőzni, aztán ha ez nem használ, akkor te is ígérj meg valamit az ő nevében, akkor biztos rájön, hogy ez milyen érzés és nem tesz ilyet veled.
    A kéretlen segítségről meg annyit: megmondod neki, mikortól aktuális, és hogy akkortól szívesen veszed, ha segít, de előbb nem tudsz ezzel foglalkozni.
    blaci200 // március 16, 2016 – 16:00
    „ki ígérte meg? “Anya” Hát akkor rajta kérjétek számon.” – :D Kitűnő módszer! :D
    Árpi // március 15, 2016 – 16:44
    Az ilyen szférák kijelölése merev, bonyolult, és nem biztos, hogy a másik is ugyanott érzi a határt. Szerintem ez úgyis kialakul.
    Hanna // március 15, 2016 – 19:24
    Azt szoktam mondani: „Nincs ennyi pénzem” vagy „Most nincs nálam pénz”. Erre nem lehet mit mondani, nincs belőle sértődés és legtöbbször igaz is.
    Matifa // március 16, 2016 – 10:26
    „Mi a francért lenne az én felelősségem megoldást találni valakinek, csak mert engem szemelt ki szívességkérésre?” – Az illető nem véletlenül szemelt ki éppen téged. Ez a bizalom jele. Valamiért, valamilyen szempontból téged tart a legjobb segítségnek. De a felelősséged nem ebből ered, hanem abból, hogy nemet mondtál. Elvettél egy lehetőséget egy embertől, megfosztottad őt valamitől, ezzel kárt okoztál neki. És a károkozó felelőssége a kárpótlás, ez esetben egy újabb lehetőség formájában.
    „És milyen alapon mondjam én azt XY-ról, hogy ő meg tud segíteni? Nyomjam át rá, hogy esetlegesen nemet mondjon?” – Fontos, hogy ne ígérj meg XY nevében semmit (lásd a fenti válaszaimat), csak egy lehetőséget ajánlj egy másik embernek. Az pedig, hogy XY igent vagy nemet mond-e, az már az ő felelőssége, nem a tiéd. Ha csak simán nemet mondasz, elvettél egy lehetőséget a hozzád forduló embertől, aki megbízik benned, és elvetted az esélyt, hogy megoldja a problémáját. Ha felajánlasz egy lehetőséget, akkor van esély a probléma megoldására. És milyen alapon ajánld fel? Olyan alapon, hogy te kitől kérnél segítséget, ki tud segíteni a hozzád forduló embernek.
    „csak efféle manipuláció után tudsz a másik szemébe nézni” – Ez nem manipuláció. Akkor tudok egy ember szemébe nézni, ha nem okoztam neki kárt, nem sértettem meg senkivel. Ha minden magyarázat nélkül nemet mondok, akkor könnyen megsértődhet, és nem tudnék a szemébe nézni, mert ártottam neki. Az én módszereim arra jók, hogy a másik megértse a nemet, ne sértődjön meg, és ne fosszam meg a megoldás lehetőségétől. Így tudok a másik ember szemébe nézni!
    „aki képmutat egyenes válasz helyett” – csak a mondatom egyik felét idézted. Így kezdődik: „EGYÉRTELMŰ LEGYEN, DE…” Ha egyértelmű, akkor nem képmutatás!
    Ellenpont // március 16, 2016 – 17:30
    „Galaktikus méretű lájk!
    Az igazság kimondásáért soha ne kérj bocsánatot!” – Engem dicsérsz ennyire vagy Matifát? Amúgy az igazság kimondásáért én sem kérek soha bocsánatot, de nem mindegy, milyen formában mondom ki.
    Eszter // március 16, 2016 – 14:05
    Ha nem teljesíthető, azt mindenki megérti, lásd a „Nincs nálam pénz” példámat a kölcsönkérésnél.
    Az általad felsorolt pontokról ezt gondolom:
    – nem segítem a másikat ezzel, hanem megoldok helyette vmit, amit neki kéne – Az is egy módszer, ha megmondom, megmutatom neki, hogyan oldhatja meg ő a problémát.
    – magamtól, a szeretteimtől veszek el túl sok energiát – Ez erősen szubjektív, ezért ilyesmire én nem hivatkoznék egy elutasításnál. De éppen ezért próbálnék meg minél gyorsabban segíteni, vagy nálam jobb segítséget ajánlani, hogy ne menjen el sok energiám, és a másik ember is kapjon segítséget.
    – olyan felelősséget vállalok fel, amit nem kéne – Szerintem a konfliktuskerülős, más nevében ügyfelet hívogatós példádra gondolsz, vagy a „valaki más ígért valamit a nevemben” esetre. Mindkettőre válaszoltam már.
    – egyszerűen töltődésre van inkább szükségem – Erre ugyanazt mondom, mint az előbbi, energiás gondolatodra.
    „ez többet árt az adott kapcsolatnak, mintha rögtön nemet mond az ember” – ha segítek, az az én kapcsolataimnak soha nem árt. Legalábbis még nem tapasztaltam ilyet. Ez jó a másiknak is, mert segítek, és nekem is, mert tiszta a lelkiismeretem. Kinek, és hogyan árthatna ez?
    „ez nem az egyenes, tiszta emberi kapcsolatok utcája hosszútávon.” – Sokféle utcája van az egyenes, tiszta kapcsolatoknak. A lényeg: amit ígérünk, azt teljesítsük!
    blaci200 // március 16, 2016 – 16:17
    „de semmiképpen sem csak az övé.” – Ezt én is tudom, de ami az én felelősségem, azt megteszem. Erre jók a módszereim, és nekem beváltak.
    Ellenpont // március 16, 2016 – 17:34
    Ebben rosszindulatot éreztem. Mégpedig nem a stílusban, hanem a tartalomban. Abban, hogy nem a véleményemet, hanem a személyemet minősítetted. Amúgy nem vagyok nárci, és órákig tudnék mesélni arról, hogy miért hívom és a pszichológusokat és a pszichiátereket egységesen pszichopatának, és miért nem hiszek benne, hogy ők segíthetnek valakinek valamiben. Soha nem voltam és nem vagyok pszichés beteg, mégis többször kapcsolatba kerültem már pszichológusokkal, pszichiáterekkel (nem önszántamból!), és mindig volt valamilyen negatív élményem velük.
    Dreamside // március 16, 2016 – 20:43
    Igazad van.
    Ellenpont // március 17, 2016 – 18:22
    A statisztika olyan, mint a bikini: sok mindent megmutat, de a lényeget eltakarja. Semmit nem mond pl. az egyénről, ezért jobb, ha nem használod ilyen célokra. Amúgy az empata és a nárci két szélsőség, két ellentétes pólus. Hogy is lehetne ugyanaz a viselkedés jellemző mindkettőre?
    Ellenpont // március 18, 2016 – 17:26
    Én értettem a fogalmazásodat!
    blaci200 // március 18, 2016 – 09:27
    Ez provokáció, de válaszolok. Ez a cikk azért íródott, hogy segítsen azoknak, akik nem tudnak nemet mondani. Tehát, ha hozzászólok érdemben a témához, az is segítség. Aki ilyen cikket ír, azt érdekli mások véleménye, és mivel nekem volt véleményem, leírtam, hogy nekem mi vált be.
    Ellenpont // március 18, 2016 – 17:23
    „OK, lehet egy kicsit karcosan írtam, de nem vádoltalak meg közvetlenül semmivel, csak tényekkel bizonyítva megjegyeztem, hogy az ilyen forma írások, gondolatban kiktől milyen arányban, és következményesen milyen céllal jöhetnek.” Nem a statisztikás megjegyzéseddel volt baj, hanem az előzővel. Arra már válaszoltam, részemről lezárhatjuk a témát, nem sértődtem meg.
    „a többség számára egy durva hasonlattal élve, azt írtad, hogy úgy előzzék meg a nemi erőszakot, hogy mindenkinek mosolyogva széttárják az alfelüket ” – Egy kicsit félreértettél. A konkrét esetben is van még más módja a nemi erőszak megelőzésének. Pl. szerzel valakit az erőszaktevőnek, aki hajlandó rá, vagy nemi betegségre hivatkozol, hogy elmeneküljön, vagy lebeszéled róla a várható büntetés érzékeltetésével, stb. Tehát vannak még lehetőségek…
    „minden 10.-20. ember visszaél ezzel a kedvességgel, ami beláthatatlan lelki traumákat okoz” Ha megnézed a fentieket, akár csak ebben a válaszomban is, láthatod, hogy vannak még módszereim a nyílt elutasításon kívül is a visszaélések elkerülésére. De szívesen segítek másoknak.
    rabyn // március 15, 2016 – 23:59
    Éppen ezért fontos pl. a magyarázat, hogy miért mondasz nemet.
    robi781030 // március 16, 2016 – 06:36
    Érdekelnének a részletek.
    Dreamside // március 16, 2016 – 20:45
    Talán az én módszerem segíthet, hogy mikor, hogyan és mire mondjál igent és nemet. Nekem bevált.
    Krutka // március 16, 2016 – 20:59
    :D
    zirzabella // március 16, 2016 – 21:03
    Ebben az esetben sérül a kölcsönösség és egyenrangúság, ami minden emberi kapcsolat alapja. A felmondáson kívül tényleg nem tehetsz mást.
    perenne2 // március 17, 2016 – 16:16
    Ez jó módszer: előre tisztázni a helyzetet.
    Ellenpont // március 17, 2016 – 18:43
    Tartsd csak meg a lábad, de tényleg jó ez a hozzáállás.
    perenne2 // március 17, 2016 – 19:00
    A különbségeket nem csak a nevelés okozhatja. Nem tudom, mitől más a legidősebb.
    Ellenpont // március 17, 2016 – 20:15
    Én 1980-ban születtem, és van véleményem a „zombinak nevelős” korszakról, de ez most nem tartozik ide.
    Ellenpont // március 17, 2016 – 20:18
    Ez igaz lehet.
    Barb Tailor // március 19, 2016 – 02:11
    Egy kapcsolatot tényleg nem lehet erőltetni.

    • Ez kiadós volt! De ó, én aztán teljesen ismerem ezt az attitűdöt, elég sokszor voltam már nehéz helyzetben, mert nem tudtam nemet mondani, hiszen segíteni akartam, és érzelmi kötődésem is volt a másik felé, ami miatt úgy éreztem, cserben hagyom, ha nemet mondok. Az a tapasztalatom, hogy néhány nagyon specifikus helyzettől eltekintve – amikor a kapcsolat minősége és a helyzet milyensége is viszonylag jól behatárolható – ez egy tévhit: nincs olyan az esetek nagy részében, hogy én és a segítségem kell, és senki, semmi más nem tud segíteni. Aztán van, amikor nem is feladatom megtenni a lépést… és ilyenkor nem jó magunkra vállalni a másik terhét, pláne, mivel még csak nem is mindig igazi segítség ez a fajta segítség…

      • “…ez egy tévhit: nincs olyan az esetek nagy részében, hogy én és a segítségem kell, és senki, semmi más nem tud segíteni.”
        Sőt! Szerintem már azzal is meglopod az önálló siker élményétől, ha egyáltalán segítesz neki.
        Tanácsot oszthatsz, észt nem! Egy valóban jó tanács, megspékelve néhány bátorító szóval legtöbbször sokkal többet ér, mintha megcsinálnám azt amit neki kellene.

      • Eszter:
        “nincs olyan az esetek nagy részében, hogy én és a segítségem kell, és senki, semmi más nem tud segíteni” – Lehet, hogy más is tud segíteni, de a kérdés az adott helyzetben mindig az, hogy te segítesz-e vagy nem. És ez általában erősen befolyásolja a másik ember rólad alkotott képét és ezen keresztül a kapcsolatotokat.
        “nem is feladatom megtenni a lépést” – Ezt ki dönti el? Van erre valamilyen, tőled és a segítségért hozzád forduló személytől is független, általános döntési szempontrendszer? Ha nincs, akkor csak kettőtök szava áll szemben: szerinte a te feladatod, mert téged kárt meg, szerinted meg nem feladatod. Ez így patthelyzet, valamelyikőtöknek engedni kell. Vagy ő vonja vissza a segítségkérést, vagy te segítesz neki. De azt már tényleg te döntöd el, hogy mi kerül kevesebb idődbe, energiádba. Megtenni, amit kérnek tőled, vagy észérvekkel (nem elutasítással) lebeszélni a másik embert a segítségnyújtásról, és rávezetni arra, hogy ki tudna neki igazán segíteni (akár ő saját magának, akár egy harmadik személy).
        “nem is mindig igazi segítség” – Nincs olyan, hogy “igazi” vagy “nem igazi” segítség. Csak segítség van.

    • ” Ebben rosszindulatot éreztem. Mégpedig nem a stílusban, hanem a tartalomban. Abban, hogy nem a véleményemet, hanem a személyemet minősítetted.”
      Abban hibáztam, hogy nem néztem rá a blogodra:
      “…és annak is csak a jó oldalát, a pozitív élményeket.”
      Na így már be tudlak rakni a megfelelő csoportba. (sacc/kb.)
      Másrészről én közel sem vagyok ennyire pozitivista, és nem nem beszélek a rossz élményekről, mert ezzel félrevezetnék másokat, akik elkövetik ugyanazt a hibát, (vagyis meglopom őket, a te retorikáddal élve) az objektivitás amúgy is fontosabb számomra.
      Ami a személyed minősítését illeti: ha én olyan mondatokat hallok, vagy olvasok, amelyek szöges ellentétben állnak mind a logikával, mind a személyes tapasztalataimmal akkor mindig megnézem, hogy ki mondja, és miért mondja. Nevezz ridegnek, vagy paranoidnak, de eddig ez mindig bejött.
      “…pszichológusokkal, pszichiáterekkel (nem önszántamból!), és mindig volt valamilyen negatív élményem velük.”
      Ezen nem csodálkozom. Ha a világnak kizárólag a pozitív részét emeled ki, akkor sok emberben megjelenik egy “piszkálódás-igény”, amely szépen előveszi az összes negatív dolgot az életből, amit te a szőnyeg alá söpörsz.
      Ez a film jut eszembe rólad:
      http://mozicsillag.net/watch-embed-89485-2538
      a pszichológusok (és én is) meg az orvos szerepét játsszák, amely erősen luciferien van beállítva, de neki is meg van a maga igazsága.

      “A konkrét esetben is van még más módja a nemi erőszak megelőzésének. Pl. szerzel valakit az erőszaktevőnek, aki hajlandó rá, vagy nemi betegségre hivatkozol, hogy elmeneküljön, vagy lebeszéled róla a várható büntetés érzékeltetésével, stb. Tehát vannak még lehetőségek…”
      Próbáljuk konkretizálni: 14 éves vagy, tesi után lefürdesz az öltözőben, de mire végzel mindenki eltűnik, ellenben bejön 3 16-17 éves fiú, akik még évfolyamtársaid, leütnek, 2 lefog a harmadikat éppen állítja felfele egy (amúgy igen csinos) osztálytársnőd, aki pózolva issza a mekis pohárból a kólát és félreérthetetlenül közli veled, hogy milyen sorsot szán neked.
      Na most mit lépsz?

      “Én 1980-ban születtem, és van véleményem a „zombinak nevelős” korszakról, de ez most nem tartozik ide.”
      Engem érdekel.
      (Egy offtopicban offolni nem akkora bűn.)

  16. “Abban hibáztam, hogy nem néztem rá a blogodra:” – Hát az tényleg hiba, ha nem olvasod a blogomat! :D
    “Na így már be tudlak rakni a megfelelő csoportba. (sacc/kb.)” – De miért is kellene egyáltalán valamilyen csoportba sorolni engem vagy akárki mást? Ez az egyik legnagyobb hiba, amit a pszichológia is elkövet: próbálja beskatulyázni az embereket. Ha meg akarsz ismerni valakit, akkor próbálj elszakadni ezektől a csoportoktól, mert nincs olyan ember, aki tökéletesen beskatulyázható.
    Amúgy a pozitív szemlélet és az objektivitás nem zárja ki egymást. Látom én a rosszat is a világban. De másoknak a jót mutatom meg belőle. Minek terheljek másokat azzal, amit én rossznak látok? Nekik is megvan a saját problémájuk. Nekem is megvan, és talán neked is. De jobb, ha nem terheljük vele egymást.
    “ha én olyan mondatokat hallok, vagy olvasok, amelyek szöges ellentétben állnak mind a logikával, mind a személyes tapasztalataimmal akkor mindig megnézem, hogy ki mondja, és miért mondja.” – Ebben egyetértünk. Én is ilyen vagyok. Nem tudom, hogy a véleményem mennyire felel meg a te személyes tapasztalataidnak, de az enyémeknek és a logikának megfelel. És éppen attól szép az élet, hogy mások a tapasztalataink, így bővíthetjük egymás világképét, látókörét.
    ” sok emberben megjelenik egy “piszkálódás-igény”, amely szépen előveszi az összes negatív dolgot az életből, amit te a szőnyeg alá söpörsz.” – Egyrészt nem söpröm a szőnyeg alá a negatív dolgokat sem (lásd fent), másrészt azt sem söpröm a szőnyeg alá, ha valaki piszkálódik velem, mindig megegyezésre törekszem, amennyire ezt a másik ember hagyja. Ha nem lehet megegyezni, akkor meg elkerülöm azt az embert, jobb békén hagyni egymást. Amúgy meg ezt a piszkálódás igényt rosszindulatnak hívják, és ilyen sajnos mindig volt és mindig lesz, de szerencsére egyre kevesebb ilyen emberrel találkozom. És a pszichológusok feladata nem a piszkálódás lenne, hanem a megértés és a segítségnyújtás. Más kérdés, hogy a gyakorlatban nem ezt teszik.
    A filmet elkezdtem nézni, 2 perc múlva elment az internetem. Aztán bezártam a filmes ablakot, és lett internetem. Majd egyszer biztos megnézem, csak jelzem, hogy nem tudom most véleményezni. De a pszichológus, mint Lucifer az eddigi tapasztalataim alapján jó hasonlat. :)
    A nemi erőszakolós példád egy elég ritka és kiélezett helyzet, ráadásul egy eleve rossz hasonlatot fokoztál vele a végletekig. De mégis válaszolok, mert talán segíthetek rajtad azzal, ha kielégítem a kíváncsiságodat. Ebben az esetben mindegyik általam említett lehetőség alkalmazható. A sorrend:
    1. szerzel valakit az erőszaktevőnek, aki hajlandó rá, pl. ebben az esetben azt a lányt, aki éppen felállítja neki…
    2. vagy lebeszéled róla a várható büntetés érzékeltetésével, konkrét esetben azt mondod, szólsz a tanárnak (iskolásoknál ez működik, felnőttek esetében a rendőrségnek kell szólni, de mindkettő csak akkor működik, ha tényleg szólsz, kiabálsz, segítséget kérsz…),
    3. vagy nemi betegségre hivatkozol, hogy elmeneküljön, de ez csak a legvégső eset, viszont bármikor alkalmazható. Ha azt mondod pl. hogy AIDS-es vagy (akár az vagy, akár nem), akkor elmenekül az erőszakoló…
    Amúgy abból indult ez az egész, hogy érdemes-e nemet mondani. De remélem, azt te is belátod, hogy ha nemet mondasz, az itt nagyon kevés, viszont az én módszereim működhetnek.

    Az általad zombisítónak nevezett korszak egyébként nem volt tökéletes, de az emberek 98%-ának jobb volt, mint ma. Biztosabb megélhetés, stabilabb emberi kapcsolatok. És szerintem a mostani kormány sokkal jobban zombisítana, mint az a bizonyos korszak… (A rendszerváltás óta nem volt még alkalmas kormányunk, de a mostani a legrosszabb.) Ennél hosszabban is ki tudnám fejteni, hogy mit gondolok annak a korszaknak az elejéről (1956-ról), a végéről (az 1989/90-es rendszerváltásról), az akkori és a mostani rendszer hibáiról, arról, hogy miért volt eleve halálra ítélve az 1956-89 közötti és az 1990-2010 közötti rendszer is, de van véleményem a hétköznapi átlagember helyzetéről is a 2 korszakban, és arról is, hogy miért bukott meg már valamennyire 2010-re is, de 2014-re már egészen a rendszerváltás, és miért kezdünk eltérni a demokráciától, de ebből valószínűleg politikai vita lenne, és nem terhelném vele a többi olvasót.

    • “1. szerzel valakit az erőszaktevőnek, aki hajlandó rá, pl. ebben az esetben azt a lányt, aki éppen felállítja neki…”
      Mi van? Valaki épp meg akar erőszakolni egy nőt, mire a nő gyorsan szerez neki egy másik nőt? Egyrészt, el tudod ezt tényleg képzelni, hogy ilyen van, ezt meg lehet csinálni? Hirtelen leakaszt egy másik nőt? Másrészt, egy nemi erőszakolónak egy másik nőt? Mit gondolsz, azzal mit csinál? Tényleg nem tudod, hogy a nemi erőszakban a nemi a kisebb jelentőségű, itt az erőszak a lényeg az elkövetőnél?
      A többihez: a nemi betegség az egyetlen, egy HIV + lelet, ami elriaszthatja. Büntetés? Komolyan elhiszed, hogy miközben meg akar erőszakolni egy pasas egy nőt, aközben hagyja szóhoz jutni? Elmesélni a jogi következményeket? Max azt mondja, hogy jó, akkor kinyírlak, hogy ne vallhass ellenem. Meg egyébként is, tisztában van a jogi következményekkel (Magyarországon pl. a nőt fogják meghurcolni).
      “Nincs olyan, hogy “igazi” vagy “nem igazi” segítség”
      Már hogyne volna. Igazi az, ami valóban a segítséget kérőről szól. A nem igazi meg az, ami a te egódról szól. A kéretlen pl. mindig ilyen. Pl. a te bejelentkezésed tipikusan. Tudod, a pokolba vezető út …

      • Először is: egyáltalán nem állítottam, hogy mindegyik módszerem mindig működik, csak annyit állítottam, hogy pl. ezeket is érdemes lehet megpróbálni.
        Tényéleg a legkevésbé valószínű az erőszakolónak másik nőt szerezni, de abban a konkrét példában, amit Ellenpont felvetett benne van, hogy egy lány segít az erőszakolónak felállítani. És (ha máskor nem is, mert tényleg valószínűtlen), ebben a konkrét példában ez a módszer is működhet. Mert amelyik lány hajlandó egy fiúnak felállítani, az általában hajlandó másra is.
        Mit gondolok, mit csinál a másikkal az erőszakoló? Gondolom, ugyanúgy közösülni akar vele. De ha megnézted a mondatom második felét is, hogy kit kell szerezni (abban a ritka esetben, ha ez lehetséges): olyat, aki hajlandó rá. És így már nem is erőszak. “Tényleg nem tudod, hogy a nemi erőszakban a nemi a kisebb jelentőségű, itt az erőszak a lényeg az elkövetőnél?” Az, hogy melyik a lényeg, mindig attól függ, melyik részét érzi rosszabbnak az áldozat. Ez teljesen szubjektív.
        A büntetés nem riaszt el mindenkit, ez igaz, de ezt is érdemes megpróbálni, mert igenis van olyan, akit elriaszt. Ez sem működik mindig, de ez is egy lehetőség, amit érdemes megpróbálni.
        Továbbra is fenntartom, hogy nincs igazi vagy nem igazi segítség. Az a 2 mondatod a segítséget kérőről meg az egóról elég homályos belemagyarázás (hogyan is szólhatna az ÉN egómról az ha MÁSNAK segítek???), az utolsó 2 mondatod pedig személyeskedés. Nem kérek több ilyet.

        • “hogyan is szólhatna az ÉN egómról az ha MÁSNAK segítek”
          Úgy, hogy a saját (vélt vagy valós) nagyszerűségedet demonstrálod vele.
          Egyes szám második személy ebben az esetben általános alany. Aki (jellemzően NEM tudatosan) demonstrációs céllal segít, annál az ő egójáról szól. A tanácsok nagyon gyakran ilyenek.
          Az utolsó előtti mondatomat akkor így módosítom: a te bejelentkezésedet tipikusan ilyennek látom. A legutolsó csak egy népi bölcsesség :D

          • Ó, hát nekem bőven volt már ilyen élményem, itt írom le magát a mechanizmust:
            https://barokeszter.hu/2012/05/23/energetikai-jatszma-verszivoinkkal/
            Akkor persze azt hittem, a másiknak segítek, sokkal később esett le a tantusz, hogy nekem a segített a mindentudó megmentő szerepe, mert erősebbnek és tudatosabbnak éreztem magamat tőle.

            • Hát, nekem is azért ilyen ismerős, mert magam voltam sokszor a tanácsadó, “segítő” szerepében.

              • blaci200 és Eszter: ha már az egót emlegettétek, elmondom, hogy ez nálam hogyan van. Ha valaki segítséget kér, én mindig segítek. Ez ugyanolyan természetes reflex, mint az, hogy válaszolok, ha kérdeznek. És ez nem az egómról szól, hanem arról, hogy a másik embernek jobb legyen. Nekem nem lesz rosszabb, ha segítek (vagy ha válaszolok a kérdésre), de a másiknak jobb lesz tőle. Akkor miért ne tenném meg? Az egó az csak később kerül képbe: ha működött a segítség (tényleg segítettem a szavaimmal, tetteimmel, beváltak a tanácsaim, a módszereim), akkor az tényleg jólesik az egómnak is, és nagyobb lesz tőle, de ez az eset, amikor működött a segítség, már a ti fogalmaitok szerint is igazi segítségnek számít.

                • “Ha valaki segítséget kér, én mindig segítek.” Amire én reagáltam, az az, hogy akkor is segítesz, ha nem kértek. Rá is kérdeztem, hogy miért gondolod, hogy a segítségedet kérte bárki is – arra nem látom a választ, bár lehet, hogy ez az én hibám.

                  • Nem szoktam kéretlenül segíteni. Amit itt teszek, az nem kéretlen segítség,. hanem vélemény, amihez jogom van, és ami mellékesen másnak is segíthet, és ha így van, az öröm nekem is, meg annak is, akinek segítettem.

                    • blaci200 // március 31, 2016 - 11:53 //

                      Biztos így van, véletlen akkor, hogy te magad írtad, hogy segíteni akartál (március 18, 2016 – 09:25 hozzászólásod).

                    • Mindig szeretnék segíteni, de kéretlenül nem szoktam. Szeretnék segíteni másoknak, ha tudok, akár egy ilyen véleménnyel is, de nem ezért hangoztatom itt a véleményem, hanem azért, mert gondolatokat ébreszt bennem a cikk. Az meg csak jó, ha valakinek még segítek is ezzel!

                    • blaci200 // március 31, 2016 - 12:05 //

                      Aha.

                • Segítesz annak, aki kéri? Megyek, írok egy listát, miket kérek :)

        • MA, olvasd már el magadat, miket írsz ember!

  17. Ez… ez elég fura. Màrmint ha egy fônök kér tôlem valamit, vagy a kollègàim, ès munkaügyben kell, arra igènt mondok – de nem a többiek miatt, hanem mert fèlek, egyenesen rettegek a kirùgástól és a munkakereséstôl. Munkán kívül viszont simán mondok nemet akárkinek, a saját rokonaimnak is. Nem megyek haza karàcsonyra, nem fogok ‘haza’költözni, nem csinálom meg amit kèrnek, egyszerûen azèrt, mert nem akarom. Nem gyártok magyaràzatokat, nem találok ki fedôsztorikat, mindenkinek el kell viselnie, hogy a nem az nem, ebben az esetben is. Ha nem tudja, sorry, majd feldolgozza ezt a hatalmas traumát. Ha meg ùgy dönt, hogy emiatt meglèp mellôlem, okè – csak csukja be maga mögött az ajtót, mert nem szeretem a hideget.

    Mondjuk tény, hogy ebben nagyon sok munkàm van, ès igazából a pólus màsik felérôl kezdtem, és nagyfokù szorongàssal válaszoltam mindenre igennel, ezzel zokogó mártírt faragva magamból. Anyám mintakövetèse volt ez nagyrèszt ês minden erômmel azon vagyok, hogy vérrel ès verejtèkkel, de magamnak taposom az utat. Sok baràtot vesztettem ezzel, de az ô vesztesègük nem veszteség – ezzel együtt viszont olyan emberekkel ismerkedtem ès baratkoztam össze, akik nagyon hasonszôrûek, mint én.
    Visszatèrve ezt gyakorolni kell, de egyaltalan nem lehetetlen vagy kilatastalan. Ha egy olyan volt Martyr Queennek sikerült, mint én,akkor bárkinek megy.:)
    Sok sikert annak, aki próbálkozik.

    • Pont ez a pár alkalom az, karácsony, húsvét, évi egy szülinap, tényleg csak évi 3-4 alkalom, amikor illik megjelenni 1-2 órára pofavizitre, szóval ilyenkor én nem mondok nemet a családnak. Egyébként nem látogatom őket. Ez már teljes kapcsolatmegszakítás, amiről te írsz, nem?

  18. Nem feltétlenül teljes kapcsolatmegszakítás. Csak lehet, hogy nem karácsonykor, húsvétkor, névnapon, születésnapon vannak a találkozások, amikor “illik megjelenni”, hanem máskor, amikor jólesik ott lenni. Ez az igazi szabadság, de én talán soha nem leszek ennyire bátor.

    • Persze ha többezer km választ el, akkor találkozik valaki, amikor akar. Másrészt meg ezeknek az ünnepeknek súlya van. Szerintem komoly oka van annak, aki ilyenkor nem akar találkozni a családjával, magánügy. Én sem akarnék pl. találkozni apámmal, ha nem emberelné meg magát ilyenkor. Simán nem mennék, ha ilyenkor a gyerekeim előtt leinná magát és nem tudna viselkedni. Sőt azonnal autóba pattannék, ha így viselkedne. Na, ez pl. ilyen ok.

      • Ohh basszus, nem láttam a válaszokat, csak most dobott ki a WordPress vagy nyolc èrtesítêst.

        Ahogy oliv08 is írja, az ünnepi nem-találkozàsoknak nyomòs oka van: általàban azokon csattan ilyenkor a fàjó humor ostora, akik rég látottak, vagy akikrôl megszoktàk, hogy a hàtuk kivàló körömèlezô. Jelenesetben ez èn lennèk legfôkèppen, csak sajnos nekem már ehhez nincs kedvem – érthetetlen okból. Szóval hazaüzentem, hogy ha csak egy ilyen poénnak álcázott sèrtèst meghallok valaki szájâból, ês nem csak felém irányulóan, hanem bárki felè, nem fogom a tisztelt egybegyûlteket kètszer figyelmeztetni. Felállok, akàr a vacsi közepén is, ès kiveszek egy szobàt, másnap pedig hazarepülök.
        Azóta kuss van.

        Tudom, hogy kegyetlenül hangzik ez így az elsô kommenttel, de ez van… nem szeretnèk több karomnyomot a hátamra, ès az idôm is nagyon értèkes lett, amióta felnôtt vagyok.

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Inspiring Clicks #1 – Március ’16 | Daily Dorothy
  2. 4 cél és 4 démon, amivel dolgom van – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: