Az érzelmi szabadságért: de miért nem tudok még mindig nemet mondani?

Március 15-én kivételesen nem politikai posztot kaptok, hanem egy önismeretit. A szabadságról persze, mert mi másról? :)

Olvastam a 10 dolog zseniális listáját arról, hogy mi mindent élnek át azok az emberek, akik egyszerűen képtelenek nemet mondani: buzgón bólogattam végig, hogy ez bizony szóról szóra igaz rám is. Miután persze sokadszorra is engedtem a nyomásnak, aztán még én voltam a főgonosz, eltűnődtem kicsit: mégis mi tartott vissza életem során annyiszor, de annyiszor attól, hogy szabadon nemet mondjak, és határozottan védjem a határaimat? A következőkre jutottam…

Ösztönösen igenre áll a szánk. – Eleve biológiailag is az IGEN-re lettünk kódolva, a legtöbb ember könnyebben mond igent, mint nemet. Evolúciós szempontból ez érthető, hiszen közösségben rejlett mindig a túlélés záloga, nem lehetett különcködni, a csoport érdeke közérdek volt. Erre épül a neveltetésünk is: alapvetően IGEN-embernek szocializáltak bennünket, különösen a nőket: illik, célszerű, udvarias dolog rábólintani a kisebb-nagyobb szívességekre, ha megkérnek minket valamire, hiszen akkor vagy kedves, nagylelkű, barátságos ember, a társadalom fontos tagja, szolgálatkész és szerethető nő. De vajon hol vannak a határok, és hol ebben a szabad akarat?

Segíteni szeretnénk. – Gyakori indok, igen. Látom, hogy nehéz helyzetben van, és közben tudom, hogy a kezemben egy eszköz, hogy segíthessek. Így próbáltam felkészíteni a nyelvvizsgára egy gyerekkori jóbarátot ingyen és bérmentve (eredetileg nyelvtanár volnék, vagy mi), aki kicsit sem vette komolyan a dolgot: késett az órákról, magyarul fecsegett, nem készítette el a házi feladatokat. Végül nem sikerült a vizsgája, és aznap a fejemhez vágta, hogy ennek én vagyok az oka, mert az utolsó óránkat le kellett mondanom. Rájöttem, hogy sosem fogok tudni olyannak segíteni, aki maga nem tesz azért, hogy előrébb legyen, de még akkor is vannak helyzetek, amikor magamat kell védeni, hiszen csak teli pohárból tudok másnak is inni adni, önként és szabadon.

Félünk az elutasításól, hogy nem fognak minket szeretni. – Tinikorom tipikus élménye, hogy két-három eseményre is meghívtak, és én mindenre igent mondtam, mert egyszerűen senkit sem szerettem volna megbántani. Aztán persze kiderült, hogy egyszerre én is csak egy helyen lehetek, ezért aztán menetrendszerűen rám tört a szorongás, hogy mégis kinek mondjak nemet, mi számít kisebb vesztességnek. Gyakran megesett, hogy végül inkább otthon kuksoltam, betegséget hazudva, hogy ne kelljen döntenem. Egy idő után megértettem, hogy azért senki sem fog haragudni, mert nemet mondtam, azért viszont joggal bosszankodik, hogy variáltam, felültettem, hazudtam, ahelyett, hogy megmondtam volna, hogy már más programom van, köszönöm – és elmentem volna oda, szabadon.

Kedveljük, szeretjük, tiszteljük a másikat. – Minél közelebb áll hozzám valaki, annál nehezebb nemet mondani, hiszen nem akarok csalódást, fájdalmat vagy éppen kellemetlenséget okozni. Különösen nehéz a helyzet, ha általam nagyra tartott ember kér segítséget: még egyetemista koromban egy professzorom kért személyes szívességet a lányával kapcsolatban, akit látásból ismertem. Semmi kedvem nem volt egy sikamlós családi ügybe keveredni, de közben a professzorasszonyt sem szerettem volna megbántani (már nem tanított, de mélységes tiszteletet és hálát éreztem iránta). Ahelyett, hogy nemet mondtam volna élből, inkább a végtelenségig halasztgattam a kényelmetlen küldetést, így a végén joggal haragudott rám a történet másik főszereplője. Ma már tudom, hogy szabadságomban áll bármikor nemet mondani, ezért viszont senki sem haragudhat meg rám, aki figyel az én szempontjaimra is a sajátja mellett.

Kerüljük a konfliktushelyzetet. – Vannak szituációk – az üzleti világban is – amikor a határozott NEM mások érdekét, kényelmét sérti, ezért meg kell küzdeni a szabadságunkért. Ez sokszor komoly állásfoglalást jelent, ami támadásokkal is járhat, és hát… sokan közülünk nehezen veszik ezt az akadályt. Előfordult már, hogy egy cégnél arra kértek, hogy a kollégám ügyfeleivel a munkatárs tudta nélkül vegyem fel a kapcsolatot, és én éreztem, hogy ez necces: olyan, mintha a kollégát az ő háta mögött ellenőrizgetném, holott erre semmilyen jogköröm nincs. Igenis fontos, hogy csak azt a feladatot vállaljuk, amit felelősséggel el is tudunk látni, és ami még nem jár túl sok áldozattal, méltatlan kompromisszummal. Hosszútávon csak így fejlődhetünk, és őrizhetjük meg az integritásunkat.

Tartunk a negatív következményektől. – Voltam már olyan kapcsolatban, ahol soha semmire nem mondhattam nemet, mert ha megtörtént, a társam óriási palávert csinált. Mivel meg akartam előzni az energia- és időrabló patáliákat, egy sor olyan dologra is rábólintottam, ami csöppet sem volt ínyemre. A végén nyilván kiborultam, összeomlottam, és akkor a kedves feldúltan megkérdezte: “Miért nem mondtad, hogy te ezt nem akarod csinálni? Az összes nő ilyen, egy pillanatra sem tudtok őszinték lenni!”. Ezen a ponton aztán elveszítettem a türelmemet, és emelt hangon közöltem, hogy egy őszinteségre épülő kapcsolathoz arra is szükség van, hogy következmények nélkül elmondhassam, ami a szükségletem, és ne kelljen érzelmi manipulációtól és zsarolástól tartani. Nem sokkal később kiléptem a kapcsolatból, mert már tudtam: ha bűnhődnöm kell egy-egy döntésemért – mondjuk azért, mert épp nem akkor szeretnék vacsorázni, mint a kedves, –  akkor inkább egyedül élek, de szabadon.

Félünk attól, hogy kimaradunk valamiből, amit később meg fogunk bánni. – Tipikus sztori: az okos, udvarias, jófej férfi, akitől az ismeretségi körben mindenki el van ájulva, randira hív. Józan ésszel tudom, hogy remek társ lenne, de valamiért nem vonz: fene tudja, árnyalt dolog ez a kémia, kicsit sem józan szabályrendszer alapján működik. Közben olvastam rengeteg történetet arról, hogy ha a közös hullámhossz adott, a vonzalom később is kialakulhat, ezért reménykedem, meg persze megbántani sem akarom, hiszen „olyan kis lelkes, egyem a szívét”. Találkozgatok vele párszor, mert nagyon szeretnék szeretni, miközben a legszívesebben a fejemre húznám a paplant, és aludnék inkább.

A tapasztalataim azt mutatják, hogy a hasonló helyzetekben nemet mondani eleinte valóban nem könnyű, de idővel épp ez az, ami időt és energiát szabadít fel ahhoz, hogy valóban arra mondhassunk igent, amire előre visz. Nem nélkül nincs szabadság.