Aktuális

Gyertya azokért, akikről nem tudunk, nem beszélünk

A terrorizmus akkor ráz meg minket, ha hozzánk közel sújt le, a mi kultúrkörünkben cseperedett embereket maga alá temetve. Emberrablás és gyilkosság hallatán akkor háborodunk fel igazán, ha az áldozat szép, fiatal és okos. Egy idegent érintő elbocsátás és az éhezés akkor vált ki visszhangot, ha ismert emberrel történik, akit egy kicsit közkincsnek – a magunkénak – érzünk. Ne legyünk álszentek, így van.

Párizsért mindenki imádkozott, Isztambulért senki

Múlt vasárnap Ankarában bombáztak, most Isztambulban végeztek pusztítást a terroristák. Legutóbb a török főváros zsúfolt buszmegállójában robbantottak: harmincheten meghaltak, több mint százan megsérültek. Egyszerű, hétköznapi emberek, akik ugyanúgy tették a dolgukat, ahogyan a párizsi merénylet civiljei. Sehol egy török zászló a Facebookon, senki sem akar Isztambul lenni. Törökország messze van, nem tagja az uniónak, ráadásul sok a muszlim közöttük. Nem kár értük.

Charlie Hebdo-val azonosultunk, a Boko Haram előző napi kétezer nigériai áldozatával nem

Nagyjából ugyanakkor végezték ki a Charlie Hebdo szerkesztőségének magját, mint amikor a Boko Haram kétezer áldozat küldött a másvilágra Nigériában, minden idők legbrutálisabb akciójának keretében. Alig néhány újság foglalkozott a hírrel: Nigériáról a többség csak annyit tud, hogy valahol Afrikában van, még a főváros nevét sem vágják a népek, ráadásul ott mindenki fekete, és csak kevesen keresztények… Ez nem a mi kultúrkörünk.

Vivient mindenki sajnálta, a kevésbé szép és fiatal áldozatokért kevés könny hull

Az elmúlt évek két legnagyobb felháborodást kiváltó gyilkossága kétségkívül Bándy Kata és Majoros Vivien tragédiája volt, gyakorlatilag hetekig tart ilyenkor a lincshangulat. Két gyönyörű, csinos, fiatal, okos, ambiciózus, szelíd lány pusztult értelmetlenül, kinek ne nyílna ki a zsebében a bicska? Közben meg naponta több ezer kevésbé szép, kevésbé fiatal és kevésbé sikeres – és talán kevésbé fehér bőrű – nő esik utcai támadás áldozatául, nem is beszélve a családon belüli erőszakról. Őket nem sajnáljuk annyira, értük nem igazán haragszunk, mert ők kevésbé vonzóak, rokonszenvesek és… talán kevésbé hasonlatosak hozzánk, illetve szeretteinkhez.

A nyolc évre bezárt Natascha Kampusch szenzációt hozott, a 8. kerületi pincében szintén nyolc évig zárva tartott, idős asszonyról senki sem beszél

Világszenzáció volt Natascha Kampusch, akit tízévesen rabolt el egy elmebeteg, aztán nyolc évig egy pincébe zárva rejtegette. Egy csinos, értelmes, fiatal szőkeség, aki aztán könyvet írt és saját show-műsort kapott. Senki sem beszél viszont arról a 8. kerületi idős, beteg asszonyról, akit szintén nyolc évig tartottak egy pincébe zárva, hogy nyugdíját felvehessék: ő nem érdemel könnyet, hiszen öreg, magatehetetlen, és az elméje is megbomlott, nem hasznos tagja többé a társadalomnak, de még csak ránézni sem volna különösebben kellemes.

A kirúgott Jakupcsek után mindenki sírt, a 150 névtelen kirúgott köztévésért – és a kizsákmányolt elbocsátottakért – senki

Nagy port kavart, amikor a köztévé decemberben megvált a Ridikül műsorvezetőjétől, Jakupcsek Gabriellától: több cikk is tárgyalta, hogy a népszerű médiaszereplővel felvétel közben közölték, hogy holnap már nem kell jönni, hiába volt sikeres a produkciója. Arról már nem pusmogtak ezrek, hogy Jakupcsekkel együtt még százötven dolgozójától vált meg a köztévé, hiszen ők nem voltak sem ismertek, sem érdekesek, ők nem fognak százezreknek hiányozni. Még ritkábban gondolunk azokra a kizsákmányolt, fejlődő világbeli emberekre, akik számára egy elbocsátás tényleges tragédiát jelent.

Az éhező Sickratman órák alatt összekalapozott másfél micit, a többi éhező művészt senki nem támogatja

A Buzi-e vagy szülőatyja (légy szi’, most mellőzzük, hogy te nem tudod ki ő, a többség azért ismeri ezt a nótát) a Facebookon panaszkodott arról, hogy csupán 165 forint van a számláján, mire tizenkét órán belül másfél millió forintot utaltak neki követői. Más, hasonló kaliberű slágert soha nem produkáló művészek Sickratmannél ragyogóbb képességkészlettel és nagyobb kitartással is éhezni kényszerülnek, esetleg művészetüket feladva robotolnak a helyi gyárban. Ők nem érdemelnek támogatást, hiszen nincs slágerük, nem ismeri őket a kutya se.

Pedig a világ bonyolultabb ennél. Mindenki tragédiája, nehéz élethelyzete alkalmat szolgáltat az együttérzésre, de közben nem minden tragédia – legyen az terrorcselekmény, erőszakos bűncselekmény vagy egyéni szocprobléma – áldozata fehér, keresztény, csinos vagy híres: a többség bizony nem az, és róluk hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

Gyújtok most egy gyertyát minden áldozatért és nehéz helyzetben lévő emberért, akikről nem tudunk, nem beszélünk, akiket – és akiknek életben maradt, gyászoló szeretteit – nem segíti semmiféle szolidaritás a világnak ebben a a szegletében.

Ha gondoljátok, gyújtsatok ti is.

Advertisements
Eszter névjegye (824 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

24 hozzászólás Gyertya azokért, akikről nem tudunk, nem beszélünk bejegyzéshez

  1. Na ezért nem borult az én profilképem francia trikolórba, amikor a többieké, hanem Picasso Békegalambját tettem ki pár napra. Nem sok, szinte semmi, amit tehettem, de kifejezi, hogy minden áldozat, egy áldozat is sok, akárki, akárhol.

    • Igen, hiszen mindez nem azt jelenti, hogy nem érzek Párizzsal vagy nem háborít fel Vivien halála. Csak hát ugye, igen: a kettős mérce.

      (És olyan szörnyű, hogy mindig el kell magyaráznom, hogy nem, nem, attól még, hogy elítélem a terrorizmost és szolidarítok a Charlie-val, nem értek egyet a vallásgyalázó kontentjükkel, és akkor is szolidarítanék, ha a mélyen megvetett és kiröhögött 888 szerkesztőségét mészárolnák le, a szolidaritásom ugyanis az emberi élet védelméről és a szólásszabadságról szól akkor is, ha nem értek egyet az üzenettel. Ott a bíróság és a toll ennek rendezésére, nem a kalasnyikov.)

  2. Teljesen igazad van. Angelina Jolie hívta fel a figyelmet, hogy ne csak Párizsért imádkozzunk. Most ismét mutatta a tévé a napokban. A média hatása óriási, mire irányítja a figyelmet, egyébként valóban, akivel jobban tudunk azonosulni, azt jobban sajnáljuk. Én sem változtattam meg a profilképemet. Annyi zászlót kellett volna kitenni, hogy nem fért volna ki.

    • Dettó, Libanonban is volt egy terrorakció Párizs előtt egy nappal. Igen, a média, de közben meg ők kitették a hírt, csak ez már csak az olvasóközönség 5 százalékát érdekelte csupán, a távolság és a kulturális távolság miatt. Érthető, hogy ezek után em írtak róla húsz további cikket. Egyszerűen így működik az ember: oké, csak érdemes tudatosítani, és néha felülvizsgálni.

  3. Nem értek egyet a “csinos, fiatal” kitétellel. Azzal fogunk közösséget érezni, aki elég közel kerül hozzánk. Ha a média elég szívhez szólóan elmesélné, mi történt pontosan a pincébe bezárt asszonnyal, hirtelen neki is lenne neve, őérte is potyognának a könnyek – ahogy anno Szögi Lajos is az együttérzés (és indulatok) tárgya lett a jobboldali médiában, pedig rá egyáltalán nem illett a fenti megállapítás. Azon múlik, mennyire érint meg bennünket egy áldozat sorsa. Lehet ez az áldozat bármilyen korú és küllemű – más kérdés, hogy a média gyakrabban emeli ki a csinos fiatalokat.

    Pszichológiai tény sajnos, hogy a több millió afrikai éhező nem fogja úgy megérinteni a világ másik felét, mint a kis nigeri Unwumelu kiemelt sorsa, mert a kis Unwumelu már egy konkrét személy, akihez kötődni lehet. A menekültek áradata se hullatott annyi könnyet, mint a partra kimosott halott kisfiú – ő már egy személy volt, valaki, akit el tudott képzelni a közvélemény. Párizs se azért mozgatott meg több embert, mert leszarjuk Isztambult – egyszerűen azért, mert Párizs közelebb van, valószínűleg jóval általánosabb a személyes érintettség. (Pl. én is átizgultam a fél éjszakát a Franciaországban élő unokaöcsém miatt.)

    Persze a média szerepét nem lehet elsinkófálni – abból lesz szegény áldozat, akiből a média azt csinál.

    • ÉS mindeközben él Rejtő igazsága is: a szomszéd szegény családért konkrét tetteket is tehetnénk, ezért velük kevésbé vállaljuk a közösséget (az apa felelőtlensége az oka, 10 évvel ezelőtt vet egy ezüst gyertyatartót). Bezzeg a távolabbi (akármennyire is érint személyesen, annyira nincs közel, hogy érdemben tehessünk érte) szánnivaló, az könnyeket csal a szemünkbe. Szegény kisfiú igen, de a hozzánk ért menekülteknek segíteni már csak nagyon kevesen mentek ahhoz képest.

      • A The Help című filmben volt ez elég jellemzően ábrázolva: a stepfordi fehér feleségek ugyan színre kedvesek voltak a fekete cselédeikkel, de tényként kezelték, hogy alsóbbrendűek és nincsenek velük egy szinten. Közben meg a kerületi karitatív egyletben az afrikai éhező gyerekeknek gyűjtöttek.

        A szegény szomszédnak nem segítek-esetben szerintem már más is közrejátszik, ugyanaz a mechanizmus, mint mikor tud az egész környék a családon belül erőszakról, mégse csinál senki semmit: az “űdóga”-mentalitás. Az ilyen esetekben csak a rögvalóság marad, amivel sokkal nehezebben kezd bárki bármit. A szegény kisfiú pedig megmarad idealizáltnak – vele további teendő nincs :/

    • Részben igazad van, ezt tanítják újságíró iskolákban: a szemelyes sztori üt, kozel kell hozni. De mediamunkaskent azt is latom, h limitált, mit lehet kozel hozni: hiaba a szivhezszolo riport az idős nenirol, nem kattintjak annyian, mint a szep fiatal lányt. Es egy online termek bizony kattintasbol el…

      • A fiatal-idős máshogy reagálásban az is benne van, hogy egy idős már élt valamennyit, míg egy fiatal előtt még ott az élet. Kicsit vulgáris/bunkó/erkölcstelen ilyet mondani, de egy fiatal többet veszít a halállal (vagy olyan élménnyel, amely tönkreteszi/megnyomorítja az életét), mint egy idős akinek legalább volt esélye egy szép és teljes életre.

        UI:
        Szeretem az ilyen posztjaidat!

        • Világos, de ez azért az adott társadalom attitűdjét is tükrözi. Például azt, hogy a fiatalságkultusz-e a domináns irányelv, vagy az idősek tisztelete. Az idősek tiszteletére építő társadalomban az az érvelés volna erősebb, hogy egy olyan embert veszítettünk el, aki egyrészt sokat tett – kora folytán – a közösségért, másrészt hatalmas értéket képvisel a tudása, a tapasztalata. Nyilván ez két szélsőség, a valóságban nincs jobban vagy kevésbé sajnálandó áldozat, értékes vagy kevésbé értékes élet, csupán a személet esetlegességre akartam rámutatni a felvetéssel.

          • “nincs…értékes vagy kevésbé értékes élet”
            Mondjuk a polgárjog tesz különbséget: ha egy gyilkosság, vagy gondatlanságból kifolyólag hal meg valaki, nem mindegy, hogy életében mennyit keresett, és mennyit kereshetett volna, mert attól függően állapítja meg a bíróság a kártérítést.
            (Magyarországon ez azért nem ‘divat’, mert az ilyen vagyoni kártérítések behajthatatlanok, és mivel a felperes ügyvédi díját is az alperes (nem) fizeti, így fölöslegesen nem dolgoznak.)
            Nagyrészt egyetértek veled, de ha a polgárjog megkülönböztet embereket várható anyagi státuszuk és koruk alapján, akkor ez valamennyire a ‘társadalmi tudatban’ is benne van, sőt inkább innen eredeztethető a polgárjogi különbségtétel.

          • “Például azt, hogy a fiatalságkultusz-e a domináns irányelv…”
            Fiatalságkultusz annyira van, mint női egyenjogúság: nézzünk be az országgyűlésbe.
            Hány 40 (hasraütés-szerű mérce onnantól inkább középkorúnak szokták mondani az embereket) évnél fiatalabb ül a székeken? %-ban szerintem ugyanannyi, mint nő, vagy kevesebb.

            “Az idősek tiszteletére építő társadalom…”
            Ha evopszichózni akarok, akkor az ilyen társadalmak kihaltak minden éhínségkor, hiszen a termékeny fiatalok helyett az idősek éltek túl, ők meg nem tudnak szülni egyből unokát. :)

        • Ez nem ennyire világos, mindenki a saját helyzetéből indul ki, aki sajnál valakit. Van ilyen kit mentenél meg feladat, amikor választani kell, hogy pl. anyukát mentenél ki vagy időset vagy gyereket, esetleg fiatalt vagy hasznos segítő foglalkozásút stb., mindegyiket meg lehet indokolni valamiért. Az idős is lehet valaki nagyszülője, aki mondjuk sokat vigyáz az unokára, hogy a szülők tudjanak dolgozni, szóval kijelenteni, hogy már úgyis élt, nem fekete-fehér.

          • “…mindenki a saját helyzetéből indul ki, aki sajnál valakit.”
            Egyénileg ez természetes. de egy nagyobb populációban, ez a szubjektív hatás kiküszöbölődik.

            “Az idős is lehet valaki nagyszülője, aki mondjuk sokat vigyáz az unokára, hogy a szülők tudjanak dolgozni, szóval kijelenteni, hogy már úgyis élt, nem fekete-fehér.”
            Hát persze, de ez szubjektív, személyes nézőpont, és főleg nem az elhunyté, hanem a hozzátartozóké.
            Azt hiszem, ha bárkit megkérdeznénk, hogy ő személy szerint idősen vagy fiatalon szeretne meghalni elég egyöntetű lenne a válasz. Arra meg még célozni sem akartam, hogy olyan valakinek, aki ‘megette kenyere javát’ ne lenne tragikus a halála, csak egy gyereknek valahogy egy kicsivel jobban.

  4. Szívemből szóltál! Nem is váltottam francia zászlósra a profilom. Pont ezért.
    De ugyanez, hogy külföldi buszbaleset pl. Mexikóban meghal 30 helyi és 2 angol, s csak az angolokon lesz sajnálkozás.

  5. “akkor vált ki visszhangot, ha ismert emberrel történik, akit egy kicsit közkincsnek – a magunkénak – érzünk”
    “a kevésbé szép és fiatal áldozatokért kevés könny hull”

    A “közkincs” és a “szép” szavak együttes használatától a következőkre asszociálok:

    Azt írod, hogy a szép nőket jobban sajnáljuk, ha áldozatokká válnak, mint a kevésbé szépeket. Ez úgy hangozhat, mintha a szépeknek ettől “jobb” lenne. Pedig ha csak a szépségük miatt sajnáljuk őket jobban, akkor nem jobb.

    Adott esetben azért sajnáljuk, mert közkincs, és azért közkincs, mert szép. Ez a nőket, a női testet (szexuálisan) tárgyiasító patriarchális felfogásra emlékeztet, amelyet a kritikusai (jogosan) így jellemeznek:

    “A nő teste köztulajdon. A nő teste fölött a társadalom szabadon rendelkezik (használja és véleményezi), de ő maga nem.

    Tehát a szép nő megölése miatti sajnálat valóban az áldozatnak mint embernek szól? Vagy csak annak, hogy eggyel (kettővel) kevesebb szexuális vagyontárgy van a nemzeti közkincsben?

    • A két első sorban idézett rész két külön dolog: VAGY szép és fiatal, VAGY híres és népszerű, tehát közkincs. Nem úgy értendő, hogy aki az egyik, az a másik is lesz egyben. Vivien a szépségre és a fiatalságra volt példa, Sickratman meg az ismertségre, de se nem szép, se nem fiatal a közvélekedés szerint, viszont volt egy slágere, ami közkincs lett, és ezért így tekint rá egy széles réteg, akik szolidárisak vele. Tehát két külön dolog, ami közelebb hozza az áldozatot, nehéz helyzetben lévő embert, de egyik nem jár kéz a kézben a másikkal.

    • Nem csak nőket, amikor apám meghalt 51 éves korában minden kortársnője azzal jött, hogy:
      “Pedig milyen szép férfi volt!”
      Mintha, ez számított volna valamit, vagy valamilyen logikai következménye kellett volna legyen.
      Szóval ez a szépség-kultusz mindkét nemnél jelen van.

  6. Többek között a következőket említetted: “híres, ezért közkincs”, és “szép”. Részben félreértve erre asszociáltam: “szép, ezért közkincs”. Nem erre gondoltál a posztban, én pedig beleláttam (az intuíció túlműködése). Nyilván van olyan, aki szép, de nem híres, meg olyan, aki híres, de nem szép. Az ismertségtől függetlenül arra gondoltam, hogy ilyen értelemben a társadalom szemében a szépség is lehet közkincs, és ez a szemlélet a szép nőnek gyakran nem az emberi mivoltára, hanem a tárgyiasítására irányul.

  7. Mióta megjelent ez az írásod, azóta Brüsszelben is volt terrortámadás…
    Sok igazság van a posztban. Bár nehéz ez, mert engem pl. nagyon zavart novemberben, hogy az FB tele volt azzal, hogy “ne siránkozzunk már Párizson, máshol meg x-en haltak meg”. Én ezt akkor részvétlennek éreztem, frissen az események után. Nem arról szólt, hogy a kenyaiakkal is együtt éreznek, hanem leginkább arról, hogy “szarok a franciákra”. Rossz, amikor mérlegre pakoljuk a halottakat. Ami közelebb van, amivel jobban tudunk azonosulni, az erősebben üt. Párizs, Brüsszel európai nagyvárosok, sokan jártak már arra legalább turistaként, valakinek a valakije biztos ott él, és az, hogy várunk a metróra, vagy péntek este elmegyünk bulizni, az közelebbi az életformánkhoz, mint a kuwaiti siita mecsetben történt robbanás. De az is szörnyű, igen. A terror folyamatos.
    Nem biztos, hogy mindig mindenkit meg tudunk siratni, abba beleőrülnénk. De igazad van, gyújtsunk gyertyát mindenkiért. (A párizsi République téri szökőkút lassan ilyen funkciót tölt be: tavaly január óta folyamatosan gyűlnek a különböző “je suis” feliratok rajta, és tele van mécsesekkel)

    A Nigéria vs. Charlie témához egy nagyon passzoló olasz karikatúra: http://maurobiani.it/wp-content/uploads/2015/01/nigeria-2.png

    • Igen, igen, itt írok annak kapcsán is egyébként:
      http://www.vous.hu/hir/20160322-brusszel-robbantas-terrorizmus-parizs-merenylet

      Teljesen egyetértek egyébként, a hangsúlyokra nagyon kell figyelni: nem az a cél, hogy minden tragédiát elintézzünk azzal, hogy “de bezzeg Kongóban gyerekkatonák tízezreit gyilkolják meg hidegvérrel” vagy “Szomáliában ezrek halnak éhen hetente”, hanem az, hogy picit tudatosodjon bennünk, hogy MINDEN emberélet drága, és a terrorizmusnak nincs vallása, bőrszíne.

      Valószínűleg a természetes emberi védekezés, önvédelmi mechanizmus – racionalizáció, intellektualizáció – is benne van ebben: az, hogy ahogy írod, tényleg nem tudunk, nem lehet mindenkit megsiratni, ami természetes.

      • Nehéz viszonyulni. (És őszintén szólva nehéz nem félni, főleg veszélyeztetettnek mondott városban)
        Én tavaly januárban nagyon öntudatos Csárli voltam (majdnem) párizsi lakosként, nyomtam is mindenütt a neten, ahol tudtam, és talán kicsit örültem is a kompetenciámnak. Ott voltam a Köztársasági Meneten állítólag 2 millió ember között, családostul. Nem igazán bírtam elfogadni, hogy valaki nemcsárli. Nem kalkuláltam bele, hogy Magyarországról ez nyilván másképp látszik. Meg aztán rájöttem, hogy a “nehéz környékünkön” az emberek egy része ezt a nagy csárlizást úgy éli meg, hogy a tömeg együtt röhög az ő vallásának kifigurázásán. Ez durván szociális kérdés is. Kik azok, akik a szólásszabadságot védik és kik azok, akik a hitüket. Hol laknak, hol dolgoznak, hova járnak iskolába. Pedig én mindig is azért csárliztam, mert arra gondoltam, hogy a terrorizmusra nemet kell mondani, az zsarolás. Nem is gondoltam, hogy lehet ennek más olvasata. Most, hogy ennyire bedurvultak az események, már más nézőpontba került az egész. Nem mintha másképp gondolnám, de talán kisebb vehemenciával nyomnám. Az “iszlámszakértést” is. Mert ugyebár minden ilyen témájú cikk alatt hirtelen terem 2-3 olyan kommentelő, akik elmélyülten tanulmányozták a Koránt, és kívülről tudják az összes véres idézetet arról, hogy mit kell tenni a hitetlenekkel.

      • Elszállt egy hozzászólásom, úgy hogy mégegyszer…

        Én nagyon öntudatos Csárli voltam tavaly januárban, nyomtam is mindenfelé a neten, valószínűleg örültem a kompetenciámnak is (majdnem) párizsi lakosként, és nem tudtam elfogadni a “nemcsárli” véleményt. Nem vettem figyelembe, hogy Magyarországról ez másképp látszik. Ott voltam a “Köztársasági Meneten” állítólag kétmillió ember között, családostul. De rájöttem, hogy a “nehéz környékünkön” is rosszul jön le a nagy csárlizás, többen úgy élik meg, hogy a nagy tömeg együtt röhög a vallásuk (kultúrájuk, indentitásuk, leglényegük) kigúnyolásán. Ez ugye szociális kérdés is: kik azok, akik a szólásszabadságot védik, és kik azok, akik a hitüket. Hol laknak, hol dolgoznak, hova járnak iskolába. Pedig én mindig is azért voltam Csárli, mert a terrorizmust zsarolásnak tartom, és inhumánnak. Nem is gondoltam, hogy lehet ennek más olvasata is. Az újság maga nem érdekelt igazán sosem.
        Most, hogy így bedurvultak az események, más megvilágításba került az egész. A véleményem megmaradt, de ma már kisebb lendülettel nyomnám. Az “iszlámszakértést” is. Mert ugyebár minden ilyen témájú hiradás alá terem hirtelen 2-3 kommentelő, aki hittudósként kívülről tudja a Koránt, főleg a legvéresebb, hitetlenekről szóló idézeteket.

  8. “Ne legyünk álszentek, így van.” – Amit az első bekezdésben írsz (és az utána lévő példáiddal szépen igazolsz is), az tényleg szomorú, de mégis természetes emberi tulajdonság. Nem feltétlenül jó tulajdonság, de természetes. Mindenki a hozzá közel állókat védi. Ez a természetben is megvan, az állatok is jobban féltik saját kicsinyeiket a ragadozóktól,mint másét. Csak az embernél ez kibővült, és nem csak a vér szerinti, hanem a lelki rokonainkat, a hozzánk bármilyen szempontból közel állókat is védjük, sajnáljuk. Ez ilyen egyszerű. Azt nem tudom, hogy ez jó-e, van jó oldala is (nem vehetjük magunkra mindenki gondját), meg rossz is (egyfajta megkülönböztetés van bennünk ember és ember között), de azt tudom, hogy ilyen védekezésre, féltésre kényszerítő helyzeteknek, támadásoknak, terrorizmusnak nem lenne szabad előfordulni a világban.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: