Gyertya azokért, akikről nem tudunk, nem beszélünk

A terrorizmus akkor ráz meg minket, ha hozzánk közel sújt le, a mi kultúrkörünkben cseperedett embereket maga alá temetve. Emberrablás és gyilkosság hallatán akkor háborodunk fel igazán, ha az áldozat szép, fiatal és okos. Egy idegent érintő elbocsátás és az éhezés akkor vált ki visszhangot, ha ismert emberrel történik, akit egy kicsit közkincsnek – a magunkénak – érzünk. Ne legyünk álszentek, így van.

Párizsért mindenki imádkozott, Isztambulért senki

Múlt vasárnap Ankarában bombáztak, most Isztambulban végeztek pusztítást a terroristák. Legutóbb a török főváros zsúfolt buszmegállójában robbantottak: harmincheten meghaltak, több mint százan megsérültek. Egyszerű, hétköznapi emberek, akik ugyanúgy tették a dolgukat, ahogyan a párizsi merénylet civiljei. Sehol egy török zászló a Facebookon, senki sem akar Isztambul lenni. Törökország messze van, nem tagja az uniónak, ráadásul sok a muszlim közöttük. Nem kár értük.

Charlie Hebdo-val azonosultunk, a Boko Haram előző napi kétezer nigériai áldozatával nem

Nagyjából ugyanakkor végezték ki a Charlie Hebdo szerkesztőségének magját, mint amikor a Boko Haram kétezer áldozat küldött a másvilágra Nigériában, minden idők legbrutálisabb akciójának keretében. Alig néhány újság foglalkozott a hírrel: Nigériáról a többség csak annyit tud, hogy valahol Afrikában van, még a főváros nevét sem vágják a népek, ráadásul ott mindenki fekete, és csak kevesen keresztények… Ez nem a mi kultúrkörünk.

Vivient mindenki sajnálta, a kevésbé szép és fiatal áldozatokért kevés könny hull

Az elmúlt évek két legnagyobb felháborodást kiváltó gyilkossága kétségkívül Bándy Kata és Majoros Vivien tragédiája volt, gyakorlatilag hetekig tart ilyenkor a lincshangulat. Két gyönyörű, csinos, fiatal, okos, ambiciózus, szelíd lány pusztult értelmetlenül, kinek ne nyílna ki a zsebében a bicska? Közben meg naponta több ezer kevésbé szép, kevésbé fiatal és kevésbé sikeres – és talán kevésbé fehér bőrű – nő esik utcai támadás áldozatául, nem is beszélve a családon belüli erőszakról. Őket nem sajnáljuk annyira, értük nem igazán haragszunk, mert ők kevésbé vonzóak, rokonszenvesek és… talán kevésbé hasonlatosak hozzánk, illetve szeretteinkhez.

A nyolc évre bezárt Natascha Kampusch szenzációt hozott, a 8. kerületi pincében szintén nyolc évig zárva tartott, idős asszonyról senki sem beszél

Világszenzáció volt Natascha Kampusch, akit tízévesen rabolt el egy elmebeteg, aztán nyolc évig egy pincébe zárva rejtegette. Egy csinos, értelmes, fiatal szőkeség, aki aztán könyvet írt és saját show-műsort kapott. Senki sem beszél viszont arról a 8. kerületi idős, beteg asszonyról, akit szintén nyolc évig tartottak egy pincébe zárva, hogy nyugdíját felvehessék: ő nem érdemel könnyet, hiszen öreg, magatehetetlen, és az elméje is megbomlott, nem hasznos tagja többé a társadalomnak, de még csak ránézni sem volna különösebben kellemes.

A kirúgott Jakupcsek után mindenki sírt, a 150 névtelen kirúgott köztévésért – és a kizsákmányolt elbocsátottakért – senki

Nagy port kavart, amikor a köztévé decemberben megvált a Ridikül műsorvezetőjétől, Jakupcsek Gabriellától: több cikk is tárgyalta, hogy a népszerű médiaszereplővel felvétel közben közölték, hogy holnap már nem kell jönni, hiába volt sikeres a produkciója. Arról már nem pusmogtak ezrek, hogy Jakupcsekkel együtt még százötven dolgozójától vált meg a köztévé, hiszen ők nem voltak sem ismertek, sem érdekesek, ők nem fognak százezreknek hiányozni. Még ritkábban gondolunk azokra a kizsákmányolt, fejlődő világbeli emberekre, akik számára egy elbocsátás tényleges tragédiát jelent.

Az éhező Sickratman órák alatt összekalapozott másfél micit, a többi éhező művészt senki nem támogatja

A Buzi-e vagy szülőatyja (légy szi’, most mellőzzük, hogy te nem tudod ki ő, a többség azért ismeri ezt a nótát) a Facebookon panaszkodott arról, hogy csupán 165 forint van a számláján, mire tizenkét órán belül másfél millió forintot utaltak neki követői. Más, hasonló kaliberű slágert soha nem produkáló művészek Sickratmannél ragyogóbb képességkészlettel és nagyobb kitartással is éhezni kényszerülnek, esetleg művészetüket feladva robotolnak a helyi gyárban. Ők nem érdemelnek támogatást, hiszen nincs slágerük, nem ismeri őket a kutya se.

Pedig a világ bonyolultabb ennél. Mindenki tragédiája, nehéz élethelyzete alkalmat szolgáltat az együttérzésre, de közben nem minden tragédia – legyen az terrorcselekmény, erőszakos bűncselekmény vagy egyéni szocprobléma – áldozata fehér, keresztény, csinos vagy híres: a többség bizony nem az, és róluk hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

Gyújtok most egy gyertyát minden áldozatért és nehéz helyzetben lévő emberért, akikről nem tudunk, nem beszélünk, akiket – és akiknek életben maradt, gyászoló szeretteit – nem segíti semmiféle szolidaritás a világnak ebben a a szegletében.

Ha gondoljátok, gyújtsatok ti is.