Az erkölcstan dolgozatára egyest kapó kislány történetének egyetlen eddig nem tárgyalt, de talán legfontosabb aspektusa

Az elmúlt hét sztorija: egyest kapott egy általános iskolás kislány, mert erkölcstan órán azt kérték tőle, írjon fogalmazást arról, hogy mit jelent számára március 15., és a gyerek csupán ennyit írt: “nekem ugyanolyan nap, mint a többi és nem nagyon érint meg”. Az apát felháborította a “véleményre kiosztott karó”, ezért két körben is a nyilvánossághoz fordult, mire persze a fél magyar baloldali média kifakadt, hogy véleményterror uralkodik az erkölcstan órákon, lám, ez is tökéletes bizonyítéka annak, hogy az erkölcstan az ördögtől való, Orbán pedig takarodjon mielőbb.

Olvashattuk, hogy szegény gyereket unortodox álláspontja miatt megszégyenítették, megalázták, míg más rámutatott, hogy nem a tartalom volt problematikus, hanem a forma: a fogalmazás semmilyen kifejtést, indoklást nem tartalmazott, érthető, hogy ezen nem volt mit osztályozni. Szily írására a buzgó szülő újra reagált, és kifejtette, hogy “az, hogy viszonylag kevésről, vagy akár a semmiről terjedelmesen írjon valaki, az elsősorban technológiai kérdés”, ergó nem kaphatott volna egyest a kölök csak azért, mert röviden fejtette ki a véleményét ahelyett, hogy komolyabb indoklást pakolt volna mögé. “Nem tudom, hogy kerül a képbe egy véleménnyel kapcsolatban az, hogy milyen hosszúságú a vélemény kifejtése. Egy állami iskolában  a vélemény a személyiségi jogok része kell, hogy legyen” – tette hozzá.

A legutóbbi fejlemény az, hogy a kislány egyik csoporttársának anyja ki kitálalt, hogy az eset mélyen megrázta az iskolát, a pedagógust és a közösséget, és nem igaz, hogy véleményterror volna az adott közegben, mivel más, hasonló állásponton lévő gyerek simán jelest kapott a példásan megindokolt véleményére. “A történtekről gyermekem beszámolója alapján az derült ki, hogy dolgozatíráskor a tanárnő előre elmondta, hogy nem a véleményt, hanem annak indoklását fogja osztályozni. Ezt alátámasztja, hogy olyan dolgozatra is jelest adott, amely a kislányéhoz hasonló véleményt fogalmazott meg, de amelynek írója megindokolta saját álláspontját” – írta ebben a példás diskurzusban, ahol legalább a szülőknek már sikerült bizonyítaniuk, hogy tudnak ők bő szóval is véleményt közölni.

És azt hiszem, itt el is érkeztünk az egyetlen témához, amiről eddig még senki sem húzott le bőrt, pedig fontos volna, méghozzá nagyon: nevezetesen arról van szó, hogy a véleményt osztályozni természetesen szabad (ne feledkezzünk meg arról, hogy az olvasónapló is kritika gyerekcipőben, ami egy véleményközlő sajtóműfaj, ill. a fater nagyívű érvelése alapján a “legkedvesebb nyári élményeim” dolgozat is durván személyiségi jogokat sért), de semmiképpen sem tartalmi, hanem formai szempontok alapján. A hatalmas probléma épp itt kezdődik: már az általános iskolákban fontos lenne átadni az academic writing főbb szabályait, de ez egyelőre még várat magára, így a Lencsi-félék szülei részben jogosan háborognak, hogy ha precíz formai követelmény nem volt, mégis mi a búbánatot osztályzott a tanerő, és milyen szempontok alapján.

Azzal a ténnyel, hogy Magyarországon a közoktatásban a gyerek nem sajátítja el az esszéírás formai követelményeit, életemben először akkor szembesültem, amikor Amerikába kerültem ösztöndíjas cserediákként. Tudni kell, hogy a sztori főszereplőjéhez képest én pont fordítva, a bré másik oldalán álltam gyerekként: nem nagyon tudtam fogalmazást írni 8 oldal alatt. Ezekre mindig ötöst kaptam, komoly versenyeket nyertem, tényleg elhittem, hogy ügyes vagyok. Aztán jött az amerikai  hidegzuhany: hatalmas arccal megírtam az első esszémet az első héten, hármas. A másodikat, hármas. Mi történik itt? A nyelvet már folyékonyan beszéltem, az nem lehetett baj, akkor wattafuck?

És akkor szépen kiderült, hogy én, a fogalmazások koronázatlan királynője, számtalan hazai verseny győztese, lófaszt se tudok arról, hogyan kell esszét írni. Nem ismertem a formai követelményeket – tézismondat, pro, kontra, összevetés, konklúzió… – és a terjedelmi keretekről se tudtam semmit. Nem értettem, hogy ha 500 szavas esszét kérnek, miért baj, ha 2 ezreset adok le. (Igazából akkor még nem is érzékeltem, mennyi az annyi, eleinte soronként – anyázva – számoltam, annyira idegen volt ez a szemlélet…) Márpedig 600 szó után vonal, és addig osztályozták csak, hiába fedeztem fel esetleg a rák és az AIDS ellenszerét a fennmaradó 1400-ban.

Ez talán vaskalapos, fantáziátlan és egyéni kreatív hangot kerékbe törő szemétségnek tűnik, de közben meg Picasso is tudott anatómiailag korrekt képet festeni, mielőtt saját stílust teremtett. A különféle műfajú írásoknak különféle formai követelményei vannak, a véleményedet tudni kell abban a formában közölni, ha szeretnéd, hogy egyáltalán meghallgassanak. Az akadémiai írás a tudomány eszköze (még ha ötödikben legfeljebb egy könyvvel, filmmel, ünneppel kapcsolatban kell rövid véleményt írnod, nem pedig 200 oldalas tudományos értekezést várnak tőled), nem kiabálhatsz be össze-vissza, mint részeg kocsis a lóversenyen!

Sokáig tartott, amíg elsajátítottam az alapokat (te jó ég, milyen nehéz volt például megszokni, hogy a konklúzióban nem fogalmazhatunk meg egy vadonatúj szempontot, hanem csak már az eddigiekben leírtakat összegezhetjük/vethetjük össze!), de az egyetemen legalább már könnyebb dolgom volt, mint a többieknek, akik sokat izzadtak az első félévben, évben. Az angolszász akadémiai írás elképesztően precíz, és már a referenciák citálása – APA vagy MLA formátumban – is összetett technikai tudást igényel, amiben minden pontnak és vesszőnek fontos szerepe van (dobták már vissza esszémet azért, mert a többszerzős antológiákat nem megfelelő formátumban listáztam a források között).

Én prémium-magyarórákon vettem részt, mégsem tanultam soha ilyesmit (az expozíció-cselekmény kibontása-konfliktus-tetőpont-megoldás szerkezetnél megállt a tudományunk): kicsit sem lepett meg hát, amikor Schmitt Pál kontrollcézett doktori disszertációja kapcsán kiderült, hogy valahol ködösen utal a csávó az eredeti forrásra, de tiszta káosz az egész anyag. Nem vagyok naiv, nyilván világos, hogy a nagy ember bármitmegtehetek-szindrómája vastagon része a képnek, de közben abban is biztos vagyok, hogy a hazai akadémiai írás durva hiányosságai is kedvező táptalajt nyújtottak a “schmittelésre”, és vélhetően több tízezer dolgozat létezik különféle szakokon, amelyeknél bűzlik a referenciák citálása, csak éppen vastagon teszünk rá, mert a szerző épp nem köztársasági elnök.

A tanulság tehát az, hogy a gyerek írása valóban nehezen értékelhető úgy, hogy a formai követelményeknek nem felel meg, de közben erről nem a gyerek tehet, s talán még csak nem is a pedagógus: az iskolarendszer a hibás, amiért nem tanította meg ezeket a formai követelményeket, és nem közölte világosan, hogy jelen esetben mit vár műfaj és terjedelem tekintetében. Az pedig, hogy a sajtó örömmel és első szóra politikát csinált ebből a szigorúan szakmai kérdésből, megint csak sokat elmond a közegről, amiben élünk: persze, diskuráljunk arról, hogy helyes-e erkölcstant meg hittant nyomatni az iskolákban, de ez egy egészen más lapra tartozó kérdés, ami az akadémiai írás elsajátításának fontosságát nemhogy nem semlegesíti, de még inkább szükségszerűvé teszi.