Lilu meztelen: segíti vagy hátráltatja egy-egy szexi fotó a feminizmus ügyét?

A feminizmus a témája az Elle áprilisi számának, ám hozzám csak most jutott el a magazin és a körülötte kialakult párbeszéd. A vezércikkben 12 közszereplő mondja el, számára mit jelent a női egyenjogúság, aminek égisze alatt a műsorvezetőként megismert Lilu – az egyetlenként – meztelenre vetkőzött, hogy a szabadságot és a pozitív énképet propagálja.

Kormos Anették szerint maga a meztelenség, Balázsék szerint inkább a “tökéletesség” a baj

A kampány alapvetően építő jellegű: elmagyarázza, hogy a közhiedelemmel ellentétben a feminizmus nem a férfiak ellen, hanem a nőkért – és természetesen a férfiakért is – van. Rávilágít arra, hogy a nemi szerepek társadalmi konstrukciók, amelyekben nem kötelező hinnünk, a nőiség pedig több dimenzióban is megélhető, teljesen fölösleges princípiumokra szűkíteni azt. Kifejti, hogy hiába hiszik sokan, hogy a jogi egyenlőség alapvető feltételeinek alkotmányba iktatásával a feminizmus létjogosultsága a fejlett világban voltaképpen megszűnt, a gyakorlatban a nők dollárra ma is hetvenöt cent, a legfejlettebb országokban is több időt töltenek házimunkával, mint a férfiak, miközben a szexizmus napi szinten része az életüknek. Bombera Krisztina, Szamosi Zsófia, Péterfy Bori, Winkler Nóra, Bánfalvi Eszter, Marge, Juronics Tamás, Al Ghaoui Hesna, Odett, Vitáris Iván, Bódis Kriszta összességében véve értelmesen fogalmazza meg gondolatait a témában, és végre senki sem esik abba a hibába, hogy “nem vagyok feminista, de”, aztán persze mindent elmond arról, hogy szerinte a nők is ugyanúgy emberek, mint a férfiak, ezért természetesen azonos jogok és lehetőségek illetik őket, amiről beszélni kell.

A képsorokat felvezető pucér Lilu láthatóan csúcsformában van, mellét az “AZ ÉN TESTEM”, szemérmét az “AZ ÉN DÖNTÉSEM” felirat takarja csupán. Fő üzenete – “vállald őszintén magad és a tested – mert az csak a tiéd” – kétségkívül építő, bár tény, hogy öndefiníciójából egy priveligezált, jó családból származó, sokszorosan támogatott, kitűnően férjhez ment, modern szépségideálnak tökéletesen megfelelő nő finom gőgje is kirajzolódik. “Szeretem magam irányítani az életemet és szeretek ragaszkodni az elveimhez és az elképzeléseimhez. Ha ezt feminizmusnak lehet nevezni, akkor nevezzenek feministának, de nekem ez inkább az individuum szabadságáról szó, mintsem a nemek közötti különbségekről. Olyan családban nőttem fel, amelyben alapelv volt, hogy mindenki a maga útját járhatja” – indít. “A munkámban gyakorlatilag nem létezik a nemem – csak arra figyelek, ami számít: a teljesítményemre” – teszi hozzá. Ezután az önelfogadás, a test felvállalásának fontosságáról beszél.

Kormos Anett humorista, a WMN szerzője frappáns cikkben határolódott el Lilu “női egyenjogúság” címszó alatt publikált pucér képétől: “Egyre gyakoribb, hogy a nők vetkőznek, és csupaszkodva valamelyik magazin címlapján aszongyák, hogy mindez azért van, mert vállalják a testüket. Vagy mert így hirdetik az egyenjogúságukat” – mondja. Felteszi a kérdést is, amivel garantáltan minden nő fejében megfordult már legalább egyszer: “Kiakadunk, ha a férfiak számára nem vagyunk többek egy eldobható testnél, közben mi is úgy gondoljuk, semmi más haszna nincs, mint hogy eladjunk vele valamit? Ráadásul pont azt, hogy egyenjogúak vagyunk???”, végül pedig levonja a következtetést: “Vetkőzzön mindenki, amennyit akar. Annyi ember előtt, annyi címlapon, annyi Facebook-posztban, amennyin jól esik.Csak engem ne tessék ebbe belekeverni. Az én nevemben, az én egyenjogúságomért ne! Az enyémért senki se! Mert én ettől csak kevésbé érzem magam annak”.

Pár nappal később előkerült Sebestyén Balázs műsorvezető is, aki a Class FM-en a Juli rovata című blokkban mondta meg a frankót Lilu ruhátlan képeinek üzenetéről. Ő – műsorvezető-társaival együtt – nem azt nehezményezte, hogy meztelen nő képével adják el a két nem közötti egyenjogúság témáját, hanem azt érezte durván álszentnek, hogy egy tökéletes(re retusált) testű nő az, akinek képeivel a feltétel nélküli önelfogadás retorikáját hirdetik, ami a többi – átlagos testű, vagy éppen túlsúlyos – nőből csak még több szorongást vált ki, tehát totálisan kontraproduktív. Balázs – Lilutól, aki neki személyes jóbarátja, elvonatkoztatva – percekig rugózott azon, hogy “könnyű elfogadni azt a testet, ami tökéletes”, de közben “tízből kilenc nő, ha tükörbe néz, nem ezt látja”, ráadásul a munka, a háztartás, a gyereknevelés és a feleség státusz mellett a többségnek nem jut ideje napi 4-8 órát edzőteremben tölteni, “mint például egy Sarka Katának”. Végül a rovat házigazdájával, Julival – Gévai Juli műsorvezető, ha jól érzékelem – azt a következtetést vonták le, hogy a vetkőzés oké, de inkább egy aktuális szépségtrendeknek kevésbé megfelelő – például csüngő hasú, lógó mellű, mondják – nőnek kellett volna ledobnia a textilt, mert ez így álszentség, és női komplexusok melegágya.

Sebestyén Balázs: Ha újra születek, azon dolgozom, hogy megint férfi legyek, mert nektek sokkal nehezebb minden…

Külön megér egy misét, ahogy Balázs a műsor vége felé hosszan siránkozik, hogy mennyivel nehezebb az élete egy nőnek, mint egy férfinak, mennyivel több szerepnek és elvárásnak kell megfelelnie, és mennyivel kevesebb lehetősége is van… de közben eszébe sem jut, hogy esetleg – közszereplőként, véleményvezérként, de akár csak gyakorló férjként és apaként – rámutasson arra, hogy ennek megváltoztatásán, normalizálásán, harmonizálásán érdemes dolgozni, és ő is megtesz, mindent, amit lehet…. Érdekes, én inkább ezt érzem egy pöttyet álszentnek, ha már felmerült ez a szó az Elle kampánya kapcsán.

A meztelenség a női test felszabadítása vagy épp tárgyiasítása? És mi a szitu Liluval?

Maga a vetkőzés, a pucér képek és a szexualitás hangsúlyozása, mint a feminizmus kommunikációs eszköze, egy rendkívül ellentmondásos téma. Nincs abszolút egyetértés feminista körökben, alapvetően 2+1 iskola létezik (meg nyilván annyi árnyalat, ahány feminista, haha). Az egyik azt mondja, hogy bárki – sovány, kövér, plasztikázott, lógó mellű, satöbbi – büszkén megmutathatja a testét, ha úgy látja jónak (Lilut idézve: az ő teste, az ő döntése), és kártékony dolog ezt korlátoznunk, elítélnünk. Léteznek csoportok, akik a női mellbimbó “felszabadításáért” küzdenek, mert problémásnak érzik, hogy a férfiak mászkálhatnak félmeztelenül, de a nőket ugyanezért megbüntetik, “mintha a női mell szégyellnivaló volna”. A sokak által radikálisnak és extrémnek tartott FEMEN is gyakran hívja fel a figyelmet az általuk képviselt (nem kizárólag nőjogi) ügyekre (fél)meztelen aktivisták segítségével, és a képzőművészetben is számos pucér nőt ábrázoló alkotás hirdeti a test teljes liberalizációját és büszke felvállalását, mint az egyenlőség zálogát.

A másik iskola szerint a meztelenség szextárggyá alacsonyítja a nőt, de legalábbis elvonja a figyelmet tényleges értékeiről, képességeiről, eredményeiről a vizuális stimuláción túl. Főként a konzervatív – és általában, de nem feltétlenül vallásos – feministák vallják, Kormos Anetthez hasonlóan, hogy a “meztelenkedés” öncélú, egyenjogúsági szempontból pedig kimondottan kontraproduktív, mert egyszerűen a biológiára hat, minden egyebet ezáltal háttérbe szorít. Én magam több muszlim feminista nőt ismerek, akik kimondottan feminista állásfoglalásuk részeként hordják a hidzsábot, mert meggyőződésük, hogy így egy munkahelyi kontextusban garantáltan a teljesítményük és eredményeik miatt érvényesülnek, nem pedig a külsejük határozza meg – jó vagy rossz irányban – az előremenetelüket.

Végül aztán létezik a köztes álláspont, ami szerint a meztelenség – csakúgy, mint a nyíltan vállalt női promiszkuitás – érzékeny terület, és abszolút helyzettől, hangsúlyoktól függ, hogy miként érzelmezzük azt, amikor egy nő ledobja a dresszt a kamerák előtt. Ennek értelmezési lehetőségeiről, előnyeiről és hátrányairól hasznos beszélgetéseket lehet folytatni, és hála az égnek szoktunk is: például Schiller Noa zseniális képei kapcsán a testszégyenítés ellen (de említhetném a sztómás Chrohn-beteg lányról készült bikinis képeket is), vagy épp arról, hogy lehet-e, szabad-e, hasznos-e “a haza érdekében”, aláírásokért – némi iróniával – csöcsöt ígérni, vagy ez inkább épp elhitelteleníti, komolytalanná teszi az ügyet, amit képviselünk. Addig jó, amíg a párbeszéd ezekről a kérdésekről adott, elfogadjuk, hogy többféle szempont és hang is létezik a témában, és a mezei gyűlölködőket képesek vagyunk kiiktatni (merthogy vannak, mindig bőséggel vannak, lássuk be).

Az én személyes véleményem a harmadik (kettő plusz egyedik) iskola álláspontjához közelít, szerintem a nyílt meztelenség és a szexi ábrázolásmód két feltétel teljesülése esetén segítheti a feminizmus ügyét:
– ha a képen látható nő tudatosan, önszántából, nyomás nélkül vállalta a képeket, és teljes kontrollja volt afölött, hogy milyen kontextusban, hogyan jelenik meg ezeken a fotókon (a lesifotók, paparazziképek, aljas kampányokhoz használt stockfotók, éhhalál szélén fillérekért vetkőző, fejlődő országokbeli webcam-lányok nem tartoznak ebbe a körbe),
– ha a fotónak, fotósorozatnak jól körülírható morális, intellektuális célja van, ami kimondottan a meztelenség bemutatásával érthető el (az, hogy a testszégyenítés elleni harc vagy akár egy nemes cél érdekében folytatott részben vagy egészben ironikus kampány ide tartozik, az általában magától értetődő, de az aktuális szépségideálnak tökéletesen megfelelő test bemutatása sem feltétlenül kizárható, mint alternatíva).

A jelenség árnyaltságát az EverydayFeminism remek grafikája precízen bemutatja:

Vagyis: az, hogy egy nő meztelenségében a köztérben szextárgyként jelenik-e meg (passzív szerkezet), vagy éppen saját szabadságát hangsúlyozza (aktív szerkezet), mindig attól függ, hogy kinek a kezében van a hatalom, a konszenzus, ki irányítja a megjelenést.

Mi a helyzet Lilunál, akinek pikáns fotója ezúttal az egész diskurzust elindította? Nos, nem kérdés, hogy itt valóban az “ő testéről és az ő döntéséről” van szó, és maximálisan képes volt kontrollálni a fotó (eredeti) megjelenésének kontextusát, ami kétségkívül egy pozitív ügy. Nem kárhoztatjuk sem azért, mert mi magunk semmi szín alatt nem vetkőznénk, sem pedig azért, mert ő az ő teste a jelenlegi szépségideálnak maximálisan megfelel (annál is inkább, mert nyilván emögött is van harc, munka, erős üzenet). Egy dologra viszont muszáj emlékezni: nagy a felelőssége ilyenkor a magazin szerkesztőinek, hiszen Lilu speciális élethelyzete – amiről a képhez tartozó cikkben is beszámol – olyan szabadságot ad neki, ami sajnos nem minden nő sajátja. Ilyenkor talán nem árt ellenpontozni (értsd: kifejteni, megmutatni), hogy nem csak a női test sokféle, de bizony a női élethelyzetek is sokfélék. Márpedig a feminizmus – ha már ez a lapszám témája – épp azért küzd, hogy a sokféle test elfogadásra kerüljön, a különféle élethelyzetek pedig közelebb jussanak a nemek közötti/fölötti egyenlőség jogi és gyakorlati megvalósulásához.

Kapcsolódó cikkek:

• Morning Show, Juli élete: Ma a Liluról készült képről vitatkoztunk
• WMN: Kormos Anett: Az én nevemben ne vetkőzzetek!
• Nőkért: „Bele kell férnie” – vita az el nem dobott tábláról, és a belső viták létjogosultságáról
• Nőkért: „Fúj, hogy mer aktképhez modellt állni ilyen alakkal?”
• Vous: 6 vitathatatlan dolog, amivel a feminizmus a férfiakat is segíti (én írtam!)
• Vous: A nagy Kim Kardashian-meztelenség-határozó: miért követik milliók ezt a nőt? (szintén én írtam)
• EverydayFeminism: How Can You Tell if You’re Being Sexually Empowered or Objectified? Ask Yourself This Simple Question
• Nálam: A napi testszégyenítéssel kísért szexizmus, amit még lájkolunk is