Ma 8 éves a blog: 8 dolog, amit tanított nekem

Ma vagyunk 8 évesek, yay! 2008. április 16-án költöztem ide, és kezdtem blogolni, először csak egy szűk baráti körnek, a mindennapokról. Aztán – anélkül, hogy észrevettem volna – a webnapló lassan kinőtte magát, és most itt vagytok TI, akik nélkül ez a szülinap semmit sem érne. :) Nyolc dolog, amit a 8 év alatt a blogolásról tanultam…

A blogolás nem azért hasznos, amiért a legtöbben hiszik.

Sokan kezdenek blogolni annak reményében, hogy előbb-utóbb komoly hirdetési bevételre tesznek szert… és aztán leteszik a lantot, amikor látják, hogy nem pörög a statisztika. Ez egy létező üzleti modell, és tök oké is, ha valaki erre vágyik, de tapasztalataim szerint a blog legnagyobb előnye – a terápián, az önkifejezésen és a kapcsolatépítésen túl – mégis csak az, hogy egy csomóan megkeresnek, hogy szeretnének veled dolgozni. Ez azért többet hoz a konyhára, mint 30 rúgó a Google-től (ha nagyon ügyes vagy). Az az egészen döbbenetes, hogy egy jól összerakott szakmai bloggal a szamárlétra egy csomó lécét át tudod ugrani, és akár az utcáról is pozícióba kerülhetsz. Már csak ezért is érdemes belefogni. Ez valami elképesztő átrendeződés a piacon, hasonló ahhoz, mint amikor a nagy lemezkiadók helyére betört a közösségi média (a MySpace, majd később a Facebook és a YouTube), és már nem kellett többé a Sonyval szerződnie egy zenésznek ahhoz, hogy világhírű legyen.

Van a blog, és vannak posztok, amik önálló életet élnek.

A statisztikáról itt írok bővebben, ezzel nem is fárasztanálak benneteket. Az viszont nagyon érdekes, hogy egyrészt van a blog, a maga néhány ezres látogatottságával, meg vannak az önálló életet élő bejegyzések, pl. az ominózus seggfejes poszt. A  Miért vonzódnak a nők a seggfejekhez? jövő héten ünnepli első szülinapját, és még mindig vannak szakaszok, amikor pörög. Most Facebook-aktivitás tekintetében 40 ezer lájknál jár, de a vicces az, hogy bármikor beindulhat, és a 40-ből lehet 50 is, anélkül, hogy én bármit is tennék. Ez azért a maga nemében egészen szürreális, főleg ahhoz képest, hogy a legtöbbször kiszámíthatatlan, mi lesz az, ami a legnagyobb visszhangot generálja (bár tény, hogy a hűtlenség, a szingliség és az abúzus általában sokakat érdekel). Talán mondanom sem kell, hogy a nem feltétlenül a minőség a leginkább alkalmas a forgalomgenerálásra, és ezt a blogger hamar megtanulja.

Előbb-utóbb megtanul az ember extrém helyeken posztolni.

Míg mások arról készítenek fejben listát, hogy milyen extrém helyeken szexeltek, a blogger inkább arról, milyen extrém helyeken posztolt már (a kettő persze nem zárja ki egymást). Erdő, mező, fesztivál, koncert, raktár, sátor, ötcsillagos hotel, jakuzzi, tó, repülőgép, busz, metró… igazából megtanuljuk kiszűrni a zavaró tényezőket a legőrültebb káoszban is, mert a közlési kényszer erősebb.

Vannak kreatív napok, és van, amikor az ember inkább (bármi) mással foglalkozik.

Előfordul, hogy egy téma megihleti az embert, és harminc perc alatt megszületik a poszt… aztán még aznap kettő. Meg három cikk egyéb felületre. Ezek a kreatív napok. Az igazság az, hogy aztán vannak olyan napok is, amikor a francnak van kedve írni… meg úgy egyáltalán, idő sincs rá, annyira pörögnek az események. Ilyenkor általában nem szoktam erőltetni a blogot: majd előveszem, ha kedvem lesz hozzá. Van, amiben muszáj szabályszegőnek lenni, és nálam ebbe a körbe tartozik a sok okos tanács arról, hogy fix napokon, fix időközönként, fix terjedelemben és fix időben KELL posztolni, és illik jelentkezni mindenféle blogversenyre is. Én még nem tettem, de ki tudja, mit hoz a jövő…

A kommentek rengeteget jelentenek. Hihetetlen, hogy mennyit.

Óriási, őrült mázlistának érzem magamat, amiért nálam mindig klassz, értelmes kommentfolyam van, a Facebookon és itt is. Nagyon hálás vagyok érte. Akárki akármit mond, azért egy hozzászólás nélkül hagyott írás, esetleg néhány “jaj-de-jó-poszt-volt-ez-üdv-géza” komment hozzáadott kontent nélkül mindig szomorú egy picit. Köszönöm, hogy élénk, érdekes, frissítő beszélgetés van itt, amiből én is mindig sokat tanulok.

Mindig vannak trollok és gyűlölködők. Mindig.

A troll sosem az, aki nem ért egyet velünk, hanem az, aki nem képes ezt kulturált formában, érvekkel alátámasztva megfogalmazni. Mi történik a fajtájával? Egy részük a lomtárban beszélget magával (nagy ritkán benézek közéjük, hátha a rendszer véletlenül kiszórt pár értelmes kommentet is), másokkal egész szépen együtt lehet élni, amíg nem személyeskednek, esetleg válnak fárasztóvá.

Meg vannak azok is, akik nem értik a szöveget.

Ez egy egészen furcsa és érthetetlen jelenség, de létezik, és érdemes megbarátkozni vele. Ennek általában két fő oka lehet:
– kognitív hiányosságok
– egy nagyon határozott világnézet, ami nem enged be más nézőpontot, ezért mindent a saját szája szerint értékel (a saját barlangjából tekint kifelé).
És persze létezik ezek tetszőleges kombinációja is.
Mindezzel nem nagyon tudsz mit tenni, a legokosabb, ha egyszerűen meghagyod a másikat a hitében: ez nem rólad szól, hanem a másik emberről.

A többi blogger nem ellenség, hanem a kollégák.

Van, akinek tetszik a munkája és inspirál, és van, aki nem ragad magával különösebben, másokkal meg nem értek egyet egy sor fontos dologban. Összességében véve viszont imádok blogokat olvasni, és nagyon sokat követek közülük. Azt érzem, hogy ez nem egy verseny, ahol az egyik blognak jobbnak kell lennie a másiknál, hanem egy felület, ahol remekül kiegészítjük egymást, és inspirálódunk, nem utolsósorban pedig jókat beszélgetünk. Kicsit elborzaszt, amikor valaki kijelöli magát az út és az igazság egyetlen forrásává, és kisajátít témákat, szavakat, műfajt és világnézetet. Virágozzék minden virág, hiszen ez tipikusan az a platform, ahol mindenki megjátszás nélkül önmaga lehet, és egy sor érdekes, izgalmas és inspiráló párbeszédre sor kerülhet.

Mindezek fényében, ha csak fontolgatod, hogy írni fogsz, nyiss blogot bátran, érdemes… az elmúlt nyolc év abszolút magárt beszél. Köszönöm, hogy velem voltatok, vagytok!