4 cél és 4 démon, amivel dolgom van

Az önismeret azért nehéz út, mert már beszélni se könnyű a fejlesztésre váró területekről, hát még dolgozni rajtuk…! Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy igazán sosincs vége a munkának, az ember soha nem győzi le minden szarát egy életre: legfeljebb eléri, hogy ő uralja a helyzetet, ne pedig a szar uralja őt. Aztán ott van a legnagyobb kihívás az egészben: a tiszta, játszmamentes élet egészen ijesztő, ismeretlen és pőre, pláne, ha bizonyos játszmáink a túlélő mechanizmusainkhoz tartoznak. Négy dolog, amivel komoly meccseim voltak, vannak.

1. Meg kell tanulni proaktívnak lenni.

A démon: az önbizalomhiány miatti túlzott kudarckerülés.

Jelezte egyszer egy ismerős, hogy pályáznom kéne egy díjra, aminek a feltételeit át is küldte. Nem vitt rá a lélek. Én? Mégis milyen alapon? Semmit se tettem le az asztalra az adott területen. Pár hónappal később aztán láttam, hogy olyasvalaki nyert, aki egy centivel sem végez hasznosabb, látványosabb stb. tevékenységet, mint – akár például – én. Eltűnődtem: ezek szerint akkor az olyanok is jelentkezhetnének, mint csekélységem?

Ismerek egy sor kollégát, akik minden pályázaton elindulnak, és aztán a nagy számok törvénye alapján mindig csurran-cseppen is valami – már csak azért is, mert a többség nem mer ugye jelentkezni, hasonló logika mentén okoskodva, mint én. Pedig hát mi veszítenivalónk van? Az ég adta világon semmi, maximum egy nálunk sokkal hasznosabb, látványosabb munkát végző ember nyer, mi meg legalább hallattunk magunkról a szakmai térben.

Miután a fenti eset többször is megismétlődött, ráébredtem, hogy ez itt a baj: életem legnagyobb részében hiányzott belőlem a kezdeményezőkészség minden területen. Rendszerint olyan munkáim voltak, amivel mások kerestek meg, és mindig azok lettek a barátaim, akik odaléptek hozzám, és a kezüket nyújtották. Nincs ezzel semmi baj, hálás vagyok mindezért, de vajon mennyivel több lehetőség, élmény és tapasztalat talál meg, ha én magam is teszek lépéseket, és nem mindig csak várom, hogy a lehetőségek megtaláljanak, és mások kezdeményezzenek?

A passzivitás mélyén egyrészt ott van a kudarckerülő attitűd, a visszautasítástól való félelem, ami racionálisan mérlegelve nyilván badarság, hiszen a siker per definitionem sosem volt egyirányú utca, mindig is kacskaringós ösvényekről és mély gödrökről szólt. A szorongás ezzel kapcsolatban azonban mindig is olyan mélyen kódolt, generációs probléma volt, hogy sok mindentől fosztottam meg magamat miatta. Az alaphelyzetet még inkább elmélyítette a szocializáció, ami szerint a nő szubmisszív, visszahúzódó lény, csendben vár a sorára, a háttérben marad, nem nyomul, nem lép, nem kezdeményez… szerény, átengedi a helyeket. Tudatos munka letenni ezt a fajta szocializációt, ami – gyakran látom – a legtöbb nőt érinti valamilyen mértékben, formában.

2. Fontos ismerni és kijelölni a saját határainkat.

A démon: függés a békétől, a nyugalomtól, az elfogadottságtól, még ha ez a látszat is csupán.

Az erős énhatárokkal rendelkező emberek nehezen értik, milyen nehéz egyes helyzetekben világosan kommunikálni szükségleteinket, illetve nemet mondani arra, ami számunkra már teher. Hosszú utat jártam be kamaszkorom óta, amikor is a béke kedvéért mindenbe belementem, amit a másik/a többség akart, s így aztán folyamatosan kellemetlen helyzetekbe sodortam magamat… de még mindig van mit tanulni.

Most már lényegesen határozottabb vagyok ezen a téren – az üzletben például eléggé kemény lettem, nem megyek bele méltatlan alkukba – de erős érzelmi érintettség esetén van, hogy elmosódnak a határaim, és mire észbe kapok, már manipulált, kihasznált a másik. Egy bizonyos pontig azt hittem, hogy az önbizalomhiány a fő oka ezeknek a “határtalan határozatlanságoknak”, mert egyszerűen nem éreztem magam méltónak/kompetensnek bizonyos helyzetekben, (lásd 1-es pont: “én úgyse…”), de a múltkori önismereti tréningen az oktató rámutatott, hogy ez egy fokkal komplexebb ennél: túl érzékeny vagyok, békepárti, azt akarom, hogy mindenkinek jó legyen, és a számomra fontos embereknek mindenáron megfeleljek. Ennek persze nem ez volna a módja, illetve ha ez, az már rég rossz.

Ez a fajta határnélküliség az, amikor egy jófajta nárci felhív, és szívességet kér… én meg, mint valami hűséges kiskutya, megadóan teljesítem az óhajt-sóhajt, akkor is, ha a fél karomat kérte épp (hogy tudnak ezek mindig kérni, kérni, kérni, és soha nem adni semmit, te jó ég?!).  Vagy nem, de akkor még bűntudatom is van pár hétig… Az eredmény mindig az, hogy a másik a végletekig teszteli a mozgásterét, egyre többet követel, míg én – hosszú, türelmes csend után – kifakadok, és ordítva küldöm a halál péniszére, esetleg passzív-agresszív félmondatokkal és megnyilvánulásokkal szabotálom a sikerét, anélkül, hogy észrevenném.

Na, ezt az iparágat élénken űztem éveken át, és óriási tudatosságot igényel, hogy kiiktassam az életemből ezt a fajta eszméletlenül önromboló játszmát, aminek nyeresége csupán a látszatbéke, a felszínes elfogadottság és elismerés, a konfliktus időleges elkerülése, a felelősség tudattalan másra hárítása. Valószínűleg élete egy-egy pontján a legtöbb emberrel előfordul, hogy nem húz egyértelmű határokat, és ezért nagy árat fizet. Ha viszont ez többször is megesik,  ideje különválasztani a “nem mondok nemet” és a “szeretve vagyok” mondatokat tudatosan és a tudatalattira is hatva, mert a kettő között a valóságban nincs összefüggés…

3. Fontosabb befelé, mint kifelé figyelni.

A démon: kívülről várja az ember azt a fajta megerősítést, aminek belülről kell jönnie. Ítélkezik.

Egy kedves barátnőm rendszeresen tart mozgásmeditáció órákat, aminek a lényege, hogy különféle tematika mentén szabadon mozgunk, táncolunk, ugrálunk stb., és megbeszéljük az tapasztalatokat, hiszen a tudatalatti reakciók szépen illusztrálhatók így. A történet a szabadságról szól, amelynek segítségével az ember sokat tanul magáról, hiszen az ösztönös mozgás olyasmi, aminek a nyelvén nehéz hazudni. Nemrég új helyre költözött a csoport, ahol – lássatok csodát – üvegajtó választott el minket a folyosótól. Mit szépítsük, én az egész esemény alatt többször is kizökkentem, mert újra és újra beugrott, hogy mit gondolnak vajon a terem előtt elhaladó idegenek arról, ahogy össze-visszaugrálok, mint a bakkecske.

Ez egy gyakori élmény, holott világosan átlátom, hogy TÖKMINDEGY, mit gondolnak az idegenek, senkinek sem lesz alacsonyabb a fizetése emiatt, de még csak a kiló kenyér ára se növekszik ítéletük hatására. Ráadásul valószínűleg nem gondolnak semmit, mert el vannak foglalva a saját aerobic-órájukkal, amiért jöttek. Ennek ellenére az ilyen szituációkban még mindig ki tud zökkenteni a külvilág: mint például múltkor, a mátrai úton, amikor kocogni készültem épp, de feszélyezett a gondolat, hogy mégis mit gondolnak majd a béna tempómról a mögöttem fél kilométerrel futók, ezért inkább vártam, amíg nem maradt mögöttem senki. Nem abszurd ez? De.

A tapasztalatok szerint azokban az életszakaszokban tartok leginkább ítélettől, amikor magam is tele vagyok ítéletekkel, és másokon is látom, hogy ez mennyire így van: akik elfogadják magukat (teljesítményüket, alkatukat stb.), azok másokat is könnyen el tudnak fogadni – akkor is, ha egész máshol járnak épp az életben, más véleményen vagy épp élethelyzetben vannak, ezért ez kihívást jelent számukra. Ellenérzéseiket megfogalmazzák ugyan – lásd 2-es pont, hiszen vannak énhatáraik, – de nem bántanak, sértenek másokat, nem merül fel bennük, hogy a másik teljesítménye, nézőpontja ne volna valid, karaktere ne volna hiteles pusztán az ellenvélemény okán.

Ez a probléma már elég szervesen az önbizalomhoz kapcsolódik viszont: aki belemerül a dologba, az kívülről vár egy sor olyan megerősítést, ami belül nincs meg, és más viszonylatában igyekszik definiálni magát a sokkal keményebb és (sokszor) megrázóbb tükörbenézés helyett. Ez a felállás természetesen megint csak kedvez a nárcisztikus visszaéléseknek, ezt talán már külön mondanom sem kell. Igazából a 2-es és a 3-as pont igazi, tőről metszett nárcimágnes, szinte az ember homlokára vési: “gyere, manipulálj csak, és használj bátran, mint egy törölközőt”.

4. Az irigységet meg kell tanulni konstruktívan kezelni.

A démon: kishitűség, hogy a meg nem élt vágyak távoliak, pedig “járnak” (jogosultságérzet).

Aki soha nem volt még irigy, féltékeny, az hazudik. Más kérdés, hogy ki hogyan kezeli az érzést. A baráti körömben volt már olyan, aki az én egyes sikereimre volt irigy, és ezt meg tudtuk beszélni, meg olyan is, akire én voltam irigy (mert pont olyan szép gyereke született, amilyet én is elképzeltem magamnak). Én azért nem mindig jártam élen abban, hogy az ilyesmit jól kezeljem: egyszerűbb élni az “unfollow” gomb adta lehetőségekkel a Facebookon, és jó képet vágva a dolgokhoz csendben kiiktatni az illetőt az életemből, mint szembenézni azzal, hogy – hitbéli kérdések ide vagy oda, de – vannak dolgok, amik nem rajtunk múlnak.

Sokan már ott elvéreznek, hogy nem ismerik fel, illetve még maguk előtt is tagadják, ha irigyek valakire (ezt nagyon szépen meg lehet ideologizálni magunkban: mi igazából csak a dolog igazságtalan volta, esetleg mások érdekei miatt problémázunk), úgyhogy tulajdonképpen egészen pozitív fejlemény, hogy én már eléggé tényszerűen 1, átlátom, 2, ki tudom mondani, mi bűzlik Dániában. A gyakorlati szint – a kezelés – még mindig hagy némi kívánnivalót maga után, de azért már egyre gyakrabban dereng fel fény az alagút végén, ami nem a vonat.

Az irigység alapvetően mindig egy jó kis útjelző, hogy mire is vágyunk épp, és mennyire érezzük azt közel magunkhoz. Minél inkább hasonló hozzánk a másik körülményeiben, adottságaiban, valamint minél távolabb érezzük magunktól az irigyelt célt, annál pusztítóbb érzéseink lesznek a témával kapcsolatban. Ezek elég egyszerű képletek, a jelenség megértéséhez nem kell öt diploma. Az 1-es pontban ismertetett helyzet pl. generál némi irigységet a hasonló körülmények és kvalitások miatt, de nem igazán erőset, mert nem távoli, elérhetetlennek tűnő célról van szó, hanem a saját korlátok miatti önkirekesztésről, amin lehet – és kell is – dolgozni.

Stratégia ellene? Felfedezni, nyakon csípni (nem megideologizálni), tudomásul venni. Elfogadni, hogy – pillanatnyilag – ez van, ezzel kell dolgozni. Beszélni róla: itt több lehetőség is van. Megbeszélhetjük a dolgot egy baráttal, egy terapeutával, de adott esetben akár az irigyelt személlyel is, ha olyan a nexus. Van, hogy ebből mindkét fél sokat tanul: aki irigy, az arról, hogy mire vágyik és hol tart az efelé vezető úton, az irigyelt személy pedig arról, hogy amit ő jelentéktelen, magától értetődő dolognak tart, az másnak az önmegvalósítás fontos lépcsőfoka, tehát ideje hálát adni érte. Az pedig, hogy a kapcsolat mindennek ellenére is szeretetteljes maradhat, külön egy értékes tanulási folyamat része: ahol ezek a dolgok kimondásra kerülnek, ott kell lennie egy adag bizalomnak, tiszteletnek és sok-sok elfogadásnak, szeretetnek is.

Megoldási lehetőségek

A kihívások, amelyekkel küzdünk, rendszerint generációs problémák: elég precízen másolja az ember a szülei sémáit anélkül, hogy észrevenné (sokszor akkor is, ha kifejezetten tiltakozik ellenük, sőt, akkor a leginkább). Később aztán – a folyamatos ismétlődések miatt – ezek a reakciók berögződéssé válnak, és új, a régieket kiegészítő, azokra rímelő hiedelmek sorakoznak fel mellettük. Egy-egy probléma nem oldható meg a legtöbbször azzal, hogy pusztán beszélünk róla (persze a felismerés és kimondás ettől még kulcsfontosságú), hanem a tudatalattit megcélzó munkára is szükség van.

Erre szerencsére rengeteg különféle módszer létezik, ízléstől, karaktertől, hitvilágtól függően: pszichodráma, művészetterápia, meditáció (a mindfulnesstől a mozgásmeditáción át széles a paletta, ha valaki nem tud egy helyben üldögélni), dobolás, relaxáció, hipnózis, agykontroll, téta healing, reiki… satöbbi. A házi módszerek között szerepel az is, hogy egy barátommal rendszeresen elemezzük a játszmáinkat, igyekszünk lekövetni a motivációkat és a nyereségeket, aztán stratégiát dolgozunk ki arra, hogy kiiktatható legyen az energiarabló, időhúzó, konfliktust generáló marhaság, és röhögünk, sokat röhögünk a régi, problémás reakciók abszurd voltán. A humor segít.

És persze itt van az is, amivel kezdtünk: az összes szart sosem teszi le az ember, egy idő után viszont már urai vagyunk a helyzetnek. Mélypontok ezután is lesznek, de már sokkal hamarabb kilép a gödörből az ember, és lényegesen ritkábban csúszik vissza. Szóval, bármennyire is félünk megismerni saját sötét foltjainkat, azért az önismereti munkának mégis csak több előnye van, mint hátránya, így… szívből ajánlom mindenkinek, kortól és nemtől függetlenül.