Aktuális

A párkapcsolati táncról, a háttérben futó programokról és arról, hogy miért nem éljük az álmunkat

Létezik, hogy csak van értelme annak, hogy az ember rendszeresen a saját lelke sötét bugyraiban turkál, és erről még beszél is? Most éppen egy webrádióban, barátokkal, de nem is ez a lényeg. Az önismeretről és a párválasztásról beszélgettünk egy kétórás műsorban, aztán leültünk a (műsorban szintén résztvevő) barátnőmmel dumálni egy ital mellé, és így négyszemközt kicsit bővebben is kibontottuk a történeteket. Éjfél felé aztán volt egy brutális AHA-élményem a témában. Ezt szeretném most most megosztani azokkal, akik szintén fejlődni vágynak.

Kis szeretnivalók

Kis szeretnivalók

A párkapcsolati táncról

A májusi Esszencia Alapkurzus önismereti tréningen, amiről az Üzlet és Pszichológia júniusi-júliusi számában írtam, Dr. Menis Yousry pszichológus és családterapeuta beszélt az ún. “párkapcsolati táncról”.

Ez az, ahol

  • szembesülsz mindazzal, ami az eddigi tudatos és – igen, itt a szívás – tudatalatti félelmedből fakad, ideértve olyan zigóta- és csecsemőkori traumákat, amelyekről nyilván fogalmad sincs, de ettől még hatnak rád,
  • előjönnek az alig felismerhető családi minták, amelyeket fokozatosan szívtál magadba és az elevenedbe vágnak, anélkül, hogy mindet átlátnád,
  • és persze nyilván ebbe a körbe tartoznak a reménytelen szerelmek, nagy csalódások, hardkór alárendelődések és durva pofáraesések is (amelyek általában – nem túl meglepő módon – rímelnek a két előbbire, ezzel pedig rossz berögződések egész sorát égetik belénk, míg nem ez válik alapélménnyé és meghatározó látásmóddá inger nélkül is, mint Pavlov kutyájánál a csengő hatására induló nyáladzás).

A “párkapcsolati tánc” arról szól, hogy a kapcsolatban, illetve annak nyitányakor ezek bekapcsolnak, és szélsőséges esetben szabotálják az egész kapcsolatot, egyéb esetben “csak” megnehezítik a helyzetedet, netán évekkel később okoznak problémákat. Azt, hogy ezek mennyire átlátható, kezelhető problémák, rengeteg tényező befolyásolja, de egy biztos: a leginkább kiegyensúlyozott és harmonikus embereknél is megjelenik ez a tánc – a félelem az önátadástól, intimitástól, a elköteleződéstől, a szabadság feladásától, a kiszolgáltatottságtól,a csalódástól… tehát a félelem a fájdalomtól – más kérdés, hogy ki hol áll feladat dolgában (honnan indul) és mik a megküzdési mechanizmusai (meddig jut). Ez a tánc mindenesetre az élet része, az ember sajátja: ösztönös, ahogyan a szemünket is összerántjuk, ha idegen próbál belenyúlni.

A háttérben futó programok: amit tudunk, ami kiderül… és ami leesik…

Egy ideje figyelem, nálam milyen önszabotázs-programok léteznek, amikkel keresztbe teszek magamnak, anélkül, hogy észlelném. Mi az oka annak, hogy voltam fülig szerelmes, éltem át perzselő szenvedélyt, voltam hosszú, elkötelezett kapcsolatban (10+), de a három egyben még nem volt meg, és hiányzik.

Amikor eljutsz a pontig, hogy már senki mást nem hibáztatsz, csak magadat vizsgálod, elég sok a megrázó, fájdalmas felismerés. Rájössz egy sor olyan dologra, ami nem tetszik magadban magadnak, és sok türelemre és szeretetre van szükség ahhoz, hogy elfogadd, ami és aki vagy, aztán pedig változtass azon, amin módodban áll.

Vannak a háttérben futó programok, amelyekről eddig is tudtam, és előre szólok, hogy egészen hétköznapiak, ezért általános alannyal is kényelmesen kifejthetők:

  • az önbizalomhiány, túlzott maximalizmus – ez az, amikor kevésnek érzem magam, nem elég jónak, és őrülten iparkodok, hogy szebb, jobb, intelligensebb, szexibb, sikeresebb legyek, és irreális, a valóságban nem létező elvárásokat támasztok magam – és/vagy a másik – felé. Ezeket aztán LEHETETLEN teljesíteni, és a végén ott az önigazolás, ami ugyan fájdalmas, de legalább a komfortzóna része: lám, igazam volt, nem vagyok “elég”/a másik fél képtelen “eleget” nyújtani. Persze, hát nincs ember a földön, aki az adott kontextusban “elég” lehetne, ez így működik, ez a lényege az egésznek.
  • a függetlenség, szabad élet preferenciája vs ösztönök és társadalmi elvárások – ezen nincs mit ragozni. Egy friss kutatás szerint a jelenleg kapcsolatban élő emberek 65 százaléka nem maradna együtt jelenlegi párjával, ha megtehetné, hogy egyedül is ugyanazon az életszínvonalon – vagy jobb körülmények között – él. Ha ez a nyomás nincs meg, és mellé az egyedüllétet sem élem meg magányként, sokkal nehezebb dolgom van, mert nem fogok belemenni egy sor olyan méltatlan helyzetbe, amit az egzisztenciális kényszerhelyzetben lévő emberek – akiknek kell a lakótárs – jobb híján bevállalnak. Ez ideáig nagyszerű, szuper, fantasztikus, csak éppen az ösztöneim azonban ettől még állandóságot, gondoskodást, szép otthont, illatos és puha kisbabát akarnak, és/vagy a társadalom is felnyársal élve, ha ilyesmim 30 fölötti nőként és (kisebb részben, de) 40 fölötti férfiként nincs. Sokan ezen a ponton megkattannak, és belemennek egy épp csak alig vállalható kompromisszumos megoldásba, amit aztán előbb-utóbb megbánnak, és kétségbeesetten vergődnek éveken át.

Menjünk tovább. A következő programot a terápiám során ismertem fel, fél év után, de persze be is rezeltem tőle, és itt leálltam, elvégre azért nem mindig annyira kényelmes sokat tudni magunkról:

  • a családból hozott halálprogram – ez már személyesebb, ehhez már ásni kell, a szembenézés is nehezebb, de persze szükséges a továbblépéshez. Nálunk a családban három-négy generációra visszamenőleg – vagyis amíg tudom – és az egész oldalágon alap volt az első élveszülés előtti – környezeti tényezők miatti – több vetélés és halvaszülés, ami egy elég vaskos halálprogram. Ez a tudattalan legmélyebb szintjein blokkolja az önátadás, elköteleződés és megtermékenyülés irányába mutató esélyeket.

A következő pont pedig most esett le, hogy a rádióban arról beszélgettünk, hogyan tükör a párkapcsolat, és az én elérhetetlenségemet milyen formában tükrözi a másik fél elérhetetlensége. Merthogy minden esetben azt tükrözi ám, ne nagyon legyenek illúzióink. Ahogy a beszélgetést egy kis sör mellett folytattuk, hirtelen megértettem, hogy itt is van ám egy eddig ismeretlen, háttérben futó művelet nálam:

  • a barátzóna-program, a meglévő minta kerülése – ez is specifikus, testre szabott. Nálunk az ismert családi párkapcsolati minták minden esetben régi, hosszú barátságra épültek, szerelem és szenvedély nélkül, így hosszú ideig én is csak ezzel tudtam dolgozni, hiszen más ismeretem nem volt. Aztán amikor ez tudatosodott bennem és megijesztett, már minden eszközzel küzdöttem a barátságra épülő szerelem és szenvedély ellen, anélkül, hogy észrevettem volna: egyszerűen kiiktattam és szabotáltam minden ilyesmit csírájában, és helyette a titokzatos, idegen, furcsa konstellációkra függtem rá, ahol a viszonzás és a kompatibilitás a helyzet természetéből fakadóan eleve problémás volt.

Az AHA-élmény: … és akkor végül leesett…

Hoppá.

És itt jött a nagy megértés, hosszas beszélgetés után, saját történeteinkből inspirálódva. Hogy tudniillik, ordítom, mi történik akkor, amikor méltatlan helyzetben kötődünk másokhoz érzelmileg, illetve rossz kapcsolatban vergődünk:

AMIKOR MI KÉTSÉGBEESETTEN VÁGYJUK KOVÁCSGÉZA, NAGYJÓSKA, KISSPISTA KÖZELSÉGÉT, AKKOR ÉPPEN AZT VÁGYJUK, AMIT VELE ÁTÉLTÜNK, NEM IGAZÁN ÉS ELSŐSORBAN ŐT, MÉG HA ÚGY IS ÉREZZÜK, HOGY ADOTT PILLANATBAN HOZZÁ KÖTŐDÜNK.

Azt a specifikus élményt vágyjuk, amit vele átéltünk. Vágyjuk

  • az intimitást VAGY
  • az intellektuális izgalmat VAGY
  • a vad, szenvedélyes, pornóba illő szexet VAGY
  • a biztonságot VAGY
  • a kötetlenséget, lazaságot VAGY
  • a pozitív megerősítések halmazát VAGY…
  • …igazából BÁRMIT, AMIBŐL ÉPP HIÁNYUNK VAN, ill. ezek tetszőleges kombinációját.

Várjuk, méghozzá többnyire egyre nagyobb dózisban, mert egyre több kell belőle a kielégüléshez.

Ezzel persze nem baj, csak éppen muszáj tisztázni, hogy ezekből a kapcsolódásokból sosem lesznek igazán mély, intim és tartalmas párkapcsolatok, legalábbis nem hosszútávon. Méghozzá azért nem, mert HIÁNYRA ÉPÜLNEK. A nincsre, az én nincsemre, nem a vanságra. És az ő – a másik fél – nincse ugyanezt tükrözi. A tökéletes tükröt adja, ugyanannak a történetnek a másik pólusát, az ő személyes, egyéni, beteg, ordító hiányát, aminek űrjét adott pillanatban veled pótolná – ezt adja, nem mást.

Hát ezért szenvedtem, szenvedtünk már annyit.

Van kiút az önszabotázsból

Mi a megoldás? Ó, hát az már egy külön poszt témája, amiről sokszor és sokat írtam már, egy magasabb szinten érdemben akkor tudok újra nyilatkozni, amikor már töröltem az összes durván korlátozó programomat, amelyek a háttérben futnak (ezek mind többek, mint a korlátozó hiedelmek, hiszen egész rendszer épül rájuk, nehezen választhatók külön a személyiségtől).

A kétórás rádióműsorban beszéltünk a fázisokról is:

  • felismerni, tudatosítani a háttérben futó programokat,
  • szembenézni velük, bármennyire is kényelmetlen,
  • elfogadni, ítélet és szégyenérzet nélkül, hogy most épp “ez van”,
  • kitűzni a célt, hogy mit akarok helyette
  • újraírni a programokat, a tudatalattit is célzó eszközökkel: ezeket a kérdéseket nem lehet pusztán kognitív szinten rendezni
  • tudni, hogy azért tökéletes emberek tökéletes kapcsolatokban nem léteznek, feladat mindig marad.

Miért is vállaltam most be azt a posztot?

Épp ma írta meg egy hajdani, tinédzserkori jóbarátom, hogy egy ideje figyeli, milyen szélsőséges őrületeket írok, és ez alapján nem kér belőlem többet, megszakítja velem a kapcsolatot. Aztán pár óra múlva mostani legjobb barátom is írt, hogy az ő tinédzserkori barátja meg pár órája jelezte, hogy épp az én “szélsőséges” posztjaim által ébredt rá néhány dologra, amit így könnyebb volt feldolgoznia.

Hát, ilyen ez. A nincsség és a vanság, kinek mi. Minden attól függ, mi van épp bennünk, mit veszünk észre és mire építünk, illetve egy adott életszakaszban épp mire van szükségünk. És hogy… tovább tudunk-e lépni, hogy mást, tisztábbat, jobban építsünk a helyére akkor is, ha így lesznek, akik nem kívánnak velünk tartani az úton.

Örülök, hogy a visszajelzések szerint mindig akad, akinek tudok segíteni azzal, hogy megosztom a saját felismeréseimet.

Advertisements
Eszter névjegye (831 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

14 hozzászólás A párkapcsolati táncról, a háttérben futó programokról és arról, hogy miért nem éljük az álmunkat bejegyzéshez

  1. Én is szélsőséges véleményeket kapok a posztjaimra, az egyik ismerősöm megírta az egyik posztomról,hogy “ezért kezdett olvasni annak idején”, egy közös ismerősöm pedig azt írta, hogy olvassa ugyan, de szerinte rosszat tesz neki az ilyesmi. Egyszer megírom a tökéletes posztot, ami mindenkinek tetszik, és amiben virágos réten futkározok a szerelmemmel, és idillikus, meditációs aláfestő zenét komponálok hozzá, patakcsobogással, és madárfüttyel.

    • Szerintem meg az, amit te csinálsz hiánypótló, és mint olyan, küldetésszámba megy: az egy dolog, hogy baromi jól írsz, de nincs még egy skizofrén, aki ennyire tisztán vállalná magát a betegséggel együtt. Ez óriási erőt adhat azoknak, akik szintén mentális betegséggel küzdenek, közelebb hozza az átlagembert azokhoz, akiknek van ilyen gondjuk, és nem utolsósorban óriási terápia. Nem értem, milyen lelke lehet annak, aki szerint ez gáz, csak mert sötét dolgok is helyet kapnak a blogodban, de több mint valószínű: ez az egész róla szól, nem rólad. Neki nem kell más, mint a virágos rét, a szerelemmel futkosás és az idilli, meditációs aláfestő zene madárfüttyel, úgyhogy intézzen magának máshol (bár sanszos, hogy a sötétségek és mélységek megtapasztalása nélkül nem fog menni neki sem :S).

  2. Ez tök jó volt, ezt higy nem a másikba vagyok szerelmes hanem az elmenybe, én is terápiában láttam meg. Persze utána még sokszor megtörtént ez. De nem tudom letezik-e hogy a másikba vagyunk szerelmesek? Én azt hiszem az nagyon sok idő, mire megismerjük annyira egymást, hogy elmúlik a legtöbb projekció.
    Btw melyik rádióban volt a beszélgetés?

    • Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés, most megfogtál, mert nem tudom. Létezik egyfajta nagyon gyengéd, oltalmazó-vigyázó kötődés és csodálat hosszútávon, amit ismerek, de az a fajta vele-fekvés-vele-kelés a projekció nélkül mennyire létezik? Jó kérdés…

      • A válasz természetesen igen. Ha egy projekcióba vagy szerelmes, akkor nem lehetsz a valódi emberbe, ez szerintem elég egyszerű logikai tétel.
        De jaj! A projekciónak múlnia kell… :) , de inkább hagyjuk ezt a profikra: https://www.youtube.com/watch?v=eK9tXoUWt9w a könny, nyál, és hányás (ízlés szerint választható) tócsák feltakarítása után pedig megjegyezhetjük, hogy a valódi nem múlik.
        Kár, hogy ez csak utólag derül ki, legalábbis az önismerettel hadilábon állóknak.
        A valódi kérdés az, hogy te átélted-e már, vagyis: Voltál már szerelmes valaha? Most tényleg az vagy / tényleg nem vagy az? (Nem kötelező válaszolni! Bár a poszt erősen egy válasz irányába mutat.)

    • Én azt gondolom létezik ilyesmi, legalábbis így tapasztalom a saját kapcsolatomban, ami sok-sok éve tart már. Nem biztos, hogy hosszú idő kell hozzá, mert pl. én már az elején éreztem iránta valami nagyon mélységeset, amit más emberek iránt soha, de az idő hatására ez az érzés még összetettebbé vált. Ahogy telt az idő, történetek velünk a dolgok, és jöttek a különféle életszakaszok, egyre több rétege bomlott ki, egyre élénkebbek lettek a színei, egyre jobb érzés elmerülni benne. Viszont egyre kevésbé hajlok rá, hogy ezt az érzést szerelemnek nevezzem, mert teljesen más, mint ahogy a filmekben vagy könyvekben leírják vagy ábrázolják – számomra például sokkal érdekesebb és izgalmasabb, misztikusabb és mégis hétköznapibb. Lehet az is, hogy az ilyesmi sok ember szemében unalmasnak tűnik, de mi nagyon élvezzük.

  3. Wolberger Szilvia // június 11, 2016 - 18:54 // Válasz

    Éngemet pont inspirálnak az önismeretről szóló posztjaid. Valahogyan pont egy lépéssel előrébb tartasz és nagyon konstruktívan és közérthetően dolgozod fel a hasznos kérdéseket. Jó “dolgozni veled” ezeken, mert lényegessek és univerzálisak. A soraid közt pedig eredeti vágy a tudásra, megismerésre és szeretett sugározik. Nem az a édes, rózsaszin, habos, hanem a hús-vér szeretett. Ezért le a kalappal, hogy felvállalod ezt a feladatot és veszed a fáradságot, hogy megírd. Nekünk és persze magadnak. Nem tudok mást mondani mint, hogy: csak így tovább!

    • Hat, azert volt olyan felület, ahol az volt a konklúzió, hogy éretlen vagyok, de erre most mit mondasz? Hogy “hát orulok, hogy neked meg nem kellett melyre asnod ahhoz, hogy lasd magad??” Ez valóban egy privilégium, de ilyet nem illik mondani. Még akkor se, ha leeretleneztek, mert “hiszel” -van, ahol ez hitkerdes – a tudattalan élmények hatásában. :) Szoval koszi.

  4. Fura, nekem a szélsőségesség jut legkevésbé eszembe, amikor a cikkeidet olvasom. Inkább tisztán érthető, elfogulatlan (már amennyire az ember képes elfogulatlanul állást foglalni) több oldalról vizsgált gondolatok ezek. Nekem néha túl analitikus vagy, de ez is csak azért van, mert én nem boncolom atomjaira az életemet, vagy a kapcsolataim. Én inkább az a sodródó típus vagyok, úgy hiszem. Nem biztos, hogy ez jó, de mindig úgy gondoltam, hogy az ellenkezője sem jobb, vagyis ha minden túlanalizálunk. Viszont pont azért tetszett ez a cikk, mert olyan dolgokra világítasz rá, amikre én nem figyelek tudatosan.

  5. Elolvastam háromszor, azt hiszem, ez nekem nem megy. Nem tudok tudatosan változtatni magamon, mindig előjönnek a belső programok, amik adva vannak plusz a múlt tapasztalatai. Ijesztő ezt olvasni, és felteszem a kérdést, hogy és a másik féllel mi van? Jó, tegyük fel, tudatos vagyok, de ezzel nem ölöm meg az érzelmeket? Annyira logikusan írsz, hogy lehet egy érzelmen alapuló kapcsolatot ennyire analizálni? Mert ha meg hideg fejjel döntök, akkor hol marad a perzselő szenvedély? Hát nem csoda, hogy nálad mind a 3 nem volt meg együtt, lehet ez egyáltalán?

  6. Többször is elolvastam ezt a cikket, és számomra nagyon érdekes volt – egyáltalán nem éreztem sem naivnak, sem túlzóan kitárulkozónak. Ezeket a tudatalatti programokat szerintem mindenki futtatja, nem csak párkapcsolati, hanem egyéb ügyekben is, tulajdonképpen az egész életünk ezekből áll, hozzuk őket magunkkal a szüleinktől, meg ahonnan a szocializációnk során összeszedtünk megküzdési technikákat, traumákat, hiányokat stb. Vannak köztük hasznosak és károsak, van, amiről tudunk, és van, amelyiket sokszor észre sem vesszük, ha működésbe lép, mert annyira természetes számunkra. Eddig is tudtam már ilyen programjaimról, de mióta járok terápiára, azóta még több tudatosult bennem, volt, ami nagyon meg is lepett, vagy elszomorított, de izgalmasnak találom boncolgatni őket (meg magamat is).

    Azt vettem észre, hogy nagyon megkönnyebbültem, mióta képes vagyok kiszúrni és tudatosan leállítani a káros programok futását – megnyugtató a tudat, hogy nem én vagyok a hülye, vagy alkalmatlan, hanem vannak bennem ilyen gázos folyamatok, amelyek bizonyos helyzetekben beindulnak. Nem mindig könnyű tenni ellenük, de azért nem is lehetetlen, és egyre több esetben sikerül. Nálam mondjuk annyi könnyebbség van, hogy nem párkapcsolati szinten jelentkeznek, hanem egyéb dolgokban. A párkapcsolat szerintem mindig a leghúzósabb része az életnek és nagyobb részben múlik a szerencsén, mint bármi más. (De lehet, hogy ezt is egy tudat alatt futó program mondatja velem.)

    • Kicsit messzire sodródtam a blogtól, és úgy általában véve az internettől az elmúlt napokban, de ezt meg akartam köszönni. Sokat jelentenek az ilyen visszajelzések.

  7. Sokat gondolkoztam, hogy mit írjak ide, egyáltalán írjak-e.
    Első gondolat egy durva riposztozós 2-3 tucat kérdésből álló sorozat lett volna (én már túlestem ezen, és még nekem is nagyon fájt, pedig nem vagyok az érzékenységemről híres), aztán arra gondoltam jobb lenne ez inkább privátba, de végül arra gondoltam, nem lehet ezt így ráerőszakolni az emberekre, még akkor se, ha időt spórolna vele, mert a vele járó fájdalom több kárt okoz, mint hasznot. Na mindegy. Ha kell privben majd kéred, ha mered, de pár hétig ülepedjen ez a mostani dolog benned.
    Néhány észrevételem azért lenne:

    1. Kérem a hangfelvétel linkjét!

    2. “A májusi Esszencia Alapkurzus önismereti tréningen, amiről az Üzlet és Pszichológia júniusi-júliusi számában írtam” ezt a linket is, ha van.

    3. Utalás az előző hozzászólásra: “Mi az oka annak, hogy voltam fülig szerelmes, éltem át perzselő szenvedélyt, voltam hosszú, elkötelezett kapcsolatban (10+), de a három egyben még nem volt meg, és hiányzik.”

    4. “az önbizalomhiány, túlzott maximalizmus” és “a függetlenség, szabad élet preferenciája vs ösztönök és társadalmi elvárások”
    TÉZIS – ANTITÉZIS – SZINTÉZIS; vagy
    MINDENT, vagy SEMMIT; vagy
    MINIMUM – OPTIMUM – MAXIMUM
    Hajrá! Gondolkozz! Gyúrd magad!

    5. “a családból hozott halálprogram” és
    “Nálunk az ismert családi párkapcsolati minták minden esetben régi, hosszú barátságra épültek, szerelem és szenvedély nélkül”
    között szoros összefüggés, csak forráshiány miatt nem tudod összekötni (vagy igen, csak nem írod le), ha kíváncsi vagy kérdezd (nem fogok túl finoman fogalmazni, mert a brutális semlegességet előbb fel lehet dolgozni, inkább privben, de your choice!)

    6. “a barátzóna-program, a meglévő minta kerülése”
    Szerinted ez nekem is tanulsággal járhat valamilyen szinten?

    7. “Apu fortyogó epéje vagyok!” (Honnan idéztem? :) )
    “AKKOR ÉPPEN AZT VÁGYJUK, AMIT VELE ÁTÉLTÜNK, NEM IGAZÁN ÉS ELSŐSORBAN ŐT”
    Ez nekem 11 évesen leesett. **** *** ****** ********* *****, de inkább későn, mint soha!

    8. “VAGY”…”VAGY”…”VAGY”…”VAGY”…”VAGY”…”VAGY”… és elgondolkoztál már azon, hogy milyen lenne ez ÉS-sel. Miért nem történt még ez meg veled? Miért kerülted direktbe? (Na ilyen kérdésekre gondoltam, de ezek nagyon enyhék.)

    9. “Várjuk, méghozzá többnyire egyre nagyobb dózisban, mert egyre több kell belőle a kielégüléshez.” és aztán már semmi sem elég. Lásd előző hozzászólás.

    10. “Ó, hát az már egy külön poszt témája” addig is megtennél nekem valamit?
    Nézd meg az alábbi filmet minden hónapban, egészen addig megtörténik az a folyamat benned, amiért szerinted nézetem veled(, vagy ne csináld):
    http://indavideo.hu/video/Ghost_in_the_Shell_Pancelba_zart_szellem

    11. “…ahol az volt a konklúzió, hogy éretlen vagyok, de erre most mit mondasz? Hogy “hát orulok, hogy neked meg nem kellett melyre asnod ahhoz, hogy lasd magad??” Ez valóban egy privilégium, de ilyet nem illik mondani.” A benned élő gyermek életben maradása hatalmas előny, mert folyamatosan a “Miért?” korszakodban lehetsz.
    Soha ne hagyd, hogy megöljék.

    12. ” tovább tudunk-e lépni, hogy mást, tisztábbat, jobban építsünk a helyére akkor is, ha így lesznek, akik nem kívánnak velünk tartani az úton.”
    A háromajtós szekrény metafizikájából okulva csak azt tudom mondani, hogy én olyannak szeretlek, amilyen leszel. :)

  8. 7+ Sajnos csak az önelemzésben állok jól. A másokkal való kommunikációm egy kiscsoportos óvodás szintjén áll.
    Próbálok fejlődni.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: