Amikor elhiszed: minden a te döntésed, minden rajtad múlik

“Ezt vonzottad be.” “A te döntésed, rajtad múlik.” “A saját valóságodat te hozod létre.” “A külső körülmények nem befolyásolják az életedet, az vagy, amit hiszel.” “Ha megváltoztatod a gondolkozásod, változik körülötted minden.” “Tőled független valóság nincs” – ismerős, ugye? A radikális pozitív gondolkozás az egyén belső szándékának mindenhatóságával a fókuszban a pszichológiának és a new age-es önsegítő mozgalomnak egyaránt szerves része. Ez az álláspont sok esetben segíthet a pillanatnyi feszültségek feloldásában, sőt, akár a hosszútávú előrelépésben is, de a probléma forrását lehetetlen kizárólag az egyéni felelősség szintjén vizsgálni akkor, amikor rendszerszintű egyenlőtlenségek, igazságtalanságok alakítják mindennapjainkat.

“Korunk fiataljainak „sodródása”, szebb napokat látott középosztálybeliek lecsúszástól való „félelmei” és „aggodalmai”, felzárkózási vágyainak „kielégületlensége”, a létbizonytalanságban élők „frusztráltsága” nem individuális problémák. A társadalmi pozíció bizonytalansága a pszichés diszpozíciók bizonytalanságában jelenik meg. Társadalmi helyzetek átalakulása és meggyengülése fejeződik ki „pszichés problémaként” – olvasom ebben a remek, kritikai pszichológiáról szóló cikkben, ami mai posztomat inspirálta. Nem rendezhető le tehát a szenvedés azzal, hogy “változtasd meg a gondolataidat, hogy a világ is változni kezdjen”, hiszen az egyén szintjén messze túlmutató problémákról van szó, amelyekre szükséges tudatos, társadalmi szintű választ adnunk ahhoz, hogy tisztulni kezdjen a kép.

Felmerül a kérdés, hogy mi a pszichológia, a pszichoterápia és vele együtt az összes létező self-help mozgalom feladata? “Talán az, hogy segítsen a „problémás egyénnek” minél jobban igazodnia környezetéhez (amely – legalább részben – problémáit okozza)? Vagy az, hogy segítsen felismerni nekik „problémájuk” társas-társadalmi (netán rendszerszintű) forrását, s olyan módon segítse őket saját erejük és képességeik újbóli birtokba vételére (empowerment és enablement), hogy azzal a problémát legalább részben létrehozó társas környezetük átalakításához járuljanak hozzá?” – kérdezi a cikk.

Egy másik írásban szinte már felmerül, hogy az olyan “népszerű neoliberális kapitalista gondolkozók”, mint pl. Oprah Winfrey tudatosan tartják sötétségben az embereket, hogy azok megelégedjenek azzal, hogy most ugyan “ezt vonzották be”, de “csak jobban kell akarniuk a pozitív változás érdekében” – közben pedig semmit se tegyenek a rendszerszintű igazságtalanságokért, a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásáért, amelyek a problémát jelentős részben okozzák. És valóban, részben ez így is történik: az állandó pszichologizálásban résztvevő, new age-gurukat követő réteg gyakorlatilag teljesen apolitikus: kimondottan büszkék arra, hogy szavazni sem járnak, “nem hisznek senkinek”, kizárólag magukban látják a változás kulcsát. Nagyjából, mint a középkorban, csak akkor a katolicizmus doktrínája uralkodott: most nem könnyű neked, de ha Istennek tetsző módon élsz, boldog leszel a túlvilágon. A kereszténység és a panteizmus között e tekintetben csupán az a különbség, hogy utóbbinál az isten nem kívül, hanem belül van, a teremtés és a teremtő egy, és az én vagyok, rajtam múlik minden. Fölöttünk pedig közben addig is elosztják a földi javakat, ahogy nekik jó: akkoriban a feudalizmus hierarchikus rendszere, ma pedig a kapitalizmus szabadpiacának erőviszonyai segítenek ebben.

Hol akkor az igazság? Egyéni felelősség létezik, lehetőségeink a hiedelmeink megváltoztatásával és gondolkozásunk kereteinek kibővítésével valóban változnak, tehát mindenképpen érdemes és fontos a pozitív gondolkozás alapjait integrálni életünkbe. Ez nem valami new age-es humbug, hanem maga a valóság: számtalan tudományos kutatás bizonyítja, hogy a hiedelmeink nagyon mélyen befolyásolják létezésünk kereteit. Ma pl. épp arról fordítottam egy kutatást, hogy függetlenül attól, hány kiló a gyerek, ha a szülő kövérnek nevezi, három hónapon belül hízni kezd: minden napra jut egy hasonló publikáció a gondolat és a szó hatalmáról. Tény az is, hogy soha nem fogsz tudni olyan célt megvalósítani, amit elképzelni sem tudsz, és az is egyértelmű, hogy bizonyos mozdulatsorok, arckifejezések, affirmációk hormonális változást idéznek elő a szervezetben, vagyis magabiztos tartással, egy nagy mosollyal és egy határozott attitűddel nem csak az állásinterjún jobbak az esélyeid, de hosszútávon is kiegyensúlyozottabb, és ezáltal sikeresebb leszel.

Hiszek abban is, hogy az egyén szerepéről folyó diskurzus nem áldozathibáztatás, hanem a változás hatékony eszköze. Amikor Terike ötödszörre esik el a vak komondorban, már nem elég a vidéken élő, kiszolgáltatott helyzetben lévő, középkorú, munkanélküli nők rendszerszintű elnyomásáról és kizsákmányolásáról beszélni, hanem érdemes megvizsgálni azokat az egyéni körülményeket és személyiségtorzulásokat is, amelyek következtében a párkapcsolati erőszak a realitása természetes része lehet. Azt, amiben ő felnőtt, amilyen mintákat hozott, a karaktere sajátosságait, a sérüléseket, traumákat, amelyek azzá tették, aki. Ez persze nem jelenti azt, hogy az isztambuli egyezmény ratifikációjára nincs szükség, hogy konkrét intézményi háttér is támogassa a hasonló helyzetben lévő nőket, de hiába minden segítség, ha ő maga – az egyén szintjén – nem ismeri fel a problémákat, és nem érzi magát kompetensnek abban, hogy kilépjen a bántalmazás ciklusaiból. A két dolognak egyszerre, egymást kiegészítve kell jelen lennie: az egyik az egyénről, a másik a társadalomról szól, és együtt hozhatnak megoldást.

Azt gondolom, hogy a terápia és az önsegítés akkor lehet hatékony, ha az egyén gondolkozásmódja, attitűdje, tudatalattijának harca és reakciói a társadalmi problémák felismerésével és a szociális szintű változásokért tett lépésekkel egységben kerülnek tárgyalásra, az egyén és a társadalom nem egymástól különválasztva jelenik meg. Ha szembenézünk a saját elakadásaink okaival, de nem próbáljuk meg azokat a külső tényezőktől függetlenül, önmagukban kezelni, hanem megértjük: van, hogy először a társadalom fals elvárásai alól kell felszabadulnunk ahhoz, hogy önmagunk teljesebb, kiegyensúlyozottabb változatai lehessünk.