5 gondolat és még több kép Korfuról (FRISSÍTVE!)

Akkor tehát… megkezdődött a jól megérdemelt: tegnapelőtt megérkeztünk Korfu legdélibb pontjára, és azóta menőség van. Néhány gondolat a témában, és persze pár fotó, bár az utóbbiak tekintetében egyelőre nem erőltettem meg  magamat.

A szigeteken a távolság egészen más elbírálás alá esik.

Megszoktam, hogy viszonylag nagy távolságokat gyaloglok végig, nekem 5 kilométer a “helyben” kategória, 10 kilométer “a szomszéd”, 20 pedig a “közelben” van. Akármelyik szigeten jártam azonban a Kanári-szigetektől Máltán át Krétáig, mindenhol megdöbbentek a helyiek azon, amikor 20 kilométeres kirándulásokról beszéltem. Márpedig azért utazik az ember, hogy felfedezze a környéket, nem?

Most is egy kicsit árnyékra vetődtünk, mert a repülőtértől 25 kilométerre foglaltunk szállást, és hát… nem véletlenül nem találtunk infót a neten a közlekedésről, a helyszínen derült ki, hogy vasárnaponként csak egyetlen busz van, hat órát kellene várnunk rá. Én ebben rugalmas vagyok, rendben lettem volna azzal, hogy eltetetjük megőrzésre a csomagjainkat és eszünk-iszunk-fürdünk ott, ahol vagyunk, de S. ragaszkodott hozzá, hogy mielőbb célba érjünk, ezért önként állta a taxiköltség háromnegyedét. Mi tagadás, a magam 25 euróját is kissé soknak éreztem erre a célra, de hát ez van, kompromisszumokra néha szükség van.

A lényeg, hogy 25 kilométer egy szigeten olyan, mint otthon kétszáz, és mindenki úgy is beszél róla. És nem, nem csak azok, akik ebből élnek, hanem voltaképpen mindenki, aki egy kisebb szigeten született és él, egészen elképesztő. Mindenesetre imádom a mély csodálatot az emberek szemében, amikor elárulom, hogy épp a 2,5 kilométerre lévő hegy tetején álló kolostort tekintettük meg: ez szinte már egy Mátra 115 túra szintjével vetekszik errefelé.

A körülmények változhatnak, az igények nem nagyon.

Asszem, én ilyen egyszerű ember leszek mindig: most is egy 26 literes hátizsákkal jöttem 10 napra, feladandó poggyász nélkül. Három bikini, három váltás alsónemű, két sort, két szoknya, öt póló, három nyáriruha, sportcipő, szandál, naptej, fogkrém, fogkefe, dezodor, Macbook, telefon. Nem kell ezt túlgondolni.

Már nyilván nem stoppol és sátrazik az ember, mint kölyökkorában, hanem repül, taxizik (azért kevesebbért, mint legutóbb) és tengerparti szállodákban pihen, de a legnagyobb örömöt még mindig ugyanazok a dolgok jelentik, mint a kényszerű diákkori minimalizmus éveiben: a vízpart, a csend, a nyugalom, a napsütés, a nyári szellő, a naplemente utáni fények, a jó ételek és italok, az eldugott kis falvak, a hegyoldalban növekvő gyümölcsfák, az izgalmas beszélgetések a helyiekkel.

Apropó, helyiek: ez a harmadik görögországi utam, és mostanában mázlim van: elég sok olyan arccal futok össze a vendéglátásban, akik a szokásos “two large beers” szintjénél jobban beszélnek angolul vagy németül, és így absztrakt politikai diskurzust is lehet velük folytatni a Szirizáról, Cipraszról, az EU-ról, a menekültkérdésről… és hát a görögök jó fejek, a többség elég jól látja a dolgokat.

 

A görögök rosszabbul élnek, mint négy… na jó, három éve.

Talking about helyiek, elég sokan panaszkodnak az anyagi helyzetük fokozatos romlására, és valóban: az éttermekben is kevesebb ajándékot kap az ember. Igaz, olyan helyen vagyunk, ahol sok a bulizó fiatal, akik párt sört isznak csak, viselkedni viszont már annyitól sem tudnak (a csóró diákokat a világ egyetlen országában sem szeretik a vendéglátósok), ezért nem is nagyon készültek fel a népek arra, hogy extrákkal kényeztessék a magunkfajta haltálakat végigkóstoló ínyenc arcokat, de hamarosan meglátjuk, mi a helyzet más vidékeken.

Panaszra azért nincs okunk, de a görögöknek – így a válság közepén – annál inkább. Nagyon sok az öt-hat éve megkezdett, aztán magára hagyott épület, sok vendéglátóegység bezárt vagy pang, és összességében véve mintha csendesebb lenne minden még így főszezonban is, mint 2011-ben és 2013-ban, amikor legutóbb Európának ebben a szegletében jártam. A korábbi káoszból kiindulva jobbnak láttam, ha hozok készpénzt – amúgy a mindenhol-kártyával-fizetős fajta vagyok, – de eddig az ATM-ek mindenhol működtek szerencsére.

További érdekesség, hogy a görögök többsége – mondjuk, a hivatalos pollok szerint 65 százalék – kilépne az EU-ból, míg az itt nyaraló britek – baromi sok van ám belőlük – el vannak keseredve a Brexit miatt. Amiatt mi is amúgy.

A tenger még mindig gyönyörű.

Oké, ezen nem lehet túllépni: az illata, a morajlása, az érintése, az ezer arca: mert tényleg mindig, minden időben, minden szögből másképp néz ki.

Jó érzés feküdni félig a parton, miközben a hullámok a testemet nyaldossák (50+-os naptejjel persze), a relaxációnak ennél magasabb szintje tulajdonképpen nem létezik. Jó érzés belegázolni a hullámokba és együtt ringani velük, és jó érzés ülni a parton naplemente előtt, és dolgozgatni egy kicsit vacsora után. Jó érzés itt pihenni most az erkélyen, és figyelni, ahogy a távolban a tenger most haragszik: feltámadt a szél, és itt táncolnak körülöttünk Korfu élénkzöld fái – mert itt minden zöld ám, nem úgy, mint lentebb – és körülöttünk most minden csendes.

Az az igazság, hogy én nagyon szerelmes vagyok a tengerbe… És azt mondtam már, hogy át kellene nyergelnünk erre az időzónára? Plusz egy óra hozzánk képest, és hát a 21:45-ös naplemente sokkal barátibb, mint a miénk, reggel meg tök mindegy, legalább később áll be a negyven fok ilyenkor nyáron…

Azért rohadt nagy mázlim van.

Mert olyan klassz erkélyen ülök épp, ahonnan ilyen a kilátás, de a másik irodám se gáz.