Nem kívül, hanem belül
Körben álltak álmomban, szorosan ölelték egymást. A vállak összeértek, a tekintetek találkoztak, és szavak nélkül is történeteket meséltek. A morajlásba halk nevetés vegyült.
Éreztem, hogy egységben vannak. Értik és érzik egymás rezdüléseit, mintha csak egy test lennének.
Néhány lépéssel mögöttük, a hatalmas, szabadtéri csarnok zöld gyepén álltam, az arctalan tömegben. A szemem sarkából figyeltem őket.
Tudták, hogy ott vagyok, de nem törődtek velem: nem tartoztam közéjük. Nem voltunk egyek.
Szégyenérzettel keveredő fájdalom kúszott a mellkasomba, ahogy ezt lassan megértettem. Az egyikük ekkor, mintha csak megérezte volna, hátrafordult, a szemembe nézett, és gúnyosan felnevetett. Mindenki kacagott, ő is.
A férfiak mélyen dörmögve, a nők torzul csilingelve hahotáztak, és én ebben a furcsa, visszhangos zenében szó nélkül sarkon fordultam, és – a szürke tömegen át – kisétáltam a csarnokból. El, el innen, a lábaimat egyre gyorsabban kezdtem szedni.
Vad, buja erdővel körülvett sziklás hegység lábánál találtam magamat. Szédítő, sötét lombok, nehéz levegő mindenütt. Teljes erőből rohantam, a mellkasom majd’ kiszakadt a helyéről, a két karommal téptem az arcomba csavaradó indákat, ahogy futottam a hegynek felfelé.
És akkor, az erdőben egyre beljebb hatolva, mintha rég elzárt csapot nyitnál meg, ömleni kezdettek belőlem a szavak. Ordítottam minden sérelmemet, a legjelentéktelenebb gyerekkori butaságokat, de a későbbi nagy árulásokat, bántásokat is… nem volt közöttük különbség, mind egyformán fájt.
Közben rendületlenül másztam egyre magasabbra, veszélyes, szűk folyosókon keresztül, sötét lombok árnyékában. Levegőt alig kaptam már, de csak mondtam, mondtam, mondtam a szörnyűségeket, amik összegyűltek bennem: minden hazugságot, magárahagyatottságot, igazságtalanságot és ütést, amit kaptam, beleordítottam az erdőbe.
Magasabbra érve már kúszva kellett haladnom, és ahogy egy pillanatra hátrafordultam, láttam, hogy egy torzonborz, igénytelen külsejű figura követ engem, tizenöt-húsz méterrel mögöttem. Lefagytam. Nem azért, mert kifoszthat, hanem mert hallott: a legsebezhetőbb órámban, a legsúlyosabb titkaimnak lett a tudója, és ezzel meztelenné váltam előtte.
Elhallgattam, úgy törtem előre: egyre nehezebben, egyre magasabb és meredekebb hegyi ösvényen, szúrós sziklák között haladtam felfelé. Alig kaptam levegőt, de még érdekelt, hogy milyennek tűnhetek kívülről: ha ezek még látnak – látszom vajon? -, azt kell, hogy lássák, hogy erős vagyok, nem érdekel semmi. Erős, erős, erős. Elővettem a fésűmet, hogy kicsit emberibb arcom legyen…
És akkora ez a fura szerzet kővel kezdett dobálni: éles, ökölnyi kavicsokkal. Követelte – kő-vetelem, így mondta, ahogy megdobott – , hogy folytassam a történetemet, ordítsam a sérelmeket a vakvilágba, mert ha nem… akkor elpusztít. Konokul hallgattam, perceken át, közben egész testemben remegtem.
A torz alak ekkor már nem köveket dobott felém, hanem lángoló nyilakat. Sistergett a levegő, és éreztem: ha utolér, végem van. A holmimat eldobva, reszkető hangon kiabáltam mindent, ami valaha fájt: ahogy üvöltöttem, éreztem azt is, hogy melyik sérelem melyik testrészemből ömlik ki a testváladékaimmal együtt… merthogy ezen a ponton már jött minden vele: könny, vér, genny, takony…
Ha egy pillanatra elhallgattam, hogy kifújjam magam, az ostrom erősödött, így aztán szinte már félholtra kimerült állapotban vonszoltam magamat az ég irányába, ahonnan tűzött a nap. Mocskosan, büdösen, véresen és megtörten, de üvöltve. Idő itt már nem létezett, hogy percek, órák vagy napok teltek így el, nem tudom.
Egy ponton aztán – az erdőből kiérve, a perzselő forróságban – megbotlottam. Egy sziklákra estem, és pontosan tudtam: ennyi volt. Nincs több erőm, ez utol fog érni… és elpusztít. Szétroncsolja egy éles kővel az arcomat, aztán keresztül szúrja rajtam a tüzes lándzsáját, a holttestemet pedig felfalják a keselyűk. Tudtam.
A rongyos, zord lény már csak néhány méterre lehetett tőlem. Behunytam a szemeim, a sziklára dőlve ziháltam, vártam a sorsom beteljesülését. Hát így kell meghalnom, itt. A figura megállt fölöttem, a vállamon éreztem a lihegését. Egész testemben remegtem, ahogy még egyszer – utoljára – felnéztem. És akkor ez – egyetlen mozdulattal – kisöpörte arcából borzas haját, és egy pillanatra megállt bennem az ütő: az arca az enyém volt. Csodálkozó, tágra meredt szemekkel állt fölöttem lángoló lándzsával a kezében, mintha csak tükörbe néztem volna. Kétség nem fért hozzá: ez a lény… én, én vagyok.
Könnyes volt a szemem, ahogy – ennél a pontnál azonnal – felébredtem, cserébe viszont rögtön értettem az összes szimbólumot. Órákig az álom hatása alatt álltam, és azon gondolkoztam: vajon jó dolog, amikor a tudatalatti már ilyen nyíltan üzen az álmoskönyves udvariassági körök helyett, vagy inkább aggódnom kellene, hogy ez már az utolsó figyelmeztetés lehet?
Akárhogy is, az ellenség nem kívül, hanem belül van. És dühből, sértettségből, fájdalomból növeszt magának egyre erősebb testet…
Eszter's Offtopic 
De fura. Vagyis 2 dolog is fura. Az egyik, hogy szerintem a(z) lÉNy segíteni akart neked. A másik meg, hogy pont tegnap néztem az Ahol a hullámok születnek c. filmet, amiben a szörfös srác többek közt azt a feladatot kapja a mentorától, hogy írjon egy esszét a félelemről. Valami módon fogok írni erről a filmről, ezt már éreztem rögtön… Ha esetleg nem láttad a filmet, nézd meg. :)
A(z) lÉNy… hmm, ez jó. Nos, hát bizonyos értelemben minden és mindenki segít minket, ugye… legnagyobb tanítómestereink a bántalmazók, nyilván. Ezt nem iróniából mondom, tényleg megmutatják, hol a rés a pajzson, hol kell foltozni a tetőt.
Mindennek lehet két pólusa, duális világban élünk, a sötétség kimondása önmagában véve nem baj: gáz volna mindig hurráoptimizmusban élni. Erre gondolsz? Itt szerintem ennél több volt: kényszerítés a szenvedésben történő dagonyázásra.
Bár azt hittem ébredéskor, mindent azonnal értek, az csak most állt össze bennem, ahogy leírtam a sztorit: a lény tényleg úgy kezdett nőni, és úgy lett egyre durvább és gyilkosabb, ahogyan a belső negativizmus, szenvedéshullám is nőtt.
A filmet nem ismerem, de érdekesnek tűnik.
A bántalmazásról: több alkoholistától hallottam, hogy mennyire hasznosnak érezte, vagy inkább érzi most, józanul, hogy a régóta józanok elmondták neki az elején: ha alkoholista, és nem áll le, akkor nem meghal, hanem megdöglik. Elsőre bántalmazásnak hangzik, nem? (Ez válasz a másik kommentre adott válaszodra is.) Nem mindig ellenség az, aki kíméletlen.
Miért lett durvább, ahogy szenvedtél, és miért állt le, mikor úgy látszott, feladod? Mit adtál fel, mikor vártad a torzonborz lényt? Vajon szenvedést várt, negativizmust, pláne dagonyázást? Nem inkább őszinteséget, fel-/megoldást? Kibékülést vele?
Ki a bántalmazója kinek? A belső lény – vagy a tudatos éned, ami elnyomja? Ha te vagy az a lény is, hogy lehet ellenséged?
Csupa kérdés, nem tudom természetesen a válaszokat!
Értem, értem, és valóban ez is egy értelmezési lehetőség. Méghozzá nagyon jó, mindig nagyon aktuális és fontos kérdésekkel.
Álomban nekem egyértelműnek tűnt, hogy a lény élvezi a szenvedés-kontentet, mintha attól volna egyre erősebb, és ezért kimondottan szüksége volna rá. Minél rosszabb részek jöttek, annál jobban érezte magát.
Ettől függetlenül lehet, hogy azért, mert sokáig élt elnyomásban, végre kitörhetett, és nem voltak álarcok többé, bármilyen ocsmány is volt ez a fajta valóság.
Hogy mit várt végül, és mitől állt le, arra nincs válasz, mert ennél a pontnál felébredtem. Tehát két értelmezés van: az egyik az, hogy a belső lény az ellenség, mert szenvedésre kényszerít, a másik pedig az, hogy a tudatos én az ellenség, mert elnyomja a belső ént, aminek így a szenvedés marad.
Valószínűleg mindkét esetben az volna a megoldás, hogy a két l(én)ny félreteszi az ellenségeskedést és a másik elnyomását, és kibékülnek.
PS.: Ez a kommentsor azért egy elég mély diskurzus. :)
“hogy a két l(én)ny félreteszi az ellenségeskedést ” Feltéve, hogy a torzonborz te vagy, nem szabadulhatsz tőle, ebben az esetben aligha van más lehetőség ;)
Arra gondoltam, hogy lehet azért akarta, hogy kiordítsd a fájdalmad, mert akkor valamilyen szinten megszabadulsz tőle. Lehet, hogy azt akarta mondani neked, hogy ha nem mondod ki őket, az jobban fog fájni, mintha ő összetör téged… A film egyébként igaz történet alapján készült. Nekem tetszett, már maguk a hullámok látványa is felér egy “megtiszulással”, de a srác és a mentora kapcsolata is sokat tanít. :)
Nyilván érdekes és fontos volna tudni, hogy mit mondott volna, ha lehetősége van szólni. De bizonyára nem volt itt az ideje, ha egyszer felébredtem.
Talán egyszer lesz egy második rész, amiben megáll előttem a lándzsájával, felsegít, és elmondja, hogy nem ő az ellenség, hanem én – a tudatos én – az elnyomó, de most már ideje volna kibékülni?
Az is lehet, hogy a harcot ébren kell befejezni…
Lehetséges. Néha vannak nekem is fura álmaim. Olyankor gyakoribb, amikor “megoldandóm” van. :)
És mi van, ha NEM ellenség az ott belül?
Akkor kedvesebben akarna jobb belátásra bírni, nem? :)
De legalábbis nem a fájdalmas dolgokban történő dagonyázástól nőne nagyobbra, erősödne és lenne egyre durvább.
Legalábbis erre tippelek.
Ja, még a kedvességről Nem tudhatom, nálad a válasz: nem lehet, hogy kedvesebben már próbálkozott, de hiába?
Elsőre nekem is az jutott eszembe, hogy a torzonborz figura segíteni akar a maga durva módján. De ha egyszer álmodban is, ébren is az az egyetlen érzésed vele kapcsolatban, hogy ellenség, akkor mégiscsak annak kell lennie. Ha álmunkban nem működnek az intuíciók, akkor mégis hol működnének?
Jó az, amit Laci ír fentebb, nekem tetszik, hogy több síkon is értelmezhető a történet. Már érdemes volt megosztani. Érdekes, hogy ti inkább a tudatos ént látjátok bántalmazóként, amiért elnyomja az igazságot kimondó belső lényt, a tudatalattit.
Szembenézni magunkkal a legnehezebb dolog. Semmi pozitív nincs abban, ha a sérelmeinket dolgozzuk fel. Majd a végén esetleg, amikor már túl vagyunk rajta.
Mindig van egy kör, ahová nem fogsz tartozni. Kérdés, hogy akarsz-e és hogyan jutsz be. A sztori olyan, mintha megszabadultál volna az álarctól, amit önmagad előtt viseltél. Nekem ez még nem megy, nem futok, inkább állok a körben, ahová véletlenül kerültem és félek, hogy lebukom, nem vagyok oda való.
Szerintem (szigorúan szerintem) az álmok nem üzennek, hanem az agyunk összerak egy képet, magunkból. Segít megismerni jobban önmagunkat. Tehát te ezt már magamban tudtad, amit álmodtál, csak vagy elhessegetted vagy nem értél rá vele foglalkozni, eddig. De most ráadásul emlékeztél is rá, úgy intézte a tested az ébredést. Biztos nem véletlen :)
Ébren én se futok el: inkább jó képet vágok hozzá. De már régen volt ezelőtt olyan, hogy ne tartoztam volna egy körhöz, amiben jelen voltam: sok és sokféle körhöz tartozom, különböző intenzitással és erővel, de mindegyiknél érzem a tartozást, a kapcsolódást. Amihez nem tartozom, az meg nem hiányzik. :) Ha nincs meg a természetes kapocs, nincs bennem görcsös akarás, hogy legyen.
Ez az álom egy konkrét esetre utalt vissza: egy belső kör belső körének a belső köre, amit szövevényes, mocskos, hazugsággal terhelt, intim kapcsolatok szőnek át, és a teljes igazságot jó eséllyel csak én tudom, de én nem vagyok része a körnek. Az ő tudatlan intimpistáskodásuk az én érzelmi érintettségemben és háttértudásommal nehéz teher volt, és sok korábbi kirekesztettség emlékét hívta bennem életre. Ez adhatta az alapot az álom nyitóképéhez.
Nekem az előző munkahelyemen volt olyan a társaság, hogy úgy éreztem, nem tartozom oda. Elég fura is volt, hogy nem éreztették, de én tartottam tőle, mikor derül ki a dolog, hogy buta vagyok oda.
https://barokeszter.hu/2015/12/11/6-meghatarozo-elmeny-amit-atelunk-a-felnotte-valas-utjan/#comment-23277
Hűha, hogy örülne egy ilyen álomnak a terapeutám, hiszen tele van fasza kis elemezhető szimbólumokkal – nála gyakran elemzünk álmokat, és nagyon érdekesnek tartom ezeket az alkalmakat. Sajnos én mostanában éneklő-táncoló sminkpalettákkal találkozom csak, amivel nem sokra megyünk. :) Azt szokta mondani, hogy az álmokban az agyunk az olyan dolgokkal foglalkozik, és azokkal a képekkel, benyomásokkal dolgozik, amelyek valamiért fontosak számunkra. Én úgy értelmeztem, hogy tulajdonképpen mesélget magának arról, ami foglalkoztatja, érdekli, vagy nyomasztja, esetleg félelmet kelt benne és próbálja ezeket feldolgozni és interpretálni.
Nagyon érdekes az álmod, de persze nem tudhatom, számodra ez mit jelenthet. Nekem az jut eszembe, hogy van valahol egy nagyon erős kirekesztettség érzés egy társaságból, ahol vannak férfiak és nők, és biztosan nagyon fontos, hogy ők jól érzik magukat együtt, hogy intimitás és közös történetek kötik őket össze – amiből te ki vagy zárva, amit nélkülözöl, és ez fájdalmat okoz. A torzonborz önmagadat én úgy tudom értelmezni, hogy ő a tudatalattid – lehet, hogy ezért néz ki ősembernek, vagy azért öltöztetted ilyen ruhába, mert félsz tőle, vagy attól, amit kihozhat belőled. Az tuti, hogy jót akar, és érted kemény – lehet, hogy sok neki – illetve neked – az elfojtás, és az a sok fájdalom, amiről igyekszel nem tudomást venni és inkább lenyomod valahova mélyre – ebből most elég lett, és úgy gondolta, hogy ki kellene ezt hajtani belőled, mielőtt megbetegít. Illetve te gondolod így, hiszen állítólag álmunkban az összes szereplő önmagunk vagyunk…
Ó, kíváncsi vagyok, mit mondana erre egy szakember. De már nem csapatom a terápiát, nekem annyira nem használ, ha beszélek a problémáimról: annyit beszéltem meg írtam már róluk, hogy eluntam, most már inkább megoldást szeretnék találni rájuk, azon meg nem segít, ha nyavalygok, csak még elkeseredettebb leszek tőle. :)
Maga a konkrét eset, konkrét társaság nem volt egy sarkallatos pont, csak felébresztett valamit, ami a kirekesztettség érzésére emlékeztetett az adott ponton, és visszahívta minden eddigi ilyen jelleg élményemet. De érdekes, hogy mindenki itt úgy látja, hogy segíteni akart! Akiknek szóban elmondtam, senki sem így látta. Lehet, hogy írásban barátságosabb élőlénynek tűnik. vagy maga a küldetése a fontos, a karakterétől, eszközeitől függetlenül: kimondani a kemény dolgokat, kiordítani, és megszabadulni tőlük.
Szerintem pont ezt jelenti az álom, hogy túlzásba vitted a terápiát és az önismeretet, az abuzált önelemzés támad a sötétből ostorral.
Ez is lehet, igen. Van, amikor a dolgokat jobb egyszerűen csak hagyni.
Őőő, most egy vad asszociáció jön. Ugye, ha jól értem, az álmod nem sokkal a hatnapos tanya-kúra ;) után jött. Ahol még a sima hétköznapi önelemezgtésre sem jutott idő, talán hangulat sem. (Vagy de, és akkor az egész asszociáció teljesen borul, de mondd már, amúgy is elég ingatag.)
Szóval az jutott eszembe F99 ötletéről, hogy ez az álom olyan, mint mikor a menedzser nyugdíjba megy, és akkor viszi el az infarktus, mikor már oldódik a stressz. Hogy az álom is akkor támadt, mikor az önelemzés enyhült.
És igen, az egész pszichologizálás gyakran túl intellektuális lesz, holott a tudattalan éppen nem intellektuális.
“bolond lettem volna kihagyni ezt a szép, kerek önismereti tanfolyamot” írta Eszter a tanya-túráról. Szegény Én, állandóan csak elemezték, persze, hogy elege lett.
Ja, nem úgy volt önismereti tanfolyam, hogy elemeztek, hanem úgy, hogy folyamatosan a komfortzónámat feszegették a történések. :)
De az önismeret nem csak boncolgatás, elemezgetés lehet. Határok feszegetése, képességek feltárása is az önismeret, ami nem csak tudatosan, intellektuálisan lehetséges. Önismeret, mikor rájössz, hogy tudsz táncolni. Vagy épp tyúkot kopasztani. Pedig egyik sem intellektuális tevékenység igazából.
Igen, erre gondoltam én is.
Ahogy egyébként egy rendesebb fizikai teljesítmény (tartós legyen) is jó önismeret, pedig egy rendesebb teljesítménytúrán, mondjuk 80 km és 20 órás ébrenlét után már nem agyalsz semmin, főleg nem magadon. :D
és :-)
Nekem az egész terápia szerintem pont azért volt hatásos, mivel igazából lezárta azt a folyamatot, aminek során sokszor elmondtam és leírtam a problémáimat. Úgy éreztem, hogy teljesen készen állok a dolgok kimondására és a mélyre vájkálásra önmagamban is, és arra is, hogy bizonyos részek okvetlenül fájni fognak. Jól esett, hogy végre egy szakemberrel is átbeszélhettem mindent, és így a helyükre kerültek a dolgok.
Egyébként a torzonborz írásban sem tűnik barátságosnak, hanem nagyon is félelmetes, de valahogy mégis az a legkézenfekvőbb asszociáció, hogy igazából jót akar. Bár fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy jót tesz-e neked, ha épp most így kiordítod magadból, ami fáj. Lehet, hogy álom arra utal, hogy ez neked most különösen nehéz, és csak úgy bírod megtenni, ha drasztikus eszközökkel kényszeríted magad, ami traumatikus élményt okoz és nem biztos, hogy az előrelépést szolgálja.
“igazából jót akar” Pontosan Egy rakás példa lehet, ahol egyáltalán nem “kesztyűs kézzel” bánik veled, aki jót akar. Gondolj csak egy masszázsra, ami fáj időnként, de milyen jó utána.
Szerintem is tök érdekes, de nem hiszem, hogy megölt volna. Asszem van valami olyan álmodási alapvetés, hogy álmodban nem ölhetnek meg. A tudatalatti azért eddig a pontig nem engedi. Főleg, hogy te amúgy se vagy egy szuicid hajlamú, szóval a köv percben szerintem elkezdtetek volna konfliktus-feloldani.
Engem arra emlékeztet, amit olvastam is meg is tapasztaltam: hogy a kiordítás nem mindig segít. Pont úgy, ahogy itt az álomban: egy darabig segít és megkönnyebbülést okoz, utána viszont csak növeli az ember szétziláltságát és a fájdalom volumenét. Talán te mint Mérleg és egyensúlyra törekvő, azt próbálod mondani magadnak, hogy vékony a határ, és meg kell találni ahhoz, hogy ne rombold magad.
Lehet, hogy azt a feladatot adom majd magamnak, hogy írjam meg az álom folytatását: amikor a torzonborz lény és a tudatos én elbeszélgetnek, és feloldják a konfliktust együtt. Igazi Mérleg-happy end. :D (Egyébként nem, itt még nem tartok, egyelőre nem tudom, mit beszélnének: talán ezért is ébredtem fel.)
Megfésülöd? :)
És meg is fürdeti. :)
Aztán elmegyünk együtt gyom-lál-ni!
Ehhez hadd szóljak gyorsan hozzá: nekem már elég sokszor volt olyan, hogy megöltek álmomban. Oké, még többször, hogy felriadtam a halál pillanatában, vagy valahogy mégiscsak elkerültem a halált, de engem már öltek meg. Az egyik legdurvább és legtraumatizálóbb álmom is ahhoz kapcsolódik, hogy valaki asszem fejbelőtt, és én meghaltam… a többit inkább nem mondom el a lelki békétek érdekében, de abszolút nem ébredtem fel utána, sőt…
Viszont amikor felébredtem, soha olyan boldog nem voltam, mint akkor, hogy életben vagyok. Ez egy időre erőt is adott, hogy éljek és élni akarjak.
Mással nem történt meg ez?
Na ezt a hozzászólásomat bepuszilta a WordPress, szóval újraírom. :)
Szóval tényleg van valami álombeli alapvetés,hogy nem halhatsz meg? Mert én már többször is meghaltam álmomban. Oké, a legtöbb esetben végül mégiscsak túléltem, vagy valami úton-módon elkerültem a végzetes csapást, de volt már, amikor tényleg meghaltam és utána nem ébredtem fel. Az egyik legdurvább és legtraumatizálóbb álmom is ilyen volt… talán fejbelőttek vagy nem tudom, de az ezutáni eseményekre nagyon emlékszem és nem is osztanám meg itt a lelki békétek érdekében. Legyen elég annyi, hogy ébredéskor majdnem elsírtam magam örömömben, hogy élek és ez az álom nagyon sokáig elég volt utána, hogy örömömet leljem a létezésben.
De az én álmaim majdnem minden ilyen “lehetetlen” dolgot kipipáltak már, pl, hogy nem lehet összefüggően olvasni, vagy nem lehet villanyt kapcsolni. Volt valakinek hasonlója?
Szóval…nekem az álmodról a Mátrix 3. része jutott az eszembe,amikor Neo és Smith zúzzák egymást…jó,te nem itt tartasz,de a lényeg, a filmben is elhangzott,hogy Smith Neo sötét része,és…bár ott másképp “tárgyalják” a nézeteiket,ami közös ebben,hogy adva van egy ember,küzdhet nagyon jól,de fárad,az energiái végesek; és adva van egy árnyékszemélyiség bőséges eszköztárral, gigantikus mennyiségű információval és energiákkal, akit te éltetsz,nem véletlenül követeli,hogy tombolj. (Szörny Rt. csak mese? :) ) Ugye a filmben adott a megoldás, kérdés,hogy lehet ezt átültetni a való élet gyakorlatába…és igen,miért is kaptad ezt az álmot?
Szúrós-sziklás ösvényen fölfelé menekülsz a hegyre…ebben nekem minden benne van. ;)
Az mindenképpen jó, hogy fölfelé, nem lefelé, és nappal van, nem éjszaka, és tűző nap, nem borús ég. Hogy fölfelé, ugyanakkor azt is jelenti, hogy megnehezítem a dolgom: nem elég csak egyenesen, szintemelkedő nélkül, ahogy könnyebb lenne, hanem fel van adva a lecke, erős a mérce… néha túl erős is.
Oka van,hogy ezt a nehezebb ösvényt választottad,és jó,hogy ez benne volt az álmodban is.
Köszönöm az írást! Úgy érzem felismertem, és megértettem a szimbólikus jelentését, és azt is, hogy kiről szól.
Sokat foglalkoztam álmokkal. Amikor felismerem, hogy én vagyok az üldozőm, már nem kell menekülnöm többé. Hiszen csak saját erőim használom rosszul, megtévedten, tudat alatt, vakon, torz, örökölt minták alapján. De amikor már meglátom az etőt, megosmerhetem, birtokba vehezem. Leszerelhetem, leültethezem, beszélgethezek vele. Meghallgathatom , bekötözhetem, vagy éppen meg, amire szükség van. Megérthetem a működését, feloldozhatom az alól, amitõl ő fél. Átölelhetem, elfogadhatom, megmosfathatom, megfédülhezem, megnyugtathatom. Megszelidíthetem, vagy magam mellé állíthatom, hogy a tűz a nyilakon ne az én testem égesse, hanem olyan ügyet fűtsön, ami ölés helyett az életet támogatja.
Hátborzongató… Nem kusza gombolyag, hanem aprólékos szövet ez az álom, megértem, miért rázott meg.
Ki használt eszközt?
És ha az egyik eszközt használ, mi a másik ‘fegyvere’?
Biztos, hogy ő lett nagyobb, és nem te kisebb?
Nem mondom, hogy szorosan kapcsolódik, de erről a filmről eszembe jutott a poszt: http://index.hu/kultur/cinematrix/2016/07/23/ezzel_a_remmel_mar_te_is_talalkoztal/
na ez kurvajo…nem is lesz nagy sikere, mert majd nem ertik meg..mert meg nem volt ilyen elmenyuk…
Ez nagyon érdekes álom, igazából szám-szavam elállt, mikor először olvastam. Érdekes, hogy nekem egy percig sem jutott eszembe, hogy a nem megfésült lény segíteni akarna… ahhoz túl durva és nyers volt, főleg ahogy leírtad, hogy mennyire rossz volt neked és halálfélelmed volt.
Az meg megütött,amikor a saját arcodat láttad… elsőre az ugrott be, hogy ez most azt jelenti, hogy te űzöd / őrlöd magad folyamatosan a múlt eseményeivel, egyre durvábban, a legapróbbakat is visszapörgetve?
Nem azt akarja jelezni az álom, hogy ezeket el kéne engedni és kínozd halálra magad?
*NE kínozd halálra magad, pardon. :D