Aktuális

Fontos mondataink II.: Ahol a személyiséged nem hátrány

Lilla szerencsétlenül, mások gondolatait gondolva választott pályát. Pénzügyi területen dolgozik, miközben öt percig nem tud nyugodtan a fenekén ülni. Nagyfokú precizitást igénylő feladatokat végez, ahol egyetlen pont vagy vessző kihagyása súlyos következményekkel járhat, vagy éppen adatokat másol egyik Excel-táblázatból a másikba félzombi üzemmódban, halálos csendben. Ő, akinek alapesetben be nem áll a szája, minden éles helyzetet megold, bármiből kidumálja magát, és még a Marson is találna magának négy-öt jóbarátot egyetlen szűk óra alatt.

Fogcsigorgatva ül az irodában, és úgy dolgozik, hogy ketten azért még kényelmesen hozzáférnek a munkához. Nem fejlődik, nem kísérletezik, hibát hibára halmoz. Átlagosan öt-hat havonta aláíratják vele a papírt a közös megegyezésről, a harminc napot sosem kell letöltenie, aztán keresgél újra. Mindig ugyanolyan helyekre jelentkezik, egy nap átlagosan nyolcvanra, és vasárnaponként gyakran előfordul, hogy még nem tudja, hova fog bemenni dolgozni hétfő reggel. Egyik hely se jobb a másiknál, és egy se tart hat hónapnál tovább. Néha nem is értem, hogy maradhatott még iroda a városban, ahol nem meredt szegénykém a képernyőre néhány héten át.

Régen hosszan üldögéltem vele és terveztük a karrierjét, de manapság már valahányszor pénzt kér és tanácsot, mindig egyet mondok: te ember, válasszál már egyszer olyan melót magadnak, ahol legalább… a személyiséged nem hátrány! És ő bólogat, hogy igen, igen, megpróbálja, de nem tudja hogyan, hiszen harminc fölött nehezen módosít pályát az ember. És nem könnyen dolgozza fel azt sem, hogy hiába ment nyolc éve és inge-gatyája arra a diplomára, ezzel a karakterrel, képességkészlettel és burnout-szinttel valószínűleg soha nem lesz sikeres az adott pályán. Ha marad, örökre a százhatvannettós irodai melók öt-hat havonta váltakozó körében reked (vagyis minden hónapot mínusz húszezerrel zár), és bónuszként még jól meg is betegíti őt a sok stressz és a kudarc. A vendéglátásban viszont, ami őrületesen vonzza, hamar szép karriert építhetne, ha végre rászánná magát…

Közben meg, tudjátok, az van, hogy ezt a személyiséged-nem-hátrány dumát az utóbbi időben annyiszor elmondtam, hogy magam is elkezdtem figyelni rá. Merthogy én is többször jártam már abban az utcában, ahol valami belőlem túl sok volt, vagy éppen túl kevés, és negatív énképet építettem a felfedezés romjaira. Pedig nem volt egyik se igaz, csak épp sikerült – jó érzékkel – többször is olyan kontextust választanom, ahol a személyiségem – a szabadságvágyam, a szókimondásom, a szenvedélyem, a béketűrésem és az, ahogy látszódom – inkább hátrány volt, mint előny.

Olyan ez, mint amikor az ember a rádió gombjait csavargatva rossz – vagy talán inkább csak távoli? – frekvenciára hangolódik, és bosszankodva – de annál kitartóbban – hallgatja a recsegést-ropogást hónapokon át. Aztán egyszer csak valami történik, és egy kis keresgélés után hirtelen kitisztul a hang: jé, ez ilyen is lehet? Nem baj, hogy olyan vagyok, amilyen, nem kell azon agyalnom, hogyan változtathatok magamon, és hogyan leplezhetem mindazt, amin nem lehet… hanem ez így épp jó lesz, a helyemen vagyok a mostban, még ha van is mindig hova fejlődni. Nemhogy megfelelek, de még sikerem is van abban, Amilyen Valójában Vagyok – így, csupa nagybetűvel, akármilyen nyálasnak is tűnik.

Azt hiszem, sokszor erre nem is gondolunk: vajon a munkádban, a párkapcsolatodban, a barátságaidban, bármiben, amit épp csinálsz… hátrány-e a személyiséged, vagy inkább előny? Mert sokszor bizony nem azzal van a baj, amilyen vagy, hanem azzal, amiben élsz: a jó hír viszont az, hogy – van, hogy kis segítséggel és nagy türelemmel, de – bármikor tekerhetünk előnyösebb frekvenciára, ahol a fogadóképesség is egészen más…

Advertisements
Eszter névjegye (838 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

35 hozzászólás Fontos mondataink II.: Ahol a személyiséged nem hátrány bejegyzéshez

  1. Hádejólenne. Én nem találtam még olyat.

    • Azért erre nem vennék mérget. Olyan viszont van, hogy nincs a helyén az ember, ill. nem találja a helyét, abban, amiben van.

      Én mostanában rengeteg területen látom, hogy rossz projektekre, feladatokra, társaságokra, emberekre rengetegszer vesztegettem az időmet. És nem az idő volt drága, hanem a leépülés, a válság, amit egy-egy ilyen dolog okozott.

      Egészen más, amikor érték az, ami vagyok, amit csinálok, és a fogadóképesség pozitív. De sokáig el se hittem, hogy ilyen van, aztán volt, hogy meg se láttam a különbséget (kognitív torzítás).

      • Az én nem találásomra? :)
        Valahogy mostanában az introvertáltaknak mintha nem teremne babér. Cégeknél legalábbis. Én meg egyre kevésbé vagyok képes az együttkávézás-csacsogás-jajdeügyeskislányvagyok-ugyeimádsz jellegű balettozásra valakiknek, csak azért mert kollégák, akikkel a munkahely kapuján túl nem barátkoznék. Illetve ha valaki kétszer nem néz fel, vagy kényszeredetten válaszol, ha odamegyek valamit kérdezni, többet nem megyek oda, majd írja meg emailben és csessze meg. Nos, az efféle személyiség úgy tünik, hátrány bárhol.

        • Kávézás, csacsogás? Az én kollégáim együtt nyaralnak(!), és az erről készült képeket nem szégyellik a facebookra kitenni.

          Persze ez nem ördögtől való ha nagy a barátság, de nekem van egy ilyen érzésem hogy ez nem sokára normává fog válni, és mivel nekem már egy egész barátságos small talkhoz is nagy erőfeszítés kell, így érzem nekem nem sokára annyi.

          A poszt is ezért tetszik, mert látom hogy amióta neten megtalálnak az azonos értékrendű emberek nem érzem azt hogy űrlény volnék, na most ezt próbálom majd valahogy átültetni a munkába is és akkor már egész elviselhető lesz a létezés.

          • Ez reményt ad nekem is, hátha találkozom IRL is ilyennel :D

          • Fú, felszabadító érzés kiszakadni egy ilyen bennfentes közegből, ahol az ember gyakran űrlénynek érzi magát, valami egészen durván.

            • Egyébként kedves és segítőkész emberek volnának a kollégáim, akiket amúgy kedvelnék, de a szakmai allűröktől és szerepjátszásaiktól rosszul vagyok (meg a roppant gyenge humoruktól), ebbe a játékba egyszerűen nem vagyok hajlandó bemenni. Mivel ezt érzik (aztán ki tudja milyen következtetéseket vonnak le maguknak ebből) egy idő után természetes az egymástól való eltávolodás.

              Hogy a témánál maradjunk, szerintem amikor a “magának való” viselkedésed negatívan hat ki a szakmai előremeneteledre, nagyon nehéz szétszálaznod hogy az előrelépésed hiánya a teljesítményednek vagy az egyéniségednek szól, úgyhogy erős önbizalom kell ahhoz, hogy kiugorj ebből az ördögi körből az ismeretlenbe. Szerintem ez nagyon sokakat akadályoz a kilépésben, ahogy az is, hogy munkavállalói szemléletre nevelik az embereket, és megtakarítások híján nem érzik magukat biztonságban.

          • Jaja, pont így. A small talk a halálom. És engem is az idegesít, hogy ez norma. Ha nem tolod, nem simán békénhagynak, hanem kezdődik a mószerolás.

            • Rengeteget írt erről amúgy Penelope Trunk, aki ugye aspi.

              • Valszeg én is aspi vagyok ezek szerint. :)

                • Azért azt észrevettem volna. :) Nem ő, azon volt kiakadva, hogy hiába van valaki topon szakmailag, 90 százalékban a személyes kapcsolatok döntenek az előremeneteléről. Aztán megtanulta, mik az íratlan szabályok, vannak segítői, és ez vitte előre, de a legnagyobb előrelépést azt hozta számára, hogy startupokban mozog: kitalálja, felépíti, aztán lelép, vagyis vagy eladja, vagy tanácsadó lesz, messziről. :) Az ideális konstrukció számára.

                  • Igen, így van. Aki “csak” 110 %-ot dolgozik, mert ahogy beér, már nyomja be a gépet munkaidő előtt meg ebéd közben is dolgozik és egy szót sem szól, az nem jut előre, bezzeg, aki nagy hangon előadja, mit főzött tegnap és bemutatja a ruhatárát…A small talk szerintem belemászás az intim zónámba. Most komolyan, ilyen kérdésekre válaszolni, hogy mennyit keres a férjed?? Normálisak??

                    • Nekem azért van egy olyan érzésem, hogy a small talkot lehet diszkréten és élvezetesen is folytatni (ilyen esettel sajnos itthon még nem találkoztam), sőt, inkább a mindkettőnket (/mindannyiunkat) érdeklő témák körbejárása volna a funkciója a direkt magánéletbe belekérdezés helyett. Például én nem hiszem hogy valakinek a személyiségét a férje fizetése alapján fel lehetne mérni, az valami egészen más, szappanoperába illő műfaj :)
                      Én nagyon szívesen beszélgetnék rengeteg mindenről, amiből azért csak le lehetne szűrni hogy kicsoda és micsoda is volnék és közelebb lehetne kerülni hozzám anélkül, hogy bármi igazán személyeset megosztanék, de az ilyesfajta beszélgetésekbe többségében nem mernek belemenni az emberek (arra tippelek, hogy arcvesztésnek érezhetik ha valamihez nem tudnak teljes önbizalommal hozzászólni).

                    • Nem ez a small talk csajok, hanem az a hájááá, hogy vagy? nájsz cipő, ugye minden jó? stb totálisan de totálisan semmitmondó izék, amit Nyugaton akár tíz percig is tudnak úgy művelni, hogy konkrét információtartalma ne legyen. Ha már érdembeni kérdés-válasz is szerepel benne, az nem small talk, sőt, ha a válaszra valaki odafigyel, az se :)

                  • Nekem is az lenne :)

                    • Ez azért nem működik a környezetemben, mert a hogy vagyra jön a panasz. De igazából a kérdező nem kíváncsi a másikra. A cipőre meg, hogy nájsz cipő, jönne a 2. kérdés, hogy hol vetted, mennyiért? Jajj, nekem ennyiért nem is kellene, hát ilyen jól álltok, hogy szórod a pénzt. Egyszer kollégát megkérdeztem, hogy hallom, elköltöztetek, erre az volt a válasz, hogy mi van, meg akarsz látogatni? (Nem basszus, hozzád sem akarok szólni többet. )

                    • Haha, a fejben előre elhangzott beszélgetések, igen… Egy kicsit már a “nyuszika, bazd meg a létrát” klasszikus esete… :S

                    • Bazz. Akkor nem szólok egy szót sem :) még mindig jó nekem.

                    • Volt, hogy nem szóltam egy szót sem, mert 20-onévesként nem tudtam hozzászólni sem a főzéshez, sem a gyerekekhez. Akkor visszahallottam, hogy nagyképű vagyok, mert nem állok szóba senkivel. Na, és ez még jó kollektíva volt egyébként.

                    • Jaja. :) ez a magyar reflex: nem szól=fenn hordja az orrát.
                      És ezzel visszaértünk az elejére amit arról mondtam, hogy az introvertáltak eláshatják itt magukat.

        • Ó, viszont nem az introverzió az oka. Hasonlókat tapasztaltam a régi helyemen én is. Kezdetben sokat lógtunk az együtt launcholó kollégákkal, de aztán:
          – akkora volt a fluktuáció, hogy néhány havonta változott az asztaltársaságom (volt, akit kétszer rúgtak ki), ami egyszerűen nem kedvez az emberi kapcsolat kialakulásának: én is belecsömörlöttem, egyre kevésbé érdekelt már a kapcsolódás egy-egy új arccal, személytelen világ a multi (és kiesetek a csapatból azok is, akik a közösségépítésben jók voltak: ilyenkor látod, hogy a jó HR-es a szakmai kvalitásokon túl ezt a fajta kémiát is nézi….)
          – alapvetően szeretek végezni a dolgommal, és bosszant, amikor hátráltatnak munka közben csacsogással ötpercenként… A dohányosoknak rémes lehet, hogy óránként-kétóránként fel kell állniuk, de persze tudnak is mindig mindent, amit a többiek nem/csak késve…
          – felütötte fejét az az ijesztően középiskolaszagú viselkedés, ahol mindig épp azon röhög a banda, aki nincs jelen, és ez úgy nem hozta meg a kedvemet a kapcsolódáshoz… meg tudod, amikor megy kettesben a liftben az “xy olyan hülye” kezdetű duma, aztán egy óra múlva xy-nak sutyorogva ül be egy sörre, mielőtt együtt hazasétálnak. Miért éreztem én ilyenkor, hogy xy is hallotta párszor, hogy én milyen gáz vagyok? :DDDD Á, fuckin’ high school, na, ezek a részek nem hiányoznak.
          Szóval, azt akarom ezzel mondani, hogy van, amikor nem hátrány, ha nem kapcsolódik az ember egy közösséggel, illetve csak felületes a viszony, és ennek nincs köze a személyiségtípushoz.
          De istenem, mennyire más, amikor adott a megfelelő kémia itt is!

          • “a jó HR-es a szakmai kvalitásokon túl ezt a fajta kémiát is nézi”
            HR-es koromban tök viccesnek tartottam, hogy rövid idő után már abból, ahogy a jelölt bejött, átment a szobán és leült, pontosan tudtam, hogy be fog-e jönni a főnöknek/csapatnak. Az kb az utolsó olyan munkahelyem volt, ahol a fluktuáció ellenére, az ott töltött 7 évből 6-ban úgy éreztem, olyan emberek közt vagyok, akikkel szívesen nyaraltam is (voltak céges utak), és beszélgetek arról, ami tényleg érdekel, távolságtartás nélkül.
            Amúgy pont ezzel kapcs volt egy kísérteties élményem vagy két hete: a Rózsadombra mentem barinő új lakását megtekinteni, aki alig két utcányira költözött ettől a voltmunkahelytől és megsuhintott, hogy 14 éve nem jártam arra, nosza nézzük meg milyen. Odamentem, beálltam a ház előtt a parkolóba a megszokott helyemre (este volt és üres) és percekig kész voltam attól, hogy hirtelen nullára tömörödött 14 év én most pont úgy bemehetnék ide, mindenki ott lenne ahol megszoktam, leülhetnék a helyemre, beköszönhetnék Istinek vagy Adriennek, minden rezzenetlenül ugyanúgy van, még a magnóliabokor a lépcső mellett se nőtt meg.
            Azóta volt 4 munkahelyem, egyikkel kapcsolatban sem érzem ezt, falak vagy legalábbis hártyák vannak már köztünk. Totál döbbenet volt, hogy ezzel nem.

  2. A cím annyira vicces, nagyon tetszik a megfogalmazás. Nekem is gép előtt pötyögős munkám van, plusz ügyfelekkel találkozom, ez így tökéletes, mert ha csak egyik vagy csak másik lenne, akkor belebolondulnék. Amikor mondja valaki, hogy egyedül van egész nap egy irodában vagy egész nap emberekkel van kis magány nélkül, na az azért borzasztó, egyforma lenne számomra. Mindig hasonló munkákat választottam.
    Ismerősödet nem frusztrálja, hogy nem neki való a meló? Ha ehhez ért, pont azt a területét kell választani a munkának, ami nem fekszik neki? Hát nem tudom, a sorozatos elbocsátás, hibázás eléggé aláássa az ember önbizalmát, pont ezért kellene változtatni. Karriertanácsadónál nem volt még? Hátha megmondják, milyen meló való neki, ha már saját maga nem jön rá. Szervezéssel, kapcsolatépítéssel, akár kereskedéssel biztos jobban járna.

    • Ez az, hogy frusztrálja, és ő még ügyfelekkel se találkozik, hogy valami egyensúly legyen. Vibráló, extrovertált személyiség, tökéletes sales-es alkat… csak ugye a sales-hez érteni kell egy szakmához szakértői szinten (amiben el akarsz adni, ugye), az meg nincs meg. Ezért javasoltam még az ingatlanozást, azzal el lehetne indulni ezen a vonalon.

      Az a nehéz ilyenkor, hogy elvégezte az oskolát nagy nehezen, tíz évig ebben dolgozott, és nehéz a váltás emiatt mentálisan is, de amiatt is, hogy egy új pályán – ha felveszik az embert – sokszor kulimunkásként kell indítani. De én hiszek abban, hogy nem tíz évig ként felszolgálnia ahhoz, hogy pl. üzletvezető lehessen, hanem ha ügyes, legfeljebb egy-másfelet. Vendéglátásban, ami tetszik neki, gyorsan lehet felfelé haladni.

      Szóval, igazából mindenhol – szakembernél – is az jött ki, hogy ebbe az irányba mozduljon, remélem, összejön neki, minden tehetsége erre predesztinálja, és nagyon megerősödne a sikerélménytől minden téren.

      • Kolléganőmet úgy vették fel kétszer is melóba, hogy mellé beíratták a fősulira, nem reménytelen a dolog, ha bírja valaki a dupla terhelést akkor gyorsan lehet haladni.

        • Jaja, és ezeket a tanulmányi szerződéseket azért nem vállalják be sokan, mert nem akarnak a céghez kötődni, de közben meg úgyis évekig ott maradnak aztán, szóval mindegy.

  3. Tökéletes a cikk, a mondanivaló pedig nagyon aktuális. Rengeteg barátomon látom, hogy diploma után nagy szemekkel mered a világra, és nem találja benne a helyét. Én is irodákban dolgoztam, jó fizetésért, remek körülmények között, előléptetést ígértek – hát normális az, aki felmond ilyenkor? De belül lassan fonnyadtam el, hiába minden, menni kellett. Nulláról indulni megint. De imádom, amit csinálok, újra van kedvem felkelni reggel. A saját családom se hiszi, hogy ez volt a jó döntés, és néha én is meginogok, de a cikkednek hála kicsit megnyugodtam. Nem szeretném más életét élni tovább. Köszönöm! :)

    • Le a kalappal, nulláról újra kezdeni nem egy kispályás történet. Teljesen más területen indultál el, vagy “csak” önállóan? Jó ilyesmiről olvasni.

      • Köszi! Adminisztratív jellegű munkát végeztem svéd nyelven évekig, most pedig belevágtam a szabadúszó szövegírói pályába – ami kb. gyerekkorom óta érdekelt. Már van is néhány megrendelésem, bizakodó vagyok, meglátjuk, megérte-e. Lelkileg biztos. :)

  4. még hogy nem lehet 30 után újrakezdeni vagy pályát módositani :D ezt ki mondja? Pont 30 körül vagy után érnek meg a legtöbben arra, hogy elköteleződjenek egy hivatás mellett, és addigra jön össze egy átlag magyar családból származó fiatal tőkéje, hogy elkezdjen egy olyan dolgot, ami igazán érdekli és kit tudjon ugorni a multis – igaz, lélekölő, de tapasztalatot, kapcsolatokat és tőkét adó – világból (és addigra van kellőképpen kiégve ahhoz, hogy egy percet se késlekedjen). Na jó, ez igazából a saját sztorim, és az egyediből általánositok.

  5. Találva érzem magam :P Engem jogásznak álmodtak meg (szüleim és egyik nagyszülőpárosom is szakmabeli), és sajnos elég ügyesen csempészték azt az “inceptiont” a fejembe, hogy az én ettől eltérő ötleteim közül egy sem jó, egyet sem lehet komolyan venni, egyikből sem lehet megélni. Nem tudom, miért olyan nehéz ellenállni az ilyen – egyébként nem rossz szándékú – nyomásgyakorlásnak. Kívülről nézve olyan egyszerűnek tűnik: csak annyit kéne mondani, hogy “Nem, én mást szeretnék”, aztán milyen sokan vagyunk még Lilla helyzetében…

    Igazság szerint még én sem gyűjtöttem össze a bátorságomat ahhoz, hogy “sorsfordítsak”, de épp ezért nagyon jól esett a lelkemnek, hogy felhoztad ezt a témát, a hozzászólások pedig örömmel (és reménnyel) töltenek el! :) Lillának meg küldök egy nagy ölelést!

  6. Engem lebeszéltek a szülők az általam kitatlált szakmáról és sajnos olyan, amit nappalin lehet csak megszerezni, kemény pénz és sok idő – gyerekek mellett ez már nem opció.
    De. A nyomottról letértem, 4. irányban vagyok most. És (gyanítom) nem ez az utolsó munkaköröm, készülök a következőre. Az eddigiek mind hasznosak voltak, tudom használni a tapasztalatokat.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: