Aktuális

Jóindulatú, segítő tanács vagy általánosításra épülő korlát?

Marcsi barátnőm még tavaly nyáron írt egy precíz szatírát a férfiakról, akikkel a “szingli nők” találkozhatnak: az Ezért vagy te szingli (nő) című poszt 11 ezer megosztást ért meg. Nemrég született rá egy komolykodó válasz, amelyben egy Dora Gyula nevű párkapcsolati guru alaposan megmondja a frankót: a viccet nem értve démonizálja az egyedülálló létet, és persze elköveti a hibát, hogy a szerző saját történeteit sejti a paródia mögött, és erre vonatkoztatva ad kéretlen, személyre szabott tanácsokat nyilvánosan. Nem is annyira Dora úr segítő szándékú (?) szavai, de úgy általánosságban véve a műfaj ihletett ma meg: muszáj beszélnünk ezekről a nőket tanító, formáló, néhol segíteni vágyó, néhol elnyomó, de akarva-akaratlan korlátozó okosságokról, amelyek nélkül ma már nincs Facebook-fal.

Kértük-e? Jó-e? Épít-e?

Kértük-e? Jó-e? Épít-e?

Mi baj sok segítő szándékú írással?

A (látszólag) segítő szándékú, nőt építeni vágyó írásoknak két csoportjuk van: ezeknek egy részük kemény hangvételű, ébresztő jellegű, cserébe viszont önkritikus (pl. Bihari, Puzsér, Csernus). Értsd: az írója maga sem éli a tanácsot, amit ad, de mivel ezt nyers őszinteséggel bevallja, paradox módon mégis hitelesnek találjuk. “Hiteles = őszinte” hisszük, holott a hitelesség azt jelenteni, hogy megélt élmény és élet van a tanács mögött, s ez a fajta életbölcsesség azt is feltételezi, hogy pontosan tudjuk: nem kívánhatom felebarátomnak, amit magamnak kívánok, mert lehet, hogy más a karaktere, élethelyzete és ízlése.  A másik csoport kedves, szeretetteljes, építő, lefelé beszélő, kissé didaktikus hangvétellel fogalmazza meg tanácsait (a TollamPapírom-írást kritizáló úriember is ebbe a kategóriába tartozik, Joós úrral együtt), és akár még hajlamosak is vagyunk megfogadni azokat, hiszen csupa jóindulat, sőt: szeretet süt szavaikból. Ha vágyjuk a harmóniát, megtesszük ezt is az áhított életért, ugye?

És épp itt van a probléma ezekkel az írásokkal, bármelyik kategóriába is tartozzanak a kettő közül:

  • káros, idejét múlt, valótlan sztereotípiákra épülnek és azokat erősítik
  • erősen korlátoznak (ez önmagában elég volna, mint érv, ugye?)
  • növelik, etetik, erősítik a kettős mércét, a rendszerszintű elnyomást, gátolják az egyéni életutak elfogadását, megélését, hiszen egy már meglévő, hátráltató társadalmi rendszerre épülnek
  • még több elvárást építenek a nő köré, miközben a férfiakról – az ő szerepükről, helyükről, férfiasságukról, apaságukról – nem igazán születnek hasonló írások
  • idealizálják az élet bizonyos aspektusait, mintha kapcsolatban, családban eltűnnének a korábbi szorongások, megoldatlan problémák, holott ez csak egyéni felismerés és munka esetén oldódnak fel, amiben egy megfelelő partner legfeljebb segíthet, egy nem megfelelő társ viszont csak ront
  • démonizálják a más utakat, alternatív döntéseket (mintha csak a heteroszexuális, gyereket vállaló párok volnának normálisak, amikor rengeteg egyéni élethelyzet és hozzá kapcsolódó döntés lehet gyümölcsöző a maga nemében, csak ehhez egy picit túl kell látnunk saját magunkon, és nyitottabbá kell válnunk: a szeretet, a fejlődés lehetősége mindenhol ott van)
  • később rengeteg idő, energia és tudatosság szükségeltetik ezeknek a káros, korlátozó sztereotípiáknak a lebontásukhoz, és minél több ilyen van, annál nehezebb a továbblépés, fejlődés, harmónia elérése.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden nőknek tanácsot adni szándékozó írás az ördögtől való, de  érdemes feltenni a kérdést: nemi sztereotípiát, elvárást fogalmazok-e meg, korlátozom-e a másikat, a saját nézőpontomat erőltetem-e általános, mindenki számára értelmezhető tanácsként? Vállat rándíthatnánk persze, hogy kit érdekel, ha igen, de közben épp ez a fajta népszerű kommunikációs stílus az, ami elfojtások, komplexusok és szorongások széles skáláját hozza, hiszen rímel a rendre, amelynek már nincs létjogosultsága, nem épít. Számomra csodálatos felfedezés, hogy lehetek önmagam, lehetek más, van választási lehetőségem, és egészséges, normális, értékes ember vagyok anélkül, hogy meg kellene felelnem a patriarchális rend elvárásainak. Hogy egyáltalán: elsősorban ember vagyok, test-lélek-szellem, sajátos, megismételhetetlen minőséggel, s ennek csak egy része az, hogy nő is… amit egyébként imádok, és nem cserélnék el semmiért.

Hé! Csak a nőkről nem illik ilyesmit írni? Ez nem kettős mérce?

Álljunk csak meg egy szóra! De hiszen az Ezért vagy te szingli (nő) című írás is durva általánosításokra épül, csak éppen bizonyos férfitípusokat fest meg. Ezt szabad, ez nem kettős mérce talán? – kérdezed most tágra nyílt szemekkel. Ennek megértéséhez két dologra van szükség: az említett írás egy szatíra, illik helyi értéken kezelni. Nem állítja, hogy “minden férfi”, nem ítélkezik, nem ad tanácsot: elgondolkozhatsz rajta, hozzáteheted a saját tapasztalatod.

Van valami, ami azonban ennél is fontosabb: tekintve, hogy a klasszikus, monoteista világvallásokra épülő, patriarchális világrend évszázadokon át – abszolút egyenlőtlenül – a férfit emelte döntéshozó, irányító, szellemi vezetői helyzetbe, s ez csak az elmúlt évtizedekben kezdett változni, az átlagos férfit ma sokkal kevesebb elvárás és korlátozás sújtja, mint az átlagos nőt. Az ideális az volna, ha senkit sem sújtanának avítt társadalmi elvárások és korlátozások (a férfiakat sem), de a nő egyelőre több ilyennel találkozik, ezért a változáshoz az eddiginél tudatosabb attitűdre és kommunikációra van szükség.

Hogyan ismered fel a korlátozó tanácsokat?

Az érvelés alapja kettős mércére és/vagy buta sztereotípiákra épül.

Az alapkép: Az ideális nő nem beszél csúnyán, nem részegedik le, nem zabál össze-vissza irdatlan mennyiségeket, nem szexel érzelmek nélkül, nem harsány, nem irányítja a beszélgetést, nem okoskodik, nem rendetlen, nem ad teret pesszimista megnyilvánulásoknak, nem főnökösködik, nem határozott, nem túl rövid a szoknyája (ugyanakkor azért elegáns és persze szexi is), teljesíti “házastársi kötelességeit”… satöbbi, satöbbi. Mindig mosolyog, kedves, türelmes, józan, szelíd, gyengéd, passzív, visszahúzódó, egy jó asszony mindent megbocsát, ő a biztos háttér, és még sorolhatnánk.

A valóság: Ha elmész egy önfejlesztő/önismereti tréningre, két dolgot tapasztalsz: az ivararány 70-30 a nők javára, és az eszméletlenül kiegyensúlyozott, értelmes, önálló felnőtt nők – sokgyerekes anyák – 95 százalékánál találkozol a jókisány-szindrómával: brutális elfojtásokkal, megfelelési kényszerekkel, nem ritkán önbizalomhiánnyal, önértékelési zavarral, amely abból fakad, hogy egész életében ösztönönösen próbált egy olyan képnek megfelelni, amelyből épp a lényeg hiányzik: az egyénisége. Felülírható vajon ez a kép tudatossággal? Természetesen igen, de ehhez komoly belső munkára van szükség. Na, ez az, amiben az ostoba, korlátozó sztereotípiák megerősítése nem segít, hanem épp ellenkezőleg: gátol.

Tele vannak általánosító feltételezésekkel.

Az alapkép: Minden ember vágya, célja, terhe, körülménye ugyanaz. A legborzasztóbb, ami bárkivel történhet, a… nem tudom, le merjem-e írni… “szingliség”. Ha nővel történik, az tragédia. Ennek nyilván oka van, amit te tudsz: az illető kiállhatatlan, trágár, kompromisszumképtelen, önző, karrierista, farkat növesztett nő létére, szőrös a lába és senki se elég jó neki. A büntetés alap, és letaglóz: örökre egyedül fog megrohadni, ha nem ébred fel bölcs tanácsaid hatására, hogy átgondolja az életét.

A valóság: A jóisten áldjon meg, nem minden ember – sőt, nem minden nő – élete fő célja a párkapcsolat. Sokan ezzel úgy vannak, hogy egyedül is remekül érzik magukat, és akkor kötik máshoz az életüket, ha adott a harmónia, és együtt még jobb, mint külön volt. Két egész ember találkozásakor ez alap: ne azért kötődj, mert párosan olcsóbb és praktikusabb az élet, nagyanyád meg amúgy is ezt várja, hanem azért, mert egy csoda a másik ember, aki mellett érzelmi biztonságban érzed magad, közös az utatok és folyamatosan inspirálódtok mindketten. Ez nem biztos, hogy mindig adott, illetve minden ember életében 25 éves kor előtt következik be és élete végéig tart, de ettől még ő sem kevesebb a többieknél. Tegyük hozzá: noha a kapcsolat kétségkívül szép önismereti és önfejlesztő játék, akkor sem történik tragédia, ha valakinek egész életében senkije nincs, és más szerepekben teljesedik ki: merthogy ki lehet ám.

A szerző feljogosítva érzi magát, hogy kioktasson.

Az alapkép: Pisti, a bölcs orákulum már ismeri az élet értelmét, tudja a frankót, pontosan átlátja, milyen “a nő” és a “férfi” (ezzel egyébként Imre is tökéletesen tisztában van), éppen ezért kötelességének érzi, hogy átadja tudását olyan kérdésekben is, amelyekkel kapcsolatban személyes tapasztalata aligha lehet (értsd: nem volt még nő ebben az életében).

A valóság: Nem vonom kétségbe, hogy a legtöbbször a jószándék vezérli, de ettől függetlenül visszás ez a fajta kettős mércére és sztereotípiára épülő lefelé magyarázás, hiszen nem ismeri, nem ismerheti első kézből az élethelyzetet, amivel kapcsolatban tanácsot ad, azonkívül nem látja át azokat a társadalmi tényezőket sem, amelyek az egyéni döntéseket alakító körülményeket befolyásolják.

A mansplain, mint jelenség

A „mansplain” szó az angol „explain”, vagyis „magyaráz” szóból származik, és az úgynevezett „privileged explaining”, vagyis „privilegizált magyaráz(kod)ás” kategóriájába tartozik. Ez az a jelenség, amikor egy társadalmilag, kulturálisan, jogilag privilegizált csoport tagja – rendszerint kissé leereszkedően – kioktatja kevésbé privilegizált helyzetben lévő embertársát olyasmiről, amit ő maga soha nem élhetett át, tapasztalhatott meg. Teljes cikkem a témában itt olvasható…

Hiányzik a komplex szövegértés képessége: az iróniát soha nem értik meg, nem kezelik a helyén.

Az alapkép: Születik egy jelenségről írt, frusztrációkat viccesen megfestő írás, és mindig van egy réteg, aki azt hiszi, hogy egyrészt a szerző személyes tapasztalatait olvassa, másrészt pedig az illető bizonyára egy megkeseredett, üres, kiállhatatlan, boldogtalan teremtés, ha ennyiszer futott árnyékra: sőt, EZÉRT futott ennyiszer árnyékra.

A valóság: Erről az esetek nagy többségében szó sincs: egy humoros, szatirikus írást érdemes a helyén kezelni, nem pedig szó szerint venni. A frusztrációt meg? Ha van, mert sokszor van, nyugodtan elfogadhatjuk érthető, emberi reakcióként frusztráló helyzetekben: engedjük meg néha magunknak is, hogy átéljük, elvégre az is az élet része, és elfojtása veszélyesebb, mint a dühkitörés (és az elfojtások kétségkívül dühkitörésekhez is vezethetnek).

Mit lehet tenni a szemlélet ellen, az egyenlőségért?

Beszélni, írni a jelenségről a nyilvánosság előtt. Megtanítani a kislányt arra, hogy bátran kommunikálja szükségleteit, merjen nemet mondani, és képes legyen az életkorának megfelelő döntéseket hozni. Megtanítani a kisfiút arra, hogy erre ő is, és a kislányok is képesek. Nem tulajdonítani nőknek/férfiaknak olyan tulajdonságot, amire mindkét nem képes, csak szándék és lehetőség kérdése, hogy megteszik-e. Figyelni arra, hogy egy asztaltársaságnál ne rekedjen a nőben a szó a jóskislány-szindrómája miatt, és bizonyos – egyéni képességkészletből és tapasztalathiányból fakadó – ügyetlenségét ne annak számlájára írjuk, hogy nőből/férfiból van. (A teljes harmónia: én a héten ugyanolyan ügyetlenül bénáztam egy kicsit a konyhai előkészületekkor, mint amilyen ügyetlenül kezeltem egy tabletet, amit még nem láttam azelőtt, de egyébként egyik dologhoz se vagyok ostoba, csak néha…).

Van, hogy kicsit ünneprontó módon finoman rámutathatunk egy társaságban a szexista megnyilvánulásokra: nem mindig hálás szerep, de lehet kedvesen, csipkelődve is. Legutóbb azt tettem szóvá, amikor egy barátnőm megjegyezte: “Anikó ezt most egy kicsit nőiesen magyarázta el, térj kérlek a lényegre, a fiúk megunják a csapongást”, míg közben a társaságban a leginkább szaktekintélyként számon tartott férfi épp ugyanezt az anekdotázó, önmagát lényegtelen részletek kedvéért félbeszakító, csapongó elbeszélői stílust alkalmazta fél órával korábban. Egyszerűen Anikó és Tivadar is terjengősen mesél, ennek semmi köze a nemükhöz, csak a szocializációnk folytán egy férfit jobban elfogadunk kompetens előadóként, mint egy nőt, és az ilyen megjegyzések épp ezt erősítik: teljesen igazságtalanul és károsan, természetesen.

A változás kulcsa sokszor ezekben az apró, lényegtelennek tűnő dolgokban rejlik – a gondolkozás és a beszéd a tetteket is befolyásolja -, és hát az eredmény felszabadító: azt hozza, hogy jó vagy úgy, ahogy vagy – még ha van is mindig hová fejlődni – és a döntésed, a szereteted, szerelmed, vágyad legitim… és értéket képviselsz nőként, férfiként, emberként, párban és “szingliként” egyaránt.

Advertisements
Eszter névjegye (825 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

60 hozzászólás Jóindulatú, segítő tanács vagy általánosításra épülő korlát? bejegyzéshez

  1. “……és az eszméletlenül kiegyensúlyozott, értelmes, önálló felnőtt nők – sokgyerekes anyák – 95 százalékánál találkozol a jókisány-szindrómával: brutális elfojtásokkal, megfelelési kényszerekkel, nem ritkán önbizalomhiánnyal, önértékelési zavarral, amely abból fakad, hogy egész életében ösztönönösen próbált egy olyan képnek megfelelni, amelyből épp a lényeg hiányzik: az egyénisége.”
    Nem froclizási szándékkal : alátámasztja ez valamely tudományos felmérés, statisztika?

    • eWz konkrétan az elmúlt két önismereti tréningről hozott tapasztalat, de fordítottam a témában tudományos kutatás összefoglalóját is: konkrétan ha beírod a gugliba, hogy “self-confidence women”, tucatjával találsz találatot. Ez egy egyszerű, laikusok számára is lekövethető a férfi és női önbizalom közötti univerzális különbségekről, amelyben több tudományos munkát is citálnak: http://www.forbes.com/sites/margiewarrell/2016/01/20/gender-confidence-gap/#7d4832c14f72 A jelenség univerzális, mindenhol alacsonyabb a nők önbizalma, mint a férfiaké.

      • Az utolsó mondatodat elfogadom, egyetertek vele (kis csipkelődés : kivéve a kis számú, de még letező matriarchátust).
        A kételyem nem a jelenségre vonatkozik, hanem a 95 %- os arányra “brutális elfojtásokkal, megfelelési kényszerekkel, nem ritkán önbizalomhiánnyal, önértékelési zavarral,

    • Nekem az a bajom a jókislányokkal, hogy azt hiszik, nekem is úgy kellene élnem, mint amit maguktól várnak el.

  2. “…..hanem azért, mert egy csoda a másik ember, aki mellett érzelmi biztonságban érzed magad, közös az utatok és folyamatosan inspirálódtok mindketten.”
    Ez így szép és igaz is. Csak sajnos hosszú távra ilyen emberrel találkozni nagyon keves esély van (válási statisztikák + a maradék házasságok jelentős része (nem tudom statisztikával alátámasztani, nem neztem most utána)).

    • Ettől még csak így érdemes. Legalábbis egyre szélesebb réteg gondolja így. És ez talán nem baj…

      • Ezzel egyetértek de a jelenlegi ismeretek alapján csekélyeknek adatik meg. Mit csináljon az a hatalmas többség, akinek nem? Az élet ugyanis véges. Szabad-e 10, 20 , 30 , 40 évet várni egy idealisztikus párkapcsolat esetleges lehetőségére?

        • Ën 40 évesen találtam meg. Viszont nem árt azért pár kapcsolat korábban, mert ezt is tanulni kell. De nem az elvárások miatt.

        • Hogy mire meddig szabad, érdemes várni, az pont egyéni döntés, preferenciák, stb. kérdése. Nincs rá egységes válasz.

          • A kérdésem inkább gondolatébresztő felvetés volt, mint egyseges válasz igénylése. Egy tuti : idealis pár nincs. Jó pár viszont van. És kompromisszumok nélküli jó kapcsolat nem létezik.

            • Természetesen, de most ezt a két bölcsességet kinek szántad, gondolod, hogy más nincs vele tisztában? A kérdés nem az, hogy kell-e kompromisszum a párkapcsolathoz, hanem az, hogy milyen mértékű, és milyen párkapcsolat éri meg a kompromisszumot.

        • Igen, az élet véges. Ezért nem szabad egy rossz, megalkuvásokkal teli kapcsolatba belemenni. Akkor már inkább egyedül. Az egyedüllétben nem is az egyedüllét a rossz, hanem a szekálások, hogy jajj, sosem mész férjhez, egyedül nem érsz semmit (egy fajankóval bezzeg igen, mi?), stb.

    • Csomó boldog házast ismerek. Lehet, ők az 50% másik része, akik nem váltak el.

      • Az, hogy nem váltak el, még nem jelent boldog házasságot. Persze, hogy létezik olyan ezt nem vonom kétsegbe.

        • Nem látok a színfalak mögé, ez tény, de ismerem ezeket az embereket, amennyit mutatnak magukból. 10+ éve a házasok. Ha nem lennének együtt boldogabbak, akkor külön mennének. Szerintem ők élvezik egymás társaságát. Nem az összes házasságban, van, ahol a pénz miatt vannak együtt, vagy ahol megszokásból, de többnyire szeretnek együtt lenni a többiek.

          • Ez egy személyes tapasztalat. A népességet tekintve szűkkörű, tehát általánosításra nem alkalmas. Olyan szempontból szerencsés ember vagy, hogy több ilyen van a környezetedben, baráti körödben.

          • Ez lehet annak a következménye is, hogy milyen barátokat választasz. Nyilván nem konkrétan a boldog házasság a szempont, hanem valami, ami azzal is összefügg.

  3. “Ha van, mert sokszor van, nyugodtan elfogadhatjuk érthető, emberi reakcióként frusztráló helyzetekben: engedjük meg néha magunknak is, hogy átéljük, elvégre az is az élet része, és elfojtása veszélyesebb, mint a dühkitörés (és az elfojtások kétségkívül dühkitörésekhez is vezethetnek).”
    Itt azt nem értem, hogy mit jelent a frusztració elfojtása?

  4. “Születik egy jelenségről írt, frusztrációkat viccesen megfestő írás, és mindig van egy réteg, aki azt hiszi, hogy egyrészt a szerző személyes tapasztalatait olvassa, másrészt pedig az illető bizonyára egy megkeseredett, üres, kiállhatatlan, boldogtalan teremtés, ha ennyiszer futott árnyékra: sőt, EZÉRT futott ennyiszer árnyékra.”
    Ha valaki a humort nem érti, akkor így kezeli a dolgot.
    Ezzel viszont nagyon nehéz bármit is kezdeni, mert-tudomásom szerint- a humorérzék felnőtt korban már nem megszerezhető.

  5. Jajj… Elolvastam a Dora Gyula-féle cikket, és hát tényleg jajj. Vakaróznom kell az ilyesmitől. Persze akkor minek olvasom, de kíváncsi voltam. Amellett, amit leírtál – a leereszkedő hangnem, a buksisimi ígérete, ha jó kislányok leszünk, az általánosítás, a kettős mérce stb. mellett azért is irritáló, mert érezni, hogy az írójának egy csomó mindenről gőze sincs, csak pufogtatja a közhelyeket.

    Nem mintha én annyira tudnám, mi az éles, de kilóg a lóláb, na… Nem ismerhetem Dóra Gyulát, de amikor valaki ilyet ír a boldog párkapcsolatról, hogy “De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált” az nekem hiteltelen. Fontos emberi értékekről esik szó, de alapjában véve ez a mondat egy nagy klisé. Mert mit jelent valójában? Ha majd jól a háttérben maradok, megértek, és türelmes leszek, és lemondok (miről is?) akkor majd lesz egy jó párkapcsolatom? Akkor majd szerelmes leszek? Vagy akkor majd találkozok azzal, akibe szerelmes lehetnék? Esetleg majd akkor figyelemre méltatnak? Nem vagyok se guru, se szakértő, se párterapeuta, de hogy egy boldog szerelem és párkapcsolat nem attól alakul ki, pláne nem attól működik, hogy az ember lemond (továbbra is kérdezem, hogy miről?) és meghúzza magát a háttérben, az tuti. A türelem oké, az minden emberi kapcsolathoz kell, de itt mire vonatkozik? Várjak türelmesen? Legyek türelmes a páromhoz? Megértsek? Kit? Mit? Magamat? Őt? Mennyire? Lehet, hogy ez a szöveg valakinek jól hangzik, de aki valaha élt boldog párkapcsolatban, az tudja, hogy bár ezek az értékek fontosak, nem ebből lesz a cserebogár. Azt, amiből lesz, azt nem lehet se megérdemelni, se okos trükkökkel kikényszeríteni, se tanítani.

    Még bosszantóbb, hogy az idézett cikk tulajdonképpen egy termékcsoport része, amivel a nőknek eladnak – vagy megpróbálnak eladni – egy adag cukrozott szart, ami attól, hogy rózsaszín csillagocskák vannak rajta, és kedvesen kínálják, még szar marad. Ne legyek szingli, és legyek virág. Hát, köszi bazmeg. (És akkor most csúnyán beszéltem, és nem voltam nőies, és nem is lesz szex ma este, hajj.)

    Az ellentétes sarokban helyet foglaló Puzsér, Bihari, Csernus és egyéb írásoknak szerintem ugyanúgy nincs kézzel fogható értelmük, ellenben ugyanúgy termékek, mint a Dora Gyula-féle cikk, hiszen az íróik abból élnek, hogy hangzatos dolgokat írnak. A férfi-nő kapcsolatok alakulása “megváltozott világunkban”, a feminizmus, a “nők elférfiasodása”, a szinglik magánya most épp aktuális, írjunk hát minél bicskanyitogatóbban róla, használjunk trágár szavakat, meg legyen észosztás, fikázás, mellverés, saját fejünkre is hamut szórás felsőfokon, arra majd sokan kattintanak, megosztják, összevesznek rajta, beszélnek róla, és az de jó lesz mindenkinek.

    A szerelem és a párkapcsolat olyasmi, mint a foci meg a politika, mindenki ért hozzá, főleg ahhoz a részéhez, hogy a nőknek mit kellene csinálniuk.

    És akkor még Oravecz Nóráról nem is beszéltünk…

    • Ezt Dóra Gyula tuti a nőknek írja, hogy türelem meg lemondás. Bár nem értem, ha lemondok meg türelmes leszek meg háttérben maradok, akkor hogyan leszek boldog, mert ez csak rám nézve kötelező, mi? Komolyan valaki elhiszi, hogyha a saját érzései ellen cselekszik, attól jól fogja érezni magát? A párkapcsolat persze lemondás, de nem egyoldalúan. A másik fél részéről is. Bár ha találunk hasonszőrűt, akkor még lemondás sem kell, csak megegyezés. Pl. lemondok a párkapcsolatban arról, hogy minden nap mással háljak. De ha a partnernek ez így jó, akkor még erről sem kell lemondani :)

      Az összes többi felsorolt ember meg olyan témában oszt észt, amiben nem hiteles. (Kivéve Csernus drogos témában.)

      • “Komolyan valaki elhiszi, hogyha a saját érzései ellen cselekszik, attól jól fogja érezni magát?”

        Ajjaj… vallási körökben a saját gondolatok, érzelmek elnyomása nagyon sikk. Igazából pont most olvastam egy vallásos fiú blogján, idézem: …” az egyetlen helyes, járható út…”
        És ha valaki ezt benyalja, magáévá teszi, akkor évek múlva egyenes út vezet a pszichológus bácsi rendelőjébe, akinek fel kell oldania még egy vallási eredetű traumát is a sok-sok szerzetten kívül. Brutális dolog ez… ha jól emlékszem Jung mondta azt, hogyha CSAK és kizárólag a “valláskárosultakkal” kéne foglalkoznia, akkor is halála napjáig elegendő munkája lenne neki is és a kollégáinak is.

        A jó kis magyar hagyományok, az egész rendszer, magazinok, meg úgy a Magyar VezérÜrü atyáskodó vezetése is bejátszik ebbe.

        • Szerintem van aki boldog a vallással, mert ebbe születik bele és pont jó neki ez az értékrend. Bár akkor ugye van a sok lemondás. Ha neki az lemondás, az gáz. Ha pont jó, akkor remek, boldog lesz. Pl. nálunk férj sokat dolgozik hét közben, nekem meg egyik hétvégi napom fogalt mindig munka miatt . Emiatt valakinek gallyra megy a házassága, de én szeretek egyedül lenni, szöszölni, megoldja, akkor csinálja a kerti munkát, amit én utálok.

          • “Ha neki az lemondás, az gáz. ”
            Ez egy fura dolog.
            Épp hogy nem gáz, mert épp ettől(is) érzi jól magát. Kicsit buta hasonlat : a mazochista attól érzi jol magát, ha fáj.
            Viszont, hogy a férjed hét közben sokat dolgozik, neked meg az egyik het végi napod foglalt .. összevetve a másik megjegyzéseddel ….. hmmmmmm……. :-):D :P

            • Nem este 10-ig dolgozik, csak 6-7 körül ér haza, nem korán :) Az lenne a normális, ha ötkor legkésőbb otthon lenne, nem? Meg korán is kel. Hát az én munkarendem az ilyen, de cserében van egy napom hét közben, amit többnyire én választhatok.

              • Megint ugrattalak a masodik részben. :-))) Erre utalva :
                “hogy minden nap mással háljak. De ha a partnernek ez így jó, akkor még erről sem kell lemondani :)”

                • Értettem a “hmmmmmm……. :-):D :P” jeleket. :D
                  Gondolkoztam pár percet, hogy más példát írjak, de nem jut eszembe semmi, miben lennék korlátozva a párkapcsolat által. (Fenti példát leszámítva.) Inkább nyereség a párkapcsolat. Aztán lehet, a másik fél szenved, ki tudja.

        • A vallások nagy részének talán legundorítóbb tevékenysége a folyamatos bűntudatkeltés, hogy egy kisbaba most született, de már bűnösnek kiáltják ki.

      • “Pl. lemondok a párkapcsolatban arról, hogy minden nap mással háljak.”
        Hú de jól vagy “ellátva” pasivonalon. :-) (élcelődésnek szántam)

      • Igen, nőknek írja, többek között azért, hogy reklámozza a szolgáltatását melynek lényegét úgy lehetne megfogalmazni, hogy “megtanítjuk, hogyan legyél olyan nő, aki tetszik a férfiaknak.” Nyilván nem ingyen. Egy három napos kurzus, ahol megtanulhatod, hogyan maradj anyaként is jó nő – mert ha elengeded magad, a férjed elhagy – potom 37 ezer forint. A hülyének is megéri.

        • Még jó, hogy ezek a fentiek nem zavarnak. Nem egyszerűbb olyat pasival kezdeni, akinek jó vagyok alapból? Én elmondom, hogy legyen jó nő valaki szülés után: bébiszitter vagy férj kezébe kell nyomni a dedet kétnaponta 1-2 órára és húzás el otthonról. Ingyen volt a tanács. Lehet menni barátnőzni, ruhát venni, edzőterembe, orvoshoz menni, kinek mire van igénye.

          • “potom 37 ezer forint”
            :P
            Én ingyen és bérmentve adok tanácsot: azt a 37 ropogós ezrest költse inkább
            – bébisintérre
            – wellness-hétvégére
            – koktélra.

  6. Kalapos Évi // augusztus 23, 2016 - 00:06 // Válasz

    Eszter kedves, megint beletaláltál a közepébe, köszönöm. :) Én se nagyon értem, miért gondolják emberek, hogy csak egyféleképpen lehet élni. Pont nemrég írtam egy posztot erről, hogy igenis szabálytalan vagyok, és meg lehet kapaszkodni, de kábé nem létezik olyan ismerősöm, aki “szabályosan” élne, vagy csak nagyon kevesen (ami lehet, hogy egyesek szerint engem minősít, de állok elébe :)). Miért hiszi bárki, hogy 1. csak a párkapcsolat-házasság-gyerekek szentháromság lehet üdvözítő, 2. ha ez nem történik meg valakivel, annak kizárólag az az oka, hogy az illető egy keserű, életképtelen pária, aki nem érdemli meg a szeretetet, vagy mittudomén. Én egyáltalán nem mondom, hogy minden házasság rossz, hála istennek egy csomó boldog házast ismerek, de legalább annyi boldogtalant is, ami megint csak ugyanoda vezet vissza: MINDEN HELYZETBEN lehet valaki boldog és boldogtalan. Akkor is, ha egyedülálló és akkor is, ha kapcsolatban él. Tanúja voltam és vagyok hihetetlenül erősítő, felszabadító egyedülléteknek és romboló, sőt, csaknem gyilkos kapcsolatoknak és vica versa. Hagyjuk egymást a fenébe békén, ne akarjuk megmondani senkinek, hogyan éljen, osztpufi. Ezerszer kiegyensúlyozottabb lenne a világ.

    • Nekem is a “Mindenki törődjön a saját dolgával” a vesszőparipám, tanácsot is csak akkor adok mások életével kapcsolatban, ha kifejezetten megkérnek rá, és mindig hozzáteszem, hogy nem muszáj betartani, ez is csak egy nézőpont a sokból.

  7. Engem az zavar a kinyilatkoztató cikkekben, hogy nem a mögöttes okokat tárják fel, például, hogy eleve rossz a rendszer (a patriarchátus), hanem azt fejtegetik, hogyan üljünk kényelmesebben a kakiban.

  8. Azt sem árt tudni, hogy amikor “hagyományokra”, princípiumokra” , és egyéb ködös általánosításokra hivatkozva győzködnek valamiről, akkor mindig valami szart akarnak lenyomni a torkunkon.

  9. Nekem az a bajom ezzel (és minden más hasonló írással), hogy idegesítenek. Általánosságok, bugyuta klisék. Hát persze, hogy ezek után megnézem, ki ez a tanácsadó zseni. Megjegyzem, nálam ott indul a vészvillogó, amikor valaki “tanácsadó”. Valahogy mindig az merül fel bennem, hogy egy képzettség nélküli semmirekellő, aki bizonytalan embereket jól lehúz. Ez aztán lehet egy lájf kócs, személyi edző, életmód-tanácsadó – lényeg, hogy semmiféle szakirányú végzettsége ne legyen, ellenben saját ún. sikereit intenzíven kommunikálja. (mindegyik ilyen idegesítő fazon feszt arról papol, hogy ő már megjárta a poklot, meg már bukott akkorákat, hogy hajajajajj, no de persze aztán jött a megvilágosodás, amit nem restell megosztani velünk.)

    Szóval megnéztem ez a Gyulát is, a fejkendőhöz fűződő, indokolatlannak tűnő vonzalmán kívül nem sok mindent tudtam meg róla. Amikor pedig kiderült, hogy a személyes konzultációra vinni kell egy követ is, sejtésem, pillanatnyi benyomásom meggyőződéssé vált: egy minden hájjal megkent símaszájúval állunk szemben. (Nem mellesleg, kedves Eszter, nehézsúlyú nárci a faszi) Mivel az edző- életmódtanácsadó piac már meglehetősen telített, így aztán arra jutott – talán okszerűen – hogy erre is van igény, hogy egy férfi mondja meg a nőknek a frankót, mit és hogyan is kellene tennie, hogy elérje az áhított célt (nem kérdés, hogy ez mi lehet).

    “Érdemes” szétnézni a honlapján, hát a belem fordult ki ettől nyálas-ezoterikus megabullshittől, amit nyomat, A férfi – a Nap útja, hát nekem legfeljebb egyetlen gondolat sejlett fel: Hogy lett volna az anyád a szecskavágó!

    idézek:

    “És ekkor a Hold megmutatott valamit. Valamit abból a világból, amit ő ismert. Megmutatta, hogy a nagyon okos fejem nem elég mindenhez. Van ez a valami, amit ő “érzésnek”, megérzésnek nevez és van valami a világban, ami több, mint a kézzelfogható világ betonkockái, pénze, vagyona. Van ez a furcsa “izé” odabenn, amitől egy olyan féri ember is, aki naponta vitte a bőrét a vásárra és kopogtatott a pokol ajtaján, úgy zokog, mint a taknyos gyerek. Legalábbis velem így volt. És ekkor a Nap körbetekint és meglátja, hogy délután van…”

    Pusztán ezért a pár sorért megérdemelne egy jó alapos verést a kilencágú lófaszkorbáccsal!

  10. Még mindig nem döntöttem el, hogy kitegyem-e a válaszparódiámat. Nem akarok reklámot csinálni neki. Jól megmondta nekem, a legnagyobb szeretettel – hehe. :)))

  11. Akárki akármit mond,Ír nem jó a szingliség hosszútávon.

    • Ez így igaz.
      De ez a megallapitás így annyit ér, mint amikor a homelessnek azt mondod, hogy nem jó az éhezés hosszú távon.

      • Annyiban rosszabb, hogy egy sima megállapítás. Az éhezés káros volta ugye tudományosan is bizonyított. A szingliség káros volta meg nem annyira. Ha igaz volna, akkor a remetékkel, szerzetesekkel (mindkét nemből) mi van?

        • Ők önként választják a remeteséget, szerzetességet.

          • Persze, de ettől még szinglik. A kijelentés, amire válaszoltam általános volt, tehát az önkánt vállalt szingliségre is vonatkozik szerintem. Nyilván van, aki szenved a szingliségtől – de más meg a “kötelező” (társadalmi nyomás miatt vállalt) házas vagy páros élettől.

    • Neked? Vagy hogy érted?

      • Nem nekem. Azt akartam kifejezni, hogy a jelzett megállapitás általános.
        Segiteni nem segít.

        • Lucius: “Akárki akármit mond,Ír nem jó a szingliség hosszútávon.” Erre ment a válaszom és neki is válaszoltam, erre lekerült, mintha neked írtam volna. De neeeem. Attól még, hogy neki nem jó a szingliség, másnak jó lehet. Meg mi a szingliség? Nem házas. Attól még lehet kapcsolata. Rövidek. Vagy lehet két kapcsolat között. Nem biztos, hogy ez egy siránkozó, depresszív állapot.

    • Kinek nem jó, a pasiknak? Nincs, aki körbeugrálja, áhítattal hallgatja őket, és kellően gyakran szétteszi nekik a lábát? :)

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Nem azért jó szinglinek lenni, amiért hiszed – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: