Amikor sok a meló
Az megvan, amikor olyan sok a dolgod, hogy fogalmad sincs, mivel kellene kezdeni a tengernyi teendő közül, és csak kapkodod a fejed? Aztán mikor már azt hinnéd, a végére értél minden kötelességednek, hirtelen feltűnik még öt dolog a listán: mintha nem fogynának a tennivalók, hanem egyre csak szaporodnának, vég nélkül. Vannak pillanatok, amikor ez az érzés bénító… na, épp ezen mentem keresztül az elmúlt két hétben én is.
kép: pixabay.com
A nyári uborkaszezon után az elmúlt tizennégy napban hirtelenjében megszaporodtak a feladatok, a kötelezettségek, a felkérések és a határidők, ami egyfelől fan-tasz-tikus érzés, másfelől viszont volt egy pont, amikor egy kicsit kétségbe estem napi 12+ óra munka után. A szabadúszók élete ilyen: az állandó megrendelések mellett különféle projektek is becsusszanhatnak, és van, hogy érkezik négy-öt is egyszerre. Ilyenkor aztán az történik, hogy egyszerűen elfáradok szellemileg, mert van egy pont, amikor már képtelenség egy helyben ülni és koncentrálni, közben viszont lelkifurdalásom van, ha abbahagyom a munkát, hogy lazítsak. A határidő az határidő…
Aztán jön némi szorongás, hogy vajon tényleg képes vagyok-e minden feladatomat ellátni (és a végükre érek-e valaha), miközben pocsékul érzem magamat amiatt, hogy elhanyagolom a szeretteimet. Megválaszolatlan üzenetek, visszahívatlan számok, elhalasztott találkozók, elhanyagolt blog, rosszabb esetben romokban álló lakás, és persze egy kis összeomlás este az ágyban, hogy vajon kompetens vagyok-e egyáltalán, vagy csak mások hisznek annak, mert jó a PR-om… mint a mókusnak a patkányhoz képest. Aztán szerencsére a támogató ölelés, hogy de igen, menni fog.
Volt egy pont, amikor – hát szégyentelenül bevallom – el is sírtam magam, mert amellett, hogy szorongtam a túl sok teendő súlya alatt, bűntudatom is volt, hogy mindegyik munkámat imádom, és nincs olyan közöttük, amelyikről szívesen lemondanék. Normális esetben egyik sem kíván tőlem sokat, csak most éppen összejöttek a dolgok, két helyen is helyettesítenem kellett, és több fronton is új, izgalmas – alkalmi – feladat és egy szuper hosszútávú projekt is érkezett. A szabad, napi legfeljebb négy-öt órás munkarendből így hirtelen brutálisan sok éjszakázás lett, zsinórban.
Az elmúlt időszak nálam erről szólt, ezért aztán elhatároztam, hogy ideje átgondolni, mik az időmenedzselési szabályaim, a józan ész jegyében:
– egy ülésre 4-5 óránál többet nem dolgozom, muszáj közben lazítani, és a séta az, ami a leginkább kikapcsol, de persze egy jó kis masszázs is csodákat művel
– egyszerűen vannak dolgok, amikre már muszáj nemet mondani, bármennyire is szeretném csinálni: a nap 24 órából áll, és én sosem voltam egy karrierista alkat, a nyugalom és a kreativitás közötti harmónia mindig fontosabb volt
– prioritások felállítása: amit élvezek csinálni, azt ügyesen be kell osztani, a többi dolgot meg nem szabad már elvállalni, elvégre szerencsés helyzetben vagyok, hogy még válogathatok is (hála, hála, hála)
– van, amit nem nekem kell csinálni: muszáj delegálni, bármilyen nehéz is kiadni a kezünkből a kontrollt
– nyugalom, nyugalom, nyugalom, és elég lépésenként haladni, amikor azt se tudom, hol kezdjem a munkát (és igen, a listázás és az egyes pontok kipipálása – utólag is – segít).
Aztán van egy szakasz, amikor egyszerűen csak vissza kell vonulni: le kell tenni a lantot, teljes csend és nyugalom, és “kellemes hiábavalóságokkal” érdemes tölteni az időt. Filmmaraton, netszörf (szakmázás nélkül, legalábbis visszafogottan, ha már), séta, séta, séta, séta és alvás, alvás, alvás. Ma pedig egy zseniális buli is jön majd, de aztán igyekszem nem eltűnni, és az itteni kommentekre és üzenetekre is válaszolok majd…
Eszter's Offtopic 
Én hat órára vagyok hitelesítve. Akár a munkámról, akár a hobbiról van szó, ennyi idő után kizárólag már automatizált, semmiféle gondolkodást nem igénylő feladatra vagyok képes (borítékolás stb.).
Ha hobbizok, pedig azt igazán szeretem, akkor is az van, hogy hat óra után jönnek az elvágott ujjak, kalapáccsal elvert testrészek és elrontott darabok. Szerencsére sohasem szembesültem azzal a problémával, hogy tartósan nagyon sokat kell dolgozni. Mondjuk nem is lett/lesz ún. karierrem soha. :-)
Jajj, de ismerős ez szabadúszó koromból is, meg most alkalmazottként is! Úgy látom, az utóbbi két hetünk teljesen egyformán telt. :)
Régen szabadúszóként mindig az volt, hogy valamiért mindig minden egyszerre jött – lehet, hogy volt pár hét nyugi, amikor nem volt sok a meló, aztán egyszerre csak özönlött minden: tanfolyam, fordítás, tanítvány, az ember azt sem tudta, mihez kapjon. Velem is előfordult, hogy elsírtam magam és kétségbe estem, mikor már két hete reggel hattól este nyolcig fordítottam egy sorozatot, és még mindig nem volt vége, és közeledett a határidő…
Most meg tanévkezdés, új kollégák, ráadásul vezetőként, hajj, szép dolog. Mindenki mindent tőlem kérdez, és néha azt se tudom, hol áll a fejem mert miközben mindenkinek segítek és mindent elmagyarázok, addig az én dolgaim lógnak a levegőben. Még úgy is, hogy nincs is akkora fesztivál, mint szokott lenni, mert mindent szépen előkészítettünk, de így is zombi vagyok minden estére. Nem baj, hamarosan beindul minden.
És igen, a feladatok delegálása nagyon fontos. Hülyeség, és nem lesz jó vége, ha az ember mindent maga akar megcsinálni. Nem egyszerű, mert kell hozzá emberismeret, hogy tudd, kire mit szabad rábízni, kinek mi lesz a testhez álló feladat – az a legjobb, ha olyat kap mindenki, amit azért élvez is, és kell hagyni teret a szabad választásra is. Meg van a szar meló, amit senki nem szeret, de ha látják a kollégák, hogy nem egy emberre lesz rázsuppolva, hanem mindenki kap belőle egy részt, akkor azért szívesebben elvégzik.
Asszem, van valami szabály, hogy ha egy melóból sok lesz, a másik 3-ból is sok lesz, és jön még mellé 4 új. :D Az exponenciálisan növekvő munka alaphelyzete, de persze nem panaszkodom. :)
Nekem a minden egyéb sok. Nem voltunk nyaralni, most lesz majd két nap, de az is rohanós, utazós, de inkább valami nyugira meg punnyadásra vágyom, hogy szépen lassan haladhassak a dolgaimmal. Ablakcsere és festés között sikerült megfázni és ma reggel beleléptem magassarkúval egy gödörbe a zebrán, szóval figyelni kellene, de szerencsére biciklivel voltam, mert még mindig jönnék melóba sántikálva ezt a rohadt papucsot meg már ki akartam dobni. Ilyenkor segít, ha látom a zűrös időszak végét, de ha azt sem, vagy tudom, hogy nem lesz jobb vagy más, hát az elkeserítő. Szóval kitartás.
Én is sok mindent csináltam egyszerre, és össze is jöttek bizonyos mentális témák miatta, jelenleg nem dolgozok, nem írok blogot, nem tanulok, csak tengek-lengek otthon. Viszont nem teszem meg a környezetemnek azt a szívességet (legalábbis eddig), hogy kórházba menjek. Ennél fogva elindultak bizonyos pletykák rólam a munkahelyemtől kezdve a pszichiátriáig, én meg hol röhögök a markomba, hol bosszankodok, hol megijeszt ez az egész. Ha kibírom a jövő hetet kórház nélkül, akkor nagyon ügyes vagyok. Végülis csak 1,5 hete nem csinálok semmit, de sokkal többnek tűnik. Beletelik még egy kis időbe, ameddig felveszem a ritmust.
A kórház pszichiátriát jelent, vagy testi, szervi problémák is vannak?
Hát, leginkább neurológiai problémáknak mondanám, amúgy agyi dolgok… valószínűleg…
:( Jobbulást!