5 pillanat, amikor az univerzum VIP-jegyet adott a luxushoz, és az csak az enyém volt
Vannak helyzetek, amikor az univerzum megáll egy pillanatra, ad egy VIP-jegyet az élethez, és azt mondja: hé, ha nehéz is néha, én azért szeretlek, és ez most itt csak a tiéd, élvezd. Neked van, érted van. Szerencsés véletlenek, orbitális mázli, kemény munka eredménye vagy egyszerűen csak szinkronicitás, a jelen varázsa, amit mi teszünk azzá, ami? Fölösleges ezen agyalni, inkább megosztok öt pillanatot, amikor csak az enyém volt valami, amit egyébként tömegek szórakoztatására találtak ki…
- Amikor a sztárjógi csak velem foglalkozott egy párizsi hotelben…
Tizenhat éves voltam, ösztöndíjas cserediák Amerikában. Életemben először keltem át az óceánon egyedül, hogy egy teljes éven át csak heti másfél percben, telefonon halljak magyar szót, de előtte még egyéb kalandok vártak rám az óvilágban. A budapesti járat a New York-i csatlakozást lekéste volna, és mivel fiatalkorú voltam, aki kísérő nélkül utazott, a légitársaság akkori szabályzata szerint nem tölthettem volna az éjszakát egy New York-i hoteljükben. Így aztán elküldtek Párizsba, hogy onnan Atlantába repüljek, és úgy folytassam utamat Coloradóba, amivel egy gond volt: a párizsi járaton csak én vártam az atlantai csatlakozásra, így az újabb késés ellenére persze nem várt meg a gép. Ki kellett járnom a morcos franciáknál, hogy vigyenek el egy hotelbe (Párizsban erre nincs korhatár), ott viszont cserébe fantasztikus élményben volt részem: egy szakállas új-zélandi sztárjógi tartott rögtönzött vacsora előtti kurzust, amire… valamiért csak én toppantam be. Én is csak azért, mert a vacsorára kijelölt termet kerestem. Rám mosolygott, intett, hogy üljek le, vártunk néhány percet, aztán megtartotta nekem a 45 perces – ma már tudom: ashtanga flow – jógaórát úgy, hogy közben csak rám figyelt, olyan végtelen alázattal és tisztelettel, mintha nem is egy szakadt kamasz volnék, aki véletlenül keveredett csak egy párizsi hotelbe…
- Amikor az egész mozi csak az enyém volt…
Bő nyolc éve történt, egy filmről kellett írnom. Utánanéztem, hol vetítik épp, ami közel van és olcsó, egy kis művészmozit találtam. Tizenöt perccel kezdés előtt érkeztem, kértem a jegyet a pénztárnál. “Várjon egy kicsit, még csak maga van” – intett a pénztáros. Két perccel kezdés előtt még mindig csak én voltam. A gépész kijött, lesz-e vetítés. “Hány jegyet kell eladni, hogy lemenjen a film?” – kérdeztem. “Kettőt” – válaszolta a pénztáros. “Rendben, akkor két jegyet kérek.” A gépésszel együtt mentünk be a hatalmas, üres terembe, én kényelmesen elhelyezkedtem leghátul, középen, és a kisablakon keresztül hallottam: “A reklámokat ugorjuk, rendben? Szóljon csak, ha kimenne mosdóba.”
- Amikor az embernek van egy saját tóstrandja pár romantikus órára…
Szezonvége volt, hétköznap, dühöngő hőség. Terveztünk egy kis lazulást a szerelmemmel a domonyvölgyi tóstrandon, bölcsnek látszott megvárni az iskolakezdést a nagy tömegek elkerülése érdekében. Ez maximálisan sikerült: érkezéskor pénztár nem volt, csupán egyetlen vendéglátóegység maradt nyitva, és a parton nyolc vendég kószált. Délután ötre kivétel nélkül mindenki elhagyta a strandot, magunk maradtunk. Átúsztunk a másik partra, ahol a homokos föveny helyett puha, zöld fű várta a vendégeket, és a buja növényzet fedezéket nyújt a büfés kíváncsi szemei elől is… és hát, na. Ezt már csak nem írom le, de a lényeg, hogy volt egy saját strandunk néhány órára, és hetekig melegedett mindenem, ha csak ez eszembe jutott…
- Amikor a hétfő délutáni munka az Intercontinental jacuzzijában ér véget, ahol senki se zavar…
Varsóba repültem a munkám kapcsán, egy Disney-sztárral kellett interjút csinálnom. A Disney mint általában, most is kitett magáért, szállásunk az Intercontinentálban volt. Lepakoltam a cuccokat a luxuslakosztályban, aztán lementem megebédelni többiekkel – a’la carte, – és elfoglaltuk az interjútermeket. A kelet-európai kollégákkal voltam beosztva rotációban, ilyenkor közösen dolgozunk. A hazai munkatársaim, akikkel együtt jöttünk, tévések voltak, így ők későbbre maradtak: megbeszéltük, hogy ha végeznek, együtt elmegyünk várost nézni. Így hát aztán mikor készen voltam a saját részemmel, felmentem az impozáns felhőkarcoló legfelső szintjére, beültem a pazar panorámát kínáló óriásjacuzziba – a lábaid alatt egész Varsó -, elszürcsöltem egy pohár pezsgőt néhány szem eperrel, és közben arra gondoltam a teljesen üresen álló csarnokban: kibaszott mázlista vagyok, hogy ilyen munkakörülmények jutottak ki nekem erre a kellemes hétfő délutánra…
- Amikor a kedvenc zenekarom elnyom egy dalt csak nekem beálláskor…
Szintén Lengyelország (nahát), Bolkow Kastélyparty fesztivál, ez azért fapadosabb, éveken át sátraztunk (úszómedence persze ott is volt, nyilván). Még nem sajtópasszal, hanem zenekar vendégeként érkeztem, így jóval kapunyitás előtt átléphettem a fesztivál területét. A fiúk még a cuccokat pakolták, én pedig – mivel volták rá elegen – előre álltam, hogy megnézzem, amint a kedvenc zenekarom, a Clan of Xymox beáll. Remekül szóltak, r9gtön táncolni is kezdtem rá – egymagam, a hatalmas, tízezer férőhelyes placc kellős közepén, a szabad ég alatt. A frontember ekkor elmosolyodott, és leszólt: “Melyik a kedvenc számod?” “A Jasmine and Rose” – válaszoltam. És akkor a kedvenc zenekarom a kedvenc fesztiválhelyszínemen – egy középkori kastély lábánál – eljátszotta nekem a kedvenc dalomat, végig tartva velem a szemkontaktust, nagy mosolyok kíséretében. Nekem, és csak nekem meg a technikusnak, de az most mindegy. Féktelenül, delejesen boldog voltam, egy napig letörölhetetlen volt a képemről a vigyor.
Kellenek azok a pillanatok, amikor az univerzum megáll egy pillanatra, és odaadja az élet velejét. Van, hogy így, exkluzív programok formájában, szóló-jeggyel. Meg van, hogy személyes, tárgyakon és szolgáltatásokon túlmutató érzésekkel, élményekkel. Van, hogy azzal, hogy csak az enyém, csak értem van egy kicsit valami, arra a néhány percre, órára. Máskor meg épp úgy, hogy együtt vagyunk, sokan vagyunk az élményben, egységtudatunk van. Egyszer majd ezekről az élményekről is írok.
Azért nagyon szerencsés vagyok. Köszönöm.
Eszter's Offtopic 
Pfű, nekem ez a “mert megérdemlem”-dolog volt elég sokszor, de volt ilyen “ölembe pottyant” érzés is, csak elég ritkán. :)
Az ölembe pottyant egy Chagall-kiállítás Rovinjban – a kedvenc festőim egyike, ha nem a legkedvesebb. Autóztunk az amúgy is csodaszép város felé, hatalmas plakát hirdette, h a célállomásunknál ott vár a kedvenc festőm. :)
A “megérdemlem”-életérzés – nekem játszotta le az egyik kolléga a Drive! c. filmet, mert nem adtak rá el jegyet, ugyanúgy, ahogy nálad, csak itt azért tette ezt, mert évek óta ismert, és becsülte annyira a személyemet, hogy feláldozza a hirtelen lett szabadidejét számomra. :)
Nagyon jólesett!
A másik ilyen “öelmbe pottyant”-életérzés – a szüleim elváltak, az utolsó családi nyaralásunkon egy olyan helyen szálltunk meg félpanzióval, ami faházas volt, ám minden étkezést egy kastélyban kaptuk. (Tipikus szocreál intézkedés, a kastély márványának lemeszelése, stb.)
A kastély gyönyörű volt, még így is. Annyira szerettem volna abban az épületben megszállni!
Aztán jó huszonöt évvel később a nyárutó hosszú hétvégéjére megtaláltuk a sok szállásajánlat közt a kastélyt, immár teljes pompájában, természetesen oda utaztunk. :)
Domonyvölgyet ezer éve ismerem, talán még szabadstrand volt, mikor először voltam? Vagy csak nagyon olcsó? Lázárék sem vették meg a fél domboldalt felette, a szomszédos Babatvölgybe (Grassalkovich istállókastély, lassan összedől :( ) szabad átjárás volt.
Amikor nézegettem, hogy hova lehetne költözni Bp. környékére, ami nem az a tipikus agglomeráció, Domonyvölgyet néztem ki magamnak. :)
Érdekes, lakni sosem akartam ott.
Egyébként egyszer érdemes lehet a lovasparki programmal összekötni a strandolást, persze meglehetősen kommersz, de látványos, jó programjuk van.
Ha van tipped hogyan lehet bemenni, oszd meg velem is légyszi. Hivatalosan csak úgy, ha rendezvényre mész és névre szóló meghívód van.
Őszintén szólva én is csak rendezvényen voltam eddig, de úgy tudom, hogy vannak olyan rendezvények, amikre közember is mehet. Ennyi van a honlapjukon:
“Minden nap 12 órakor, 15 órakor és 17 órakor előadást tartunk, minimum 20 fő esetén, előzetes bejelentkezés alapján. Ezekben az időpontokban szeretettel várjuk egyéni vendégeinket is, szintén előzetes foglalással.”
Én majdnem ott lakom: kimegyünk a házból, balra fordulunk és 5 perc autóval :)
Mindig érdekelt, milyen a túlsó part, ki lehet-e ott mászni. A strand felőlin iszonyat dzsungeles mocsár van tovább, ahol már nem strand.
Egy időben szabadstrand volt, aztán Klausmann Viktor rátette a kezét. Állítólag ügyesen viszi. Nagyon szép hely.
Igen, voltam ott Klausmann korszakban is. De azért már rég.
Én csak a buszon szoktam egyedül ülni, amikor hajnalban kimegyek kávézni a városba, és jövök visszafelé. Még versben is megörökítettem. Olyankor azt képzelem, hogy enyém a busz. Hát, igen, falun csak ilyen kis léptékű luxus elérhető a kedves Univerzumtól.
Jó sztorik. A párizsi egészen szürreális, lepergett a szemem előtt filmként. :)
Imádtam, pedig kis riadt kamasz voltam!
A jógis tetszett a legjobban :)
Gondolkozom ilyen angyon exkluzív dolgokon, biztos voltak, csak nem jut eszembe. Lehet egyszer leülök és végiggondolom lassan, mert az nem oké, hogy minden szar viszont eszembejut.
Egy dolog ugrott csak be: amikor Londonban laktam és menetrendszerinti hajóval jártam munkába meg egyáltalán, át a folyó üzletes és pezsgő felére. Nos hétvégén megesett (nem gyakran, tán 2-3 alkalmat tudok felmutatni) hogy egyedül voltam a hajón. Meg is állapítottam, hogy lám, milyen óccsóért van magán-yachtom :) mondjuk a bérlet hazai bérletszemszögből állat drága volt, na de olyankor… :)
Áááááh, egy menő magányacht, ez azért eléggé jól hangzik! Még a kinti bérletárak mellett is.