Aktuális

Szüljél csak gyereket, majd megtudod, hol lakik a magyarok istene!

De nem akartál még egy kicsit élni?!

Olvasom ezt a remek cikket, és közben sok minden kavarog bennem. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt még az, hogy a szülői szereppel – különösen az anyasággal – sok nehézség, lemondás és kompromisszum jár, még tabutémának számított, és súlyosan stigmatizálták azokat, akik erről beszélni mertek. “Minek szül az ilyen”, “Biztosan nem szereti a gyerekét”, “Önző, ha nem boldog, hiszen ott van az a két gyönyörű gyerek!”, “Hát igen, vert a férjed, de a szép kisfiadat is annak a kapcsolatnak köszönheted, légy hálás!”- ilyesmit bizonyára mindenki hallott már a környezetében. Azóta a tabuk egy jelentős része szerencsére leomlott, de most mintha átestünk volna egy kicsit a ló túloldalára: harmincas gyerektelen nőként nem dicsérhetek meg egy szép kisbabát anélkül, hogy ne emlékeztetne rá valaki öt percen belül, hogy egy gyerek bizony óriási felelősség és rengeteg lemondás életünk hátralévő részében, és különben is: szülnél csak te is, megtudnád hol lakik a magyarok istene…!

istene

Szakállas, idős férfi, persze – kép: Michelangelo, public domain

Az, hogy a felelősségről és a nehézségekről végre beszélhetünk, egy lépés előre

Az, hogy végre a szülői szerep kihívásairól, az anyaság árnyoldalairól is szó esik, alapvetően pozitív, üdvözlendő dolog. Fals, valóságtól elrugaszkodott manipuláció rózsaszín ködbe burkolni az egészet, miközben ezernyi nők helyzetéről szóló tanulmány és millió fáradt tekintetű, kiégett középkorú asszony a metrón bizonyítja, hogy nem csak alapvetően – a maga szépségében is – nehéz, de a jelenlegi társadalmi keretek között különösen komoly kihívást jelent a gyerekvállalás, és ez főként akkor szembeszökő, ha 2-essel kezdődik az ember személyi száma. Alapvetően – pszichológiailag, fizikailag – azért nehéz, mert a többség számára akár extrém módon is megterhelő lehet a terhesség, a szülés, a szoptatás, az éjszakázás, a bezártság, az aggodalom, az ápolás…., ráadásul a jelen társadalmi keretek sem kedveznek az anyaság felvállalásának. Nem csak a férfi és a nő közötti bérrés ollója növekedik nagyobbra kisgyerekes anyák esetében, de minden szempontból az anya lesz a kevésbé megbízható munkaerő, részben a sztereotípiák, részben pedig az otthoni egyenlőtlen munkamegosztás következtében.

És ez csak a jéghegy csúcsa: bizonyos értelemben még mindig tabu – de legalábbis politikai diskurzus, az aktuális ellenzéki retorika része – arról beszélni, hogy a kormányok csak a szavak szintjén sürgetik a demográfiai robbanást, a valóságban viszont még a nehéz sorsú gyerekek támogatása sem megoldott, nemhogy a sérült, fogyatékos, krónikus betegséggel küzdő, bántalmazó szülő mellett élő kicsik segítése adott volna. Ma Magyarországon gyerekek ezrei éheznek, a fogyatékosak iskolai és munkahelyi integrációja folyamatosan falakba ütközik, kevés a megfelelő, bölcsőde, óvoda, iskola, és nőnek lenni a munkaerőpiacon még mindig lényegesen nehezebb, mint az indokolt volna: gyerek nélkül is, nem még gyerekkel, ráadásul több gyerekkel. A probléma persze nem csak az anyákat sújtja: a gyerekvállalás a statisztika szerint a legtöbb esetben komoly életminőségromlással jár nemtől függetlenül, ez tény.

Amíg tabu volt minderről beszélni – mert milyen szülő az ilyen, biztos a gyerekét se szereti, lenne inkább hálás, ugye -, addig sokkal többen vállaltak gyereket úgy, hogy még csak a realitáshoz közelítő képük sem volt arról, hogy mire is mondanak igent azzal, hogy idejük jelentős része ezután másképp csoportosul, és fizikailag, anyagilag is lényegesen kiszolgáltatottabbá válnak. Sokan társadalmi kényszerből, mások véletlen folytán, még többen a rózsaszín hormonköd felhője alatt döntöttek úgy, hogy jöhet a kis csomag, és aztán sokkal több volt a feladott álom, az elfojtás, jelentősebb volt az elsárkányosodás, az elszürkülés, a kiégés, majd nagyobb volt a lelki törés, illetve a kiszolgáltatottság is, nehéz élethelyzetekben. Informált döntést hozni jobb, és ehhez nem árt, ha az ember tisztában van néhány egyszerű ténnyel, mielőtt elönti az egész testet megőrjítő strollerlust… és még persze így is sok az olyan egyedi, személyre szabott, speciális tényező, amire még az ötgyerekesek sem tudnak felkészülni a hatodik gyereknél… és talán nem is kell nekik.

És akkor, mintha a hordó kipukkadna: árad a panaszszó, dől az átok…

Emlékszem, pár éve, amikor épp nagyon sokat ábrándoztam az egész családalapítósdiról, olvastam egy blogban, ahogy a friss kisbabás szerző marha rondán gúnyolja a terhességét akkoriban bejelentő Palya Beát, amiért az naiv, mint a ma született bárány. Hogy majd beledöglik a szülésbe, ha asziszi a hülyéje, hogy a dinamikus transzlégzés segít, és amúgy is a gátseb meg a szatyorcicik miatt fél évig nem lesz kedve a szexhez akkor se, ha éppen nem félholt a fáradtságtól és az egésznapos okádék- és szartörölgetéstől. Majd jól meg fogja szívni, ha arról álmodozik, hogy ezután is napi egy órát meditálhat (muhaha, duplalol), meg a baba-mama úszás szóba jön majd valóban, ha három napja zsinórban nem aludt, meg amúgy is: örüljön, ha túlél, de ne verje magát a nagy volumenű jövőbeni terveire ez az éretlen, elrugaszkodott gondolkozású senkiházi, aki még mit sem tud erről az egészről, de a pofája már most az égig ér. A kommentek között több anyatársa is bólogatott: majd meglátja, megtudja, hol lakik a magyarok istene, és akkor aztán kussban lesz ő is. “Megyek is szoptatni, éjjeli 3 van, szétdurran a striás cicim” – zárta a sort az egyik kommentelő.

Nos, vonatkoztassunk el Palya Beától meg a világnézeti-életvezetési kérdésektől, és azt látjuk, hogy ez a “majd-megtudod-te-is-hol-lakik-a-magyarok-istene, ha gyereked lesz” az egyik leggyakoribb mondat, amit egy bizonyos kor fölött, illetve bizonyos élethelyzetben hall az ember lánya. Persze a pasik is kapnak, ha kisebb dózisban is a fenyegetőzésből: már a legénybúcsús képeslapokon is a szabadság örök elvesztését domborítják ki, a fiatal házasulandó pedig egyenesen megkapja: DE NEM AKARTÁL MÉG EGY KICSIT ÉLNI??? Élni, mintha a szoros párkapcsolattal, az együttéléssel és az esetleges gyermekáldással tulajdonképpen saját halálos ítéletét írta volna alá a pár, és innentől vége volna mindannak, amit életnek hívunk. És ha baba érkezik? Élvezzétek ki a változatos kulturális és szabadidős programokat meg a sok szexet még most, amíg lehet, mert gyerek mellett aztán évekig se kedv, se idő, se energia nem lesz ezekre, és amúgy is: csóróság lesz és lerongyolódás, “más prioritások”… örültök majd, hogy lyuk a feneketeken a kölyök 40. születésnapjáig.

Amikor ezt hallgatom – és hát mennyire végtelenül ambivalens és álszent dolog ezt hallgatni folyamatosan, miközben óriási a nyomás, hogy “teljesítsük a princípiumot”! – sokszor szorongok, és kétségeim támadnak: vagyok én ennyire jó, ennyire éntelen, ennyire önfeláldozó, ennyire tiszta… alkalmas vagyok én egyáltalán? És aggódom, hogy nem, hiszen még egy kajla kutyám se volt soha, akire vigyáznék (mit tegyek, nem tudok állatot elképzelni a lakásban), ráadásul a szabadság a legfontosabb lételemem, senki, soha nem tartott el tizennyolc éves korom után, és a pénzcsinálás meg a kreatív önmegvalósítás igenis fontos nekem.  Nem vagyok szorongó alkat, inkább tartom magam spontánnak és fatalistának, közben meg itt van ez az a távoli, régóta mélyen óhajtott terület, ahol nehéz elvonatkoztatni az állandó riogatástól, fenyegetőzéstől, amelyek sokszor már-már az átkozódás szintjét is megütik.

…és miért ne lehetne másképp is…?

Mi az oka ennek, mit tehet tenni, hogy változzon a szülői szereppel, anyasággal kapcsolatos informális (hétköznapi) kommunikáció? Talán elsősorban arra volna szükség, hogy a formális kommunikáció (a közbeszéd) tisztább legyen: ne idealizáljon, mintha nehézségek nem volnának, ne legyen esszencialista, mintha bizonyos korlátokat ne lehetne ledönteni és bizonyos társadalmi konstrukciókon ne lehetne változtatni… és történjenek is változások, az egyén és az állam szintjén egyaránt. Bruno Bettelheim könyve jut eszembe, Az elég jó szülő: merthogy a tökéletes, hibátlan, szent szülő, az önmagát utolsó csepp véréig örökre feláldozó mártíranya (akinek kitépett szíve gyilkos fia kezében dobog, és aggódik, hogy a gyerek megütötte-e magát) nem létezik, és nem is cél, hogy létezzen… egyszerűen kártékony társadalmi konstrukciók és saját rossz döntéseinek áldozata. És hát mindkettőn lehet, sőt kell is változtatni, hiszen ezek nem az emberi természetből fakadó szükségszerűségek. Bőven elég hát “elég jó szülőnek” lenni, ha már.

És akkor megnyugszom. Enged a szorítás a mellkasomban, és azt mondom: if there is a will, there is a way (ahol akarat van, ott (ki)út is van) és nem kell egyedül – esetleg ketten – megváltanunk az egész világot, elég lesz a magunk szintjén is, először. Ha szeretet van, minden van – és ilyenkor szépnek és erősnek érzem magam.

 

Advertisements
Eszter névjegye (828 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

58 hozzászólás Szüljél csak gyereket, majd megtudod, hol lakik a magyarok istene! bejegyzéshez

  1. Nagyon sok témát érintettél.
    Könnyebb volt a gyereknevelés-egy út volt, nem ezer egymásnak ellentmondó és nem volt vitás, hogy a gyerek helye. Valahol kussban és ne zavarjon. Most? Az élet értelme és császára, szülőnek kuss. És erején felül teljesítsen mindenben, a gyerekért, NEM a családért.
    Stabil munkahellyel és bölcsikkel, ovikkal nyugodtabb volt az élet, egyik szülő el tudott menni táppénzre és nem az volt, hogy vissza már nem kellett menni, mert kirúgták.
    Az anyák elfogadóbbak voltak, nem kérdőjelezték meg az orvost. Pl. szülésnél. A védőnőt sem. Gyerekorvost sem. Elfogadták, hogy a gyerek éjjel kel és hisztis. Mert ilyen. Nem az anya hibája volt a gyerek viselkedése. Elfogadták, hogy gyerekkel nyaralnak, jól érzik magukat gyerekkel és nem siratták az életüket.
    Nem volt jobb, csak nyugisabb, kiszámíthatóbb, lazább, bizalommal telibb. Most szorongás van, saját magunkat kérdőjelezzük meg, hogy elég jók vagyunk-e a gyereknek. Sokkal több az infó, nyíltabban beszélünk mindenről, főleg neten és mégsem segít.
    A másik meg az elvárások. Hol volt régen az az elvárás, hogy egy anya legyen ilyen meg olyan, de minimum kockás hasú 6 héttel szülés után? Mert különben elhagyják stb. A gyerek meg deriváljon oviban, de minimum járjon angolra meg zenére meg tornára ovi UTÁN. Apa a szülőszobán, ha akar, ha nem, mert mi az, nem nézi végig a szülést?? Most már nem elég, ha pénzt keres, vegye ki a részét a gyereknevelésből.
    Én már nem is keresem a gyerekesek társaságát, mert elegem van. A vitákból, a versengésből, a másik lenyomásából.

  2. A rózsaszín felhő és a majdmegtudod a két véglet. Ezek nem egymást kizáró dolgok, hanem váltogatják egymást. Szóval a szülőség (is) egyszer fent, egyszer lent. És tökéletesen senki nem tudja csinálni, de nem is kell.
    Ami viszont fontos, az az önismeret és a belátható kockázatok mérlegelése. Nem mindenkinek való a gyerek, sőt, ha valaki nem nagyon vágyik rá, akkor nem is szabad erőltetni. Jobb lesz úgy mindenkinek. :)
    Viszont fordítva is igaz, ha valaki vágyik rá, bele lehet vágni, nem kell eltúlozni a felelősséget.
    Mondjuk ezt meg kéne tanítani már a gyerekeknek is….

    • “Nem mindenkinek való a gyerek, sőt, ha valaki nem nagyon vágyik rá, akkor nem is szabad erőltetni. Jobb lesz úgy mindenkinek. :)
      Viszont fordítva is igaz, ha valaki vágyik rá, bele lehet vágni, nem kell eltúlozni a felelősséget.
      Mondjuk ezt meg kéne tanítani már a gyerekeknek is…”

      Ez bizony így van. lehet, azért jobb tényleg 20 évesen belevágni, mert akkor nem agyalsz rajta. De lehet, ugyanezért rosszabb is lehet. :P

  3. Én 5 év tapasztalattal a hátam mögött más gyermekeivel milliónyi órát eltöltve tudnék mesélni az anyaságról. 28 éves koromra szerintem verem a kortársaimat tapasztalatban.

  4. Szuflégyilkos // október 21, 2016 - 21:05 // Válasz

    Szerintem is ez a két véglet, közte meg nagyon-nagyon sok működő és minden fél részéről kielégítő megoldás van. Csak a legtöbbet emlegetett problémáról szólva: nem emlékszem, hogy tehernek éreztem volna az éjszakázást (bagoly vagyok, többnyire _még_ ébren voltam), és ugyanakkor a keresztfiaméknál minden gyerek 6-kor kelt, és komaasszonyom se érezte lemondásnak, mert ő meg hajnalban kelős.

  5. Nem is az éjszakázással van a gond, hanem azzal, hogy amikor már alszik az ember, felébresztik, többször. Eleinte 3 óránként… Amúgy ahogy később lesz a gyerek, ez ritkul és egyszer csak átalussza az éjszakát. De addig nagyon kimerítő, mert sosem tudja magát kialudni az ember (alvásmegvonással kínozni szoktak embereket…)
    Úgy tapasztalom, minden szervezés és pénz (!) kérdése, lehet segítséget fogadni, aki takarít, gyerekre vigyáz stb. És addig is az ember alszik vagy magával foglalkozik.
    Amúgy nekem a legnehezebb az izoláció volt. Egész nap összezárva egy babával, segítség meg akkor, ha fizetem (egyedül nevelem a gyereket) nem nagyon volt felnőtt társaságom, az ún. barátaim lekoptak, ez nagyon rosszul esett, mert mindenhova elmentem, ahova hívtak, max beraktam a gyereket a hordozóba. Mindig ráértem és alkalmazkodtam, (hiszen én otthon lógatom a lábam, ugye) de amikor nekem lett volna szükségem társaságra, akkor senki se ért rá. Életem legnehezebb 1.5 éve volt, nem is tudom, hogy bírtam ki ép ésszel. Mindenesetre kiderült, kik az igazi barátok.

    • Ez tényleg nehéz lehetett, egyedül. Meg olyat is tudok, ahol a férj a második gyerek, plusz feladatok sora. :(

      Társaság: nagyjából az van, hogy a gyerekesek gyerekesekkel, a gyerektelenek gyerektelenekkel barátkoznak 90 százalékban, nem? Hogy ez az azonos élethelyzet, közös programlehetőségek miatt van-e így vagy azért is, mert eleve a hasonló társadalmi osztályúak vállalnak – jó eséllyel – egy időben gyereket, azt nem tudom.

      Van öt közeli barátom, akik velem egyidősek, egyiknek nincs (még) gyereke, a mi körünkben a korai gyerekvállalás ismeretlen. A nem velemegyidős barátok között azért más a paletta: ott a fiatalabbak és az idősebbek között is sok huszonévesen gyereket vállaló ember van. Van olyan közeg, ahol kicsik-nagyok együtt buliznak és ezt élvezem, de a legközelebbieknél nincs gyerek nem tudom, mi történik, ha van, de leginkább az, hogy eltűnnek nyom nélkül, gondolom :(.

      • Nem törvényszerű a barátok elvesztése gyerekvállalás esetén azért – nekük a régi egyetemi barátainkkal, akik most 3 gyereket neveltek ugyanúgy megmaradt a kapcsolat. Mondjuk tény, hogy erről mindkét oldal tesz is, ők minket bíztak meg keresztszülőséggel, mi meg igyekszünk jó keresztszülők lenni. Sokszor nem tudunk találkozni, mert mindenki hajt a melóban, utána meg otthon van dolog, vagy ki vagyunk nyiffanva, de amikor lehet, vannak közös programok.

        A többi barátnőm gyermektelen, zömük szingli is, nem tudom, mi lenne, ha valamelyikük szülne – így is keveset tudunk találkozni, mert mindenki messze él, lehet, hogy ennyit akkor is tudnánk, ha lennének gyerekeik.

        • Nem, abszolút nem törvényszerű. Több barátomnak is sokkal előbb lett gyereke, mint nekem, és mikor nekünk lett, akkor is megmaradt jó sok régi, még gyerektelen barátunk. Persze, morzsolódtak, de maradt azért.

    • Elég rosszul hangzik. Az izoláció akkor is megvan, ha vannak barátok, hiszen vagy vannak más programjaik, vagy a saját gyerekeikkel vannak elfoglalva. :(

  6. Mázlisták voltunk, jól alvó, jól evő, kiegyensúlyozottak voltak a fattyak.
    Bár nekem semmiféle családi minta erre nem volt, de szerettem fürdetni, pelenkázni, dögönyözni, késői leágazásként szülői értekezletre járni is. :-)

    No de, ami szerintem még nehezíti az anyaságot, megkockáztatom a szülői létet, az oktalanul pakolt túlbiztosítási kényszer. Ha ma elmondom, hogy bizony egyik gyereknél sem volt alvásfigyelőnk, tízből kilenc esetben úgy néznek rám, mint a gyermekei életét semmibe vevő, felelőtlen hazárdőrre. Ha erre ráteszek egy lapáttal azzal, hogy kezdetektől a saját szobájukban, saját ágyukban aludtak (és mint mondtam, köszönték jól), újabb értetlenkedő, lesújtó pillantásokat kapok.

    Értelmetlen, érthetetlen trendek terjednek, amelyek oktalanul megnehezítik a szülői feladatokat, amelyek aztán továbbgyűrűznek: ennek következtében járnak kisiskolások sakk-körbe, angolra, gitározni és focizni (kb. 12 éves korukra semmi nem marad). Ez persze nem csak a gyereknek értelmetlen, indokolatlan teher, de a szülőnek is. Hozni-vinni, gyakoroltál-e, mér nem stb.

    Iskolába, ide-oda hurcolásznak a szülők autóval egészen nagy gyerekeket, mert hát hogyan is mehetne gyalog, busszal iskolába. A minap láttam egy szerencsétlen kisfiút. Kitámasztókerekes kis biciklijét hajtotta, sisakban, könyök- és térdvédőben, kesztyűben. Mögötte az aggódó tekintetű anya. Igen, akinek a gyereke ma már sisak nélkül bringázik, az egy felelőtlen, szar alak.

    Na, ez kicsit zavaros lett, de remélem átjött, mit akartam mondani.

    • Én is sok olyan szülőt tudok sajnos, aki még a 17-18 éves gyerekét is furikázza a gimibe meg a gimiből, oda-vissza. Nehogy a drága gyermeknek gyalogolnia kelljen, ne adj isten felszállni a aproli helyijáratra. A szülő meg rohan, mint a mérgezett egér, mert vinnyog a gyerek, ha nem ér oda. Minősítek most, de aki ilyen hülye, meg is érdemli, rohanjon is.

      • Egyetértek. Van egy nagyon kedves barátnőm, akinek 18 éves fia van. Ő mondta, hogy a gyereket a kezdetektől be kell vonni a házimunkába. Ezt a szülők azért szeretik megspórolni, mert kezdetben nyilván több munkával jár, mintha egyedül megcsinálnád: az ötéves takarítása után még takarítasz, ugye. A másik ok: a gyerek utálja, h nyaggatják, és a szülő meg akarja spórolni az ezzel járó vitát. A barátnőm ezt úgy oldotta meg, hogy a fia mindig választhatott, mikor viszi le a szemetet, mikor pucolja meg a krumplit, mikor mosogat el, mikor rak rendet a szobájában: játék/tévé/gépezés előtt vagy után, ezt ő dönti el, de meg kell csinálnia. Sok szülő türelmetlen, és megcsinálja maga, és akkor… akkor onnantól rabszolga vagy, forever.

    • Igen, basszus, sok szülő is hülye: tucatnyi különóra, 18 éves koráig kocsival fuvaroztatott gyerek, nuku bevonás az otthoni teendőkbe, aztán meg sír, hogy nincs élete neki se. Sok rendszerdolog nem választás kérdése, az ilyesmi viszont igen.

    • Alvásfigyelő:
      http://index.hu/tudomany/egeszseg/2016/10/25/kevesebb_a_bolcsohalal_ha_egy_szobaban_alszunk_a_csecsemovel/
      Amiért linkeltem: “Az új jelentés óva inti a szülőket a drága bébimonitor-rendszerektől és a babát alátámasztó eszközöktől, mert biztonságba helyezhető a baba anélkül, hogy nagy összegeket költenének ilyen berendezésekre, elég néhány egyszerű óvintézkedés.”

    • Igen, a gyerek még ki sem mehet a forgalomba, de legyen rajta minden biztonsági felszerelés a biciklin, mintha jéghokizna :) A járdára vagy az udvarra, á, nem értem.
      Légzésfigyelőnk nekünk sem volt. Nem volt a családban seholsem bölcsőhalál. De a paráztatással nagyon egyet értek, csomó minden van, amit ha nem veszel meg a gyereknek, pocsék szülő vagy. Érted, megvenni, ez a lényeg, nemám megtanítani valamire.
      Én csak olyan különórára voltam hajlandó beíratni a gyereket, amit elintéznek napköziidőben vagy a suliban. Így is nagyon fáradtak. Egyelőre nem is akarnak maguktól mást, akkor meg minek.

  7. Szerintem nagyon erősen benne lehet a dologban, hogy mára már nem nagycsaládok laknak együtt, és a gyereknevelés általában csak a szülőpárra marad (mázli, ha apa is részt vesz a dologban, még nagyobb mázli, ha vannak mozgósítható nagyszülők is). Ez a feladat nagyon sokáig a teljes családi közösségé volt, nem egy vagy két emberé. A modern társadalommal ez megváltozott, úgy látom, hogy még mindig alakulófélben van, hogy pontosan mi is anya és apa szerepe. Valószínűleg csekély ötven év és lesz valami konszenzus is :)
    A legtöbb gyerekes ismerősöm is arról számol be, amit sandlover888 is írt, hogy majd belekattantak az alvásmegvonásba és az egyedüllétbe. Gyakorlatilag kiestek a társaságukból, akivel találkoztak, azzal se tudtak a gyereken kívül másról beszélni. Feltételezem, hogy erre a szomorú állapotra (igen, szomorú, sokan még azon is be voltak parázva, tudják-e majd szeretni a gyereküket, mert egyszerűen az első hónapokban zsigerileg taszította őket) válaszul jönnek létre a különféle irányzatok, a császár-természetes szülés, a mosható pelus-nem mosható pelus keresztes háborúk, extrémebb esetekben az oltásellenesség vagy a fényetetés, annyira meg akarnak szegények felelni a szuperanyu-elvárásnak, hogy önmaguk elé is elképesztő elvárásokat állítanak, amiknek persze többé vagy kevésbé lehet csak megfelelni. Nem is csodálom, hogy sokan eljutnak a “f.szom az egészbe” állapotig.

    Palya Bea kapcsán sem feltétlenül gondolom, hogy egyszerűen jólmegmondás lett volna a cikkírók és a kommentelők célja – tudom, hogy Palya Bea afféle Geréb Ágneshez hasonló érinthetetlen totem, de őszintén szólva szerintem – néhány dalát leszámítva- egy pokolian mesterkélt, művi, mérgező rózsaszín cukormázzal kommunikáló valaki, aki még pont hogy hozzátett az irreális elvárásokhoz, ami a szülő nőkön és úgy általában az anyaságon van. Ezzel a spirituális vonallal az a baj, hogy elhitetik a nőkkel, hogy majd felemelkednek a turuljurtába szellemileg, egyesül a méhük az égigérő fa csillagcsakrájával és akkor minden szép lesz és mennybéli, még angyalok is fognak dalolni, amikor végre a kezébe veheti a dedet. Ennek eredménye nyilván egy csomó önmagában csalódott nő, aki egy darab szarnak érzi magát, mert a szülése nem ilyen volt, pedig a világon semmi sem történt, semmit sem csinált rosszul, egyszerűen annyi, hogy a természet nem feltétlenül a szakrális szülési elképzelések szerint működik.
    Én tökéletesen megértem, aki Palya Beát osztja, bár nyilván illik kulturáltan tenni ezt is. Irreális elvárásokból jön a pofára esés, és az ember maga lesz a gorkiji éjjeli menedékhely, a maga sötétségével és kilátástalanságával, hiszen nem erről szóltak a híradások, ő ezt sokkal emelkedettebbnek képzelte, és mégsem lett az. Szerintem hosszú távon ez a túltolt spiris hozzáállás sokkal károsabb, mint a keserű kifakadások. Utóbbiak legalább őszinték és nem is feltétlenül a “majd szar lesz neked”-ről szólnak, hanem arról, hogy “menj anyádba a mesterkélt ködpalotáddal”.

    (A témához kapcsolódóan mellékes, de azért az eredeti cikknél eléggé fájlalom, hogy az első pontban az a summa, hogy dehogy vagyunk önzőek, hisz akarunk gyereket! Az önzőséget szerintem teljesen irreleváns emlegetni gyereket vállalók és tudatosan gyerektelenek esetében is. Mondjuk ez is mutatja, hogy sokat kell még fejlődnie az ezzel kapcsolatos közbeszédnek :/ )

    • Nu, megnyugodtam, hogy nem csak én hányok sugárban a Palya Bea jelenségtől. Így ahogy mondod, a végletekig túltolt cukormázas ősasszonykodás nulla hitelességgel.

      • Én ennyire nem ismerem. Ahogy Aritának is írom, zeneileg nagyon nem az én világom, de az szimpatikus, h vállalja a világnézetét, szertartásait, őrületeit, én erre felnézek. Nem áll be a sorba. Nagyon jó volt az Elviszlek magammal-ban is. Vagy túl liberális vagyok, mindenkitszeretek van? :D

    • Igen, igazad van abban, hogy a gyerek eredetileg nem arra van tervezve, hogy évekig egy szülővel éljen bezárva egy panellakásba, ahonnan néha kiviszik a játszótérre vagy sétálni. A mai lakások zöme egyszerűen nem alkalmas a gyereknevelésre, az pedig abszurd, hogy a gyerek körüli minden feladat, a folyamatos odafigyelés és a szükségletek kielégítése is a nap nagy részében egyetlen emberre háruljon.

      A paraszti társadalomban a nagycsaládos korszakban sem volt könnyű a gyereknevelés – a nagycsaládok ugyanis termelő-gazdasági egységek voltak, kőkemény hierarchiával és rengeteg munkával minden családtag számára. A gyerekek a hierarchia legalján tanyáztak, nagyon korán meg kellett szokniuk, hogy a felnőttek jelenlétében csendben legyenek, tegyék, amit mondanak nekik, és enni is utolsónak kaptak a családi étkezésekkor. A szülőknek a sok munka miatt nem volt sok ideje a gyerekekre, a kicsikre általában a nagyobbak vigyáztak, de a gyereket tulajdonképpen az egész család minden felnőtt tagja, de még a faluban is minden felnőtt nevelte, fegyelmezte. Gyakoriak voltak a balesetek. Sokszor előfordult, hogy egy-egy kisebb magára rántotta a forró levest vagy a káposztáskövet, esetleg kútba esett, és az ilyen esetek nem egyszer halálos kimenetelűek voltak. A drasztikus módszerek sem mentek ritkaságszámba, a nagymamám emlékezett még a gyerekeknek adott mákteára, pálinkás kenyérre, vagy arra, hogy a kicsiket, ha nem tudott rájuk vigyázni senki, madzaggal a fához kötötték a mezőn kapáló asszonyok, hogy tudjanak tőlük dolgozni. Ha ordított a gyerek, hát ordított, majd abbahagyta, ha elfáradt, a munkának meg kellett lenni. Sok nőnek volt teher a túl bőséges gyermekáldás – hiszen jól működő fogamzásgátlási módszerek nem álltak nem rendelkezésre – és nem csak a paraszti társadalomban, de a polgárság köreiben is. Nem olyan régen jelent meg Szécsi Noémitől és Géra Eleonórától egy nagyon jó könyv a Monarchia-beli polgári társadalomról A budapesti úrinő magánélete címmel, amiben sok szó esik a korabeli családi életről és gyereknevelésről, érdemes elolvasni, ha valakit érdekel a téma.

      Palya Beáról nem tudok sokat, de ez az ezoterikus hozzáállás a totál természetes dolgokhoz egy kicsit idegesít. Teljesen normális dolog, hogy a nők szültek és szülnek, butaság ebből ekkora ezó izét csinálni. Nem azt mondom, hogy nincs ebben lelkiség meg emelkedettség, meg ilyesmi, de nem ilyen elcseszett álmagasztos módon. Szerintem ez a városi emberek természetes életmódtól való elidegenedéséből fakad – mivel a steril körülményekhez szoktak, gőzük sincs arról, hogy mit jelent az, hogy természetes, ezért csinálnak köré egy ilyen nagy lila ködös mű nosztalgiát, aminek semmi köze a valósághoz. Én aszondom, az ilyenek menjenek kapálni. :)

      • Hát igen, azokban a sokat visszasírt régi szép, nagycsaládos paraszti időkben sem volt fenékig tejfel az élet: még jóljárt a gyerek, ha nem hagyták a kukoricaföldön újszülöttként, már ha egyáltalán életben maradt. nem volt nagy lelkizés, közös idő, mindenki dolgozott a földeken, a gyerek meg földbe ásva ordíthatott torkaszakadtából naphosszat. Ma egy órával több minőségi időt tölt az átlagszülő a gyerekével, mint száz évvel ezelőtt. Tényleg sok volt a baleset, rengeteg ismerős mesél erről a saját családja szintjén: kútba esett, tóba fulladt, leforrázta magát, tűzbe kapott, satöbbi. Nem volt ott mindig valaki, aki figyelt a gyerekre.

        Palya Bea zeneileg nagyon nem az én stílusom, épp úgy, mint Bagdi Bella… látom én, hogy jóindulatúak, de én nem tudok ilyen zenéket hallgatni. Tényleg, a Kowalsky meg a Vega is ilyen: spiri körökben őket imádják még, A nyilván öt percet nem bírok meghallgatni belőle. :D Azt viszont nem tartom rossz dolognak, hogy valaki – Palya Bea pl. – talál egy technikát, ami őt segíti, vagy éppen egy szertartást, ami neki kapaszkodót jelent. Ezek hasznos dolgok, jól jönnek. Túlspilázni ettől persze nem kell a dolgokat.

      • Igen, ez a fához kikötözés, hagyjuk csak ordítani, majd abbahagyja, stb. ezek azok a dolgok, amiket szépen elfelejtenek akik azt mondják nagy mellénnyel: bezzeg mi 8-10 gyereket is felneveltünk!! Mit akartok ti, mai nők az 1-2 vagy épp nulla gyereketekkel? Ex anyósom mondta szintén nagy mellénnyel: hármat felneveltem, jobban tudom hogy kell pelenkázni. Igen, szívem, de mosható pelenkád volt, ezt nem tudod feladni, hadd segítsek, látom a téblábolásod. Az egyik gyereked alkoholista, a másik nem beszél veled, a harmadik drogozik. Akkor, milyen három gyereket neveltél? Persze, csak a szépre emlékezünk, de ne kezdjük már el felszentelni a pedofil nagybácsit!

      • Jaj, egy pillanatig nem akartam idealizálni a nagycsaládos létformát, egyszerűen csak összehasonlításként írtam, hogy más kor, más szokások. Akkor megvolt, hogy kikötjük a kölyköt, ne legyen láb alatt és egyéb eljárások, ha szükséges. Ma ez még nincs ennyire kialakulva.

    • No, azt én is utálom, amikor jólmegaszondják, hogy azért görcsölsz menstruációkor, mert nem vagy békében a nőiségeddel, és azért nem szülsz duplaorgazmussal, mert nem azonosulsz eléggé a kizárólag fizikai síkon teremtő női princípiummal, hanem túl sokat gondolkozol és teremtesz szellemi síkon, ami férfiminőség volna. Viszont ha vannak technikák, módszerek, amelyek segítenek egy pozitív ételeben vett – nem korlátozó, nem sztereotipikus, nem esszencialista – nőiség megélésében, akkor annak örülök. Nem mind lesz az enyém ezek közül, de miért ne a – mittomén – kx légzéstechnika vagy z meditáció segítene abban, hogy könnyebb legyen a szülés? Nem helyettesíti az orvosit, nyilván, de hatékony kiegészítő módszer lehet sok-sok technika.
      (Ps.: A Geréb-dolog érdekes, én sosem mernék – asszem- otthon szülni, nincs is ilyen vágyam, de nem vitatom, hogy aggasztó a jogok korlátozása e téren.)

      • Én is írtam, hogy van ebben lelkiség, spiritualitás, de nem azért, mintha ez valami ezoterikus izé lenne, hanem mert maga a természet adja, hozza magával ezeket. Az a fajta mindenbe mindent belemagyarázás idegesít, amit te is írsz. Az orgazmussal szülést mondjuk pont el tudom képzelni, nekem foghúzás közben volt egyszer hasonló élményem. :) Az általad említett technikák, légzőgyakorlatok meg persze hogy jók és én nem hiszem, hogy ennyire el kell egymástól választani, hogy ez orvosi dolog, az meg spiri, mikor a meditáció meg ilyesmi is hat a szervezetünkre és tudományosan is magyarázható a háttere. Nekem is vannak – igaz saját fejlesztésű, fapados – légzőgyakorlataim például a migrénes fejgörcseim csillapítására.

        Otthonszülés – ha szülnék, én szívesen megpróbálnám itthon, szerintem sokkal jobban érezném magamat, mint a kórházban, pláne ha lenne ennek Magyarországon is kialakult háttere, mint pl. Hollandiában.

      • Persze, a segítő technikákkal a világon semmi gáz nincs. A nyomasztással van baj, és azt szerintem Bea ugyan kevésbé látványosan, de eléggé negédes, mélyreható sulykolással csinálja, innentől kezdve pedig hasonló kaliber, mint Ákos bölcs életvezetési tanácsai. Ugyanúgy az van benne, hogy “ha te nem így csinálod, akkor gáz vagy”.
        Aztán nyilván elképzelhető, hogy csak én vagyok túlérzékeny a hölgy ideológiáira, de pár évvel ezelőtt egy szobatárs révén kicsit többet ismertem meg a munkásságából, mint akartam :)

      • Hozzám is nagyon sokan jönnek azzal, hogy ilyen méh mágia, Jónás-naptár, és olyan ezo akármi. Mindig azt mondom, hogy ez tök jó, ha neki segít, de az alapok hiányoznak. Konkrétan fogalmunk sincs a biológiai működésünkről, a menstruációs hormonkörről, a ciklus valódi testi jeleiről. A testünk ismerete kéne, hogy legyen az alap építőkocka, ezért tartok távol tudatosan minden ezo dolgot az általam oktatott módszertől, mert nagyon sokakat taszít. Megjegyzem jogosan. Van helye ezeknek a dolgoknak, de nem elsődleges megoldásként, mert sokszor félrevisz.

      • Ne korlátozzuk a jogokat. Minden otthon szülő nő írja alá, hogy tudomásul vette, belehalhat ő is, de főleg a gyereke is. Innentől nem vegzáljuk Geréb Ágnest, sem a “lassan” kiérő mentőket, sem senkit. És igen, tudom, ez a kórházban is előfordulhat, csak ott épp ott van a szülőszoba “mögött” a műtő. Két ismerősöm is azért él, mert csak kicsit kellett rohanni velük. A szülés nem kiszámítható folyamat. És ha velünk, vagy a szeretteinkkel történik meg a baj, a 0,1% kockázat, az 100% lesz, csak épp utólag. Kedvenc regényem nagy mondata:
        “- Mit gondolsz, mennyi a kockázata, hogy egy francia íjász bújik elő valahonnan?
        – Számít az felség, ha több a 0-nál?” És igen, találtak francia íjászt.

        • Megkérdezhetem, ez melyik könyvből van?

          • Shelbi: I. kötet Sötét lovagok. Hiú királyok
            II. A sátán széttörte láncát. Farkas a kertek alatt.
            A második kötetből van az idézet, talán az első részből.

        • Annak is van kockázata, hogy épp a kórház miatt lép fel szövődmény. Nem mindenkinél, sőt, van, aki már a félelemtől, hogy nincs ott a műtő, nem tágul, nem halad a szülés, stb. Másnak viszont attól, hogy kórházban van (behozzák a fél akárhányadik évfolyamot az egyetemről), muszáj hanyatt feküdnie. És igen, akkor jó, hogy be lehet avatkozni – de ha otthon lett volna, nem is kellett volna. És ja, csökken az ártalom, de otthon egyáltalán nem lett volna ártalom. Szóval kockázat kockázattal szemben. Erről szívesen feledkeznek el, mármint arról, hogy az intézményesített szülés maga is kockázati tényező (a fertőzésveszélyről már ne is beszéljünk).

          • Akkor nyilatkozik és szül otthon Geréb Ágnesnél, vagy annál, akit választ. Mindenki tudomásul veszi a mindenhol meglévő kockázatokat és választja azt a helyet, ahol szerinte az kisebb.

            • Egyetértünk.
              Jelzem, mint írtad is, kórházban is van kockázat, mindenképp. Tehát a kórházba menő nő is írja alá, hogy tudatában van , a kórház minden biztonsága mellett is esélye van arra, hogy meghalhat ő is, a gyereke is. Innentől kezdve nem vegzáljuk a kórházi személyzetet, orvost, ha választott, ha nem.

        • A kórházban ne halnának meg sokan a szülésben? Dehogynem. Csak nem lesz belőle hír. Személyes példák: Anyukám majdnem meghalt a kórházban a legkisebb öcsém születése után, mert az orvos letépte a méhlepényt, és fertőzést kapott, mert a doki konkrétan nem mosakodott be úgy, hogy a rendelésről jött fel. Gyerekágyi láza volt a 21. században. A zárójelentést meghamisították. Ugyanennél az orvosnál meghalt egy évvel később még egy kismama, majd rá két évre 8. hónapban lévő ikerbabák. Az orvos még mindig praktizál. Nincs ellene boszorkányüldözés.

          Mi lenne, ha a kórházban bánnának úgy az emberrel, hogy ne az otthonszülés legyen az egyetlen menekülési útvonal? Ha mondjuk nem lenne ezerféle módon megalázó a bánásmód, és nem pont attól lenn szövődményed, hogy mindenféle rutin dolgot erőltetnek ha kell, ha nem. Rutinból vágnak, rutinból adnak oxitocint stb. Bizonyított, hogy egy beavatkozás nagyobb kockázattal vonja maga után a többit. Egyébként a kórházi szülések között messze több a halálos kimenetelű. És nem egy vizsgálat született már ebben a témában, olyan is, ahol figyeltek arra, hogy hasonló kockázatú szülések kimenetelét vizsgálják (mert egyébként persze torzíthat a minta). Nagyon széles szakirodalma van a témának, most nincs időm linkeket keresni, de pillanatok alatt lehet kutatásokat találni, ha érdekel. Elég lenne a szemléleten változtatni néhány dologban, de ettől fényévekre vagyunk. A WHO ajánlásaitól messze elmarad Magyarország, mind a császármetszések arányában, mind a gátmetszés arányában. Valami 90 %-os itthon a gátmetszés aránya, míg a WHO ajánlása szerint és tőlünk nyugatabbra csak 20 % körül van. Nem hiszem, hogy ennyivel szűkebbek lennének a magyar nők, pusztán ezekben az országokban figyelnek a gátvédelemre…

          Én kettőt szültem kórházban. Nem szülnék otthon. Viszont teljesen megértem azt, aki úgy érzi, hogy csak otthon kapja meg a megfelelő nyugalmat, mert a kórházban biztosan nem. Ha vállalunk harmadikat, akkor azt magánkórházban szülöm, ahol otthonszüléses körülményeket biztosítanak, és egy olyan doktornőnél, aki biztosan csak akkor avatkozik be bármibe is, ha tényleg feltétlenül szükséges.

    • Szerintem nem kell ahhoz együtt lakni nagycsaládostól, hogy legyen valakinek segítsége a saját családjától. Más meg együtt lakva sem számíthat a nagyszülőkre, ilyet is ismerek.

  8. Olvastam én is a linkelt wmn-es cikket, és nekem még az is égbőlpottyantnak tűnt, legalábbis ahhoz képest, amitől én elsősorban tartanék, ha egyáltalán gondolkodnék azon, hogy legyen gyerekem. Mert oké, hogy szörnyű lenne a már így is minimális szabadidőm elvesztése, de én sokkal jobban félnék attól, hogy nem bírom majd eltartani, etetni, ruházni, a taníttatásról nem is beszélve… és ez szerintem nem is alaptalan, tekintve, hogy hazánkban az egyik első számú szegénységi kockázat a gyerekvállalás, és a gyerekes családok nagy része mindennapi anyagi problémákkal küzd.

    A cikk végén az én szememet is megütötte az önzőzés – még mindig a régi nóta arról, hogy aki nem akar gyereket, az önző. Durva minősítésnek tartom ezt, aminek nem ártana immár kihalnia a közbeszédből. Főként annak tükrében, hogy korunkban az emberiség egyik legsúlyosabb problémája a túlnépesedés, és hogy mekkora ökológiai lábnyommal rendelkezik egy, a fejlett nyugati világban született gyerek.

    A gyerekvállalás terheiről szóló cikkeket néha én is túlzásnak tartom – sokszor azt érzem, hogy inkább a megfelelési kényszer és a mindent túlspirázás szól belőlük. Nem is meglepő, hiszen mostanában a gyerek már mintha nem is a család természetes része lenne, hanem az egyetlen és csodálatos csemete, aki mindig mindenben a legelső, aki előtt le kell borulni és akinek a seggét is kinyalják. Nagyon hülye hozzáállás ez, sokkal többet árt, mint amennyit használ. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy még mindig túl sok olyan ember vállal gyereket, aki alkalmatlan a felnevelésére – az ilyen szülők gyerekei rengeteget szenvednek.

    • Jajj ez a “nem a vér szava” hanem “mert hozzám tartozik” tényleg tetszett a wmn cikkben. Kb mintha azt mondaná, nem piros az, hanem vörös.

    • Épp a múltkor beszéltük a téma kapcsán valahol a FB-on, hogy csak nálunk mondják a gyerektelenekre, hogy önzők, nyugati kultúrákban épp ellenkezőleg: a gyerektelenség egy tiszta, önzetlen vállalás a túlnépesedés és az ökológiai lábnyom növekedése miatt. Nyilván viszonylag kevesen mérlegelnek így, viszont tény, hogy sokan öreg napjaikra és saját ellátásukra is gondolnak családalapításkor, legalábbis amikor mellette érvelnek: mert ki fog gondozni öreg napjaidban, ki viszi tovább nevet, a családi vállalkozást? nem is beszélve a CSOK-ról, szocpolról. Nehéz ügy, de elég relatív, ki az önző és miért.

      • Lehet, hogy tévedek, de nekem úgy tűnik, hogy azok ‘önzőznek’ a leghangosabban, akiknek az egész gyereknevelésből csak a jobb részek jutnak: esti mese fürdés után vagy amikor a gyerek, aki előzőleg át lett pelenkázva/le lett mosdatva/negyedére is átöltöztetve, nagy örömmel kapaszkodik a szülő nyakába. De ha mondjuk nekik kéne egész nap egy szeszélyes 1.5 evést menedzselni, kakiból/hányásból kimosni, akkor rögtön jön az, hogy ‘jaj, te ezt sokkal jobban csinálod nálam, szívem’ felkiáltással kihátrálnak a feladatból. A legtöbb önzőző hipokrita.
        Lehet hogy sokan fel fognak ezen háborodni, de nem sok különbséget érzek a kisgyereknevelés és a kisállattartás között, max annyi, hogy a gyerek idővel egyre okosabb lesz és önállóbb. Egy kutyának meg vannak ugye korlátai, pl sosem fog megtanulni beszélni, viszont nem lesz belőle esetleg gonosz felnőtt sem, aki bedugja az idős anyját egy szeretetotthonba. Megjegyzem, lehet, hogy nem is annyira szörnyű dolog a szeretetotthon, legalább van társaság. Egy panelban lakni egyedül, öregen biztos nem jó.
        Ritkán olvasok wmn-t, az én ízlésemhez nem elég feminista. ‘Jófej’ akar lenni, lám, mi nem vagyunk azok a csúnya szőröslábúak, mi normális modern nők vagyunk. Ugye?! Ugye?!

        • Nekem meg az tetszik a legjobban, hogy egyszerre önzőznek, ÉS azt mondják, hogy éhen halunk majd, mert nem lesz, aki megtermelje, amit elfogyasztanánk (ergo azért kell a gyerek, hogy nyugdíjas korunkban legyen mit ennünk). Tehát a gyerekek azért kellenek, hogy eltartsanak majd minket (hogy most fizetem a nyugdíjjárulékot, tehát anyagilag leteszem a teljesítményt az asztalra, az lényegtelen ebből a szempontból, ha nem nyúlja le a kormány, akkor sem tudom megenni a nyugdíjszámlámat, fizikailag akkor kell majd megtermelni, amit elfogyasztok, tehát ez a része igaz). Na jó, de akkor ki is az önző, aki azért szül/nemz, hogy legyen majd mit ennie, vagy az, aki nem szül úgy, hogy nem biztos abban, hogy tisztességgel fel tudja nevelni?

        • “Ritkán olvasok wmn-t, az én ízlésemhez nem elég feminista. ‘Jófej’ akar lenni, lám, mi nem vagyunk azok a csúnya szőröslábúak, mi normális modern nők vagyunk. Ugye?! Ugye?! ”

          De szépen mondtad :D

          Nem indult rossz irányba a wmn, de néha (=szinte mindig) mégis az az érzésem, hogy csak egy fokkal jobbak a Nők Lapjánál.

          • Szerintem olvashatatlan. De lehet, hogy én nem érek fel a magas irodalomhoz.
            Egyedül Gyurkó Szilvia írásait szeretem.
            Ha a mostani önzőzős cikket nézzük, mert ugye abban siratja, hogy nem lehet spontán meg egész nap a gyerekkel kell lenni, hát majdnem azt mondom erre, hogy egyéni szocprobléma és ezen nem fog senki sem segíteni, mert ha szül valaki egy gyereket, az már csak ott lesz, míg el nem költözik és tervezni kell vele, mint ahogy pl. a házastárssal is kell. Ez a legkisebb baj a gyerekekkel. Vagy csak én nem érzem magam feszélyezve tőlük, de valahogy pont ezt a problémát nem értettem. Vinni kell a gyereket is meg rugalmasnak lenni. A többi gond, ami a gyerekkel jár, az bezzeg nincs a cikkben, amit itt a kommentek is érintenek.

            • Most már tényleg az, az eredeti célkitűzéseik miatt olvastam őket egy ideig, de aztán elég gyorsan elérkezett az unfollow pillanata. Néha azért még mindig akadnak jó cikkeik, Szentesi Éva például a múltkor elküldött valami hímsoviniszta szüjjémá-vonulatot a sunyiba. Az ő példáján remekül látszott, mennyire visszás ez a retorika (méhnyakrákja volt, ha jól tudom, ki is operálták a méhét). De sajnos ezek tényleg ritkák.

          • Kormos Anett erősen szexista írásai aggasztanak, meg ez a Szentesi Éva ír néha még erőltetetteket, egyébként nagyon szeretem. DTK meg isten.

      • Én mondjuk nem várnám el senkitől sem, hogy amiatt, mert nincs gyerekem tiszta és önzetlen emberként tekintsen rám – hiszen nem elsősorban a környezettudatosság az oka a gyermektelenségemnek. Bár tényleg óriási gond a túlnépesedés, és egyetértek azzal, hogy sürgősen át kellene gondolni a kormányok születéspolitikáját, de ha nagyon-nagyon vágynék egy babára, akkor ez nem tartana vissza. Én bőven megelégednék csupán azzal is, ha elfogadott lenne a tudatosan választott gyermektelen lét, és nem kellene emiatt retorzióktól tartanom.

  9. Ma kaptam egy enyhe agyvérzést egy Havas Henrik műsor alatt, és annyira tombolt bennem az indulat, hogy nem találtam jobb megoldást, mint itt „levezetni”, mer’ a témába vág.
    Aztán végigolvastam a kommenteket, és mire a végére értem, szép lassan le is higgadtam, mert jó sokan hű de a szívemből szóltak. Ám ha már itt vagyok, csak leraknám ide a terhem.
    Szóval Balázs Klári volt az egyik vendég, és szóba került a gyermektelensége. Klárika nagyon rokonszenvesen levezette, hogy szerinte az szüljön gyereket, aki tudja, hogy rá fog érni foglalkozni vele. Aztán jöttek példák, hogy ki mindenki helyett neveli bébiszitter a gyerekét és hogyan. Majd Klárika azt is elmesélte, hogy ők hatan voltak testvérek, és már lánykorában azt mondta, hogy ő nem akar olyan életet, mint az anyukájáé. Erre a Havas megkérdezte: „Hogy lehet maga ennyire önző!?” Majd a szót (sokadszor) beléfojtva az alanyba elmesélte, hogy az ő felesége bezzeg mi mindenről mondott le a gyerekek kedvéért. Engem meg egy kicsit bosszantott, hogy senki nem kérdezte meg tőle: „És maga, Henrik, mi mindenről mondott le a két gyerek kedvéért?”
    Gondolom, nem engem irritál egyedül, amikor igazságtalan és bántó címkékkel aggatnak tele egyébként megfontoltan és felelősségteljesen cselekvő, élő embereket. Hogy erre fokozottan érzékeny vagyok, nem véletlen.
    Én azért kaptam meg a közelmúltban többször, hogy önző vagyok, mert nem akarok testvért szülni a gyerekemnek. Mert egykének lenni a legrosszabb, ami egy gyerekkel történhet (én is az vagyok és ezzel a beszélgetőpartner is tisztában volt), mert az egykék önzők és kisajátítanak mindent és mindenkit. A testvéri kapcsolat meg olyan csodálatos! (Ezt már egy másik partner sulykolta – az állítást egyébként nem vitatom – , aki elsősorban az adókedvezmény miatt lett nagycsaládos, és a két idősebbje tuti, hogy egész mást gondol erről, de ebbe most nem mennék bele…) A terhességem elején is megmondták az okosok, azért van drasztikus rosszullétem és hányásom, mert nem vagyok rendben a nőiségemmel és az anyasággal. (Na, most ezzel mégis hogy lehet vitatkozni? Kaptam egy címkét, és viszonylag csekély eséllyel tudom bizonyítani az ellenkezőjét, két hányás között meg pláne.) Meg egyébként hipochonder és hisztis is vagyok, az a kis rosszullét nem is akkora ügy. Többektől már-már utasításba kaptam, hogy apával kell szülnöm, mert ha nem, hát gyakorlatilag hülye vagyok, és persze önző, mert megfosztom őt élete legcsodálatosabb élményétől, meg egyébként is, nehogymá’ azt higgye, hogy az olyan könnyű, lássa csak, mit kell szenvedni azé’ a gyereké’ ! (Csak én érzem ebben az ellentmondást?) Akkor is hülye vagyok, ha magamra kötözöm a gyereket, mert tönkreteszem a gerincét. (Sajna máshogy nem tudom levinni a kutyákat, bár van, aki szerint azért is hülye vagyok, mert a gyerek érkezésekor nem szabadultam meg tőlük.) Meg akkor is az vagyok, ha nem éheztetem (a gyereket), hanem tápszerrel pótolok. Mert a tejért küzdeni kell! Ja, és paramami is vagyok, mert nem engedem hét-nyolc hónaposan egyedül játszani a kanapé támláján, mert ne aggódjak, ha egyszer leesik, többet majd nem fog. Áh, ezt inkább nem is folytatom.
    (Hogy a gyerek boldog, kiegyensúlyozott és egészséges, az a legkevésbé sem az én érdemem, csak szerencsés vagyok.
    A kialvatlanságot leszámítva nekem eddig ez a legnehezebb az anyaságban. A kialvatlanság előbb-utóbb elmúlik…)
    Köszönöm, hogy elmondhattam.

    • Hú, ezt nem láttam, melyik műsorban volt? Rákeresek. Pofaszakasztó valóban. Havas úr más faszával – bocsánat, hüvelyével – verte a csalánt már megint. Majd ha ő lemond mindarról, amiről a felesége lemondott, akkor meghajolok: csak valahogy az az érzésem, akkor nem fogja a balázsklárikat osztani, mert lesz benne annyi alázat, hogy inkább kussol, és elfogadja mások döntését. Az agresszív testvérkell-kampányon, ami kormányzati eredetű egyébként D. Tóth Kriszta is kiakadt, akinek szintén egészségügyi okokból nem lehetett második gyereke, de szeretett volna. Ez az egész agenda felháborító.

    • Ha vigasztal, én sem szándékozom testvért szülni a gyerekeknek. Egyszer elég volt ebből a cirkuszból, pedig amúgy esemény- és panaszmentes terhesség volt, de az állandó orvosi nyomasztás (nem akartam_azonnal_ amniocentézisre menni, mert kockázatosnak tartottam, ehelyett Prenatestet csináltattam, mondván, ha bármi difi van, meg mindig mehetek amnióra. Drágadoktorúr üvöltve: ‘magának lesz beteg a gyereke!!!’) és b@sztatás elég volt, plusz a költségek, egy vizsgálat (mertugye a méhszájat 9 hónapon át tapogatni kell, hátha kinyílik???) 12E, rákszűréssel (mikor máskor, mint terhesen, mondj ellent, ha bírsz) 16E, és ezek tök átlagosak. Plusz magán UH hogy lássunk is valamit. Laborvizsgálatok, pl cukorterhelés kétszer, mert mi az, hogy ennyi idősen NEM vagyok terhességi diabéteszes?! Szóval nem, de a szülés meg rátett egy lapáttal, meg az elektív császárt is elb…altázták, szerencsére a gyerek ebből mit sem érzékelt, nekem lett egy kis vágásból egy jó nagy, randa vágás, mintha a Hasfelmetszőnél szültem volna. Szóval nem lesz tesó, amúgy ismerek egykéket, van egy csomó barátjuk. Meg olyan embereket, akiknek van testvérük, azt’ mégis undorító önző genyák. Nem ezen múlik.
      Ami a rosszullétet illeti, anyám mindhárom gyerekével nagyon megszenvedte, mondjuk ő szegény mindenhol képes volt hányni, nem terhesen is (biztos a nőiességével volt probléma), én is rosszul tudok lenni pl. újautó-szagtól, de terhesen nem hánytam, egyszer émelyegtem 5 percig majd elmúlt. Nőiesség, az. :)

  10. Egy gondolatot tennék hozzá, nem tudom, hogy megírták-e előttem, nem olvastam végig az összes kommentet, bár elég sokat.
    Szó eset a barátok lemorzsolódásáról, akár te vagy az újdonsült szülő, akár a te jövendőbeli ex barátaid lettek szülők.
    Az én tapasztalatom gyerek nélküli 37 évesként az, hogy nem feltétlenül a barátaim kopnak le, hanem én is lekoptatom őket, és mindez valamennyire öntudatlanul, szándékosság nélkül.
    Engem nem elégít ki a “fussunk össze egy sörre” ami egek, tényleg egy (1) sört jelent már, na jó lehet, hogy két gyors belefér. Túl a hedonista részén a dolognak, hogy mire én belejönnék, már vége is, ez az idő pont arra elég, hogy semmire. Meghallgatom, hogy mi van a másikkal, mert én ilyen vagyok, próbálok a barátaim iránt érdeklődni és megérteni őket, ha igény van véleményt is formálni és amikor kis túlzással a másik már veszi fel a kabátját megkérdezi, hogy “veled mi van, minden oké?”, persze persze, minden rendben, szokásos, tudod. :)
    Felületessé válik a dolog sajnos. Így történik az, hogy az ember baráti (ok, haveri) társasága fiatalabb nála, avagy korabeli vagy idősebb elvált emberek, ami ritkább.
    Persze kivételek szerencsére vannak. Van akivel gyakori a kontaktus, mindent elkövet, hogy megmaradjon a kommunikáció az első gyerektől kezdve, ami évekkel ezelőtt volt. Persze itt is dominál az, hogy neki ez milyen jó kikapcsolódás, kiszakadni a napi rutinból, amit persze megértek. Én is ilyen leszek valamikor. :) Ez az élet rendje szerintem.
    Ha kis egoista árnyalata volt ezeknek a soroknak, akkor nem véletlen, ezt szubjektíven az én szemszögemből írtam. :)

    • Az én legközelebbi baráti körömben – tehát akikkel valaha is éjszakákat söröztünk át – nincs olyan, akinek nagyon kicsi gyereke van: tudod, akit még nem lehet másra hagyni se, nemhogy egyedül. A régesrégi barátok között még nincs szülő, az újabbak között pedig olyan van, akinek nagyobb gyereke van, mert idősebb nálam 8-10 évvel, és korán is kezdte az ipart, egy 14-18 éves gyerek meg már ilyen szempontból más tészta. A kevésbé közeliek persze eltűntek, amint gyerek lett, azt viszont nem tudom, mi lenne az igazán szoros barátságokkal, akikkel rendszeres és bensőséges volt a viszony. Ott azért már ez két ember próbája is, valóban mindkettőnkön múlik. Nyilván nem az lesz a prioritás, hogy éjszakákon át filozofáljunk/bulizzunk, de attól még némi szervezéssel azt gondolom, hogy idővel – tehát nem a gyerek életének első félévében talán, de – ez is megoldható. Sőt, megoldható kell, hogy legyen: a szülői lét nem lehet rabszolgalét, szükség van a régi élet – barátságok, hobbik – ápolására is.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: