A magyargyűlölet, ami magyartól jön, de másokat is utolér
avagy: Miért fanyalognak a magyarok idegenben honfitársaik láttán, és miért utálják az idegeneket itthon?
Aki élt már külföldön, jó eséllyel találkozott már a problémával: míg a svédek, a brazilok, az olaszok és a japánok összetartanak idegenben, a magyarok többnyire fanyalognak egymás láttán, rosszabb esetben még röhögnek is honfitársuk angolján és proletár gyökerein. De mégis mit várunk, amikor társaságban sokszor percekig zajlik az idegen föld és népe dicsőítése, míg közben a magyarokról sok mindent mond az átlagmagyar, csak jót nem? A többség a Tárki friss statisztikája szerint pedig nem előítéletes: mindenkit egyformán utál.
kép: pixabay.com
Minket jobban szeretnek, mint amennyire mi szeretjük egymást
A magyarokat külföldön általában szeretik: túl a guláschon és a Balatonon, vagyis a híres magyar vendéglátói vénán, többségünk magasan képzett, megfelelő szaktudással rendelkezik, és a munkamorál is megfelelő. Hiába növekszik egyre inkább a bevándorlóellenes hangulat, a magyar vendégmunkásokat a legtöbb helyen még mindig szívesen látják, szeretnek velünk dolgozni, dolgoztatni. Londonban egész magyar kolóniák élnek: ha Csajágaröcsögéről kiköltözik valaki, szívesen viszi a testvérét, barátját, rokonát, hajdani osztálytársát (vagyis azt, aki saját komfortzónájának része, és ezzel az ő kényelmét segíti), de ha egymás számára ismeretlen magyarok találkoznak, sokszor még mindig kényszeredett fanyalgás, megvető vállrándítás és gunyoros összesúgás a vége.
Persze, nem kell kebelbarátnak lennünk csak azért, mert egy országból érkeztünk, de azért mégis csak különös dolog ez: a világot látott magyarok gyakran bezzegelnek nemzetközi tapasztalataik és kapcsolataik tárgyalása során, és közben szidnak mindent, ami itthon várja őket: nem csak a kormányt és a gazdasági viszonyokat (ami miatt esetleg érthető okokból távoztak), hanem sokszor a többi magyar is célkeresztbe kerül. Hogy tudniillik túl sokat panaszkodunk, iszunk, mint a kefekötő, egészségtelenül táplálkozunk, irigyek vagyunk, feljelentjük a szomszédunkat, kitúrjuk a helyéről a kollégánkat, hiányzik belőlünk a tolerancia, morcos mindenki a szolgáltatóiparban (megsértődik a boltos és a pincér, ha segítséget mersz kérni!), ráadásul rengeteget svindlizünk. Puskázunk az iskolában, trükközünk a lakással és a BKV-bérlettel, megúszásra játszunk a munkahelyen, feketén dolgoztatunk, elcsaljuk az adót, lehúzzuk a külföldi vendégeket, és rávetjük magunkat mindenre, ami ingyen van. All inclusive éttermekben hányásig zabálunk és kitömjük a zsebünket suttyomban, aztán hangosan mulatunk, kilopjuk a szappant a mosdóból, és mindenki miattunk szégyenkezik.
Sok magyar se itthon, se külföldön nem dolgozik szívesen magyarral
“Imádom ezt a melót, mert itt csak külföldi vendégek vannak. Udvariasak, kedvesek, folyton mosolyognak, óriási jattot adnak, és mindig türelmesen megvárják, amíg foglalkozni tudok a problémájukkal. Nagyon fárasztó az egész, az ázsiaiakkal közös nyelvet se beszélünk, de megéri: sokkal jobb, mintha a savanyú, unott képű, fintorgó magyarokkal kéne dolgoznom, akik ott tesznek alád, ahol tudnak” – mondta nemrég egy kedves ismerősöm, aki Budapesten dolgozik egy külföldiek számára kialakított apartmanrendszer alkalmazásában. Ő az, aki gardírozza a repülőtértől hozzánk érkező turistákat és üzletembereket, és segít megoldani a problémáikat. Nyaraláskor, illetve külföldi üzleti úton persze mindenki felszabadultabb, de mivel az ismerős a hazai vendéglátásban is több évet lehúzott, hajlamos vagyok elhinni a ronda sztereotípiát: lehet valami abban, hogy honfitársaink keserűbbek, pesszimistábbak, türelmetlenebbek és kevésbé nyitottak, mint az átlagpolgár a világ más tájain.
Olvasom, hogy a magyar diákok – nappali tagozatos felsőoktatásban tanuló hallgatók – 45 százaléka tervez külföldi munkavállalást, a budapesti diákok között pedig 60 százalék az arányuk. A motivációk között nem csak a több pénz, de a nagyobb szakmai és erkölcsi megbecsültség is fontos szerepet játszik: vagyis az, hogy nyugodtabb, kiegyensúlyozott körülmények között dolgozhatnak, ahol van lehetőség a fejlődésre, továbblépésre. “Az egy dolog, hogy jobban keresek itt, mert többet is költök, az ingatlanárak az egekben vannak. Ennél sokkal fontosabb, hogy az étteremben a pincér mosolyogva szolgál ki, a hivatalban az ügyintéző segítőkész és mindent megtesz, hogy jobb legyen a sorom, a szupermarketben az eladó nem akad ki, ha a segítségét kérem… Az emberek barátságosak, jókedvűek, optimisták, nem az az állandó nyavalygás megy a helyi ismerősökkel, ha az utcán összefutunk, mint otthon” – mondta nemrég egy Berlinben élő barátom.
Idegenvezetés a pokolban
Az ördög turistacsapatot fogad a pokolban, szívélyesen vezeti körbe a vendégeket. Az egyik teremben óriási üst áll, benne emberek főnek. Az üst mellett felirat: “AZ ÜSTBŐL KIUGRÁLNI SZIGORÚAN TILOS”.
– Ezek itt a németek. Szabálykövető, precíz nép, ha látják, hogy tilos, nem állnak ellen – magyaráz a patás.Jön a következő terem. Emberek jajveszékelnek a forró üstben, fölötte felirat: “AZ ÜSTBŐL KIUGRÁLNI SZIGORÚAN TILOS, A SZABÁLY MEGSZEGÉSE SÚLYOS KÖVETKEZMÉNYEKKEL JÁR”.
– Ezek itt az oroszok. Nem törődnek a szabályokkal, de a büntetéstől nagyon félnek, ezért kussolnak – mondja az ördög.A következő teremben szintén ott az üst, benne a síró emberekkel, fölötte azonban nincs semmilyen felirat.
– Nahát, itt semmilyen figyelmeztetés nem kell? Hát kik ezek, hogy nem ugrálnak? – kérdezik a turisták az ördögtől.
– Ezek itt a magyarok. Nem kell ide semmilyen tábla: ha az egyik megpróbálna kimászni, a többi úgyis rögtön visszarángatná…!
Nem csak magunkat, másokat is utálunk – ez vajon összefügg?
Sokan emelik ki a nyitottságot is, amit idegenben tapasztalnak – ellentétben a hazai viszonyokkal. Igen, közben a Tárki csütörtökön hozta nyilvánosságra legfrissebb adatait a magyar gyűlölethullámról: mi magyarok nem vagyunk túl elfogadóak, szinte mindenkit utálunk, aki más, mint mi… miközben magunkkal sem állunk túl jól. A felmérés szerint a felnőtt lakosság 58 százaléka idegenellenes, míg 1992-ben — pusztán két évvel a rendszerváltás után — ez az arány még csak 15 százalékon állt. Emellett bónuszként homofóbok, antiszemiták és alterofóbok is vagyunk, még a rockzenészeket is rühelljük ugyanis, és az erdélyi magyarokra is veszélyes elemként tekintünk (amikor épp nem románozzuk le őket, abszurd módon a revizionisták is).
Az eredmények szerint a magyarok
- 79 százaléka nem engedné, hogy arab a szomszédságába költözzön
- 68 százaléka nem engedné, hogy cigány a szomszédságába költözzön
- 65 százaléka nem engedné, hogy szíriai keresztény a szomszédságába költözzön
- 55 százaléka nem engedné, hogy homoszexuális a szomszédságába költözzön
- 53 százaléka nem engedné, hogy kínai a szomszédságába költözzön
- 50 százaléka nem engedné, hogy amerikai a szomszédságába költözzön
- 49 százaléka nem engedné, hogy afrikai egyetemi hallgató a szomszédságába költözzön
- 43 százaléka nem engedné, hogy zsidó a szomszédságába költözzön
- 40 százaléka nem engedné, hogy rockzenész a szomszédságába költözzön
- 24 százaléka nem engedné, hogy erdélyi magyar bevándorló a szomszédságába költözzön.
Eleinte megdöbbentett, hogy a kivándorláshullám növekedésével arányosan nő az idegengyűlöletünk, de jobban belegondolva egyáltalán nem meglepő ez. Aki anyagi, esetleg politikai kényszerből kerül külföldre, az jó eséllyel a periférián marad idegenben: mások szarát pucolja a helyi minimálbérért ahelyett, hogy megvalósítaná álmait, céljait. Az ilyen “idegenbe tántorgó” magyar gyűlöli a legjobban honfitársait éppúgy, mint az idegeneket, hiába bevándorló maga is új hazájában. Az, aki rosszul érzi magát a bőrében itthon, hasonlóképp áll a világ dolgaihoz hazai pályán is, legyen szó magyarokról vagy külföldiekről.
Valóban, ha egy ember önértékelési gondokkal küzd, másokra sem lesz épp nyitott. Aki utálja magát – vagy csak értékei helyett a hiányosságokra helyezi a hangsúlyt, és ezáltal énképe torzul -, az bizony más emberekre is szélsőséges érzelmekkel tekint: vagy felmagasztalja őket és irreális értékeket tulajdonít nekik (bezzeg Bécsben, New Yorkban vagy Hamburgban!), vagy – és ők az 58 százalék – megvetéssel tekint rájuk. Hasonló dolog történik egy-egy nemzet szintjén is: meggyőződésem, hogy amíg képtelenek vagyunk egészséges nemzeti öntudattal – nem gőggel, nem sovinizmussal, mert az csak az önbizalomhiány szélsőséges ellenpólusa, ugyanazzal a gyökérrel – tekinteni népünkre, nyelvünkre, földünkre és hagyományainkra, addig a fanyalgás és a gyűlölet marad előttünk egyedüli útként, kifelé és befelé egyaránt. A paradigmaváltás pedig nem elsősorban pénzkérdés, azt már tudjuk…
Eszter's Offtopic 
azon gondolkodom, hogy vajon ez az egész nem az oktatási rendszerünkre vezethető-e vissza. hogy a jelenleg összes élő generációnak magyarországon a suliban a hiányosságait mutatták meg, míg nyugaton az erősségeiket dicsérték. és bár így az általános műveltségünk sok mindenben lekörözi a nyugatiakat, de traumatizálva töltjük az egész gyerekkorunkat.
A történelmünknek kétségkívül vannak sötét foltjai, de azért nem mindegy, miért emeljük ki ezeket ilyen intenzitással. És persze nemzeties verseink is: kicsit akár, mint a Máté Péter-dalszövegek, nincs köztük túl sok vidám darab. legalábbis azok, amelyeket megtanulunk fejből, Himnusztól a Szózaton át a Föl-földobott kőig. Még a Nem tudhatomban is ott a kollektív bűntudat és a halál… mire 14 évesek vagyunk, tudunk két tucat nagyon sötét hangulatú, ám kétségkívül gyönyörű verset.
Én úgy értelmeztem, hogy generációról generációra a tanulók hiányosságait mutatják meg, azaz önbizalmat vesznek el tőlük.
Nekem meglepően jó tapasztalataim vannak a párizsi magyarokkal, ez kellemes meglepetés volt. Több barátságot is kötöttem már itt, voltak, akik segítettek és én is másoknak. Informálja egymást a közösség.
40% rockzenész?? Ez megdöbbent. Én biztos a maradék 60-ba tartozom. Kár, hogy a mi környékünkön inkább a rap megy. :)
Mondjuk ha dobos, akkor azért meggondolandó. :)))
Valóban, de az már nem az előítélet kategória :D
Ez sajnos nagyon igaz. Évekig éltem külföldön, és meg kell mondjam, odakinn a magyarok többsége – tisztelet a kivételnek, mert az is van – még jobban beléd rúg, még bunkóbb és szemetebb veled, mint itthon. Ezért is nem dolgoztam kinn szinte soha magyarokkal, inkább választottam olyan munkahelyet – ez általában sikerült -, ahol csak külföldiek voltak. Egyrészt a nyelvet is gyakoroltam, másrészt a vérnyomásom sem szökött az egekbe.
Nagyon jó cikk, csak igazat tudok adni neked mindenben. Pedig legalább külföldön, idegenben össze kéne tartani a magyarnak, ha már idehaza nem sikerül. De nem. :(
Az egész dolog gyökere szerintem itt is valahol a nagyszerű Kádár rendszerben és előtte a Horthy érában keresendő. Az egyik túl nagyra tartotta magát, a komcsik alatt meg sikerült teljesen korrumpálni az egész társadalmat és kiölni belőle az egészséges nemzeti öntudatot.
Én nem vagyok olyan nagyon öreg, de még én is emlékszem arra, hogy az iskolában is azt magyarázták, hogy nincs nagyon mire büszkének lennünk mert csupa rossz dologban vett rész ez a nemzet meg ez az ország és jobb lenne csöndben maradni és szégyellni magunkat.
Ez a gondolkodás még mindig meghatározza a társadalom nagy részét. Mindenki megcsinálja a saját kis bizniszét, összekacsint itt-ott, nem kér számlát, szidja a rendőrt, büszke ha átver valakit és az tud érvényesülni aki a legnagyobb gátlástalan bunkó. Valahol innen jön ez az önutálat. Ez az egyik része.
Más: azért ez a külföldieknél is hasonlóképp van. Az is egymás alá vág ha úgy kívánja az érdeke, kibeszél mást a háta mögött. Láttam ilyet eleget én is. Nem sokkal jobb az sem. A trükk ott annyi, hogy annyira szépen csinálják, hogy észre sem veszed.
Mi ezt kicsit darabosabban toljuk. Meg sokszor arcba bele. Mások diszkrétebben, hátulról mellbe, mosolyogva.
Közhely lesz, de ha csak azt hallod mindenhonnan, hogy itt ilyen és olyan szar mindenki, akkor egy idő után el is hiszed. Belefásulsz. Ezzel érik el, hogy bármit megcsinálhatnak itt egyesek és senkinek még a szeme sem rebben.
Az egész kivándorlásos dolognak egy nagy előnye lehet az pedig az, hogy a sok ember egy része előbb-utóbb visszajön. Ha csak egy kicsit sikerül pozitívabb, tudatosabb hozzáállást hazahozniuk, akkor van még remény.
Ezért örülök a fiataloknak is. El lehet mondani róluk sok mindent. Nem feltétlen nagy lexikális tudással rendelkeznek, nem érdeklik őket a nagy nemzeti tragédiák és nagy ívben szarnak arra, hogy ki-milyen pártra szavaz, de éppen ettől szabadok. Nagyon jól láták a helyüket a világban és sokkal bátrabban indulnak neki. Nem köti őket a régi rutin és nem is nagyon lehet fenyegetni őket mert kiröhögnek és elküldenek a picsába.
Én ebben látom a jövőt.
“Nincs nagyon mire büszkének lennünk” (hát tényleg nincs sok, de ami van, arra én azért büszke vagyok) “csupa rossz dologban vett részt ez a nemzet” (ahogyan mások is) “jobb lenne csöndben maradni” – de legalábbis, nem verni a mellünket a féltéglával, hogy mi MAGYAROK vagyunk, országunk isten kalapján a bokréta. :)
Szerintem nem vagyunk de jobbak, de rosszabbak, mint bárki más, de valamiért egyfolytában bizonygatnunk kell, hogy különbek vagyunk bárkinél.
Mindig mosolygok, amikor a ‘világhírű’ magyar konyháról hallok. Szerintem nem jobb (de nem is rosszabb) mint a lengyel vagy a német. Csak más.
Hogy kicsit ellentmondjak Eszternek : én azt tapasztaltam, hogy a külföldiek külföldön nem feltétlenül tartanak össze. Ismertem Magyarországon franciákat, angolokat, amerikaiakat : nem jártak össze és nem barátkoztak csak azt, mert egy országból jöttek. Ismertem Amerikában dél-amerikaiakat meg németeket: udvarias közöny honfitársaik iránt. Nem tartottak össze (mondjuk az igaz, hogy nem is ócsárolták egymást). (vagy az már összetartásnak minősül?) :)
Jó pár konyhában járatos emberrel beszélve a magyar konyháról, az a konklúzió, hogy a magyar konyha világhírű – Magyarországon. A gond az vele leginkább, hogy egyrészt világhírűnek hisszük, holott azért fénykorában sem volt az – másrészt viszont a hagyományait nem is ismerjük, csak a rántott húst (árulkodó másik neve: bécsi szelet, na jó, az nem minden rántott hús, tudom), meg a paprikás dolgokat, és mai formájában általában egyszerűen nem is jó. Inkább mai állapotában, így pontosabb, természetesen létezik jó magyar konyha, csak nem az a jellemző, sem a vendéglátásunkra, sem a háztartásokra.
Egyébként meg igen, a világ által elnyomott csodás kiválasztottnak, vagy nyomorult balfékeknek képzeljük magunkat elég gyakran, a sima, hibáinkat is elfogadó egészséges önbizalom hiánya jellemző – de hát egyénileg is így van, a legtöbb rosszkedvű ember itt él az országban a környező országok közül, ha jól tudom.
Engem is foglalkoztat pár éve a téma, miért vagyunk mi magyarok ennyire egymásnak feszülők, ennyire acsarkodók, ennyire a másiknak betartók? A választ régóta próbálom keresni a nálam olvasottabbaktól / kiműveltebbektől. A teljesség igénye nélkül néhány elgondolkodtató észrevétel: 1. Vekerdy Tamás említi valamelyik interjújában a prágai egyetem egyik magyar származású tanárának, Rákos Péternek (még a ’45 és ’90 közötti csehszlovák időkről beszélünk) a kijelentését, miszerint: Magyarországra sajnos a polgári kultúra amilyen későn érkezett, olyan korán távozott… Bingó. (sajnos a linket nem találom, csak egy nekrológot Rákos Péterről: http://www.pragaitukor.com/archive/pt200501/t01.php ) Nálunk a az értékformáló polgárság (magatartásában, műveltségében, világlátásában) legnagyobb részt idegen eredetű volt (zsidó ill. német) és a második világháborús haláltáborok ill. a németeknél a háború utáni kitelepítések mindkét csoportot gyakorlatilag korábbi szint töredékére csökkentették. 2. Más. Nem fogom tudni melyik egyházi méltóságunk tett kb. jó húsz évvel ezelőtt egy olyan meglepően őszinte kijelentést Magyarországgal kapcsolatban, hogy amilyenek mi vagyunk, így néz ki “egy újpogány nemzet”. Nem vagyok térítője egyetlen keresztény felekezetnek sem, de érdemes Pál apostolnak néhány levelét elolvasni, melyeket a Kis-ázsiai korai keresztény gyülekezethez írt. Nekem egyik ilyen megjegyzése régóta megragadta a figyelmemet: “Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hogy el ne csüggedjenek.” (Kol. 3/21., http://szentirascom.blogspot.hu/2011/08/szulok-es-gyerekek-egymashoz-valo.html ) A különböző Biblia-fordítók más-más kifejezést használnak (ne bosszantsátok, ne keserítsétek, ne ingereljétek. Engem különösen a “ne ingereljétek” kifejezés ragadott meg, megmondom miért. Mintha ebben az országban nálunk egy olyan össznemzeti társasjátékot játszanánk, ahol egymás ingerlése a fő cél, nem tudunk egymáshoz szelíden, erőszakmentesen szólni (sem a buszon, sem az élelmiszerboltban, sem az ELMŰ ügyfélszolgálatán, ha valaki beáll elénk véletlenül a sorba.) Lehet, hogy a környező (főleg szláv) népek tudnak egy kicsit barátságosan, több jószándékkal viseltetni saját honfitársaik iránt, valahogy a keresztény szellemiség kicsivel jobb táptalajra talált volna bennük szlávokban, mint mibennünk magyarokban? Nem állítom, hogy bármiben is tudnám a választ, inkább csak “hangosan gondolkoztam”. Köszönöm figyelmeteket. (Még egy érdekes link, talán sokan találunk benne megszívlelendő gondolatokat: http://hvg.hu/velemeny/20121003_Bucsu_Magyarorszagtol )
A magyar, vagy magyarrá vált polgárt meg kitelepítették, stb.
Engem is foglalkoztat pár éve a téma, miért vagyunk mi magyarok ennyire egymásnak feszülők, ennyire acsarkodók, ennyire a másiknak betartók? A választ régóta próbálom keresni a nálam olvasottabbaktól / kiműveltebbektől. A teljesség igénye nélkül néhány elgondolkodtató észrevétel: 1. Vekerdy Tamás említi valamelyik interjújában a prágai egyetem egyik magyar származású tanárának, Rákos Péternek (még a ’45 és ’90 közötti csehszlovák időkről beszélünk) a kijelentését, miszerint: Magyarországra sajnos a polgári kultúra amilyen későn érkezett, olyan korán távozott… Bingó. (sajnos a linket nem találom, csak egy nekrológot Rákos Péterről: http://www.pragaitukor.com/archive/pt200501/t01.php ) Nálunk a az értékformáló polgárság (magatartásában, műveltségében, világlátásában) legnagyobb részt idegen eredetű volt (zsidó ill. német) és a második világháborús haláltáborok ill. a németeknél a háború utáni kitelepítések mindkét csoportot gyakorlatilag korábbi szint töredékére csökkentették. 2. Más. Nem fogom tudni melyik egyházi méltóságunk tett kb. jó húsz évvel ezelőtt egy olyan meglepően őszinte kijelentést Magyarországgal kapcsolatban, hogy amilyenek mi vagyunk, így néz ki “egy újpogány nemzet”. Nem vagyok térítője egyetlen keresztény felekezetnek sem, de érdemes Pál apostolnak néhány levelét elolvasni, melyeket a Kis-ázsiai korai keresztény gyülekezethez írt. Nekem egyik ilyen megjegyzése régóta megragadta a figyelmemet: “Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hogy el ne csüggedjenek.” (Kol. 3/21., http://szentirascom.blogspot.hu/2011/08/szulok-es-gyerekek-egymashoz-valo.html ) A különböző Biblia-fordítók más-más kifejezést használnak (ne bosszantsátok, ne keserítsétek, ne ingereljétek. Engem különösen a “ne ingereljétek” kifejezés ragadott meg, megmondom miért. Mintha ebben az országban nálunk egy olyan össznemzeti társasjátékot játszanánk, ahol egymás ingerlése a fő cél, nem tudunk egymáshoz szelíden, erőszakmentesen szólni (sem a buszon, sem az élelmiszerboltban, sem az ELMŰ ügyfélszolgálatán, ha valaki beáll elénk véletlenül a sorba.) Lehet, hogy a környező (főleg szláv) népek egy kicsit barátságosan, több jószándékkal viseltetni saját honfitársaik iránt, valahogy a keresztény szellemiség kicsivel jobb táptalajra talált volna bennük szlávokban, mint mibennünk magyarokban? Nem állítom, hogy bármiben is tudnám a választ, inkább csak “hangosan gondolkoztam”. Köszönöm figyelmeteket. (Még egy érdekes link, talán sokan találunk benne megszívlelendő gondolatokat: http://hvg.hu/velemeny/20121003_Bucsu_Magyarorszagtol )
Engem is foglalkoztat pár éve a téma, miért vagyunk mi magyarok ennyire egymásnak feszülők, ennyire acsarkodók, ennyire a másiknak betartók? A választ régóta próbálom keresni a nálam olvasottabbaktól / kiműveltebbektől. A teljesség igénye nélkül néhány elgondolkodtató észrevétel: 1. Vekerdy Tamás említi valamelyik interjújában a prágai egyetem egyik magyar származású tanárának, Rákos Péternek (még a ’45 és ’90 közötti csehszlovák időkről beszélünk) a kijelentését, miszerint: Magyarországra sajnos a polgári kultúra amilyen későn érkezett, olyan korán távozott… Bingó. (sajnos a linket nem találom, csak egy nekrológot Rákos Péterről: http://www.pragaitukor.com/archive/pt200501/t01.php ) Nálunk a az értékformáló polgárság (magatartásában, műveltségében, világlátásában) legnagyobb részt idegen eredetű volt (zsidó ill. német) és a második világháborús haláltáborok ill. a németeknél a háború utáni kitelepítések mindkét csoportot gyakorlatilag korábbi szint töredékére csökkentették. 2. Más. Nem fogom tudni melyik egyházi méltóságunk tett kb. jó húsz évvel ezelőtt egy olyan meglepően őszinte kijelentést Magyarországgal kapcsolatban, hogy amilyenek mi vagyunk, így néz ki “egy újpogány nemzet”. Nem vagyok térítője egyetlen keresztény felekezetnek sem, de érdemes Pál apostolnak néhány levelét elolvasni, melyeket a Kis-ázsiai korai keresztény gyülekezethez írt. Nekem egyik ilyen megjegyzése régóta megragadta a figyelmemet: “Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hogy el ne csüggedjenek.” (Kol. 3/21., http://szentirascom.blogspot.hu/2011/08/szulok-es-gyerekek-egymashoz-valo.html ) A különböző Biblia-fordítók más-más kifejezést használnak (ne bosszantsátok, ne keserítsétek, ne ingereljétek. Engem különösen a “ne ingereljétek” kifejezés ragadott meg, megmondom miért. Mintha ebben az országban nálunk a többség egy olyan össznemzeti társasjátékot játszana, ahol egymás ingerlése a fő cél, nem tudunk egymáshoz szelíden, erőszakmentesen szólni (sem a buszon, sem az élelmiszerboltban, sem az ELMŰ ügyfélszolgálatán, ha valaki beáll elénk véletlenül a sorba.) Lehet, hogy a környező (főleg szláv) népek képesek egy kicsit barátságosan, több jószándékkal viseltetni saját honfitársaik iránt, valahogy a keresztény szellemiség kicsivel jobb táptalajra talált volna bennük szlávokban, mint mibennünk magyarokban? Nem állítom, hogy bármiben is tudnám a választ, inkább csak “hangosan gondolkoztam”. Köszönöm figyelmeteket. (Még egy érdekes link, talán sokan találunk benne megszívlelendő gondolatokat: http://hvg.hu/velemeny/20121003_Bucsu_Magyarorszagtol )
Elnézést, kérek a hozzászólás háromszori megjelenítéséért, kérem az adminisztrátort, hogy a háromból kettőt töröljön. Köszönöm.
Nagyon érdekes gondolatok, engem is rég óta foglalkoztat a téma.
Egy évig laktam Portugáliában, most pedig Írországban tengetem a napjaimat – hát ég és föld a két magyar közösség, és nem tudom megmondani, miért. (ötleteim persze vannak.)
Annak ellenére, hogy Portugáliában kb. 6-700 magyar él, egész összetartó a bagázs, nagyon kedves embereket ismertem meg, a facebook csoportban egyetlen egyszer sem tapasztaltam sárdobálást, az emberek magyar bébiszittereket keresnek, egymáshoz járnak portugált tanulni, és úgy ánblokk próbálnak egymásnak segíteni.
Namost, itt Írországban a szöges ellentéte. Egy olyan városban élek, ahol kb. 4-5000 magyar él, egész írországban meg valami 30-35 ezer körül vagyunk… Olyan is a városunk, mint egy nagy magyar falu. Mindenki a másik életével van elfoglalva, mindenki tudni akar a másikról mindent, megy az egymás háta mögötti sutyorgás, a magyar szervezetek egymás legnagyobb ellenségei.
Miért lehet ez?
Én egyrész arra jutottam, hogy ehhez a “falu” hatáshoz kell egy kritikus tömeg, ami például Portugáliában még nem volt meg. Másrészt valahogy mégiscsak meglátszik, hogy Angliába, Írországba nem elsősorban az értelmiség vándorol ki.
Ami az ír-magyar facebook csoportokban megy, az valami ordenáré: gyanusítgatás, lehúzás, mocskolódás. (persze központozás nélkül, hogy könnyebb legyen olvasni.)
Legutolsó sorban pedig nekem is az iskola rémlett fel lehetséges indokként, de onnan közelítve, hogy hogyan neveljük a gyerekeket. Merthogy alapból egyfajta bizalmatlanságot sulykolnak belénk, hogy ne bízzunk senkiben, mert ha az illető helyzetbe kerül, akkor le fog majd minket szarni – és mivel ez a másik illető is ugyanezt tanulta, ha helyzetbe kerül, tényleg le fog szarni, mert ő is csak a rossz szándékot feltételezi a másikról. Esély sincs a kooperációra. (Gyakorlati példákkal: az iskolában nem dolgozunk soha csoportban, folyamatosan versenyeztetjük a gyerekeket, meghát hányszor hallottuk anyáinktól a jó öreg “nem érdekel, hogy az egész csoportnak kettes, csak az számít, hogy neked hányas” klasszikust ..)
Ami meg a nemzeti öntudatunkat illeti: én ezt is külföldön vettem észre magamon, hogy micsoda rátartiságot nevelnek belénk, hogy ha szóba kerül bármilyen nemzet bármilyen eredménye, szinte kényszerem van megemlíteni, hogy bizony nekünk van egy sokkal jobb, ez a szokás nálunk is megvan, csak régebbi (nyilván), ezt mi találtuk fel, ez tőlünk ered, a miénk sokkal nagyobb/kisebb/gyorsabb/lassabb/újabb/régibb.
Ezt csodálom a legjobban a portugálokban: bár ott élnek a spanyolok mellett, akik rengetegszer megpróbálták elfoglalni az országot, tök szeretik a spanyolokat, és mindahányszor, mikor kiderült, hogy egy spanyolország által híressé tett szokás/étel/ital náluk is ugyanúgy hagyományos, csak megrázták a vállukat, hogy és? Egyszer nem hallottam még portugált hencegni azzal, hogy amúgy náluk is vannak bikaviadalok, vagy ők is isszák a sangriát.
“merthogy alapokból egyfajta bizalmatlanságot sulykolnak belénk” – csak amennyire és úgy, ahogy az állam kezeli az állampolgárokat. Pl. az adózás. A mindenkori adóhivatal mindig abból indul ki, hogy mindenki adót akart csalni. Nos, biztos van kB 10%, aki tényleg, a többség csak élni akar, békében, és inkább fizet becsületesen. Vagy: amikor még a számlák papíralapúak voltak, mindenki őrizgette a befizetett csekkek szelvényeit, 5 évre visszamenőleg, nehogy a szolgáltató (aki szintén azt feltételezi, hogy lopod a villanyt/buherálod a gázórát stb) egyszer csak kiküldjön egy többszázezres, állítólag be nem fizetett számlát. És lehetne sorolni.
Ennek a gyökerét a ‘kommunizmusban’ vélem felfedezni, ahogy a mindenkori kisember próbálta az államot a túlélés érdekében kijátszani: a rendszer kibírhatatlan volt egy kis ‘mutyi’ nélkül, az állam tudta, hogy az emberek csalnak, de szemet hunyt felette (hogy leplezze a saját, még nagyobb disznóságait) viszont a helyzet bizalmatlanságot eredményezett. Ennek isszuk ma is a levét.
Sőt, most már (újra) egzisztenciális félelem is igazgat: az ember nem ‘ugrál’ (nem tüntet/nem mert bármit megosztani Facebook-on stb) mert fél a vegzatúrától és az ellehetetlenüléstől.
10 %? A kisiparosok 99%-a nem ad számlát, ha nem muszáj, és az őket igénybe vevők 99 %-a nem is kér (ezzel “bűnrészes”, különösen, mivel számla nélkül olcsóbb, és ezzel tisztában is van). Volán buszokon tök természetes (bár az öt-tíz évvel ezelőttihez képest azért ritkább), hogy az utas a viteldíj 50-75 %-át adja a sofőrnek, aki nem ad jegyet. Aztán persze az utas (aki nem kér jegyet, az leginkább) a dühös, mikor a jegyeladások alapján számított gyenge forgalom miatt járatot ritkítanak. Szerintem az adóelkerülést a többség űzi, persze olyan szinten, amilyen szinten tudja. Vállalkozások alkalmazottai minimálbérre bejelentve, (a többi zsebbe, adó, járulék nélkül), vagy 4, 6 órára 8 helyett, stb. Vagy épp egyáltalán nem bejelentve, aztán mikor szól, hogy bocs, de most már azért jó lenne bejelenteni, mert TB, stb, akkor gyorsan kirúgják. Közalkalmazott persze nem tudja ezt egykönnyen, meg a nagyvállalatok, multik sem szórakoznak a bérekkel, nekik már nagyobb a kockázat. Ez a réteg az egyéb adókat igyekszik elkerülni általában, a fent említett módokon, az olcsó utcai árusoknál vett cuccokkal (ha az IQ eléri a 65-öt, akkor azért alighanem tudja, hogy adó- és/vagy vámcsalás nem is annyira passzív résztvevője, ha ugyan nem lopott az áru).
Igazad van, az adómorál általánosan gyenge. Ennek egyik lehetséges oda az, hogy az adóék (tulkp a tényleges elvonás mértéke – nemcsak relatíve hanem objektíve is) magas. (magyarán: sz@rrá vagyunk adóztatva) Csak az áfa 27%. Egy nagyobb kisipari munkánál, ahol többszázezer forintra rúg az anyag- és munkadíj, az áfa már tényező. (száma nélkül olcsóbb)
A rendszer alapja épp ez: szarrá adóztatás pont az adóelkerülés bekalkulálásával. Ez egyben a korrupció illetve a korrumpálhatóság, fenyegethetőség folyamatos fenntartásának a módszere is.
Nem ad számlát, persze, de a 27%-ot a megrendelő fizeti nem, a kisiparos “csak” továbbadja az államnak, vagy hogy van ez? A foglalkoztatás az persze más, de ott is magas az adó, különösen a szociális hozzájárulás ugrott meg mostanában.
Számla nélkül cca 10 %-kal dolgozik olcsóbban, de ha tegyük fel, mind a 27 %-kal a megrendelő jár jól, akkor is, számla nélkül kevesebb bevétellel kell elszámolnia, kisebb a haszna, tehát a haszon utáni vállalkozói adója is kevesebb lesz.
Na, ezek után nem csodálkozom, hogy számla nélkül dolgoznak inkább, ha minden mozdulatát megadóztatják. Köszi a felvilágosítást.
Hát egyrészt igen, a rendszer így működik. Ahhoz, hogy bejöjjön valamennyi, túl kell adóztatni, ahhoz, hogy meg lehessen élni, minél többet el kell kerülni. Aztán hogy mi volt előbb (az elkerülés vagy a túladóztatás), az jó kérdés, én biztos választ nem tudok rá.
‘ahhoz, hogy bejöjjön valamennyi, túl kell adóztatni’
erről két dolog jut eszembe: mérlegképes tanfolyamon az adótanár nem fejtette ki a magánvéleményét (nagyon helyesen) de azért lehetett érezni, hogy ő is elég abszurdnak tartja a magyar adórendszert, amely nem elég, hogy túlzó de lényegében átláthatatlan. Túl bonyolult. Továbbá: az elég nonszensz, hogy ha mondjuk nem tudod pontosan, hogy ilyen-olyan jövedelmet/bevételt hogy kell leadózni és állásfoglalást kérsz a NAV-tól, akkor is simán megbüntethetnek, az állásfoglalás ellenére, mert a jogszabályokat így is meg úgy is lehet értelmezni, és érdekes módon mindig úgy értelmezik, hogy az adóalany fizessen/többet fizessen.
Szerintem ez megint csak azt erősíti, hogy a rendszer alapból a zsarolhatóság/büntethetőség irányába megy,
Nemhogy a kisiparos nem ad számlát, de az orvosok sem – én eddig még sehol, ahol magánrendelésen voltam, se fogdokinál, se nőgyógyásznál, se pszichológusnál, se máshol nem kaptam számlát soha. pedig ezek nem filléres dolgok… A kozmetikusom az egyetlen, aki mindig ad, pedig tudja, hogy nem a NAV-tól jöttem, már évek óta járok hozzá. Igazából mindig ott van bennem, hogy szóljak, kérjek, de akkor drágább lenne minden, én meg még így is nehezen fizetem ki a magánegészségügyet.
Engem amerikai ösztöníjas diákként meglepett, hogy a kortársaim – 16 évesek – mennyire elítélték a puskázást. Csalás, ami megvetendő. Mi meg itthon büszkék voltunk rá, hogy túljártunk “a rendszer” eszén, nyertünk egyet. A számlanélküli világgal dettó ugyanez a helyet, csak az a felnőtt verzió. És igen, lehet beszélni róla, hogy mindkettő szükséges (az iskolarendszer irreális és fölösleges elvárásai, ill. a minket végletekig kizsigerelő állam) , de attól még ez az egész egy más szemlélet ad, más eredményekkel… :)
Eszter.
Külföldön élek, ismerőseim 98%a magyar. Londonban már annyian vagyunk, hogy ki lehet választani a jó magyart is. És mégis sokszor elutasítom a magyarokat kint, mert negatív nyávogó, sokszor angolt szidó és Londont utáló emberekkel találkozom, akik lehúznák az ember, ja és szabadnapjukon meg és buliznak – ennyi kultúra.
De hidd el, Londonban se akarják nem csak a magyarok hanem nagyon sokan hogy ne költözzön arab vagy közel-keleti a szomszédba :)
De fordítva is igaz, ezek a közel-keletiek- se akarják ám hogy mi – ezek a hűtlenek legyünk a szomszédaik!
A meleggyűlöletet pedig a mai napig nem értem mert Londonban az teljesen okés és elfogadott dolog.
Valamiért spambe rakott, bocsánat! Köszi a kommentet. London azért más perspektíva, igen. Statisztikailag is nyitottabbak az emberek.
Akkor lehet, hogy nálam is ezért a több jó, mint rossz tapasztalat.
“hűtlen” helyett gondolom hitetlent akartál írni
Nem tudom Londonban mi van, mennyire kell komolyan venni azokat a ‘saria-policys” fotókat (én mindig csak gyűlöletkeltő kontextusban találkoztam velük), de párizsi tapasztalataimmal én nem írom alá, hogy “ők sem akarják, hogy közéjük költözzünk”. Nem mondom, hogy külön hívnak mindenkit, de nincs olyan tiltás, hogy arab negyedbe ne menjél lakni. Ez úgy is alapvetően szociális kérdés (sajnos). Van gond a francia gettóval, nem is kevés, de én olyasmivel nem találkoztam még, hogy valaki azért belém kötött volna, mert nem vagyok arab vagy fekete. Illetve vannak helyzettől függő reakciók: babakocsit toló anyukaként nagyobb tisztelet jár nekem, mint neccharisnyás buliba indulóként (ez is megesett már..), de ilyesmi más környéken is megtörténhet. És értek már egészen kellemes meglepetések. Még szórakozóhelyet is találtam nemrég a környéken.
Van olyan, amit én rinyálok túl (pl. nem mertem a gyerekekkel, akikkel dolgozom karácsonyfadíszt csinálni, mert egy csomóan nem karácsonyoznak, aztán kiderült, hogy szintén nem karácsonyozó kollégáim simán csinálnak ilyesmit: a lényeg, hogy lekössük a gyerekeket valamivel. Aztán ha nem a fenyőfára akasszák fel, akkor az ágyukra a szülinapjukon, és kész). Nagyon sok minden múlik azon is, milyen a mi hozzáállásunk a környék többi lakosához. Engem alapvetően nyomaszt a gettó, lehúzónak, unalmasnak tartom, de ez magánügy. Amíg ezt nem éreztetem a környezetemmel, addig a reakciók is elfogadhatóak.
Én ott anno egy mecsettől nem messze laktam, ami mellett egy baptista templom állt. Nem sokkal messzebb tőle valami LMBT színház. Én azt éreztem hogy a nagy kavalkádban elképesztő érdektelen volt, már-már negatív értelemben is, hogy te ki vagy és mit akarsz.
Ja igen, tőlem északabbra valószínűleg egy kisebb ortodox zsidó közösség élt, pajesz és minden fekete maskara. Földrészek találkoznak Londonban.
Érdekes, de annak ellenére, hogy ezt mindenhonnan hallom, nekem külföldön homlokegyenest ellenkező tapasztalatom volt. Pedig még tizenpár magyar munkatársam is volt (mondjuk 900-ból, nemzetközi intézményben). Ott is, máshol is összetartottak/unk, annyit segítettünk egymásnak, mint itthoniakkal sosem, ha kértem/kérdeztem valamit, biztos lehettem benne, hogy nem hagyják elszállni a fülük mellett, és volt egy kis véd- és dacszövetség jellege is a dolognak külső támadás ellen. Kedvenc boltjaimban és kávézóimban is megvoltak a törzsmagyarjaim, akik messziről mosolyogtak, ha jönni láttak és kiabáltak magyarul messziről, örülve annak, hogy nemcsak a lengyel kollégáiknak van kivel kiabálni az anyanyelvükön. Akikkel ott találkoztam/barátkoztam, azokkal azóta is. Egy valakit leszámítva, akiben csalódtam, nem kicsit, nagyon. Hozta a magyar forgatókönyvet, hogy addig nagy barát, ameddig meg nem kapja tőlem a megfelelő kapcsolatokat munkához és lakáshoz, utána akkor is elsuhantam az ingerküszöbe alatt, ha konkrétan bajom volt és beszélgetőidőt kértem. De szerintem ez így akkor is elég jó statisztika.
Cikkhez: az ügyeskedés lehet, magyar szokás, de általában több magyart ismerek, mint külföldit, szóval nagyobb számmal esnek bele a szállodában zabálók, sampont begyűjtők meg a bliccelők, széthúzók is. Ha megszokott lenne évtizedek óta, hogy mindenféle náció él együtt Magyarországon, lehet, nem lenne ekkora idegengyűlölet.
Hogy a szomszéd országot hozzam példának, ott is fújnak az Auslanderekre, lehet, befogadó képet nyújtanak magukról, de személyes tapasztalataim nem ezt mutatják.