A 7 leggyakoribb tévhit, ha íróemberről van szó

Bloggerek, írók, újságírók, szöveggyárosok – mi a közös bennük? Mind íróember, a maga módján. Nos, a kevésbé grafocentrikus népek körében számos tévhit él velük – velünk – kapcsolatban…

1-es tévhit: az íróember mindig magáról ír.

Nincs tévhit, ami ennél bosszantóbb tudna lenni: nem, a történeteinkben – legyen szó kreatív írásról vagy publicisztikáról – nem minden esetben magunkról, illetve minket első kézből érintő problémákról írunk. Nem, akkor sem, amikor E/1-ben fogalmazunk: a narrátor nem feltétlenül azonos a szerzővel.

Ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy nem vagyok sem bántalmazott nő, sem prostituált, sem pedig leszbikus, bár mindhárom perspektíváról írtam már többször is. Nem minden írás első kézből származó tapasztalatokat dolgoz fel: van, hogy másoktól, máskor pedig a releváns szakirodalomból értesülünk bizonyos dolgokról. Az E/1 ennek tolmácsolásához egy eszköz a sok közül, nem más.

Amikor saját élményről van szó, azt rendszerint külön kiemeljük: ilyenkor a magam részéről igyekszem hiteles maradni, és nem úgy tenni, mintha az én élményem a föld minden lakója számára releváns tapasztalat volna.

2-es tévhit: csak olyasmiról ír, ami őt is érinti.

A fentiekből következik, hogy az íróember nem csak arról ír, ami őt érinti, hanem különféle társadalmi jelenségekről és érzelmi dimenziókról is szót ejt.

Olyanokról, amelyek foglalkoztatják, de nem minden esetben azért, mert ő is közelről érintett.

Fogyatékosokon röhögni nem azért gáz, mert esetleg te is fogyatékossággal élsz – esetleg van ilyen közeli családtagod -, hanem azért, mert tapintatlan, bunkó dolog.

3-as tévhit: írói eszköztára valós érzelmeivel mindig 100 százalékban analóg.

Nem, a szerző nem azért küld el valakit a kurva anyjába egy publicisztikában, mert annyira feldühítette magát, hogy képtelen uralkodni az indulatain, hanem azért, mert tudatos módon ezzel a verbális eszközzel kíván nyomatékot adni a szavainak, illetve így közvetíti az adott témához kapcsolódó érzéseket a lehető legplasztikusabban.

A tudatos szövegalkotás az indulatokon túlmutat, még ha a laikus nem érzékeli mindig a különbséget Tóta W. vagy Bayer valamelyik szövegében (ettől még persze van, hogy nekik is eldurranhat az agyuk, de ez sosem véletlenül látszik meg a szövegeiken).

Aki azt hiszi, hogy írni csak mosolyról és virágoskertről szabad – “miért nem választasz valami vidám, szép témát a sok szomorúság helyett?”, – abból hiányzik az önfejlesztés vágya és a társadalmi felelősségváltozás igénye, és egyikre se kellene büszkének lennie.

4-es tévhit: mindent megír, amit mondasz neki, nem tud titkot tartani.

Ez óriási tévedés, az íróemberhez rengeteg információ eljut, amit soha nem írna meg – tisztességből, méltányosságból. Az igazán profi bulvárújságírók ismerik a legtöbb celebpletykát, de ezeknek a nagy részük soha nem kerül nyilvánosság elé – épp azért, hogy a bizalom megmaradjon, és a megfelelő – megosztható – információ hozzá jusson el először. Néha meg azért, mert aki szarral kártyázik, az maga is bemocskolja a kezét.

A másik véglet, amikor szürke kisemberek adják elő szakításuk, munkahelyi kirúgásuk történetét úgy, hogy azt az íróembernek feltétlenül meg kell írnia, mert – szerintük – annyira egyedülállóan különleges tapasztalatról van szó. A valóságban 100-ból 99-ben ez nem így van: csak annak fontos a sztorija, aki átélte, a többi embert hidegen hagyja, hogyan vált el Kiss Miska és Nagy Jolán.

5-ös tévhit: mint szabadúszó, egész nap otthon van, tehát ráér, semmit se csinál.

Mi, akik nem járunk be munkahelyre, a kívülálló számára talán úgy tűnhetünk, hogy semmit sem csinálunk, vagyis ráérünk bármikor aludni, takarítani, főzni, találkozni, ügyet intézni. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta élet sok tekintetben nagyobb szabadságot kínál, mint amikor 9-től 6-ig négy fal között ül az ember, mindenesetre itt is vannak határidők, feladatok, tennivalók, felelősség. Van, hogy még több is, mint egy nyolcórás munkasávban.

6-os tévhit: naphosszat ihletre vár, a múzsa csókjára.

Sokan hiszik, hogy a szövegalkotás folyamata minden esetben ihlettől függ. Persze, van ilyen is, és ezek fantasztikus flow-állapottal járó, intenzív és felszabadító élmények, de közben biztos lehetsz benne: lehetetlen évekig napi szinten érdekesen blogolni, esetleg egy egész regényt megírni pusztán ihletalapúan.

Az írás, ahogyan a legtöbb kreatív task, elég jelentős részben egyszerű iparosmunka, amihez határozottság és kitartás szükséges elsősorban, nem a múzsa csókja. Mindenkinek megvannak a módszerei, hogy anyagokat gyártson, legyen szó céges pr-szövegről vagy épp egy novelláról.

Igen, elég sokszor előfordul, hogy – noha imádod a munkádat – épp nincs kedved alkotni, és nehéz rávenni magadat a munkára. Előfordul, hogy egy-egy (rész)feladat kevésbé szólít meg, máskor a kinti napsütés jobban vonz, mint a pötyögés a gépen. Az íróember ilyenkor is kénytelen dolgozni, ha a múzsára várna, felkopna az álla/soha nem fejezné be egyetlen munkáját sem (ó, hányan vannak, akik elkezdtek egy könyvet, de nem jött a csók…!).

7-es tévhit: erre a munkára/feladatra születni kell.

Nem feltétlenül. Amikor elkezded, nem vagy profi. Van, hogy később sem. Az esély viszont – legalább – megvan rá.

Az egész igazából gyakorlat, nem annyira adottság kérdése. Az önképzés – aminek a releváns tartalmak olvasása és megértése fontos része – emellett persze rengeteget segít.

Ahogy Vámos Miklós mondja: “Először egyszerűen írunk és rosszul. Aztán bonyolultan és rosszul. Majd bonyolultan és jól. Végül egyszerűen és jól.” Ez általában egy hosszabb folyamat: a legtöbben a negyedik fázisnál maradunk el, de van lehetőség továbblépni.

És persze ez volna a végcél, akár blogger, akár szépíró, akár pr-szövegek szerzője az ember….