Mindig van lehetőséged másképp dönteni?
Mindig van lehetőséged másképp dönteni, a változás most kezdődik, ma van hátralévő életed első napja, soha nem késő lépni – ez a self-help mozgalom talán legtöbbet idézett gondolatsora. Egyetértek-e vele? Alapvetően igen. Hiszek az ember fejlődőképességében, humanista vagyok a végletekig. Ugyanakkor viszont naivitás és önbecsapás, egy bizonyos ponton túl pedig egoizmus volna azt hinni, hogy ez az alapvetés kontextustól függetlenül, abszolút módon létezik, és magára vessen, aki nem jutott még el a felismerésig…
kép: pixabay.com
“Ó, hát ez egy egyszerű dolog. Megfelelő társat kell választani, nem pedig olyat, aki maga is plusz feladat, férj helyett maga is egy második, harmadik gyerek” – hallom sokszor, amikor az anyasággal járó kihívásokról esik szó. “Nem szabad tűrni, hogy a főnök a fejeden taposson, nemet kell mondani a méltatlan bérre és munkára” – merül fel gyakran, ha munkahelyi problémákról beszélgetünk. Ilyenkor mindig nagyot sóhajtok, és eszembe jut: szerencsések azok, akik már ilyen szempontok alapján képesek és hajlandóak mérlegelni, és életüket nem tudattalan, kívülről érkező kényszerek irányítják. És közben azt is tudom, hogy ez a legtöbb esetben ez nem így van: óriási a nyomás, ami alatt a legtöbb ember áll, és mellé elképesztően erősek az otthonról hozott, javarészt azonosítatlanul maradó sémák és hiedelmek.
Igen, valóban mindig lehetőséged van másképp dönteni, de alapvetően a háttered és pillanatnyi körülményeid határozzák meg azt, hogy milyen lehetőségeket ismersz fel egyáltalán, nemhogy azt, hogy ezek közül melyeket vagy képes elfogadni, végigvinni, megvalósítani. Aki olyan családból jön, ahol az alapértelmezett üzemmód a bántalmazás, a kihasználás és a manipuláció volt, az jó eséllyel nem ismeri az egészséges, építő párkapcsolat dinamikáját, így kicsi a valószínűsége, hogy azt választja a későbbiekben. Aki megtanulta, hogy a pénzért vérrel-verejtékkel kell megküzdeni, az talán nem is számol azzal, hogy örömteli, kreatív önkifejezéssel is szert tehet vagyonra, így ennek lehetősége meg sem nyílik, nyílhat előtte.
Amikor rendszeresen jógáztam, mindig meglepett, hogy van, akinek a lótuszülés nem megy, pedig én több órát is elüldögélek ebben a pozitúrában, mert nekem kényelmes így gépelni. Közben meg kifog rajtam egy egyszerű lefelé néző kutya, mert nem tudom teljesen kinyújtani a lábam, miközben a fenekem az égnek mered. Igen, ennyire mások vagyunk, más az anatómiánk, és persze más az, ami feladatot jelent számunkra. Ami az egyikünk számára kihívás, az a másiknak gondolkodás nélkül, játszi könnyedséggel az alapértelmezett üzemmód, és nem érti, mi okozza a nehézséget a másik számára.
Sokszor figyelem értetlenül azokat a kortársaimat, akiknek koraötvenes szüleik vannak, nekik maguknak meg tizenéves gyerekeik: hogy a fenében juthattak húszéves korukra az önismeret, az önelfogadás és az egzisztenciateremtés egy olyan szintjére, hogy családot alapítottak? Én húszévesen komplexusokkal teli szűzlányként messziről néztem mások párkapcsolatait, 70 ezres diákmunkákból éltem, és rengeteget aggódtam amiatt, hogy elég jó vagyok-e. Ezt hoztam magammal, nálunk a szorongással átitatott kései érés volt az alapértelmezett üzemmód: anyám ma volna 73 éves, ha élne, nagyanyám meg két hét múlva 110. Nálunk nem volt minta a korai családalapításra, fel sem tárult előttem az idáig vezető út, nemhogy én is ezt választhattam volna. Közben meg látom, hogy sok helyen, ahol ez volt a természetes, a pénzhez való viszony az, ami a mai napig – generációkon átívelő módon – fejlesztésre szorul.
A velünk született és életünk során szerzett korlátozó rendszerekből természetesen kiléphetünk – épp ez az egész önismereti munka és önfejlesztés lényege -, de ehhez komoly felismerésekre és kemény munkára, a legtöbb esetben pedig esetben segítségre van szükség. Amíg eddig eljutunk, az mindig komoly folyamat, és minél mélyebbről indul valaki, annál több segítségre lesz szüksége. Segíthetünk neki az egyén szintjén, de még jobb, ha társadalmi szinten is teszünk azért, hogy még több konstruktív felismerés szülessen meg benne, és közben megfelelő intézményrendszer támogassa a változtatni akarókat: azokat, akik bántalmazó kapcsolatból lépnek ki vagy épp felnőttként, munka és/vagy család mellett képzik át magukat, csak hogy az előző két példánál maradjunk.
Egy dolog viszont biztos: a munka mindig belül kezdődik, és végül rajtunk múlik, hogy mit kezdünk a lehetőségekkel, amelyek – a felismeréseket követően, szinte törvényszerűen, előbb-utóbb – megtalálnak bennünket.
Eszter's Offtopic 
Pengeélen táncoló gondolatok ezek. Valóban: keskeny a sáv az egészséges önbizalom, és a büszke képzelgéses téveszmék között. Sajnos sok ismerősöm az utóbbiban él. Ők a hab emberek akik felfújták magukat, holott semmik ahhoz képest amit “hirdetnek” magukról.
“mindig lehetőséged van másképp dönteni, de alapvetően a háttered és pillanatnyi körülményeid határozzák meg azt, hogy milyen lehetőségeket ismersz fel egyáltalán, nemhogy azt, hogy ezek közül melyeket vagy képes elfogadni, végigvinni, megvalósítani” -nyakamba kellene akasztani.
Annyira nem képesek belegondolni az emberek a másik élethelyzetébe, vagy csak ránézni és felismerni a nyilvánvalót, hogy az hihetetlen. Nekik az az alap, ami az ő otthonukban, családjukban van.
nyithatnánk vitát az objektÍv valóságról is, kérdés h a blog Írója elfogadja-e.
Sokan azért, hiszik, hogy a másik tud máshogy dönteni, mert nem ismerik az objektív valóságot. Van, amit nem teregetünk ki. És akkor még a szubjektívről nem is beszéltünk, amiről a cikk is szól részben. Szerinted van objektív valóság? Vagy van értelme külön kezelni?
“Szerinted van objektív valóság?”
Hogyne lenne ! Világunk rendezett, törvényszerűségekre épül. Kémiai, biológiai, matematikai, fizikai stb tények szinte ordÍtják, hogy van objektív (nem az elképzeléseink szerinti) valóság. És kapaszkodj(atok) meg, ez az obj. val. mindenki számára ugyanaz. Ezért eszetlenség a relativizmus. Mindannyian ugyanabban az univerzumban élünk, ugyanazon törvények alatt. Nincs annyi világegyetem ahány ember !!! Ez nyilván sokaknak nem tetszik, de akkor is így van. Ennek fényében lényegtelen ki mit gondol, ha az nem egyezik meg a valósággal, akkor téved, vagy hazudik.
Rosszul fogalmaztam. Az emberi döntésekről szól a cikk, ebben az esetben van értelme?
Kívülről objektíven látod más problémáját, de ezzel mire megyünk?
Pl. nőt csalja a férje. Objektíven el kellene válni, ez lenne a reális. De a szubjektív dolgokkal, hogy szereti, nem tudsz mit kezdeni. Ezért nem fog elválni. Néha azt érzem, hogy tényleg csak az objektív válaszokat fogadják el az emberek a másiktól. Pl. aláz a párod. De nem válsz el, mert nem tudod fenntartania lakást. Van kérdés? Nincs. Ha azt mondanád, hogy te még szereted, arra húzni fogják a szájukat, hogy de hogy szeretheted és jön a litánia.
Az emberi döntéseket is az obj. val.-al egyeztetve kell meghoznunk. A hsz-em így kapcsolódik a cikkhez. Mindig van lehetőséged másképp dönteni? A válasz: nem, nincs, de sokszor van lehetőség. Mikor nincs (már) lehetőség? Akkor mikor már a korábbi döntések annyira galyravágták az ember életét, lelkét, hogy az jóvátehetetlenül károsodott. Akkor van game over. Nem vagyunk istenek, nem vagyunk mindenhatóak, ezért van olyan szint ahol már annyira rabja az ember valaminek (akár következménynek) h nincs mit tenni.
Kérdés, mikor megy át az objektív szubjektívbe? Pl. ami nekem objektív, az másnak annyira nem lenne jó, ezért szubjektíven döntök.
ami jó az embernek szubjektÍvan, arra mondja h objektÍv, és ha az obj. nem jó neki akkor tagadja.
Szerinted az érzelmi döntés nem jó döntés?
Objektívan 30 éves kor alatt kellene szülni. Jó, nincs kapcsolat. Objektíven nem lesz gyerek. De ott a szomszéd pasas, objektíven összeillünk, korban, szemléletben, racionális döntés vele a gyerekvállalás. :) Ha várnék öt évet az igazira, az már szubjektív lenne? Vagy az is objektív döntés lenne? :D
az érzelmek csak hajtóerők, nem jó tanácsadók.
Nem lehet az érzelem olyan belső döntés (hogy így kell érezned) eredménye, ami racionális, csak nem tudod megmagyarázni? Pl. attól még, hogy nem jó tanácsadó az érzelem, azért figyelembe kell venni döntésnél, nem? Vagy megy a dolog úgy is, hogy objektíven jól döntesz, mégis rosszul érzed magad? Az miért jó?
Pl. jó melód van, objektíven minden szuper, de mégis valami megmagyarázhatatlan miatt rosszul érzed ott magad. Objektíven magyarázod magadnak, hogy de ez így jó. És akkor mi van, meg tudod győzni az érzelmeidet? Vagy objektíven jól érzed magad, szubjektíven meg rosszul, de az nem számít? Mert objektíven kell dönteni?
a várakozás 1 dolog, de mi van, ha soha nem “jön” az igazi? nem jó megkeseredve meghalni.
Az ember életét a szubjektuma határozza meg. Az érzelmek igenis a szubjektív valóság részei. Nem jó az érzelmek rabjának lenni – de a racionalitás rabjának lenni sem. Az érzelmek háttérbe szorítása, a racionalizálás csak azt eredményezi, hogy a tudattalanba küldöd, és ott működnek, csak épp a tudat ellenőrzése nélkül, elszabadulva. Egyetlen ember sem képes teljesen objektíven dönteni, de nem is kell, egyensúlyt kell találni az értelem és az érzelem között. Ha csak az érzelmek döntenek, akkor úgy viselkedsz bizonyos értelemben, mint az állatok, ha csak az értelmed, akkor meg mint a gépek. Azt képzelni, hogy képes vagy, mármint hogy bárki is képes tökéletesen objektív döntésekre minden helyzetben – nos ez az objektív valóság fel nem ismerése.
Nem mellesleg a szubjektumra, megérzésekre, intuícióra azért is érdemes bizonyos mértékig hallgatni, mert igaz, hogy van objektív valóság, de teljes mértékben nemhogy egy ember nem ismeri az objektív valóságot, de az egész emberi tudomány sem. Ld. időjárás, földrengések előrejelzése, hogy csak nagyobb dolgokat mondjak a természetből. Ráadásul a társadalom, a többi ember erősen hat az életünkre, márpedig az emberek viselkedése igencsak sok hibával terhelten jelezhető előre, sőt, gyakran utólagos értelmezésük sem lehetséges a pszichológia, pszichiátria mai állása szerint.
Az érzelmi döntés is lehet jó döntés, de ha szembemegy a lehetőségekkel (az objektívvel), ha ésszerűtlen, akkor nemigen.
nem jó ha az ember az érzelmei rabja.
Mindig van lehetőség máshogy dönteni, csak az másik döntés sokszor tűnik akár objektíve is rosszabbnak. Szubjektíve meg pláne. Mert egy dolog,hogy van objektív valóság, de az csak kívül van. Az életben nagyon fontos a szubjektív valóság is. Pl. objektív tény, hogy egy levesben mennyi a só. De az szubjektív, hogy az a leves esetleg nekem túl sós, neked meg éppen sótlan. Objektív, hogy csal a párod. De az, hogy neked ez ok-e a válásra, már szubjektív. ÉS hogy miért nem ok, ha nem? Anyagi, lelki okokból? Mert esetleg te is csalod őt, de a szextől függetlenül (vagy akár azzal együtt, mert egymással is van szex) szeretitek egymást?
Na de a másképp döntésről: igenis mindig van lehetőség máshogy dönteni, csak a másik döntés olykor abszurd. Pl. aki nem tud kilépni egy kapcsolatból, mert a másik konkrétan életveszélyes, vagy “csak” anyagilag teljes ellehetetlenülés – annak a halál még mindig lehetőség, és tudjuk, hogy vannak is, akik ezt lépik. Vagy mondjuk a hajléktalanság. Vagy a szerfüggés. Igen, destruktív lehetőség, de lehetőség. Szóval a game over kimaxolása (de utálom ezt a szót) is lehetőség.
Ha a másképp döntést úgy érted, hogy pl. elhatározom, hogy ezentúl tudok repülni, így döntöttem, akkor persze tényleg objektív akadályokba ütközöm.
A vitát vagy az objektív valóságot? Mindkettőt elfogadja.
Itt azonban nem az a kérdés, hogy mi az objektív valóság szerinti ideális döntés, hanem az, hogy mi a mozgástér, amit az ember belát. Teljesen mindegy, mi van kívül, ha belül nincs meg ennek a tizede sem.
Már nem győzöm neked megköszönni ezeket az éleslátó és érzékeny írásokat. :) Igen, borzalmasan nehéz átprogramozni a hozott mintákat, nagyon sok idő kell hozzá, és ahogy mondod, majdnem mindig segítség is. Nem is a felismerésig eljutni a legdurvább, hanem az, amikor a hétköznapokban igyekszel küzdeni a – rossz, félelemből fakadó – ösztöneid ellen. Mostanában fogalmaztam meg magamban, hogy sajnos én például magánéleti téren nem bízhatok úgy az ösztöneimben, mint akik egészséges családi háttérrel rendelkeznek, mert számomra más a “normális”, más jön zsigerből, és hiába tudom az eszemmel, hogy ami nekem zsigeri és megszokott – szépen fogalmazva a megvonáson alapuló szeretet -, az hosszú távon nem szolgálja pl. egy egészséges párkapcsolat épülését, mégis több ígéretes lehetőséget dobtam már el emiatt. De már legalább beleálltam a küzdésbe, szurkoljatok! :)
“megvonáson alapuló szeretet”
Ezt nem értem, vagy nem vagyok biztos benne, hogy értem.
Amikor pl. az a szeretetmintád, hogy aki szeret, az folyton elhagy (mondjuk vasárnapi apuka, aki nem érzi a felelősségét annak, hogy egy gyerek életébe rendszeresség kell, és akkor bukkan fel, amikor kedve tartja), aztán visszajön, aztán megint elhagy. Így pedig kialakít egyfajta torz kötődést, aminek felnőttkorra az az eredménye, hogy az ember hajlamos kizárólag azokhoz vonzódni igazán, akik szintén ilyen helyzetbe kényszerítik. Tök nehéz leszokni róla, kemény szembesülés és tudatos munka kell hozzá, dolgozom rajta :)
Aha, ilyesmit sejtettem. Persze jó kérdés, hogy nevezhető-e ez szeretetnek.
Objektív valóság van is, meg nincs is. Úgy objektív, hogy tőlünk függetlenül létezik. Viszont, úgy már teljesen szubjektív, hogy mi azt az adott dolgot hogyan érzékeljük. Pl van aki ugyanazt a kéket kicsit zöldnek látja, van aki türkiznek, van aki egyfajta kéknek, és van aki meg egy másik fajta kéknek. Pedig a szín az ugyanaz maradt. De ugyanez érvényes lehet bármi másra. Lehet, hogy valakit zavar, ha a kiabál a férje vele, van akit meg az zavar ha csendesen szétszórja a lakásban a zoknijait. Valaki úgy fogalmazott aki benne volt ilyen ezo- spiri stb dolgokban: hogy mindig a legjobb döntést hozzuk, mert akkor abban a helyzetben (életkor, anyagi, érzelmi stb) alapján meggondoltuk, és akkor ez bizonyult a legjobbnak. Ha utólag változik a helyzet, más helyzetben már lehet más döntést hoztunk volna, de akkor épp az volt a legjobb. Én már egyre kevéssé hiszek a vonzás törvényében, nekem kicsit ez az egész már egyfajta áldozat hibáztatás. Ha bevonzottál egy seggfejet, arról te tehetsz, mert még vagy az önismeret olyan magas szintjén. Aztán természetesen ennek hatására egyre több könyvet olvasol, meditálsz, lemész alfába, önismereti tréningek sorozata stb, sokáig nincs senki, majd ismét belehúzol egy nem normálisba. Aztán miután ezt a kört már jó-párszor lefutottad rá jössz: hogy minek okolnád magad immár sokadjára, amikor a férfiak 90%-ának az érzelmi intelligenciája a béka segge alatt leledzik. Innentől kezdve nem nehéz belehúzni abba a 90 %-ba.
“Objektív valóság van is, meg nincs is.”
ez ellentmondás.
“Úgy objektív, hogy tőlünk függetlenül létezik”
ezzel megcáfoltad az előző mondatod.
Viszont úgy szubjektív, hogy ki hogyan látja, érzékeli azt a dolgot. Tehát akármilyen objektív az a valóság, mindenki szubjektív módon érzékeli.
Egyébként imádom, ha kiragadnak mondatokat egy szövegkörnyezetből…
Nem okvetlenül. Persze, hogy létezik tudatunktól függetlenül. De mégis, mindenki számára más (lehet). A szauna 100 °C-a objektív valóság. De hogy ez kellemes, vagy elviselhetetlenül forró – no az már szubjektív. Az ember – minden ember – szubjektum, mindent csakis szubjektív módon képes érzékelni. Nekem pl. télen a 25 °C-os lakás túl meleg, aludni nemigen tudok ilyen melegben. Nyáron ugyanez a hőmérséklet kellemes, egy kiadós, 20 °C-os Balatonban (Tiszában, stb.) való pancsolás után kifejezetten hűvös. Finn vagy svéd turista izzad ilyen melegben, egy kongói vagy egy maláj meg reszketne a strandon. Az oxigén parciális nyomása 4000 m-en objektíven mérhető. De míg egy kecsua vagy egy serpa vigyorogva szaladgál arrafelé, te már alighanem kissé lelassulsz (én biztos).
És ezek kifejezetten objektív dolgok, és nem is arról beszélek, hogy milyen érzelmeket keltenek, hanem megint csak aránylag objektíven mérhető fiziológiai hatásokról. Egy “cuki” fotó cukisága, egy zene érzelmi hatása pedig nem is mérhető objektíven, hanem eleve csak érzelmeken keresztül. Vagy akár egy étel esetében, hogy finom-e: kinek (gasztro-szociokulturális hatások), mikor (ld. legjobb szakács az éhség).
A szubjektum, azaz egy konkrét ember számára megélés szintjén nem létezik tisztán objektív valóság, csak a tudomány, a tudományos gondolkodás – és a számítógép számára. Vannak feltételezések, amik szerint a kellően bonyolult mesterséges intelligencia (ha valóban intelligencia lesz) sem lesz majd teljesen mentes az érzelmektől, de persze ez csak spekuláció.