Aktuális

Van, amikor tényleg nem jó ötlet “randizni egy nem kereszténnyel”, de…

Amikor egy keresztény blogon megjelent a Miért rossz ötlet randizni egy nem kereszténnyel? című cikk, több ismerősöm is felháborodottan osztotta meg, köztük keresztények. Érvük: miféle szűklátókörűségre vall már, hogy vallási, hitbéli alapon zárunk ki embereket az életünkből, amikor a spiritualitás létünk csupán egyetlen aspektusa a sok közül, ráadásul a nyitottság mindennél fontosabb? Nos, ennek ellenére én mégsem hiszem, hogy a gondolat teljesen az ördögtől való volna…

kép: pixabay.com

kép: pixabay.com

Az, hogy keresztényként rossz ötlet-e nem kereszténnyel randizni, attól függ, hogy mennyire vannak aktívan jelen mindennapjainkban a keresztény értékrend és hitgyakorlás elemei. A “keresztény” szó helyére persze behelyettesíthetünk bármilyen egyéb szellemi iskolát is: “buddhista”, “vaisnava”, “neopogány”, “zsidó”, satöbbi, de akár egyéb világnézeti frontokat is: “ateista”, “humanista”, “nemzeti”, sőt, bizonyos esetekben akár életmóddal, szubkulturális kötődéssel kapcsolatos jelzőket is: “sportos”, “gót“, és így tovább.

Ha a személyiségünket ezek az értékrendek nagyban alakítják, és mindennapjaink során számos olyan tevékenység és program van, ami ezekhez a területekhez kapcsolódik, akkor valóban rossz ötlet olyan emberrel kötni össze az életünket, aki nem osztozik velünk ezekben az ideákban, és nem kísér el bennünket a releváns eseményekre sem. Ha viszont az irányultság nem kizárólagos és meghatározó, életmódunkban pedig nem jelentős az ehhez kapcsolódó tevékenységek aránya, akkor kellő nyitottsággal áthidalhatók a hitbéli, világnézeti, életmódbeli különbségek.

A kérdés tehát minden esetben személyre szóló: neked mennyire fontos, te mennyire vagy benne? Az említett keresztény családi blog szerzője arra apellál, hogy nagyon. Aktív keresztényként számára az az alapértelmezett üzemmód, hogy olvasója a, mély meggyőződéssel hisz a megváltásban, hogy Krisztus kereszthalála által bűneink – ideértve az eredendőt is – megbocsáttatnak, b, egy virágzó gyülekezet aktív tagja, amelynek rítusaihoz tartja magát, c, az adott gyülekezet értékrendje a mindennapjait is aktívan alakítja, pl. fontos számára a házasság intézménye, illetve az, hogy szűz legyen, mikor belép ebbe.

A cikkre érkezett persze válaszcikk is, amely ugyan sokakkal rezonál, de egy baj van vele: egy valláskárosult szemszögéből íródott, aki csalódott a keresztény egyházban, útját nem azon belül találta meg, és indulattal keveredő értetlenséggel nézi le a keresztényeket, akikből szerinte hiányzik a józan gondolkodás, a saját vélemény kialakításának képessége, a nyitottság, életüket pedig egy “képzeletbeli barát” vezeti. Ahogy az ilyenkor szokásos, még a “meleg szerzetesek által molesztált diákokat” is megemlíti.

Ez az attitűd nem csak sértő, sztereotipikus általánosítás, de még csak nem is pontos: rengeteg keresztény irányzat létezik, nem vehetjük egy kalap alá mindet, ráadásul nem tisztünk mások hitéletét kinevetni, lebecsülni, bármi is legyen az (akkor sem, ha egyes keresztény egyházak és követőik adott esetben nem fogadják el a mi meggyőződésünket). Érvelni lehet (sőt kell is, az értékként értelmezett “szüzesség” mítoszának kártékonyságát például én is többször érintem, ahogyan a keresztény kultúrkörhöz tartozó “tisztasági” ceremóniákat is aktívan kritizálom), de lenézéssel és gyűlölettel támadni a másképp gondolkodókat szűklátókörű, ráadásul kontraproduktív dolog.

Életem egy pontján – egyfajta önbüntetésként – érzelmek nélkül mentem bele egy kapcsolatba, és ott találkoztam először azzal, hogy milyen is az, amikor az embert a partnere kineveti és megalázza egy hitével járó életmódbeli döntés miatt. Világos, hogy az én hülyeségem volt engedni a nyomásnak és rábólintani románcra, hiszen másképp gondolkozni, másban hinni, mint én, teljesen oké, de kigúnyolni az én hitemet – vagy bárki másét – egyszerűen soha nem lehet az. Azt tehát, hogy hasonló világnézetű társat választunk-e, a világnézet életünkben betöltött szerepe határozza meg. Ha ez jelentős, akkor a különbözőség valóban komoly kihívás – és nem ritkán súlyos teher – mindkét fél számára, hiszen valamelyiküknek változnia kell, netán méltatlan kompromisszumot kötnie.

Ha kevésbé jelentős, akkor is van egy fontos dolog, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni: mindkét félnek tiszteletben kell tartania a másik hitrendszerét, világnézetét, életmódbeli döntéseit. Ha ez nem megy, akkor viszont nincs értelme kapcsolatnak…

 

Advertisements
Eszter névjegye (824 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

32 hozzászólás Van, amikor tényleg nem jó ötlet “randizni egy nem kereszténnyel”, de… bejegyzéshez

  1. “…mindkét félnek tiszteletben kell tartania a másik hitrendszerét, világnézetét, életmódbeli döntéseit. ”

    konkrétan mit értesz ez alatt? a ráhagyást?

    • Ha eltérő, beszélgetek vele róla, meghallgatom az élményeit, és elfogadom, hogy neki az sokat jelent, és vele örülök az örömének. Amikor hitgyülis volt az exem, soha nem szektáztam le a csapatot, nem röhögtem rajtuk, legfeljebb élénk hitvitákat folytattunk – amikor éreztem, hogy neki ez fájdalmas, nem forszíroztam a vitás elemeket. Ettől még én sose kísértem el a gyülekezetbe, de örültem, ha ott őt valami pozitív élmény érte.

      Fontos elem, hogy nem akarom meggyőzni, megtéríteni se – ez keresztény irányzatoknál egyébként azért nehéz, mert legtöbbnél az az alapállás, hogy csak a megváltás elfogadásával üdvözülhetsz, ergó ha szeret téged, ő bízni fog benne, hogy te előbb-utóbb “megtérsz”. Szóval, ez kihívás, az fix.

      • …az az alapállás, hogy csak a megváltás elfogadásával üdvözülhetsz….”

        ez az igazság.

        • Mármint a tied :D

          • Tiéd is csak nem ismered el.

            • Nem, arkangyalom, örülök, hogy próbálsz megtéríteni, elvégre te csak jót akarsz nekem, de hidd el, egyszerűen kinevetlek. A kereszténység egy a rengeteg vallás közül, alapja pont annyi, mint az upanisadoknak vagy Thor isten létének. Emberi találmány, mint a Korán is pl. Te egy szerinted létező felsőbb lény által az embereknek adományozott valaminek KÉPZELED. Szerintem meg az a felsőbb lény maga sem létezik, hanem az emberi fantázia terméke abból a célból, hogy magyarázza az akkor még magyarázhatatlan világot. A villámlás mögé a görögök Zeuszt képzelték, a tenger Poszeidon haragja miatt nyelt el hajókat. Az ábrahámita vallások szerint mindenért egyetlen lény a felelős. Szerintem meg minden simán, könnyedén megmagyarázható isten(ek) nélkül is, ahogy a villámlás, a földrengés meg a többi, isteni büntetésnek tartott jelenség 99,9 százalékát már meg is magyarázták.
              Nem utolsó szóként írtam, ez az én véleményem a kérdésben, és pontosan tudom, hogy érdemben a vita nem eldönthető. Ezért jelzem, hogy ennél többet a kérdésről nem szeretnék mondani, értelmetlen.

              • Azt én sosem értettem, hogy miért próbálják emberek meggyőzni a másikat spirituális kérdésekben, de ez a legmasszívabban a keresztény vonalra jellemző, hiszen még a zsidók is úgy vélik, hogy nem kell zsidónak lenned a mennyországhoz, elég Noé törvényeit betartani hozzá.
                Van is ez a kedves vicc: Egy hindu érkezik a mennyország kapujához. Szent Péter beljebb tessékeli, csak azt köti a lelkére, hogy a hármas szoba előtt lábujjhegyen menjen. A hármas szoba előtt leveszi cipőjét – bentről zsoltározás hallatszik – és eloson. Kisvártatva egy buddhista érkezik. A kapuban őt is figyelmeztetik: „csak a hármas szoba előtt aztán nagyon halkan, lábujjhegyen tessék elmenni!” Mikor aztán egy muszlim is megkapja az ukázt a hármas szobával kapcsolatban, ő végre nem bírja tovább, és rákérdez: „De hát miért kell pont a hármas szoba előtt ilyen halkan járni?” Mire Szent Péter legyintve válaszol: „tudja, ott vannak a katolikusok és azt hiszik, hogy egyedül vannak a mennyországban.”

                • Hátizé, a zsidóknál számomra az is kérdés, hogy mennyire van konszenzus arról, hogy van-e mennyország. Ugye az a jellemző gondolat, hogy egy életünk van, de a kabala legalábbis nem zárja ki a lélekvándorlást sem. Szóval az, hogy Noé törvényeit kell betartani a nemzsidóknak, és nem mind a hatszázakárhány betarthatatlan parancsolatot, az csak azt jelenti, hogy nem zsidó is lehet igaz ember, hogy bár a zsidók a kiválasztott nép, a nem zsidók nem értéktelenek. A mennyország mint a halottak lakhelye nem igazán zsidó gondolat, inkább keresztény-muzulmán.
                  Vicc: igen, ismerem, nagyon jó.

                • “Azt én sosem értettem, hogy miért próbálják emberek meggyőzni a másikat spirituális kérdésekben…”

                  Szóval a bűnös nemtörődömséget tekinted elfogadhatónak?

                  • Te lényegében úgy viselkedsz, mint egy agresszív (harcos) ateista, aki a vallásosok, pl. keresztények “sötét, ókori babonáit” akarja szétoszlatni. Akkor is, ha “szelíd” az agressziód, a lesajnálásod. Pont mint a “felvilágosult” ateisták, akik nem akarják ugyan bezáratni a templomokat, de azért lenézik az istenben hívőket. Épp úgy azt hiszed, hogy nálad a végső igazság. Azt gondolom, erre mondja Dawkins, hogy az “isteni téveszme”.
                    Ezzel az erővel mindenki, aki téríteni akar a maga vallására, legyen az muzulmán, Jehova tanúja, Krisnás vagy épp pasztafáriánus, vagy konkrétan ateista, pont olyan okkal, joggal teszi, mint te, ha folyamatosan, kéretlenül nyomja a maga elképzelését, akkor mentsége lehet rá, hogy nem akar “bűnös nemtörődömségbe” esni. Valójában pedig nem más, mint egy visszafogott TROLL.

              • Sajnálom, hogy így gondolod.

        • A kereszténységben. Más hitrendszerekben meg más.

  2. “buddhista”, “vaisnava”, “neopogány”, “zsidó”, satöbbi”
    És mi van a pasztafariánusokkal?

  3. Hát, szerintem ez az egész kérdéskör elég gázos alapvetésen alapul. Ugyanis valakit vallása, hite miatt sorolni be a jó és rossz emberek közé eleve nem állja meg a helyét.
    Ha vallás, akkor oda-vissza tolerancia. Ha ez nincs meg, akkor az már “bigotizmus”, függetlenül attól, az adott vallás mellett vagy ellenében foglal valaki állást.
    Ráadásul amiről írsz (igen, értem, hogy a vallás adta az apropóját) az inkább annak a kérdése, hogy mi az a tolerálható távolság értékrendek között, ami még működőképessé tehet egy kapcsolatot. Az említett “kinevetett a hited miatt” nekem csak annyit mondott el az emberről, hogy egy faragatlan tapló (ez is egy szélsőség), amihez te túl távol voltál, mert nem tudtál vele nevetni. De ugyan ez van egy szélsőséges vegán és egy “normális” ember kapcsolatával, mert ha ő nem tud velem leülni egy asztalhoz, ahol én rántott csirkét eszek, akkor… Túl nagy a távolság :-)
    Tegnap egy beszélgetésben szóba került egy kérdés: “a politika milyen szinten bonthatja meg a párkapcsolatokat?” Dettó! Egy szélsőségesen átpolitizálódott ember csak a “saját fajtájával” közösködjön, mert mindenki mást kinyír a környezetében.
    Szóval ki beszélt itt szerelemről? :-)

    • Persze, de nem is “jó” vagy “rossz” emberekről van szó, hanem két eltérő karakterről, akik más irányba mennek. Legalábbis akkor, ha intenzíven vannak a történetben.

      A párkapcsolat azért más, mint a haverságok, barátságok, mert ott közös háztartást viszel, közösen osztasz be pénzt, közös gyerekeket nevelsz stb., ergó fontosabb a közös nevező, mint egyéb kapcsolatoknál.

      Sok embernél sem a vallás/hit, sem a politikai meggyőződés nem annyira fontos, hogy ez hangsúlyos legyen, de akinél igen, ott ez igenis lényeges szempont, és ez teljesen rendben van.

      A tolerancia hiánya máshol kezdődik: ott ahol, lenézi azokat, akik másképp gondolkoznak, mint ő. Na, az tényleg szegénységi bizonyítvány.

    • Az alapfeltevést szerintem nem pontosan látod. Nem az a feltevés, hogy négy láb jó, két láb rossz, hanem az, hogy ha négy lábon jársz, lehet, hogy nem tudsz lépést tartani azzal, aki két lábon jár (vagy fordítva).

  4. Egy keresztény-ateista párosnál a gyereknevelés például óriási kihívás lehet. Rengeteg egymásnak ellentomdó jelet, információt kahat a gyerek. Rosszabb esetben az egyik szülő “nyer”, és a gyerek a másikat kevésbé értékesnek tekintheti.

  5. Apukám ateista, anyukám keresztény. Nem kaptunk egymásnak ellentmondó jeleket, az alapértékek ugyanazok (mindketten jó emberek). Mi pedig a vallásos nevelést kaptuk – egyrészt az esküvő után a református pap megígértette apukámmal, hogy engedi majd, hogy a gyerekek vallásos nevelést kapjanak, másrészt apám nem olyanfajta “harcos” ateista, aki hirdeti az igét (illetve annak nem létezését) mindenkinek. Ő olyan “whatever floats your boat” fajta ember. Nem emlékszem nagy vitákra ebben a témában. Az igaz, hogy a sok kényszerítéstől, konfirmációra, ifibe járatástól, stb. én lettem úgymond “valláskárosult” – de nem ateista.

    • Igen, ezért írtam feltételes módban. Valamikor működik a dolog. Leginkább akkor, ha egyik szülő sem nyomja igazán a maga oldalát, hanem nagyon finoman adagolják a tanítást életkornak és érdeklődési szintnek megfelelően. Mondjuk ez a fajta mentalitás tulajdonképpen annak is feltétele, hogy eleve a szülők közötti kapcsolat is működjön.

      Akkor is “izgalmassá” válhat a helyzet, ha keményebb témák is felmerülnek a családban. Például a szexualitás (kamaszkori vágyak, önkielégítés, orientáció, stb.)

    • Igen, ilyen is van, de ilyen esetben az a mérvadó, hogy édesapádnak nem volt prioritás az ateista nevelés és attitűd. Valószínűleg inkább agnosztikus lehet: “nem tudhatjuk pontosan, mi az igzság, tartsunk nyitva minden opciót, én a magam részéről nem hiszem, amíg nem látom”. Valószínűleg a papnak tett ígéret nélkül is hagyta volna a vallásos nevelést. Ez egy szerencsés eset: egy harcos ateistánál már elképzelhető, hogy az van, amit Sándor fentebb leírt.

      • Apukám esetében az ateizmus sosem az istenhívők elleni fellázadás, ellentmondás volt – ő egész egyszerűen egy olyan nevelést kapott, amiben nem volt jelen semmilyen isten. Ennek ellenére nem agnosztikus: nem hisz isten/Isten létezésének a lehetőségében sem. De sosem volt otthon emiatt tányérdobálás.
        Szerintem egy harcos ateista – pontosabban antiteista – mindig valláskárosult (vallásos nevelést kapott, aztán besokallt a sok bullshittől), sosem csak simán “isten nélküli”. (Példának ott a nagyszerű Christopher Hitchens, akit bármikor képes vagyok hallgatni/nézni/olvasni, már csak azért is, ahogy az angol nyelvet használja.)

  6. “A cikkre érkezett persze válaszcikk is, amely ugyan sokakkal rezonál, de egy baj van vele: egy valláskárosult szemszögéből íródott, aki csalódott a keresztény egyházban, útját nem azon belül találta meg, és indulattal keveredő értetlenséggel nézi le a keresztényeket, akikből szerinte hiányzik a józan gondolkodás, a saját vélemény kialakításának képessége, a nyitottság, életüket pedig egy “képzeletbeli barát” vezeti.”

    A valláskárosultak azok, kikből szerinte hiányzik a józan gondolkodás, a saját vélemény kialakításának képessége, a nyitottság, életüket pedig egy “képzeletbeli barát” vezeti.
    Ha a válaszcikk szerzője nem ilyen, akkor ő már nem valláskárosult, de legalábbis gyógyulófélben lévő valláskárosult. :D

  7. Van ebben igazság, és nem is csak a vallásra vonatkozik szerintem. Ha nekem fontos valami és meghatározza az életemet, akkor nem hiszem, hogy tudnék olyasvalakivel élni, aki azt elítéli, gúnyolja, vagy csak szimplán semmibe veszi. Nekem is van egy csomó dolog, amit nem tudnék elfogadni a másiktól, akivel megosztom az életemet: ilyen például a dohányzás, amit hosszú távon nem tudnék tolerálni, annyira károsnak és egészségtelennek tartom. Ugyanígy gond lenne, ha az illető rasszista, hímsovoniszta vagy homofób lenne, vagy nem szeretné az állatokat, vagy nem tartaná fontosnak a környezetvédelmet. Ha valakivel nem egyezik az alapvető értékrendünk, ha a számunkra legfontosabb dolgokban nem értünk egyet, akkor nem hiszem, hogy abból igazán gyümölcsöző kapcsolat lehet.

    • Igen, pontosan. Annyit tennék hozzá, hogy ez tényleg nem a “helyes” és a “helytelen” út harca, hanem a különbözőség.

      • Igen, ez nagyon fontos. Van egy csomó dolog, ami nagyon pozitív és nagyra tartom, de nem tudnék együtt élni vele. És persze az érdeklődési körök: azért csak az a jó egy kapcsoltban, ha van olyan,a mi közös, mert ha tök más a két fél hobbija, más elképzeléseik vannak a szórakozásról, a pihenésről, akkor az hosszú távon nem túl előnyös.

        Elolvastam az eredeti cikket, és számomra egy dolog volt, ami nagyon szemet szúrt. A keresztény nem keresztény kapcsolatoknak három lehetséges kimenetelét sorolta fel: 1. a különbség miatt véget és a kapcsolat 2. a nem keresztény fél megtér (ami szerinte sajnálatosan ritka) 3. a keresztény fél eltávolodik a gyülekezettől és a keresztény vallástól. Nem volt negyedik, hogy együtt maradnak és a keresztény fél megmarad hívő kereszténynek a másik fél pedig abban hisz amiben addig, vagy nem hisz. Ezt vajon senki sem tartja lehetségesnek?

        Ami még nagyon érdekes: pont a héten volt egy beszélgetésem egy kedves ismerősömmel, aki felnőttként tért meg, lett buzgó katolikus. Számára ez szinte életmentő jellegű esemény volt, a hit segítségével kijött egy csomó szarból, lett egy közösség, ahova tartozik, tanulni kezdett,leérettségizett, egyetemre ment, családja lett, gyerekei, minden. Látszik, hogy őszintén hisz, és tök jó látni, hogy megtalálta a helyét. Az már kevésbé jó, hogy ha találkozunk állandóan térít, ad szentképet meg idézeteket kis lapokon – nem olyan durva egyébként, meg cukin csinálja, de kicsit akkor is zavaró. Megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja, és erre az volt a válasza, hogy neki ez kötelessége. Mivel ő hisz abban, hogy egyedül az ő hitük az üdvözítő, ezért mindenki másnak is segítenie kell, hogy eljusson istenhez, És én olyan jó ember vagyok, kár lenne, ha elkárhoznék. Erre nem nagyon tudtam mit mondani, hiszen ő őszintén hisz abban, amit mond, és bármi észérv lepörög róla – például az is, hogy én nem hiszek keresztény istenben, de nem én döntöttem el, hogy nem fogok, csak egyszerűen nem tudok hinni benne, és kész. Azt sem tudnám megtenni, hogy na, akkor holnaptól hiszek. Szerencsére ritkán találkozunk.

  8. Valóban olyan párt érdemes választani, akivel hasonló értékrendet és meggyőződést vall az ember. Ahogy a Szaffiban mondta Arzéna: ” miként a latin poéta is megénekelte, szükségeltetik, hogy a felek mindegyike összeillő legyen vagyonban és rangban” :D
    (Persze a szociális háttér és a vagyoni helyzet más kérdés, de elég erőteljesen determinálja az értékrendet is.)

    Ezzel a keresztény pártanácsadási cikkel szerintem inkább az volt a baj, hogy hívőkre és nem hívőkre osztotta a társadalmat, és a nem hívőket valami pokolszülte démoni kategóriába akarta beerőltetni, akik majd úgyis csak megrontják a tisztalelkű nem hívőket. Pedig mindenki elsősorban ember és csak másodsorban minden más (pl. hívő vagy nem hívő).

    • Azért nem látom ilyen drasztikusan. A fenti hozzászólás is bizonyítja, hogy a legtöbb aktív, hívő keresztény úgy gondolja, csak ő üdvözülhet. Rémes lehet végigaggódni egy párkapcsolatot úgy, hogy a párom jó eséllyel elkárhozik, és esetleg engem is bűnbe ránt. Ezt nem kívánom senkinek. Similis simile.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: