Miért is hátráltatná valaki az egyenlőség ügyét?

Azt gondolnánk, hogy a nemek közötti egyenlőség és a férfit/nőt korlátozó sztereotípiák ledöntése olyan ügy, amelyre minden egészséges lelkű ember egyformán nyitott. Ehhez képest szép számmal akadnak olyanok, akik értelmesek és érzékenyek, mégis – gyakran akaratlanul és átmenetileg ugyan, de… – inkább hátráltatják az ügyet, mint nem…. vajon mi lehet ennek az oka? Négyféle motiváció, amit ideje közelebbről is megvizsgálni.

Rendcentrikus: ragaszkodik a megszokotthoz, a saját biztonságához, kényelméhez.

Vannak, akik a fennálló rendet – aminek a helyén szerintük csak káosz lehet – és benne saját szabad, nyugodt helyüket féltik, hiszen minden átrendeződés – még ha az egyensúly visszaállítása is a cél – az identitás megrendülésével és új felismerésekkel, feladatokkal, bizonyos esetekben pedig kisebb-nagyobb lemondásokkal, és természetesen több felelősséggel jár. Itt jelennek meg a különféle tévhitek is, amelyek az uralkodó politikai retorika fontos pillérei, és ijesztővé, fenyegetővé teszik az egyenlőségi törekvéseket.

Természetes, hogy a biztonság fontos, és a megszokott, több generáció során ismételt minták megadják ezt, míg a sémáktól történő szakadás zavart okozhat, kényelmetlen lehet. Önmagunknak lenni és a saját életünket élni nehéz: az ilyen férfinak nehézséget jelenthet a családi életben, háztartásban történő nagyobb szerepvállalás, a hagyományos keretek között felnőtt nőt megijesztheti a tény, hogy nem patriarchális tartozék, aki helyett apja, majd férje dönt a fontosabb kérdésekben.

Érthető, ha az ember nem akar bizonytalanságot az életében és új feladatokat, még ha a háztartás terheinek megosztása és a pénzügyeken történő osztozás egy mindkét fél számára élhetőbb, nyugodtabb életet is biztosít hosszútávon. Ehhez azonban szükséges egyfajta spirituális érettség, felnőttség, amiért tenni is kell.

Sértett: saját személyes frusztrációit társadalmi problémaként azonosítja, továbbá nem ismeri fel, hogy az őt ért igazságtalanság szintén a patriarchális rend sajátosságaihoz kapcsolható.

Az első rész egyfajta lelki gyermekségre, az egyéni felelősség elkerülésére utal: “megcsalt az ex, tehát minden nő kurva” (arról nem szól a fáma, mi motiválta annak idején párválasztását, ő maga hányszor lépett félre, mi okozta az elhidegülést, illetve miért maradt mégis ilyen kapcsolatban) “kihasznál a főnököm, tehát minden női vezető törtető, hisztis karrierista (azt nem nézi, hogy hímnemű főnök is viselkedett már vele ugyanígy, csak azt kevésbé érezte megalázónak, holott ugyanúgy igazságtalan volt).

Gyakori érv, hogy bizonyos területeken a férfiak hátrányban vannak – például az osztott felügyeleti jog egyre gyakoribbá válása ellenére még mindig előfordul, hogy vitás esetben az anyának ítéli a bíróság a gyereket, holott az apa is ugyanúgy alkalmas ellátására. Nos, a panaszos fél ilyenkor elfelejti, hogy mindez épp annak a patriarchális szemléletnek a számlájára írható, amely az anya anyaságát irracionálisan fontosabbnak tartja, mint az apa apaságát, holott a genderszemlélet az apa szerepének fontosságát, családi életben való részvételét prioritásként kezeli. Hasonló a helyzet a “pénztárcaként” funkcionáló férfiak panaszával, akik úgy érzik, aránytalanul sokat tettek a közös kasszába: épp a férfi fő és egyedüli kenyérkeresőként meghatározott szerepe az, ami ilyen helyzetbe sodorja őket, hiszen jelentős bérrés a két nem között, és a családalapítással járó munkaerőpiaci értékcsökkenés halmozottan jelentkezik a nő esetében.

Fogalmatlan: “én tisztességes vagyok, a rászorulót segítem, az abúzert elítélem, tehát minden rendben van”.

Meglepően széles kör. Jellemzőjük, hogy jól funkcionáló, egészséges otthoni munkamegosztással rendelkező családban nőttek fel, előremutató mintákat hoztak magukkal, erős önismerettel és az önfejlesztés igényével rendelkeznek, így az egyenlőség, egység, méltányosság koncepciója természetükből fakadóan adott esetükben. Természetes számukra, hogy fehér heteró férfiként is elkészítenek egy háromfogásos ebédet, bevásárolnak és felemelik a porszívót, pontosan tudják, hogyan kell fürdetni és pelenkázni a gyereküket (és nem is restellik ezt megtenni), minőségi időt töltenek a családjukkal, büszkék a párjuk sikereire, segítik őket mindenben.

Nem ismerik az evolúciós biológia és a gender-tudományok jellemző diskurzusait, a meghaladott mítoszokat, korlátozó sztereotípiákat, tudomány által megdöntött tévhiteket, a problémás esetekben kizárólag az egyén szerencsétlen élethelyzetét, rossz döntéseit látják, társadalmi kontextus nélkül. Igen gyakran tudatosan is kerülik a jobbító szándékú mozgalmakat, mivel abban hisznek, hogy a társadalmi kérdéseket kizárólag az egyén szintjén lehet rendezni, és ha ez megvan, szélesebb körben is megtörténik a változás (kritikustömeg-elmélet).

Kérdéses, hogy az értékteremtő változásokhoz – akár a fenntartható hulladékgazdálkodásról, akár a nemi sztereotípiák ledöntéséről és egy egyenlőbb társadalomról van szó – első lépésben az egyén kell-e, aki törekvésében tisztességes, a rászorulót segíti és a bántalmazót megveti, vagy az első lépés egy olyan társadalom, ahol a rászorulók segítése és a bántalmazás üldözése alapvető elvárás, így azok is kénytelenek engedelmeskedni a “törvénynek”, akik maguk még nem jutottak el erre a szintre. Én azt gondolom, hogy a kettő nem zárja ki egymást, sőt: a társadalom egésze is hat az egyénre, ahogyan az egyén egyes felismeréseinek terjedése alkotja magát a társadalmat, és a szocioökonómiai dilemmák felé való nyitottság az egyéni fejlődést is erősíti, pozitívan befolyásolja.

Privilegizált: őt soha nem érte semmilyen igazságtalanság, tehát igazságtalanságok nincsenek.

Amikor egy probléma meglétét, illetve korlátozó voltát egy az egyben tagadjuk, csak mert mi magunk soha nem találkoztunk vele, akkor jó eséllyel privilegizáltak vagyunk, és elefántcsont toronyban nőttünk fel. Ez egy gyakori probléma nők körében is: ha Oravecz Éva Csilla “ellen tudott állni a később szexuális erőszak miatt sokszorosan elítélt férfi csábításának, akkor mindenki ellen tudott volna. Ha Oravecz Éva Csilla nem szembesült a férfiak részéről olyan mennyiségű és/vagy minőségű erőszakban, amit ne lehetett volna humorral kezelni, akkor senkit nem fenyeget ilyen erőszak vagy ha igen, akkor született áldozat, azaz pszichiátriai eset. Ha Oravecz Éva Csilla barátja soha nem részesítette a pornót előnyben vele szemben, akkor a pornó nyilván klassz és remek dolog, a női függetlenség, önállóság és méltóság vaskos védőbástyája. Ha Oravecz Éva Csilla soha nem részesült munkahelyi diszrkiminációban, akkor nyilván elmondható, hogy soha, egyetlen nőt sem hoztak női mivolta miatt hátrányos helyzetbe”.

Ugyanígy nyilván abszurd, amikor a szerető, jómódú, középosztálybeli értelmiségi családból származó Dúró Dóra az abortusz ellen érvel, hiszen ő soha nem lehetett olyan helyzetben, hogy a, a nagybátyja megerőszakolta tizenkét évesen és teherbe esett, b, egy bántalmazó férj mellett az életéért retteg, c, a harmadik gyerek születése az előző kettő szájából venné ki a falatot, d, netán súlyosan beteg magzatot kellene megszülnie, ami az egész család életét megváltoztatja, miközben esetleg rosszabb életminőséget hoz a születendő gyereknek is, és a szenvedést neki kell végignéznie, ráadásul egész életében – karakterénél és élethelyzeténél fogva – akart gyereket. A valóságban tudjuk, hogy sajnos nem csak vágyott és várt gyerekek jönnek a világra, nem minden élethelyzet kedvező a gyerekvállalásra (és itt az egyéni karakter, a mentális, lelki tényezők is számítanak), és nem minden szülő szeretettel és odaadással gondozza és neveli kicsinyeit, tehát az abortusz egy szükséges dolog, amit soha senki nem úri passzióból vállal.

A fontos az, hogy megértsük: attól még, hogy bennünket és szeretteinket egy probléma nem érint, maga a probléma létezik, és sokak életét teszi pokollá. Ha egy széles körben jelenlévő probléma bennünket elkerült, adjunk hálát saját privilegizált státuszunknak, örüljünk és lélegezzünk fel, de tartsuk tiszteletben azt, hogy mások bizony kemény harcokat vívnak, és ha már tenni nem szándékozunk értük, legalább tagadással ne hátráltassuk ügyüket.