Aktuális

Mi a túróért osztják százezrek az ideális, tökéletes nőről szóló cikkeket?

Ha valamelyik női vagy épp férfiportál nagyobb nézettséget szeretne, a szerkesztő egyszerűen rendel egy cikket arról, hogy milyen nőre vágynak “a férfiak”, és mit kell tennünk ahhoz, hogy mi is ilyenné – általában szelídebbé, visszafogottabbá, alkalmazkodóbbá, de azért persze szexibbé – váljunk. Ezeket az anyagokat – bármilyen vacakul, modorosan és klisésen is vannak megírva – aztán mindig ezresével olvassák a népek, és egészen biztosan beléjük futunk egy-két ismerősünk Facebook-megosztásai között (rosszabb esetben “így, így lányok” kommentár kíséretében). Arról már volt szó, hogy mi a receptje ezeknek a műveknek, de vajon mi az oka annak, hogy ezek tartalmak újra és újra ekkora tömegek megmozgatására képesek?

Nézzük, milyennek is kell ma lennem… kép: pixabay.com

1. A férfiakat arra szocializálják, hogy ne beszéljenek érzéseikről, vágyaikról, problémáikat egyedül oldják meg. Ezért aztán az átlagos, heteroszexuális férfi jó eséllyel önmaga számára sem képes megfogalmazni, hogy milyen nőre vágyik, mi az, ami számára egy párkapcsolatban igazán fontos, nemhogy a párjának beszélne erről. A nők többsége megszokta már ezt a hallgatagságot, rejtélyességet, és nem is várja el az igényegyeztetést, a vágyak nyílt kommunikációját partnerétől, hanem inkább egyfajta szent misszióként tekint a célra, hogy a férfi vágyait feltérképezze… és teljesítse.

A megoldás? A kisfiúkat arra tanítani, hogy az önismeret érték, az igények és a vágyak nyílt kommunikációja pedig nem ostoba, “buzis”, időrabló “lelkizés”, ami az unatkozó, hisztis nők pótcselekvése, amivel a férfit szekírozzák, hanem a kiegyensúlyozott, felelősségteljes felnőtt élet egyik legfontosabb alapköve. Az ő érdekük is, partneré is, de egyéb emberi kapcsolatokban is fontos, hasznos. És igen, szükség esetén segítséget kérni sem szégyen.

2. A nőket arra szocializálják, hogy a párkapcsolat az ő asztaluk, az ő feladatuk és felelősségük alkalmazkodni, illetve megoldani a problémákat, mivel ők veszíthetnek többet, ha egyedül maradnak/elhagyják őket. Nem véletlen, hogy ezeknek a cikkeknek a 90 százalékát nők írják, nőknek. A kamaszlány, aki életében először hódítani próbál, a fiatal nő, aki érzéseiről alig beszélő párját boldoggá tenné, a magányos harmincas, aki társra vágyik, a kiégett ötvenes asszony, aki próbálja megmenteni házasságát… mind kíváncsian lesi, mit tehet azért, hogy kapcsolata harmonikus legyen.

A megoldás? Tudatosítani a felnövekvő generációban – a fiúkban és a lányokban egyaránt -, hogy nem szükséges mindenáron, mindig párkapcsolatban lenni ahhoz, hogy az ember boldog legyen, illetve a kapcsolat önmagában véve nem boldogság, csak ha elégedett, kiegyensúlyozott emberek vesznek részt benne. És ami a legfontosabb: ennek az elégedettségnek, kiegyensúlyozottságnak a fenntartása két ember közös munkája, nem csak az egyiké.

3. Nagyon erős az a minta, hogy a férfi és a nő világa között beláthatatlan szakadék van, és a kettő soha nem fogja megérteni egymást. A Vénusz és a Mars, a zár és a kulcs, a passzivitás és az aktivitás, a kiismerhetetlen nő és a rejtélyes férfi… Ezeknek az elméleteknek – már ha nevezhetjük őket annak – nagy része rettenetesen káros, korlátozó sztereotípiára épül, ami ne veszi figyelembe sem a szocializációs mintákat (lásd 1-es és 2-es pont), sem pedig az egyéni karakterből és élethelyzetből fakadó árnyalt különbségeket.

A megoldás? A teljes paradigmaváltás: a férfi és a nő is elsősorban ember, működésükben lényegesen több a hasonlóság, mint a különbözőség. Minden ember legmélyebb belső vágya – a Maslow-piramis legalja után -, hogy elismerjék, szeressék, figyeljenek rá, ennek eszköze és megnyilvánulási formája pedig függhet a személyiségtípustól, a szeretetnyelvtől… egy sor olyan dologtól, aminek feltérképezése már az önismeret tárgykörébe tartozik.

4. Minden ember vágyik bizonyos fokú általánosításra, skatulyázásra, hogy könnyebb legyen eligazodnia a világban. Az általánosítás természetes emberi vágy, hiszen mindannyian szeretnénk, ha jobban átlátnánk a világot, és biztosabban tudnánk eligazodni a kihívást jelentő helyzetek útvesztőiben. Az általánosítás egyszerre önvédelem, iránytű és a lazítás lehetősége, könnyen nyúlunk ebbe az irányba, ha épp bizonytalanok vagyunk.

A megoldás? Igen, tudjuk, hogy léteznek sztereotípiák, ezt fogadjuk el: mindannyian hajlamosak vagyunk általánosítani egy bizonyos fokig, az ember természetes működésének része az erre való hajlamunk. Nem mindegy azonban, hogy erre mennyire vagyunk tudatosak, és ebben meddig megyünk el: amikor az általánosítás már előíró és korlátozó, kártékony irányról beszélhetünk.

5. Egy társadalmi változásokkal, ennek tükrében alakuló szerepekkel tarkított korban élünk, még jobban vágyunk az útmutatásra. Még soha nem volt olyan kor, amelyben ilyen sokféle családmodell lett volna: már ha csak a hagyományos, monogám heteroszexuális párkapcsolatokat vesszük alapul, akkor is rengeteg alternatíva van. Ott vannak a patchwork családok, ahol a férjnek, a feleségnek vagy mindkettőnek van előző kapcsolatból született gyereke, esetleg közös gyereke. Ott vannak a gyereket egyedül nevelő nők, sőt: férfiak, ott vannak az osztott elhelyezésben egy hetet itt, egy hetet ott töltő gyerekek. És akkor még nem beszéltünk a nemheteroszexuális és (etikus, de) nemmonogám kapcsolatokról, amelyeket most csak az egyszerűség kedvéért említek így, gyűjtőnéven. Sok mindent látunk, hallunk, élünk meg, már semmi sem fekete-fehér, mint nagyanyáink idejében volt (a felszínen, maguk az emberek a társadalmi korlátok ellenére akkor is sokszínűek voltak). Összezavarodhatunk, félhetünk, megkérdőjelezhetjük saját szerepünket egy-egy ilyen helyzetben.

A megoldás? Tudatosítsuk, hogy a sokféleség tisztelete a megfelelő önismeret mellett nem zárja ki, hogy hűek maradjunk a saját utunkhoz. Nem dolgunk mások életének, döntéseinek, sorsának bírálata, tisztességes, másoknak nem ártó ember éppúgy lehet konzervatív keresztény, ahogyan biszexuális szingli is. Nem ez számít, hanem az önazonosság, amely a döntéseket hitelessé teszi, és a tettek, amelyekkel az illető környezetéhez kapcsolódik, azt előremozdítja.

Ha mindezt figyelembe vesszük, és lassanként változtatunk, talán már nem lesz szükség arra, hogy minden héten megmondja egy vadidegen, hogy szerinte mitől leszünk tökéletes nők, esetleg – bár erre kisebb az igény, mert más a szocializációs minta, lásd 1-es és 2-es pont – tökéletes férfiak.

 

Reklámok
Eszter névjegye (847 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

8 hozzászólás Mi a túróért osztják százezrek az ideális, tökéletes nőről szóló cikkeket? bejegyzéshez

  1. Mi a túró az, hogy tökéletes? Mi a túró az, hogy “a” férfi(ak)?

    • Következő poszttémák. :D

    • Kinek mi a tökéletes.

      Ez a mondat nagyon tetszik:
      “A férfi és a nő is elsősorban ember, működésükben lényegesen több a hasonlóság, mint a különbözőség.” Na igen, ne egy elvont valaki legyen a férfi meg a nő, mint egy filmsztár :D Mintha nem is köztünk élnének :D

      • “ne egy elvont valaki legyen …”
        Na de érted: a tökéletesség önmagában egy elvont dolog, a valóságban még a kinek milyen tökéletesség sem létezik, magyarul nincs ember, aki megfelelne a szerinted (szerintem, szerinte, stb.) tökéletes ideálnak.

  2. Ez egy annyira isteni mondat, hogy akár Umberto Eco is írhatta volna :)
    “Minden ember vágyik bizonyos fokú általánosításra”

  3. A linkelt cikk nekem jobban tetszik, tegyük hozzá, hogy nemcsak férfiakra, hanem úgy általában emberekre vonatkozóan.
    A milyen a tökéletes nő, háááát, nekem volt olyan barátnőm, akit minden alkalommal pofán csaptam volna, amikor engem kritizált, hogy azt nem szeretik ám a férfiak, amilyen én vagyok külsőleg-belsőleg. Na, mindegy, képtelen vagyok olyan lenni, amilyen nem vagyok, fogalmam sincsen, milyennek kell lennie egy nőnek, köszönhetően, hogy a szüleim nem lánynak neveltek, szóval ha kisautót akartam, azt vettek, és nem kaptak a szívükhöz, amikor fára másztam a fiúkkal talpig cicomázva, mert a pörgős szoknya meg ékszer (bizsu) az kellett.
    Ha lányom lenne sem a nőies (? az meg milyen??) dolgokat erősíteném, hanem önálló emberré nevelném, aki elsősorban magának tetsző önazonos dolgokat csinálna, nem azt, amit utál, csak azért, hogy másnak tetsszen, ő meg közben rosszul érzi magát. Brrr.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: