Aktuális

Beszélünk vagy hallgatunk a céljainkról?

“Eladom a házat, és egy tanyára költözöm”, “El fogom végezni a theta-healing tanári képzést Svájcban”, “Utazgatni fogok egy évig Ázsiában”, “Szerzek egy második diplomát”, “Le fogok fogyni 25 kilót”, “Elkezdem a terápiát a nyáron”. Létezik az a típus, aki sokat és szívesen beszél a távoli jövő (sok esetben még még ábrándszerű) céljairól, míg mások csak azokat a terveiket osztják meg környezetükkel, amelyeknek a megvalósulása karnyújtásnyira került… sőt, esetleg már realizálódott is. Érdekes elmerengeni, hogy vajon ki melyik fajtához sorolható, és legfőképpen miért.

kép: unsplash.com

Mindig utólag árultam el, hogy miben vagyok…

Ami azt illeti, már gyerekkoromban is csak utólag beszéltem a különféle, akkoriban számomra fontos projektekről. Az egyik legerősebb példa, amikor harmadikos – kilencéves – voltam, és titokban – újsághirdetésre válaszolva – jelentkeztem a Magyar Rádió valamiféle szavalóversenyére, amihez Gyöngyösről Egerbe kellett utazni. Szombat reggel aztán szépen felkeltem, és jeleztem a szüleimnek, hogy mutassák meg, honnan indul az egri járat, mert dolgom van ott. Sokáig hámozgatták a történteket, mire bevallottam, hogy egy megmérettetésre készülök, de nem akarok róla bővebbet mondani. Mivel a kilencévesek idegen nagyvárosokba egyedül nem utazgatnak, végül apukám kísért el, de a suliban csak akkor mondtam el, hol jártam a hétvégén, amikor a Heves Megyei Hírlapban megjelent, hogy különdíjat kaptam.

Aztán öt évvel később nyolcadikban ugyanígy nyertem felvételt még az előfelvételi időszakban egy szintén egri középiskolába. Mondták a suliban, hogy angolból és németből is versenyt hirdetnek, hát elindultam mindkettőn. Nem szóltam senkinek: 14 évesen életemben először utaztam egyedül, jól el is tévedtem és elkéstem, de sikerült: a vicces az, hogy mindkét versenyen harmadik helyezést értem el, többszáz nevező közül (angolból volt nagyobb szám, mert ott voltunk vagy 500-an, németből 200-an se, plusz német tagozatos oskolába jártam, vagyis ez inkább a tanárom érdeme volt… a csoportunkból félévkor mindenkinek volt már nyelvvizsgája, kivétel nélkül). Az igazgató könnyes szemmel ölelt keblére az előfelvételi elbeszélgetésen, és jelezte, hogy az ilyen zseniknek intézményükben a helyük. Az ellenőrzőmet szerencsére csak ezután nyitotta ki, és kissé megnyúlt az arca, mikor látta, hogy matekból alig lett meg a kettes már akkor is.

Aztán így lettem sorosbérenc is jelentkeztem a külföldi ösztöndíjprogramra is: tizedikes voltam, amikor mondták a suliban, hogy írásbeli és szóbeli angolból, lehet rá menni, és hát ment a fél iskola, ha nem az egész, ki ne akarna Amerikába menni egy évre? Baromira kompetitív intézménybe jártam: mindig minden versenyeredményt és tanulmányi eredményt kiírtak az elsőtől az utolsóig, név szerint (még csak nem is kóddal), a folyosón, állandóan versenyeztünk. Akkoriban még ritkaságnak számított, hogy egy tizenhat éves már nosztalgiával gondol a Rigó utcai középfokúzásra, olyan rég volt neki, úgyhogy nem volt nagy kunszt ösztöndíjat nyerni egy ilyen oktatási rendszerben közép- és felsőfok közötti nyelvtudással, és azzal a fajta kommunikációs készséggel,  ami akkor nekem volt. Tulajdonképpen a mi évfolyamunkról vitték el a legtöbb díjat. (Érdekesség, hogy Sorosék rendszerével végig nem találkoztam Amerikában, a kinti partnerek vittek mindent, esetemben speciel a Rotary Club, ami egy teljesen republikánus, konzervatív szervezet volt akkoriban, szóval sokat azért nem nyílt alkalmam bérenckedni, simán csak egy random állami iskolában tanultam, bármiféle elképzelt ideológiai többlettartalom nélkül.) Itthon a családnak persze csak akkor szóltam, amikor már szóltak, hogy lehet intézni a vízumot.

És hát ha jobban belegondolok, így volt ez mindennel, amit csak csináltam: az egyetemi jelentkezésemmel, az első munkahelyemmel, az első összeköltözéssel… tényleg mindennel. Senkinek se szóltam, csak amikor már biztos volt a dolog, amikor már ott álltam kapujában, esetleg be is mentem azon az ajtón. Sokan nem értik, hogy egy alapvetően támogató, segítő közegből érkező gyerek, illetve – később – felnőtt miért nem avatja be legalább a családját, legközelebbi barátait a nagyobb döntéseibe, de bennem ez a fajta működési mód csak az elmúlt napokban tudatosodott, ahogy egy barátnőmmel arról beszélgettünk, hogy jó-e, hasznos-e, érdemes-e a céljainkról (sokat) beszélni, vagy épp ellenkezőleg, inkább kontraproduktív a dolog. És mivel az embernek többnyire vannak kisebb-nagyobb célkitűzései, a kérdés nagyon is aktuális.

Miért (nem) jó beszélni az álmokról, tervekről, célokról?

Jó, mert erőt, inspirációt és motivációt adhat, segíthet továbbvinni egy gondolatot. Ha a megfelelő emberekkel osztjuk meg mindezt, ők erősíthetik is álmainkat, biztathatnak, átlendíthetnek a holtpontokon, gyakorlati segítséget is adhatnak, és egyáltalán: energetikailag is erősítik a célt, ami előttünk áll. Aztán megosztani dolgokat jó érzés: közelebb hozza, megnyitja az embereket, új szempontokat hoz egy barátságba, mély és őszinte beszélgetéseket hív életre. Ennek segítségével megszabadulhatunk az esetleges félelmektől, szorongástól, és erősíthetjük magunkat, egymást, és természetesen magát a célt is. Tiszta sor.

Van viszont hátulütője is a tervek megosztásának. A pszichológiában már régóta közismert tény, hogy hasonló örömhormonok szabadulnak fel bennünk akkor is, amikor vágyunkról beszélünk, mint amikor éljük azt, és agyunk jutalomközpontja is hasonlóképpen reagál. Vagyis gyakran megesik, hogy aki teljes életmódváltásról álmodik és beszél, az olyan magas szintű örömöt és elégedettséget él már meg pusztán a részletes beszámolók által, hogy már ki se megy reggel futni, el se készíti azt a zöldségturmixot: hiszen már megélte győzelmét mentális szinten, nincs további motivációja cselekedni. Aztán problémát okozhat az is, hogy hiába számodra fontos emberekkel osztod meg a célod, ők a legnagyobb jóindulatuk ellenére is hozzátehetik saját – ellentmondásos, netán negatív – érzéseiket a témához: “Ugyan már, minek fogyni? Jó vagy te így, ne kínozd magad”, “Egy szavalóverseny? Az hülyeség, és úgyis csak a csókosok nyernek”. Hiába vagy határozott, a tudatalatti motivációkat erősen gyengítheti egy számodra fontos ember ellentmondásos véleménye, sajátos érzésmixe. Pláne, ha esetleg még bizonytalan is vagy…!

És persze létezik az egésznek a sötét oldala is: vajon mennyire tiszta okokból hallgattam el mindig, amikor nagy döntés, komoly változás előtt álltam? Mennyire volt mindez ösztönös önállóság, a mások befolyásától (kishitűségétől, szkepszisétől, közönyétől) való tudatos elzárkózás a siker érdekében, a belső hang erősítése a külvilág kizárásával, és mennyire volt tudatalatti félelem a megszégyenüléstől, ha a kompetitív szocializációjú poroszos rendszerben nem sikerül dobogós helyezést elérnem, bejutnom, bekerülnöm? Vajon sikerorientáltság-e ez, vagy inkább kudarckerülés? Hiszen ha nem tudják, hogy próbálkoztam, nincs bukás sem, és semmivel sem kell elszámolnom – nem igaz?

És akkor most…?

Vannak dolgok, amelyekről egy bizonyos szakaszban ma sem beszélek, csak amikor elért egy szintet a folyamat. De ez már nem – legalábbis azt hiszem, hogy nem – a kudarctól, a megszégyenüléstől, a csalódástól való félelem, hanem egyfajta bensőségesség: édes érzés titkot hordozni magunkban, és azt dédelgetni, amíg a mag virággá nem terebélyesedik. Van benne valami különleges, szép, felemelő. És igen, persze esély sincs arra, hogy beszennyezze a világ. Mások mocska, az én reakcióim arra. Ami titok (és nem ártó titok), az talán a legtisztább minőség. Védve van.

A kérdésre, hogy jó-e, ha beszélünk álmainkról, vágyainkról, céljainkról és terveinkről, illetve ezt kinek és milyen fázisban tesszük meg, nincs tehát egyetlen, mindenki számára értelmezhető válasz. Van, akit épp a megosztás során generált erő segíti át a nehézségeken, az motiválja, viszi őt előre, segíti a megértésekben. Van, akit elvisznek a hangok, és a szavak által megélt elégedettség illúziója. A lényeg talán az, hogy tudjuk, melyik típushoz tartozunk, és semmiképp ne akarjunk másoknak megfelelni. Még úgy se mindig könnyű a cél elérése, de talán kevesebb a zaj…

Advertisements
Eszter névjegye (838 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

15 hozzászólás Beszélünk vagy hallgatunk a céljainkról? bejegyzéshez

  1. Momentan egyetlen olyan dolog van az eletemben,amirol csak akkor fogok majd masoknak beszelni,ha mar megvan, es ez ha majd gyereket akarunk.
    Addig senkinek nem fogok rola meselni,mert nincsen hozza kozuk.

    En amugy inkabb meselos vagyok.:)

  2. Úristen de jó téma!

    Én is hallgatni szoktam a terveimről, mert eddig szinte mindenki csak le akart róluk beszélni, esetleg ha nem sikerült vagy irányt váltottam, akkor meg cukkolva számonkértek miatta. Meg utálom a kéretlen tanácsokat, és azokat, akik meg is sértődnek azon, ha nem fogadom meg a javaslataikat… persze ők mindent csak a saját érdekemben, kinek máséban, ugye.

    Az életutamat tekintve viszont pont fordítva kéne működnöm. Ugyanis ahányszor ilyen történt, hogy megmondták nekem hogy azokra a dolgokra amikre elszántam magam, alkalmatlan vagyok, végül sose lett igazuk. Igaz, addigra már én sem akartam, hanem csakúgy összejött. Miért van ez?

    • “megmondták nekem hogy azokra a dolgokra amikre elszántam magam, alkalmatlan vagyok, végül sose lett igazuk. Igaz, addigra már én sem akartam, hanem csakúgy összejött. Miért van ez?” – szerintem egyszerű, nagyjából – magamból kiindulva legalábbis – ezek a lépések:
      1. van egy belső szándék, vágy igény, és ezeknek mindig van alapjuk, ellentétben a kívülről érkező elvárásokkal
      2. a külvilág hozzákapcsolja a saját prekoncepcióit és félelmeit, de ezek róluk szólnak, nem rólad
      3. egy ponton elengeded a dolgot, és épp ez a fajta könnyedség, görcs nélküliség segít eredményhez szemben a görcsös akarással, ami a legtöbbször kontraproduktív.

  3. Én hallgatós szintén. Valahogy úgy érzem, energiát veszek el azzal ha beszélek valamiről, amihez még kell az összes. És nagyon igaz, ott van az is, hogy ha valami igazán fontos, nem szeretném ha valaki lelombozna.
    Jó suli lehetett a tiéd, ritkán hallani mostanában ilyenről, ami szárnyakat adna.

    • Tök mázlista voltam az általánossal meg a középpel is ilyen szinten, semmi menő pénzes oskola vagy elithely, “csak” szimplán elkötelezett, képzett pedagógusok, egy-két szabályt erősítő kivétellel. Nagy kár, hogy közben mindenből egyházi oskola és alapítványi intézmény lett.

  4. +1 a titkolózó csapathoz. Kizárólag hozzám nagyon közel álló emberekkel szoktam esetleg megosztani ezt-azt. Azért korábban előfordult egy-egy “botlás”, és a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor az ember lányára rászállnak a rosszindulatú, irigy emberek. Na, hát ez az a dolog, amiből én többet nem kérek.

  5. Én azért nem beszélek terveimről, mert nincsenek. De tényleg nincsenek – eszembe sem jut, hogy tervezzek. Sokan mondják, hogy ez így nagyon gáz és hogy “nem lehet csak így élni, bele a vakvilágba” – dehogynem lehet, harminchét éve megy, és még élvezem is. Nálam ez a normál ügymenet. Persze ez nem azt jelenti, hogy totál anarchia van az életemben, mert a tevékenységeimet rendszerezem, de hosszú távú konkrét terveim az életemet vagy a munkámat, esetleg a hobbijaimat illetően nincsenek. Általában azt szoktam csinálni, ami épp jól esik, vagy ami épp szembe jön, felkelti a kíváncsiságom és rákattanok – egy csomó ilyen dolog van, de nem tudatosan terveztem azt sem például, hogy macskát fogok tartani, lakást fogok venni, jógára fogok járni, vagy hogy újra el fogok kezdeni fordítani, hanem csak úgy megtörténtek. Ilyenkor azonban már nagyon szívesen beszélek róluk, mert olyan jó érzés. Amikor elmesélem a jobb sorsra érdemeseknek, hogy milyen fantasztikus volt, amikor egy délután a munkahelyemen, amikor úgy esett az eső, hogy inkább el sem indultam hazafelé, ötletszerűen fogtam egy novellát, és nekiálltam fordítani csak úgy, hogy pötyögjek valamit, és az első öt mondat után elkezdtem bőgni, olyan jól esett – ezt elmesélni nagyon szuper, mert újraélem az egészet.

    Az elő szokott fordulni velem – de rájöttem, hogy ez is megfelelési kényszer a társadalom felé, ami elvárja, hogy “tudatosan építsük a karrierünket” és “tervezzük az életünket” – szóval előfordul velem, hogy mondogatom embereknek, hogy “hát, azt tervezem, hogy leszakvizsgázok közoktatás-vezetésből” vagy “arra gondoltam, hogy leteszem az angol felsőfokút” vagy “el fogok menni egy szabás-varrás tanfolyamra”. De ezeket én magam sem veszem komolyan, mert tudom, hogy rohadtul nem érdekel a közoktatás-vezetés olyan szinten, hogy kelljen az a szakvizsga, mert nem akarok igazgató lenni, és az angol annyi időbe telne, amennyi a világon nincs, ráadásul így is elolvasok, leírok, elmondok és megértek bármit, amit akarok, valamint azzal is nagyon mélyen és fájdalmasan tisztában vagyok, hogy nincs az az isten, aki engem megtanítson szabni-varrni. Csak azért mondok ilyeneket, hogy komolyan vegyenek, és lássák, hogy milyen rendes egy valaki vagyok, aki akar valamit az élettől.

  6. Én mesélősből váltok egyre inkább “titkolózóssá”. Egyfelől a sok visszahúzós, “jaj, minek…” kezdetű véleményezések megelőzése érdekében, másfelől azért, amit fentebb valaki már írt már: megfigyeltem, hogy energiát vesz el beszélni arról, aminek a megvalósításához van szükségem minden vegyértékre.

  7. Vannak dolgok, amiket rendszeresen mesélek. De a többségről, akkor mikor elkezdtem. A nagy utazásaimat nem mondom el senkinek utolsó pillanatig.

  8. Én vegyes ember vagyok. Van sok terv, amit előre elmondok mindenkinek. Viszont van, amit meg senkinek. Azt vettem észre, hogy az elmondott célok nem ütnek akkorát, ha sikerülnek, mintha nem mondanám el. Még akkor sem csattan, ha sokkal nagyobb volumenű a dolog. Miközben az el nem mondott kis apróságok is tűzijátékként terülnek el az égen.
    Nekem a főnököm megmondta, hogy engem a buksisimi motivál. Én meg így miről beszél ez.. Hát hogy mondhat ilyet?! Ez szemenszedett hazugság!!! Aztán ahogy dúsul az agyam az önismerettel.. Rá kellett jönnöm, hogy mennyire igaza van.
    Ebből fakadóan engem baromira zavar, hogy nincs értékelve az emberek szorgalma, sikere megfelelőképpen! Úgy, mint ahogyan egy óvodást dicsérünk meg, amiért nem pisilt be a délutáni alvásnál. Miért nem dicsérjük meg egymást úgy igazán??? Főleg, ha tudjuk, hogy mennyit dolgozott a céljai eléréséért. Annyit adunk a másiknak, hogy “Na.. Látod, mondtam én, hogy sikerülni fog!!” Köszi, ez nagy dicséret… Még legyél magadra is büszke miatta. Mintha minimum ő vitte volna véghez az egészet, amiért én lettem a díjazott. Mint amikor Rocky győz, és az edzőjét ünneplik. :D Nagyon királyok vagyunk ebben!

    Amint elmondom a terveimet valakinek.. Az elvárásokat kezd el felém táplálni, és jogot formál a kérdőre vonásra. Miért?
    Egyszerűen nem lettünk megtanítva a motiválásra, és az egymás pozitív támogatására. Sztahanovisták vagyunk, és nem csak magunkkal, hanem másokkal szemben is. Amint hallunk egy tervről, azt kötelező, azonnal végrehajtandó feladatnak minősítjük. Még akkor is, ha mindenki tudja, hogy esetleg egy éveken át tartó folyamat. Hetente 3x érdeklődünk arról, hogy na készen vagy?! :D Miért? Hát a gyereket sem keltjük fel álmából, hogy na már bepisiltél????

  9. Szuper ez az írás.
    Én mindig hallgatok a terveimről. Úgy érzem, ha kimondom, ha mások is tudnak róla, elszáll minden motivációm.
    És nem azért, mert mások nem hisznek bennem, vagy lebeszélnek. Egész életemben éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Mindig jobban hittek bennem, mint én magamban. Olyan vakon, olyan optimizmussal, hogy az már szó szerint dühített és elkeserített. A realista támogatásnak talán örültem volna, de mindig minden tanárom, a szüleim, a barátaim (később a férjem is) úgy álltak hozzám, hogy ha valakinek sikerülhet, hát az én vagyok. Mosolyogtak a szorongásaimon, legyintettek, hogy “ugyan, tökéletesen fog sikerülni”.
    Nem az volt a baj ezzel, hogy féltem csalódást okozni nekik. Mert mást sem csináltam, csak próbáltam elérni, hogy reálisan lássanak, sőt, inkább gondoljanak kevesebbet rólam, csak ne többet. Vágytam rá, hogy csalódjanak, hátha attól észhez térnek.
    A vicces az egészben, hogy a legtöbb dolog valóban sikerült. Az életemben csak azok a dolgok nem jöttek össze, amiket én magam “szabotáltam”. Sokszor megfutamodtam, félbehagytam ezernyi dolgot, félve a megmérettetéstől. A terapeutám ezt úgy fogalmazta meg: “acting out életvezetési megoldásokat alkalmaztam”. Igaza volt. Soha nem másoknak akartam megfelelni, mindig csak magamnak. De ha valamit elértem, mindig kicsit csalónak éreztem magam. Biztos nem is olyan nagy dolog, biztosan szerencsém volt csak.
    A legfontosabb célok megvalósítása elől pedig elfutottam. Csak akkor nem futottam el, ha senki nem tudott róla, hogy megpróbálom. Csak akkor voltam elég nyugodt, elég motivált, ha titokban készültem megtenni valamit.
    Mióta férjnél vagyok, nincs igazán lehetőségem erre, nem tudok belevágni semmibe teljes titokban, és így nem is érzek energiát magamban semmire.
    Fogalmam sincs, miért van így…

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Inspiring Clicks #14 - Május '17 - Daily Dorothy

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: