Amikor patriarchátusról és annak történelmi szerepéről beszélünk, gyakran merül fel olvasói oldalról, hogy a férfiakat hibáztatjuk egy sor komplex társadalmi jelenségért, esetleg gyűlöljük is őket. Fontos tehát eloszlatni a ködöt a témában, hiszen erről nemhogy szó sincs, épp az ellenkezője az igaz.

kép: pixabay.com

Mi a patriachátus? Olyan társadalmi és családi berendezkedés, melyben a férfi tekintély az uralkodó és meghatározó. Mindez kiterjed a politikai és gazdasági hatalomra, a morális hatalomra (pl. egyházvezetés, aminek főként a teokráciában van súlya): a patriarchátusban ezekről mind a férfiak döntenek, a nők háttérbe szorításával, illetve teljes kizárásával. Az, hogy ilyen történelmű kultúrában élünk, nem vélemény, hanem ténykérdés. A nő évszázadokon keresztül nem szavazhatott, nem volt választható, egyházi vezetői szerepet nem tölthetett be, nem örökölhetett, nem lehetett saját néven lévő tulajdona, a legtöbb kultúrában még egyenes ági, elsőszülött uralkodó leszármazottként sem formálhatott jogot a trónra. II. Erzsébet királynő releváns fivérek híján lehetett csak uralkodó, és a fejlett és civilizált Angliában 2016-ban született döntés arról, hogy a trónörökös elsőszülöttje maga is trónörökös, nemtől függetlenül. (Egy alkotmányos monarchiában persze az uralkodó szerepe főként diplomáciai, tényleges komolyabb hatalom nélkül, de más volt a helyzet a nagy abszolút monarchiákban, amelyek Európa és a világ térképét formálták.)

Tehát ez a patriarchátus. Természetesen el kell ismernünk, hogy ennek törvényei papírforma szerint a mi társadalmunkban már valóban nem élnek: a fejlett világban a nő is szavazhat és választható, járhat egyetemre, lehet orvos és tudós, örökölhet, lehet saját vagyona saját néven, vállalhat bármilyen munkát, nem kötelező “férjhez adni” és azt is szabadon eldönthet – a legtöbb országban, ha nem is mindenhol – akar-e gyereket vagy sem. Ez tény. Két dologról feledkezel meg azonban: az egyik az, hogy mindez a 20. század első felének szüfrazsett-mozgalmainak és a II. világháború utáni munkaerőhiánynak köszönhető örvendetes változás, másrészt a század második felének ideológiái is hozzátettek ehhez: a szexuális forradalom a fogamzásgátló tabletta feltalálásával, illetve forszírozott kommunista egyenlőségeszme, ami nyilván a kezdetektől hibádzott, de mégis vörös diplomát adott a vidéki, csóró elvtársnő kezébe is. A másik dolog, amit nem veszel figyelembe pedig az, hogy hiába a papíron megadott jog, ha az két generáció – te jó ég, mindössze két generáció! – alatt nem feltétlenül változik gyakorlattá az életben. Az orvos is hiába mondja, hogy ön meggyógyult, attól még a vírus nem tűnik el a szervezetből parancsszóra.

Az, hogy két generáció alatt a korlátozások papírformaszerű eltörlésével mennyire nem tűnt el minden korlát, jól bizonyítja, hogy hiába választható a nő, még mindig 10 százalék alatt van a női politikusok száma, és hiába lehet önálló tulajdona és vagyona a mai nőnek, még mindig kevesen vannak a leggazdagabb világfik, illetve magyarok listáján a maguk jogán. Hiába tanulhat, kevesebb a női tudós, irodalmár, festő – igen, még festő is, holott a közvélekedés szerint a jobb agyféltekés alkotás kimondottan „női terület”. Mindez miért? A női és a férfi agy morfológiájában nincs olyan különbség, ami ezeket a társadalmi különbségeket igazolná: arról van szó, hogy a szocializációnk még nem érett meg egy sor változásra. A kislány úgy nő fel, hogy önérdekérvényesítése “hiszti”, 12 év alatt egyetlen női politikai vezetőt, tudóst és művészt nem lát a tanulmányai során, viszont folyton hallja hogy szépnek és csinosnak kell lennie, és mielőbb szülnie kell, lehetőleg fiút, akit aztán ő nevel fel nagy százalékban, és a házimunka 90 százaléka is rá hárul, így jó eséllyel nem lesz ideje, energiája és lehetősége a politikára, tudományra és művészetre olyan mértékben koncentrálni, mint hasonló képességkészletű fivérének.

A patriarchális társadalmi színezet természetesen árt a férfiaknak is, nem csak a nőknek. Ennek a berögződésnek az eredménye az, hogy a közvélekedés szerint a kisgyerek az anya dolga, és emiatt szív az az egyébként lelkiismeretes, jó apa is, aki igényt tartan a gyermek felügyeleti jogára egy rondább válás után. A bíróság nálunk még mindig rutinból az anyának ítél sok esetben, épp a fentiekben leírtak miatt. Egy csóró párnak többnyire olyan közös ingatlana van, amiből válás esetén nem tud kettőt csinálni, és igen, mivel a gyerek a leírtak miatt többnyire az anyához kerül, ilyenkor előfordul, hogy a férfi marad hajlék nélkül. De ez természetesen nem törvényszerű, és nem is az asszony hibája –  pláne, ha bántalmazó, alkoholista férjről van szó, aki zaklatja a családot, tehát az együttműködés lehetetlen. Sok hajléktalan maga sem tagadja, hogy erről volt szó.

Igen, amikor egy nem bántalmazó, nem alkoholista férfi egy válás után az utcára kerül, az valóban szomorú és igazságtalan dolog. Erről azonban nem a volt neje tehet, nem is a gyermeket védő jogi intézkedések, hiszen ne felejtsük, a gyermek semmiről nem tehet, amit a szülei közt történt. Ez egy nagyon súlyos szociális probléma, amelyre a társadalomnak fokozottan oda kellene figyelnie, a nehéz helyetben lévő embereket segítő intézkedésekkel. Ez a problémát nem a feminizmus vagy épp antifeminizmus hivatott megoldani, ez egy univerzális szociális probléma. Stadionok és olimpia helyett lehet és kell a lakásszegénység és a hajléktalanság elleni harcra is költeni: ennek ügyén több civil szervezet dolgozik hazánkban is, nyugodtan be lehet mögéjük állni.

Amikor „menimizmusról”, azaz férfijogi aktivizmusról hallunk, általában az akaratukon kívül – hazugsággal, csellel – apává tett, válás során apai jogaiktól megfosztott, esetleg a bántalmazott férfiak szomorú sorsa kerül terítékre. Ezek mind fontos ügyek, de az igazi, hatékony segítség ezekben az esetekben nem a feminista törekvések froclizása, hanem a szükséget szenvedő férfiak segítése: határozott lobbitevékenységgel a férfifogamzásgátlás fejlesztése mellett (ez jelenleg azért rekedt meg, mert túlzottan is kevés férfi bizonyult fizetőképes keresletnek a projektre), az apai szerep és rang az anyasággal egyenrangúvá tétele aktív családi részvétellel és otthoni munkamegosztással, illetve a cinikus, áldozathibáztató macsóattitűd felszámolása, amikor tanárnőjük által zaklatott kiskamaszokról vagy épp feleségük által megalázott, megvert férfiakról hallunk. Ha megnézel egy kommenttengert, ezeken az eseteken soha nem a feministák, hanem zömében a független férfiak röhögnek megalázott, megszégyenített és kihasznált társaikon: „szerettem én volna, ha a tanárnőm molesztál”, „ha jól elverte az asszony, biztos élvezte is a hülyéje”. Ezek az áldozathibáztatás markáns alapkövei, amelyek ellen a feminizmus is küzd.

Hosszan sorolhatnánk, hány és hány módon sérül a férfiak érdeke is a patriarchátusban, hiába fehérek, keresztények, heteroszexuálisak, ciszneműek és épek (hát még, ha ezek közül bármelyik hibádzik is!). Elég annyi hozzá, hogy mi sem akarjuk, hogy a férfiakra egyedül háruljon a pénzkeresés és a család eltartásának gigászi terhe, esetleg havi bérük, autójuk és farokméretük alapján mérettessenek meg. Nem akarjuk, hogy nyers erőt kelljen demonstrálniuk az elvárások miatt akkor is, amikor az érzelmek kimutatása és feldolgozása a felszabdító út, inkább azt szeretnénk, ha volna idejük, lehetőségük és lelki muníciójuk gyerekeikkel, családjukkal törődni, és apai szerepük a társadalom szemében valódi, az anyáéval egyenrangú értéket képviselne. Nem akarjuk, hogy harminc év házasság után oldalukon egy kiégett, saját élettér hiányában másokra telepedő, passzív-agresszív házisárkány álljon, hanem építő, segítő társaik akarunk lenni, akikkel közös célok mentén, kölcsönös szeretetben és tiszteletben élhetük együtt, egymás mellett.

Az egyetlen cél az egyenlőség, az egyensúly lehet, soha nem mások elnyomása.