Aktuális

Nem, a kutyád nem a gyereked

Előre szólok, szeretem az állatokat, tátva marad a szám, amikor kirándulás közben megmutatják magukat a rókák, őzek, szarvasok és nyuszik, görcsbe rándul a gyomrom és könnybe lábad a szemem, ha bántalmazott, elárvult kisállatot látok, én szaladok elsőként meleg tejért, ha árva macskaalmot találok, szóval ne tessék bántani, nem vagyok én kérges szívű ork. Abban is hiszek, hogy nincs jogom beleszólni, mit csinál a pénzével és idejével az, aki beteg kisállatát védené: adakoztam én már tengerimalac műtétjére, figyeltem egy rossz szó nélkül – részvéttel -, ahogy a gazdi hetven-nyolcvanezres kezelésekre hordja szenvedő nyulát, de… azért van egy határ, amikor már az én agyam is eldurran. Na, ez a helikopteres kutyamentés épp ez a kategória.

kép: pixabay.com

Történt ugyanis, hogy egy férfi kétségbeesve hívta a mentősöket, hogy ötéves gyereke fulladt a délegyházi tóba (update: egy friss hír szerint nem ő telefonált, hanem egy “kutyás hölgy”), légi mentést kér. A helikopter azonnal elindult, a mentésirányító a helyszínre küldte a csepeli OMSZ esetkocsit és egy szállító járművet is, hogy aztán kiderüljön, gyerek sehol nincs, csak egy jobb sorsra érdemes boxerkutya lebeg a víz felszínén. A mentősök félórán (!) keresztül próbálták megmenteni az ebet, sajnos nem sikerült, mire a gazdi a helyszínre érkező földi egységeket okolta az állat elvesztése miatt. Azt nem tudjuk, ő hol volt, amikor szegény kutya a vízbe tévedt, arról sem szól a fáma, hány százezer forintba került az akció, ahogy arról sincs tudomásunk, hogy ez idő alatt hány ember fulladt, fulladhatott volna vízbe (szenvedett egyéb balesetet), akin így nem volt, lett volna lehetősége segíteni a légi és földi mentőegységnek. Jó esetben a fickó ellen eljárás indul, és nem csak a költségek megtérítésére kötelezik, de egyéb következményei is lesznek az átverésnek.

És akkor előre szólok az érzékeny lelkűeknek, most jön a kiakadás: szép dolog az állatszeretet, de bele is lehet ám gárgyulni, méghozzá nem kicsit, nagyon. Nekem is volt egyszer egy távoli ismerősöm, aki szívfacsaróan siratta halott kisbabáját a Facebook-falán, én is elpityeredtem a megrázó, drámai poszt láttán (képzelem, mit érezhettek azok, akik tényleg elvesztették gyereküket), mire úgy a harmincadik részvétkomment után kiderült, hogy – baszki – a macskája pusztult csak el a szerencsétlennek. Értem én, hogy kötődött hozzá és fontos volt számára az az állat, de a jóisten szerelmére, egyetlen házi kedvenc se él örökké, és attól még, hogy sajnáljuk, nem lesz a gyerekünk, az apánk vagy a testvérünk, nem lesz belőle ember, vele való kapcsolatunk pedig még akkor sem lesz a családi kapcsolatokkal egyenértékű, ha éppenséggel pont az anyánkkal való szar kapcsolatot próbáljuk ellensúlyozni a túlzott, beteges ragaszkodással. Persze, meg lehet, sőt kell gyászolni szegényt, de ez a vérkomolyan vett “ő az én kisbabám” attitűd azért túlmegy a normalitás határán, még ha ez a nő legalább csendes őrült is volt, nem riasztott mentőegységeket a cica újraélesztésére.

Te jó ég, hány olyan gazdit láttam, aki akár négy-öt komplex műtéten, protézisbeültetésen, bélsártenyésztés-sorozaton is keresztülrángatta azt a szerencsétlen, szenvedő, halál kapujában toporgó állatot, csak mert képtelen volt azt békével elengedni! Én azt mondom, van olyan helyzet, amikor a szeretett családtagot is hagyni kell elmenni, és el tudom képzelni, hogy van, amikor én is ezt kérném utolsó erőmmel a kórházi ágyon, de egy ötödik emeletről mélybe zuhant macskát vagy áttétes daganattal küzdő, mozgásképtelen nyulat menteni próbálni az én szememben már nem heroikus küzdelem, hanem nettó őrület! Itt már nem a házi kedvenc iránti felelősségteljes szeretettől, hanem a saját beteges ragaszkodásunkról van szó, mellette pedig megjelenik a feldolgozatlan, pánikszerű rettegés az elmúlástól, amivel sok ember egyszerűen képtelen szembenézni.

Szóval, nem, barátom, nem a gyereked, nem az anyád vagy az öcséd az a kutya, hanem a háziállatod, aki iránt felelősséggel tartozol. És ha én nem cseszegetlek, hogy hányinger, amikor a macskád beleeszik a párizsidba a konyhaasztalon és a kutyád a kispárnádra teszi a fenekét az ágyadban, akkor légy szíves, te is spórold meg az olyan kijelentéseket, hogy a kutya-macskatartás nevel csak igazán felelősségre és áldozatvállalásra, kötelezővé tennéd minden leendő szülő számára: egyszerűen az a természetes, hogy nem mindenki vágyik ilyesfajta szimbiózisra egy állattal, van aki számára az állat az ami, egy kedves élőlény a kertben, erdőben, aminek épségére vigyázunk, de nem gárgyulunk bele a majomszeretetbe. Ettől még neked a sajátoddal lehet különleges kapcsolatod, hangolódhattok egymásra tökéletesen, ragaszkodhat hozzád mindennél jobban ő is, de – az ilyen délegyházi esetek elkerülése érdekében – azért nem árt a normalitás határain belül maradni, ami még nem okoz zavart mások életében.

Reklámok
Eszter névjegye (861 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

149 hozzászólás Nem, a kutyád nem a gyereked bejegyzéshez

  1. Öh hát sokmindenben egyetértek, de van amiben nem:
    Oké ez a helikopteres mentés nincs rendben, főleg hogy a faszi hazudott. Mondjuk nem tudom, mi a megoldás, és ez vonatkozik az öt emelet mélybe lezuhant állatra is. Szerinted mit kéne tenni? Nézni a partról/a szakadék tetejéről, hallgatni hogyan üvölt ameddig elpusztul, vagy finoman elmenni, hogy hát így járt?
    Nekem sem tetszik, amikor valaki gyerekezik, holott az állatáról beszél, bár rohadtul nem azért, mert alacsonyabbrendűnek tartanám az állatot, hanem egyszerűen gusztustalan. Olyan mint állattal szexelni, állatot szülni, lefogadom, hogy az állatok is hánynának attól, ha valaki közülük ilyen kapcsolatként emlegetné az emberét. DE! Volt már olyan eset, hogy valaki facebookon sírt, hogy így halt meg hat gyereke, úgy temette el hat gyerekét, iszonyat részvét is ébredt emberekben (köztük egy ismerősömben is) iránta, ameddig ki nem derült, hogy kutyákról van szó. Akkor viszont olyan elképesztő gyűlöletbe fordult az egész, és olyan ocsmányul beszélte ki máshol, hogy az derékba is törte az addig inkább szimpátián alapuló ismeretségünket. Nem, nem halt meg gyereke, egyszerűen csak azért utálkozott a másik ember fölött, mert _neki_csalódást_okozott_ amiatt hogy nem pont az fájt a szerencsétlennek annyira, amit a másik feltételezett. Ha nem az fáj, akkor rohadj meg, csak az fájhat ami szerintem is ildomos – ezt viszont nekem nem veszi be a gyomrom. És a gúnyolódást sem ezen.
    Abban egyetértek, hogy sokan képtelenek elengedni az állatukat, amikor ideje lenne, látok sok ilyet, igyekszem nem beleszólni. Őszintén szólva rettenetesen nehéz a döntést meghozni. Lassan öt éve, hogy nekem el kellett engednem egyet, de ma is elsírom magam, ha eszembejut az utolsó napunk. Az ahogy meglátott a dokitól kijövet az első vizsgálat után és felemelte a branülös mancsát és mutatta nekem, hogy segítsek, szabadítsam meg. És az is, hogy mennyire fájt, hogy még ennyit se tudtam megtenni neki, mert másnapra eldőlt a sorsa és könnyebb volt oda beadni az injekciót, ami megölte, mint újra megszúrni csak ezért. És hogyan kértem tőle sírva bocsánatot, ameddig megállt a szíve, hogy ezt teszem vele, holott kölyökkorában, amikor megkaptam, megígértem, hogy soha.
    Állatot, akit szerettél és az életedből évtizedeknek tanúja volt, pont olyan nehéz és gyász elveszíteni, mint bárki mást, és nagyon nehéz kiheverni. És egyáltalán nem gondolom, hogy aki még soha nem próbálta, annak kéne megmondania, hogy mi a normális és honnantól gárgyulás.

    • Én azt értem, hogy “a kis Blöki az én fiacskám” egy szójárás, kedvesség, metafora, a kötődés mélységéről szól, de tényleg van, aki ezt olyan komolyan gondolja, mint a helikopteres csávó vagy a gyermekgyászt fejtegető nő. Nyilván az előbbi tök oké, az utóbbi káros, mert közben a légimentőegység nem tud haldokló biciklist menteni, a gyászoló szülők meg újra átélik fájdalmukat. Amikor az állat megsérül, megbetegszik, természetesen lehet és kell neki segíteni ésszerű kereteken belül, elsősorban a saját forrásokat – idő, pénz, energia – felhasználva. A közösségi mentés egyszerűen másra való. Gondolom, hogy fájdalmas lehet elengedni egy házi kedvencet, és tiszteletben is kell tartani a gyászt (nyilván suttyóság ilyenkor azzal jönni, hogy menjél a menhelyre új macskáért), de azért a szülő, gyerek, testvér elvesztése más típusú, jellegű eset, másképp működik, máshol van a helye. Ezek a szubjektív gondolatok, ami meg szerintem objektív rész az az, hogy a délegyházi esetnél hazugság történt, a facebookosnál meg csúsztatás, és mindkettő félrevezetés, ami ráadásul másoknak kárára lehet.

      • Ezzel a válasszal csak az a gondom, hogy tökéletes elbeszélés amellett amit én mondtam. Ugyanis PONT azt írtam, hogy szerintem nem oké a gyereknek nevezés, és az sem hogy helikopteres mentőt hívjanak. A tényleges felvetéseim viszont nyom nélkül elsuhannak, úgymint:
        – az állatot gyászolóval bunkóskodóról pontosan tudom, hogy baromira nem tépett fel benne semmilyen sebet. Fel akart rúgni valakit, mert állatszeretetért fel lehet a csuda magyar közvéleménytől támogatottan, amit itt most te is erősítesz. Számold csak össze, hány olyat ismersz, aki veszített el gyereket és feltépték így a sebeit és ez mennyi az összes borzasztóan felháborodóból.
        – a Facebookon csúsztatás az olyasmi ugye, amit nem követnek el emberek ezrével naponta, de arra csak legyintünk, mert hát ilyen a műfaj. Na de ha az _állata_ miatt csúsztatott valaki, forduljon már fel legyen szíves.
        – milyen kárára volt a “facebookon csúsztató” bárkinek is?
        – miért kell valaki fölött ítélkezni és basztatni, mert más fontos neki? Főleg amikor n+1 témában kínosan vigyázunk a toleranciára. Miért pont az állatok iránti “túlzott” (ki dönti el?) szeretet szúrja a szemedet? Vagy bárkiét, akit “kár ér” ilyen módon?
        Szerintem nyugodtan maradhatunk abban, hogy a mentőhelikopter-kihívás állathoz nem jellemző, az állatokat “túlzottan” szeretők fölötti ítélkezés viszont sztenderd. Hogy minek még egy hang mellettük, és pont a tiéd, azt most komolyan nem értem.

        • Azt mondod, hogy “az állatokat “túlzottan” szeretők fölötti ítélkezés sztenderd”, de én ezt nem látom. Ez nem jelenti azt, hogy nincs is ilyen (elfogadom, hogy te ezt állatattartóként tapasztaltad, tapasztalod), de én inkább azt látom, hogy a kritika – jó, egy-két alpári bunkót leszámítva, akik tényleg gázosak – többnyire akkor jön, amikor az állat, vagy épp az iránti érzett “túlzott” szeretet mások életminőségét negatívan befolyásolja. Amikor vendégségben szólsz, hogy a macska ne egyen a kajádba, amikor kéred, hogy a játszótéren és a metrón a kutyán legyen szájkosár, amikor megijedsz, ha vendégségbe érkezve az udvaron egy kaukázusi ugrik a nyakadba… én tudom, hogy a gazdi meggyőződése, hogy az állat szelíd és tiszta, nem bánt, de balesetveszély így is van, lehet, és amúgy is tiszteletben kell tartani, ha valaki ilyen szimbiózishoz nem szokott, nem vágyja ezt. Szerintem az állatot gyászolónak beszóló bunkó is gáz, de azt gondolom, az is rétegjelenség, a többség segíteni próbál ilyenkor vagy legalább hallgat, a gyermekhalál viszont igenis felkavarja azokat, akik már átélték, épp ezért írom, hogy ezzel óvatosnak kell lenni.

          • A kutyahalál is felkavarja azokat, akik átélték. Egyetértek sok mindennel, ami a posztban van, de az éles elkülönítését az állatok illetve a családtagok iránti szeretetnek vagy épp gyásznak kifejezetten hibának tartom. Az, hogy a macska ne egyen a kajádba, teljesen jogos, de ez épp olyan, mint hogy igen, Pistikére is rászólunk, hogy nem nyalhatja le az egész(ben levő) tortáról a habot, nem nyúlkál a még ki nem szedett levesbe kézzel, stb. Mondjuk a saját tányérján se lehetőleg, de ezen már lehet vitázni.És igen, Pistike se ugráljon a vendégekre, pláne sáros cipőben. Természetesen ezek Juliskákra is vonatkoznak.

            • Azt hiazem, hogy ez pusztán kommunikációs kérdés: én azt nem mondom, hogy hogyan gyászolja az ember a macskáját, mert senki gyászához nincs semmi közöm. Azt mondom, hogy ne írja ki, hogy “meghalt a drága gyermekem”, hanem írja azt, hogy “meghalt a drága macskám, akit gyermekemként szerettem”: ez fura ugyan a többség számára, de tök rendben van. Én ugyanis a gyerekhaláltól konkrétan kiborultam, de a macskahalált csak szimplán sajnálatosnak találom, de egyéni viszonyulástól függetlenül félrevezető ez a fajta kommunikáció. Azt, hogy mit érez, mit nem érez, nyilván nincs jogom értékelni.

          • Én is tapasztalom, hogy van egy társadalmilag elfogadott rosszallás azok felé, aki mások szerint túlzottan szereti az állatokat, rengetegszer volt benne részem. És nem, nem akkor, amikor az állatom kellemetlenséget okozott bárkinek is vagy veszélyes volt, mert ilyesmi nem igazán fordult elő. Gyerekként, kamaszként csak megmosolyogtak, most viszont már jönnek direktbe (és gondolom a hátam mögött is) a megjegyzések. Főként arról, hogy mint nőnek inkább gyereket kéne szülnöm, nem állatot tartani – gyakoriak a “bezzeg majd ha lenne gyereked nem azokkal a büdös dögökkel foglalkoznál” illetve “ez a sok hülye mai fiatal, aki állatot tart gyerek helyett, ezért hal ki a magyar”. A másik a tisztaságot szem előtt tartó csapat, akik szerint az állat az jajj, koszos, fertőzéseket terjeszt, így meg úgy – főleg olyan emberektől vicces ez, akiknél minden felületen vastagon áll a kosz és óriási a kupi.

            Utcán, nyilvános helyen amúgy nagyon fontos, hogy a kutya ill. egyéb állat ne veszélyeztethessen másokat és ne koszolja be a környezetét, valamint igen, kell a póráz, nem lehet csak úgy odaengedni a kutyát bárkihez, hogy “nem bánt”. Sokan félnek még a kicsi kutyáktól is, ők komolyan megijedhetnek, valamint a kutya is vérszemet kaphat, és ilyen esetben akár támadhat is. Más viszont a helyzet otthon. A macskáinknak nem szabad mindent, nem esznek bele a kajába, nem mennek fel az asztalra és a konyhapultra – legalábbis akkor nem, ha ott vagyunk – ha vendégek vannak, az ő cuccukat nem macerálják, nem szemtelenkednek stb. Aki viszont hozzánk jön, az úgy jön, hogy tisztában van vele, hogy a lakásban macskák is laknak, és a hely az ő otthonuk is. Ezt mindenkinek elmondom a félreértések elkerülése végett, és aki nem tudja ezt elfogadni, az nem látogat meg az otthonomban.

            • Jó, hát ez a “szüljá-mán-a-kutyád-tutujgatása-helyett” attitűd valóban gáz, ahogyan az is, amikor “macskás vénkisasszonyokként” gondolnak az egyedülálló nőkre, és jaj neki, ha tényleg van is cicája, akkor meglincselik verbálisan. De ezzel párhozamosan továbbra is azt állítom, hogy rengetegen – igen, igen, nem mindenki, és a többség valószínűleg nem – a rossz interperszonális kapcsolatait, csalódásait fojtja fanatikus állatszeretetbe. Abba, amikor vagyonokat költ a kedvencre, irreális dolgokat vásárol, egész nap tutujgatja, megsértődik, ha valaki nem ájul el tőle, negyvenöt műtéten szenvedteti át a állatot, és megállás nélkül hajtogatja, hogy csalódott az emberekben, bezzeg Cirmi mindig ott van neki, meghallgatja és szereti, és ő már csak Cirmikében bízik. Nem lenézni meg kiröhögni szándékozom az ilyen embert, csak azt mondom, hogy ez nem normális, és ebből fakadnak az ilyen helikopteres túlkapások is. Szerintem mindkét véglet beteges, mert egyszerűen az illető saját belső káoszát mutatja.

              • A nagyon fanatikusoknak tényleg valószínű, hogy van valami problémájuk magukkal – ez mindenfajta fanatizmussal így van szerintem, a megszállottság és a kifele mutatott agresszió általában valamiféle belső hiányállapotot tükröz. Nem jó ez az állatnak sem – nézzük például az olyan eseteket, amikor valaki minden kóbor állatot befogad, holott nem is tudja gondjukat viselni, és élhetetlenné teszi a környezetét. Ugyanakkor mindenkiről ilyesmit feltételezni, aki szereti az állatokat vagy háziállatot tart, amihez kötődik, és amit felelősen ellát, szűklátókörűségre, és a hazai állattartás kultúrájának alacsony színvonalára utal.

                Mert nagyon sokan – jó páran a saját ismeretségi körömben is – már olyan dolgokat is a “túlzott állatszeretet” kategóriájába sorolnak, amelyek pedig a felelős állattartás alapkövei. Például a rendszeres állatorvosi ellenőrzést, az oltásokat, az ivartalanítást, a jó minőségű állateledelt, a kutyaiskola látogatását stb. Sok ember fejében még nem vált külön a haszonállat fogalma a társállattól, és a bunkóbbak nagyon szeretnek menőzni is a tudatlanságukkal. Amúgy nekem ez nem okoz problémát, mert ha valaki elkezd ilyen ügyben kötözködni velem, általában rövid úton lerendezem, csak néha meglep, hogy egyébként művelt, okos, intelligens emberek is milyen agresszíven és ítélkezőn viszonyulnak az állatokhoz és az állattartókhoz. És akkor még szegény szobanövényekről ne is beszéljünk, őket még véletlenül se veszi emberszámba senki… :(

                • A nagyon fanatikusokról, akiknek problémája van magukkal. Pl párkapcsolatban élnek a kis traumatizáltak, és kijárnak a kutyáikkal kutyastrandra. Aztán ha baleset éri, megpróbálják újraéleszteni, miközben a tömegből valaki mentőt hív nekik és rájuk szakad az összenépi gyalázkodás és pszichológiai élveboncolás:

            • Sosem értettem, miért gondolja valaki azt, hogy a kutya a gyerek helyett van?? A logikus az lenne, hogy azért van kutyája, mert kutyát akart.

              • Ja, ez az állatnemtartók részéről egy gyakori hülye előítélet.
                A poszt témája leginkább az a típus lehet, akire te írod, hogy csak az állatában bízik és ezt feszt deklarálja is – na az nekem is inkább traumalenyomatnak tűnik, nem szimpla állatszeretetnek. Ennek a közveszélyes formája ez a kutyamentős eset – kellene állatoknak is mentőszolgálat, mert az embereknek való így is agyon van terhelve, pont nem hiányzik nekik egy-egy ilyen fordítva bekötött polgártárs, aki azt is képes bemondani, hogy embergyerek fuldoklik, ha tudja, hogy arra kimennek, a kutyára meg nem. Nem közveszélyes, viszont szociális öngyilkosság változata meg az Eszter által hivatkozott macskás sztori. Én is kivoltam, mikor elpusztult a Micó – ráadásul sokat betegeskedett előtte, mert a veséi mente tönkre fokozatosan. Egy darabig vittük is orvoshoz becsülettel, hogy legalább tudjuk, hogy épp hol tart, aztán az ikszedik látogatáskor beadattuk neki az injekciót. Annyira gyenge volt már, hogy egy másodperc alatt hatott a szer. De nem mondtuk rá, hogy egy gyerek, vagy a testvérem halt meg, hát ő a Micó. Egy macska, aki velünk lakott 16 évig, szerettük, ő is jól megvolt minálunk, eszünkbe se jutott, hogy egyszer majd nem lesz. Azóta nincs állatom, nem is a szomorú élmény miatt, csak vele megtapasztaltam, hogy komoly meló az állattartás, beosztja az idődet, még egy lény, akivel kommunikálni kell, bármennyire is alkalmazkodik, oltások stb… és ha már hazahoztam, nem lenne pofám nem végigcsinálni vele minden ilyen kört, mert pl a Micót minimális energiabefektetéssel neveltük, és meg is látszott.

          • Persze hogy nem látod, mert nem akarod. Leírták itt neked száz kommentben meg a FBn is, de ami nem támasztja alá azt ami tetszik, az úgy tűnik, nincs, akárhányan vannak, akikkel megtörtént. Mélyen csalódott vagyok. Ez egy csúnya, ítélkező poszt lett, itt nem számítottam volna ilyenre :/

            • De drága Matifám, a kommentek közt azt is láthatod, hogy hányan vannak, akik meg azért találkoznak a szenvedélyes állatbarátok részéről ítélkezéssel, mert számukra az állat az, ami: egy állat, nem családtag, a gyerekük vagy bármi ilyesmi. Ha nem éreznéd magad szenvedélyes állattartóként sértve, akkor most hideg fejjel te is úgy éreznéd, hogy mindkettő szélsőség: a szenvedélyes állattartó fölötti ítélkezés éppúgy, mint az szenvedélyes állattartó ítélkezése az átlagember felett. Mi más különbség volna, minthogy az egyik téged érint, a másik meg engem? :)

              • Eszterem, te meg olyan könynedén hagyod figyelmen kívül, hoyg 29 hozzászólóból 27 és fél azt mondja, hogy ezzel a poszttal ítélkeztél és túltoltad, hogy leesik az állam. egyszerűen meg se látod. Ahogy azt se, aki belinkelte neked, hogy pontosan mi történt. Nincs eakció, nem létezik, csak ami alátámasztja azt amit látni akarsz. Nem tudom ezt az egészet hova tenni, az látszik messziről, hogy most egy elegáns rúgással fel akartad rúgni minden állatszerető ismerősödet és tudtad is előre hogy ez lesz, de nem fogom fel, hogy miért.

                • Már reagáltam rá, fentebb, ki is emeltem, hogy még egyszer már ne írja le senki :). Őszintén szólva legalább húsz perce azon gondolkozom, miért érzed te állattartó ismerősként felrúgva magad, amikor sehol nem írom, hogy minden állattartó annyira szét van csúszva állatszeretetében, hogy mentőt hív sérült kedvencéhez vagy azt hazudja a fb-on, hogy halott gyereket gyászol, hogy több részvétet zsebeljen be. Arról beszélek, hogy LÉTEZIK A JELENSÉG, nem egyedi eset, hanem sajnos egy rétegre jellemző, de ettől még nem lesz minden állattartó ilyen, a jó isten szerelmére. Én meg azt látom, hogy tipikusan úgy beragadtál ebben a kérdésben, mint az egyszeri pasi, aki először hallja azt, hogy a férfiak körében több a bántalmazó, mint a nők között, és ezredszerre is elismétli: DE NEM MINDEN FÉRFI. Igen, hála az égnek nem, és nem is minden állatbarát, hanem egy részük, akikről én írok. Picit tedd félre a személyes sértettségedet (ami – ha jól értem, a leírt példák alapján – azért van benned, mert kaptál már korábban máshol és mástól bunkó beszólásokat az állatszereteteddel kapcsolatban, vagyis nekem és a többi hasonlóan gondolkozónak, vagyis az itt megszólaló többségnek semmi köze hozzá), és lásd meg, amiről az egész téma szól: az extrém, beteges, fanatikus, másokat is veszélyeztető gondolkozásról, és az ahhoz kapcsolódó viselkedésről. És ne, ne mondd nekem, hogy téged nem rémít halálra, hogy akárhol, akárki tárgyalja ezt a témát, mindig van legalább öt kommentelő, aki nyíltan leírja, hogy ha a kedvence hasonló helyzetbe kerül, ő is simán mentőt hívna, és szemrebbenés nélkül hazudna, hogy kijöjjenek. Na látod!

    • Koroknai Péter // június 28, 2017 - 05:03 // Válasz

      Amiről te írsz az teljesen más tészta. Sokan vagyunk, akik kénytelenek voltak az kedvencük (maradjunk ennél a kifejezésnél) szemébe nézni abban a pillanatban, amikor megkapja a halálos injekciót, és senkinek nem volt ez jó érzés. Aki ezt megtette, azok mind racionális emberek, akik pontosan tudták, hogy felesleges szenvedésektől szabadítják meg őt, pont azért, mert a helyén kezelik a dolgot, és pont azért mert szeretik őt. (Több dolog között, miután kénytelen voltam végignézni, hogy hogyan sorvasztotta agyonfájdalomcsillapítózott magatehetetlen csontvázzá az apámat a rák, engem meggyőzött arról is, hogy ezt a békés, nyugodt, fájdalommentes módot az embereknek is meg kellene engedni a távozáshoz) Mindenki magánügye, hogy mit manifesztizál az állatával való kapcsolatába, de azt már ne várja, hogy ezt a külvilág is feltétel nélkül elfogadja.
      Helikopter hívni egy kutyához? Majd ha ő fizeti az állatmentő helikopter percenkénti százezres repülési költségét, akkor lehet, de ez nagyon gáz.

      • Nem hívott helikoptert a kutyához. ez a szokásos szenzációhajhász csúsztatás. A kutyáját próbálta újraéleszteni és rohadtul nem hívott semmit. Az összecsődült tömegből hívott valaki _mentőt_és történetesen helikoptert küldtek ki.

        • Egy fészen osztott állítólagos szemtanú-poszt szerint de, ők hívták.

          • Ja, bocs, nem tudok olvasni. Tényleg nem a gazdák.

            • Azon kívül olyan nincs, hogy hívok egy mentő helikoptert. A diszpécser mérlegel mekkora a baj, és dönti el, hogy mit küld. Próbálj meg csak úgy hívni egy mentő helikoptert….

              • Végre egy értelmes gondolat, igen. A mentős diszpécser a bemondott szituáció alapján mérlegel. Ha azt mondod, haldoklik egy ember, szükség esetén helikopteres mentést rendel el. Ha azt mondod, haldoklik egy kutya, megadja az állatmentők telefonszámát.

              • De a diszpécser AZÉRT küldött helikoptert (és nem mondta, hogy ez nem mentők dolga, tessék marha gyorsan állatmentőt hívni, mert a mentősök úgysem tudnak segíteni), mert úgy tudta, hogy embergyerek van ott. Ismétlem, ez nem érték kérdés, hanem hozzáértés kérdés.
                A beázó tető is van olyan fontos, mint a csepegő csap, és nem érték-kérdés, hogy nem vízvezeték-szerelőt hívsz ki hozzá, hanem tetőfedőt. És nem vitázol azon, hogy mi szebb, egy jó klasszikus kúpcserép, vagy egy szép rézcsap. És igen, szempont, hogy a csőtörésedhez ESETLEG azért nem tud kijönni a szerelő, mert egy idióta a beázó tetőjéhez hívta ki – akkor is szempont, ha az esélye, hogy tényleg pont akkor hívnád te is, igencsak közel áll a nullához.

        • Nézzük sorban:

          1. Igen, mentőt hívott, és a mentő a megadott hamis információk alapján helikoptert küldött, mert máshogy nem volt gyorsan megközelíthető életveszély esetén a helyszín. Ez mindig így történik, a helikopteres egységet nem a telefonáló hozzátartozó/járókelő rendeli ki, hanem szükség esetén a mentőközpont dönt erről.

          2. Nem tudjuk biztosan valóban, ki hívta a mentőt, ezzel kapcsolatban idemásolom ehhez a Facebookról egy volt osztálytársam kommentjét, aki mellesleg orvos:

          Nem “random fasz” hivott mentőt, hanem az egyik kutyás hölgy. A történet szempontjából pedig nem a telefonáló személye, vagy a kutya fajtája, hanem a mentő hívás ténye hamis információk megadásával (és az emögött húzódó gondolkodás) a lényeges. Amivel picivel feljebb Attila Levente is egyetért, hiszen ő is hívna, “gondolkodás nélkül, ha olyan lenne a helyzet”.
          Na ezzel van a gáz!

          Hát, erről beszélgetünk. Igen, és az egész poszt erről szól. Hogy létezik egyfajta gondolkozás, hogy a kutya = ember, ha emberhez mentőt hívok, a kutyához is fogok, mert t.i. számomra olyan, mintha a gyerekem lenne. Én ezt az “olyan, minthát” elfogadom, mert ez egy emocionális kérdés, nincs jogom beleszólni más érzéseibe, de a történet racionális része ettől még az marad, hogy A KUTYÁD NEM A GYEREKED, nem ember, és mentőt nem hívsz hozzá, mert az ember mentésére szakosodott, tehát nem terheled fölöslegesen, pláne mivel jó eséllyel amúgy se tud segíteni megfelelő felszerelés és állatorvosi képzettség híján.

          3. Nem a média csúsztat, hanem az OMSZ közölt az első körben téves információt: egyetlen szerkesztőségnek sem feladata ilyenkor kételkedni és nyomozni, ez gondolom, szintén evidens.

          Ezzel gyakorlatilag minden vitás kérdés tisztázva, remélem egyértelmű, hogy nem “az úgy szeretem a kutyámat, mintha a gyerekem volna” attitűd a gáz, hanem amikor elvárom, hogy a társadalom egésze – ideértve a mentőt is – emberként tekintsen az én házi kedvencemre, aki történetesen egy kutya, bármennyire is szeretem.

          Úgyhogy peace, chillout, minden tisztázva ezzel, ha eddig nem lett volna világos.

  2. A héten beszélgettem egy csajjal és közölte, hogy náluk a kutya a gyerek. Szemem sem rebbent :) Nagyon jólnevelt eb volt, a gazdi sem csókolgatta összevissza a kutyust, látszott, hogy foglalkoznak vele, szépen rendben tartják, de a helyén van kezelve. Szeretett családtag, ráadásul talált kutya volt. Szerintem nem kell mindenkinek gyerek, aki nem akar, pláne, ha meg őrült és a halott macskát siratja gyerekként, direkt nem említve, hogy maccsról van szó!! akkor meg jobb is, ha nem nevel gyereket. Lehet sajnálni a halott kiskedvencet is, de ne csináljunk belőle szőrös gyereket.

  3. Ha árva macskaalmot találsz ne szaladj tejért mert a kiscicáknak NEM szabad tehéntejet adni…

    • A macskának nem jó a tej? Na, erről se hallottam még. :D Minden tejterméket imádnak!

      • Ugyanolyan laktóz-intoleránsak, mint az emberek voltak még pár ezer éve is, illetve ahogy a világ népességének elég tekintélyes része az most is. A kismacskáknak azonban másért nem alkalmas – hiszen ők pont a tejcukrot még tudják emészteni. Nekik a tehéntej összetétele (zsír- és fehérje tartalma, összetétele, arányai) kedvezőtlenek tudtommal. Ahogy egyébként az ember-csecsemőnek sem jó a tehéntej.

      • Az ember is imád egy csomó szart, ami ettől még nem tesz jót neki. Mondjuk elég kockázatmentes tejjel jófejkedni olyan kismacskáknál, akik majd nem a te házadat fossák össze kiadós hasgörcsök között :)

      • Boldogan megeszik, mert az ízével semmi bajuk, de a laktóz meghajtja őket (mint a laktóz-intoleráns embereket is). Talán a kecsketej jobb, de az is lehet, hogy annak is csak a szaga tetszik nekik (egy időben a Micó már akkor tapadt és ragadt, ha meglátta nálam azt a pöttyös bögrét, amiben egyszer volt kecsketej:)).

      • Az emberek jó része meg a pálinkát imádja. Akkor az meg jó az embernek?

  4. Kovakövi Vilma // június 27, 2017 - 12:43 // Válasz

    Biztos vagyok benne, hogy lehet családtagként tekinteni az állatra, amely évekig volt velünk, az viszont már számomra is felfoghatatlan, amikor valaki a facebook-on zokog, mert el kellett altatni valamiért szegényt, és gyászposztot prezentál a kutyának, amelyet úgy ír alá, hogy “örökké szeretni fog: anya és apa”.
    Szerintem van egy határ, amit nem kellene átlépni, és felmerül bennem a kérdés, hogy mit kompenzálnak azok, akik ennyire túldimenzionálják a háziállat szerepét….

  5. Én ezzel úgy vagyok, hogy ne mondja már meg senki, hogy nem rajonghatok teljes bedobással a kutyámért (macskámért, hörcsögömért, csótányomért), mert az nem normális. Ez semmivel sem jobb, mint amikor azon háborodik fel a nagyközönség, mikor azt mondom: márpedig nekem nem kell gyerek, slussz. És akkor meg ők közlik, hogy nem vagyok normális. Akkor most hogy is van ez. Mi a normális? Ki mondja meg, kinek van joga, kompetenciája megszabni, hogy mi a normális???
    Vonatkoztassunk el a helikopteres sztoritól. Gondoljunk bele csak úgy általában. Kit, mit van jogom szeretni, siratni, mélységesen gyászolni?

    • A rajongáshoz és a gyászhoz való jogról nincs értelme vitatkozni, az evidens. A közösségi források kiaknázása (helikopter, mentőegység, tűzoltók, katasztrófavédelem stb.), illetve a másokban sebeket feltépő csúsztatás részvétért cserébe már más kérdés. Értem én, hogy azt mondod, ezek szélsőséges esetek, én sem állítom, hogy minden “Cirmi nálunk az ötödik családtag” mondatot kiejtő ember elmeroggyant és lefoglalná hazugsággal a mentőket bármikor, de mesélte már korábban katasztrófavédelmis és tűzoltó ismerős is, hogy mennyien kérik házi kedvencük megmentését soron kívül. Szóval, azért van nég bőven eset, amikor elmosódnak a határok, még ha nem is minden gazdi kattant, sőt: a többség teljesen normális.

      • Mint mondtam, vonatkoztassunk el a helikopteres esettől. Továbbra is az a véleményem, mindenkinek joga azt imádni akit, amit neki jól esik. Abból meg szerintem senkinek nem keletkezett kára, hogy egy fészbúkos “gyereksiratás”-ról kiderült, hogy (neked) csak egy házikedvencről van szó. Különben meg kérni lehet, csak kapni nem biztos. Már akármilyen közösségi eszközt pl. mentésre. Megpróbálni meg meg lehet, legfeljebb azt mondják, hogy nem. Én meg nem értek egyet a 40 dekás koraszülöttek minden áron életben tartásával, pl., de ezért én egy érzéketlen állat vagyok, nyilván.
        Ami a mások sebeinek feltépését illeti; azért problémás nekem, mert erre ellenpélda megint a gyerek. Hogy egyik nő abortuszra megy, másik meg elvetélt, és milyen érzéketlenség egy szobában elhelyezni őket.

        • Az abortusz sokszor józan döntés eredménye és jobb is a gyereknek, ha nem születik meg, ettől még sajnálatos tény, ha elvetél valaki. Nem értem a példát. Ennyi erővel az is gyilkos, aki önvédelemből öl, ne nézzük a körülményeket.

          • ÖÖööö, bocs, de nem értem… Az a nő éli meg érzéketlenségnek, aki meg elvetélt. Ha egy szobába teszik egy (megvetett) abortuszossal.
            Mi van most ezzel a gyilkolással??? Semmi ilyet nem mondtam, csak azt amit már hallottam másoktól. Nem én sérelmezem a dolgot. Szembeállítása a dolgoknak. A spontán vetélő nő éli meg bántásnak, hogy az ő állapotában olyannal kell egy levegőt szívnia, aki pont az ellenkezőjét tette annak, amit ő helyesnek tart, és ezt bántásnak tekinti, Hogy az ő fájdalmát nem méltányolják, nem kezelik a helyén, az ő sebeit tépik fel. (csak a fb-os “csúsztatásra” utalok)
            Egyébként pont az abortusz is egy olyan téma, amiben sokan meg akarják mondani a frankót. És persze ezt mindenki kikéri magának. Ez is hasonló ahhoz, hogy meg akarja x vagy z mondani, hogy helytelen a kutyával aludni pl. Hogy az nem normális. Pedig ez a kutyával alvás nagyságrendekkel kisebb horderejű dolog, mint mondjuk a gyerekvállalás, abortusz.

            • “Az a nő éli meg érzéketlenségnek, aki meg elvetélt. “-vagy nem ítélkezik, ez is egy lehetőség. Millió oka lehet egy abortusznak, mivel nemcsak felelőtlen szexből származó egészséges babákat vetnek el.

              • Hű de értetlen vagy.. :/ Aki éppen elvetélt azt nem érdekli ki miért ment abortuszra. És nem ítélkezik, csak nem örül neki (fáj neki), hogy amiért ő mindent megadna azt más eldobja. És a szobában vele együtt levő nő “feltépi a sebeit” a puszta jelenlétével. És neki az (is) fáj, hogy nem törődnek az ő érzéseivel.De ez volt az utolsó, hogy leírtam. Nem azt írtam, hogy aki abortuszra megy az szemét, felelőtlen, és rágja meg a tetű.

        • Pontosan. Nagyon csúnya kettős mérce ez:a csapból is az dől, hogy ha nem tetszik a kontent, lehet továbblapozni, de nem kell a közzétevőt pocskondiázni. KIVÉVE ezt az egyet, ha állatot sirat és olyanok számára nem megfelelő a szóhasználat, akik sose próbálták, akkor viszont lehet bekapcsolódni teljes erővel.
          Ja és ez a gyerekkel való szembeállítás már tényleg csak egy lépésre van attól, hogy némá a hülyét, inkább lenne gyereke.

        • Direkt kár persze, hogy nem, de a kommentelő, segítséget nyújtani kívánó társak között volt egy nő, akinek kétéves ikerlányai haltak meg egy ritka genetikai betegségben, és ő azért eléggé bohócnak érezte magát gyászában, mikor kiderült, hogy egy idős, beteg kandúr miatt volt a nagy hűhó. Szomorú, persze, biztosan az, de azért helló, ezt gondolom nem kell magyarázni. :)

          • Persze, helló, EZT nem kell magyarázni. ;) De azért hogy mit képzel, hogy a párnájára ül a kutya, meg beleeszik a parizerbe, meg mennyit költ rá… Azt már igen. Ugyan azt mondod, te aztán nem szólsz bele. Pedig épp itt ezzel a poszttal megtetted. Pont úgy, ahogy anyóspajtás mondja a kismenyének: kislányom, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de akkor is….

            • De hiszen épp azt mondom, hogy “én nem cseszegetlek, hogy hányinger, amikor a macskád beleeszik a párizsidba a konyhaasztalon és a kutyád a kispárnádra teszi a fenekét az ágyadban”, vagyis tényleg az űdóga, ahogy az öreg székely mondaná. Nem állítom, hogy ez gáz, ne csinálja vagy égetnivaló, ha engedi, hiába kerülget tőle a hányinger, mint a többséget. Az volna a beleszólás, ha azt mondanám, hogy addig nem jövök hozzád, amíg ilyet látok, és full beteg vagy, hogy ezt tűröd (ezt nem gondolom, csak azt, hogy nekem ez az említett ok miatt nem fér bele, de amíg más nem kényszerít engem erre, addig nincs vele baj, ha ő ezt szereti).

          • Én azért tudnék egy részletes pszichologizálást tartani arról is, akinek a gyász és feltépett sebei közepette is az a legfontosabb, hogy nehogy már egy szintre vagy kontextusba kerüljön az övé a mások fúj mennyivel alacsonyabbrendű gyászával.

            • Nem hiszem, hogy alacsonyabb vagy magasabb rendű gyászélmények vannak, csak más helyzetek, amelyek azt kiváltják. És hát nyiván egy macska és egy gyerek elvesztése nem ugyanaz a kategória, de ezt nem is kell magyarázni.

              • Azért akinek a gyászát sérti a másé, mert az “nem ugyanaz a kategória” akkor is … egy olyan, hogy ide csak sértő szót tudnék írni. Képzeld oda.

                • Te most komolyan ugyanúgy gyászolsz egy elpusztult macskát, mint a halott férjedet, gyerekedet, anyádat, testvéredet, vagy szívatsz bennünket és direkt trollkodsz ezzel a fasz megjegyzéssel? Szerintem az utóbbi.

                  • tavasztunder // június 28, 2017 - 18:24 // Válasz

                    Én tuti jobban megsirattam a háziállataim halálát mint egyes családtagjaimét fogom. És el tudom képzelni, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

                    • Ez idáig tök oké, de ettől még
                      – nem hívsz mentőt egy kutyához
                      – nem írod ki FB-ra, hogy meghalt a gyereked, amiről 2 napra rá derül ki, hogy macskát
                      – nem sértődsz meg és borulsz ki, ha mások nem így éreznek
                      – nem forszírozod, hogy pl. ebéd közben is a te macskádat simizzék, mert számodra ez nem probléma étkezés közben sem.
                      Szerintem ez a fontos különbség.

            • Munkatársamnak meghalt az apja. Egy könnycseppet sem láttam. Aztán meghalt a kutyája. Sokat sírt, és nem került másik kutya a házhoz. Vajon kinek a hibája, hogy munkatársamnak a kutya többet jelentett mint az apja? Munkatársamé? A kutyáé? Netán az apjáé? Van egy tippem… Ennyit arról, hogy mennyivel előbbre való egy eNber élete egy állaténál.

              • Hát igen, mivel munkatársadnak szar volt a kapcsolata a faterjával, a helyes konklúzió az, hogy az állat értékesebb az embernél, valóban, ezért lehet hozzá mentőt hívni, mintha ember volna.

  6. Asszem kicsit veled lehet gond, hogy ez a “beteg állatszeretet” téged annyira frusztrál, hogy egy ilyen hosszú blogbejegyzést szánsz rá. Lássuk be, hogy ez egy egyedi eset volt, nem volt szép, de azért ebben az országban csinálnak emberek a társadalomra ennél sokkal károsabb dolgokat tömegesen.

    • Hosszú? Épp megállapítottam, hogy 600 szavasat is rég írtam már, ideje volt frappáns posztot írni.
      (A “csinálnak emberek a társadalomra ennél sokkal károsabb dolgokat tömegesen” tipikus érvelési hiba: Kim Dzsongun nyilván problémásabb államférfi, mint Orbán Viktor, de ettől még lehet és kell az Orbán-kormányt is kritizálni.)

      • Nézd, itt egy kirívó eset, aminek kábé annyi jelentősége van, mintha kétfejű borjú született volna Tapolcaripityom-alsón. Kikürtölte mindenféle média, most már aztán a jó magyar emberek megtanulták, hogy ilyet nem csinálunk. De te egy teljes blogposztot szántál annak, hogy a túlzott állatszeretet nem normális (noha senki senkinek nem árt vele, kivéve az olyan statisztikai ritkaságú eseteket, mint amikor kétfejű borjú születik Tapolcaripityom-alsón).

        • A fickó valóban kétfejű borjú, de maga a túlzó, beteges jelenség létezik, és szerintem érdemes róla beszélni. Mások is így érzik,mert elég sok komment érkezett minden platformon. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy minden szerető gazdi elmebeteg, és én akarom megmondani – vagy itt bárki más – hogyan kell szeretni az állatot. A jelenségről beszélgetünk, személyes viszonyulásokat, érzéseket tárgyalva.

          • Beteges. (?) De miért? Vagy olyan gyakori? Szerinted beteges, vagy ezt kimondta valaki illetékes,kompetens személy is? Komolyan ne értem ezt a kijelentést.

            • Én azt tapasztalom, hogy rengeteg ember – igen, igen, nem mindenki, és a többség valószínűleg nem – a negatív énképét, a rossz interperszonális kapcsolatait, csalódásait fojtja állatszeretetbe, vagyis képtelen emberekkel kapcsolódni, ezért egy sor érzést az állatra vetít ki. Abban nyilvánul ez meg sokszor, hogy vagyonokat költ a kedvencre, irreális dolgokat vásárol, egész nap tutujgatja, megsértődik, ha valaki nem ájul el tőle, negyvenöt műtéten szenvedteti át az állatot, és megállás nélkül hajtogatja, hogy csalódott az emberekben, bezzeg Cirmi mindig ott van neki, meghallgatja és szereti, és ő már csak Cirmikében bízik. Nézd, nem lenézni meg kiröhögni szándékozom az ilyen embert, csak azt mondom, hogy ez nem normális, és ebből fakadnak az ilyen helikopteres túlkapások is.

              • tavasztunder // június 28, 2017 - 18:29 // Válasz

                Jó, hát van aki meg ugyanezeket fojtja diszfunkcionális párkapcsolatokba, gyerekvállalásba, az se jobb.

                • Ez abszolút így van, és még mennyi mindenbe lehet tolni: munkamániába, szenvedélybetegségbe, satöbbi. Ez majd egyszer külön is megérhet egy posztot, bár nem az évezred felfedezése, az is biztos. :)

  7. Matifa: Az Állatmentő sereget kell hívni, ha állat van bajban. Ok, nem árt adakozni is nekik, mert azért az állatmentés költséges dolog. Eddig messze ők a legnormálisabb, legrendesebb társaság, akikkel találkoztam.
    És nagyon nem értek veled egyet abban, hogy a következő lépés az lenne, hogy “némá ezt a hülyét, inkább lenne gyereke”, ez egy olyan típusú logikai bakugrás, mint ami a nem kedvelem a szomszédot és az agyonverném egy ásóval között leledzik. Ellenben mostanában több olyan posztba belefutottam, ahol a nemkutyás a sárba lett döngölve, mert nem örül, hogy a gazdi póráz nélkül sétáltat, a kutya meg szerinte ellenségesen lép fel, de olyan beszélgetés is akadt, ahol anyuka leírta, hogy őt és két gyermekét elsodorta valaki a mozgólépcsőn és mekkora tirpákság ilyet csinálni, mire nekiestek, hogy mit jön itt a gyerekekkel, bezzeg ha a kutyáját sodorták volna el és nem az 5 évese zuhan le majdnem a lépcsőn, azt szabad lenne, mi? Addig szekálták ezzel az anyukát és térítette el a társalgás menetét, amíg az törölte a posztot.

    • Nagyon köszönöm ezt a kiegészítést, Dru, hasznos is. Rengeteg fajtamentésre, fajmentésre szakosodott szervezet is van, önkéntesekkel: nyúlbarát ismerős is tagja ilyennek, ők is kimentek a Feneketlen-tóhoz nyuszit menteni, amikor az elmebeteg gazdi zsákba tette és kidobta a szerencsétlen állatot, és az ott reszketett a nádasban. Én támogatom is, hogy legyenek ilyen mentőegységek, csak ezt az embermentéssel ne keverjük már össze.

      Hú, hát igen, a többi eset leírása meg szerintem magáért beszél, a fanatizmus iskolapéldái: megsértődni, ha a kisgyerekes anyuka szóvá teszi, hogy akár sérülést is okozhatott volna – akár véletlenül – gyerekének a póráz nélkül sétáltatott nagytestű kutya, zavaró a kutyaszar a parkban és a homokozóban, ha nem szedi fel a gazdi, ne hozza már oda a vízpartra a kutyát, ahol a gyerek épp játszik, satöbbi. És igen, nem az egyszeri, tirpák esetek problémásak csak, hanem az a reakciótípus a kommentelők részéről, hogy “mit jön itt a gyerekekkel, bezzeg ha a kutyáját sodorták volna el és nem az 5 évese zuhan le majdnem a lépcsőn, azt szabad lenne, mi?”. Eh.

    • Velem nem értesz egyet? :D mit olvastál? Nem én mondom ezt másnak, mások mondják nekem és olyanoknak, akiknek állata van, gyereke nincs. És ez egyhangú rendszerességgel be szokott következni, akár egyetértünk, akár nem, legyen bármekkora logikai bakugrás is.

    • Ja és várj, van még az a nagyon kedves típus is, akinek megdícsérem a gyerekeit, hogy mennyire cukik már, erre közli velem (a tudvalévően macskással) hogy: “Hát száz macskáért nem adnám őket”
      Édeske. Miylen természetes már, hogy az állatosba bele kell rúgni ilyenkor is.

      • És kétszázért? :D milyen bolond szöveg már a 100 macska?

      • Oké, nem korrekt, de mennyivel korrektebb az, amikor megdicséred a jóember macskáit, mire ő közli, hogy “hozzájuk van türelmem, de egy gyerektől megőrülnék, ők az én mindeneim”? Létező jelenség, megtörtént eset. Én ezekben a sztorikban nem a gonosz állatbarátok vagy a gonosz állat nélkül élők szemétségét látom, hanem a natúr emberi érzéketlenséget, ami az ilyen beszólásokat táplálja.

        • Ja és ne nyavalyogjunk már a nők ellen irányuló erőszak miatt se, mert vannak férfiak is akik áldozatul esnek. Mi történik, amikor épp olyanokat írsz le, amit egyéb témában nagyon határozottan kérnél ki magadnak?

          • Ezt a kommentet úgy nem értem, ahogy van. Akkor tehát ha állatbarátot sért meg egy random állat nélkül élő bunkó, az súlyosabb eset, mint amikor ez fordítva történik, hiába történik fordítva gyakrabban? Ja, mert az egyik veled történt, a másik meg másvalakivel, értem. Ettől függetlenül én nem tennék különbséget a két eset között, lehet érzéketlen bunkó mindkét körben, ugyanakkor azt se hiszem, hogy az ilyen beszólásokért – amelyek téged érthető módon sértettek – engem kéne büntetned, aki itt kizárólag a szélsőséges, beteges fanatikusokról ír, nem az átlagos, normális állattartókról. Vagyis hé, itten téged senki sem bántott, ember! :)

  8. Teljesen egyetértek az írással. Engem is kiakaszt, amikor valaki nem tudja hol van a határ. Én nem bántom az állatokat, de nem is szeretem őket különösebben. Nagyon jó megnézni egy -egy cuki kisállatot. Hozzánk viszont semmilyen állat nem teszi be a lábát és ez így is marad. Azért is tartom betegesnek a dolgot, mert az ilyen embereknek semmi realitásérzetük nincs. Egyszerűen képtelenek elfogadni, hogy nem osztod a beteges rajongásukat és nem elég hogy kijelented, sosem bántanál állatokat; ha nem szereted őket rajongásig, elátkoznak mindennek. :D Ez a szint már betegség, lehet mondani bármit.

    Lehet bárkit/bármit imádni, de másra rátukmálni, ráerőszakolni, embertársadat szidni azért mert nem osztja a hülyeségedet vagy ne adj isten (épelméjű emberhez méltóan) kijelenti, hogy neki azért a tulajdon gyereke már csak előrébb van – már NEM elfogadható és NEM normális! Ugyanis engem személy szerint nem érdekel más állatimádata addig, ameddig NEKEM nem akarja megmagyarázni, hogy a gyerekemmel egy szinten kellene kezeljek egy állatot. Azt majd eldöntöm én. Ilyen nálunk soha nem lesz.

    (És akkor ne is említsünk olyan felháborító eseteket, mint pl. amikor egy gyilkos ebet mentenek meg, mert szegény állat… Le sem írom hogy mit csinálnék az ilyen emberekkel. Ez sem vall épebb elmére az állatkínzóénál, csak az a másik véglet.)

    A legjobb barátnőmnek is volt macskája hosszú éveken át. Elvoltam én mellette elég sokszor, nem bántottuk egymást… És a barátnőm sem cseszegetett, amiért nem vagyok állatb*zi. Szóval lehet imádni bármilyen állatot, de más, állatokat nem bántó normális ember útját semmilyen formában nem kell akadályozni (mentőcsapatok indokolatlan lefoglalása ugyebár…) vagy őt zaklatni azért, mert az ő életéből nem hiányzik az állatrajongás. Engem sem érdekel ha más nem akar gyereket. Nekem meg állatom nem lesz. Aztán akibe szorult elég ész, az felfogja. A többinek meg nincs helye az ismeretségi körömben.

    • Szívemből szóltál. Ne is mondd, volt olyan, hogy ismerős megsértődött, amikor EBÉD KÖZBEN nem estem neki simogatni az odadörgölőző macskát, csak szimplán ignoráltam (nyilván nem is zavartam el, pláne nem bántottam). Miközben a kert végében ettünk, a fürdőszoba kurvamessze volt, az asztal közepénél ültem, szóval öt embert kellett volna kétszer felállítanom, hogy kimenjek utána kezet mosni a kajához, meg egyébként is tök éhes voltam, nem értem rá erre, ebédeltem épp. Úgy nézett rám, mint a véres rongyra, hogy biztosan gyűlölöm azt a cuki macsekot, amiért nem dögönyözöm az adott kontextusban. Mondtam, hogy tényleg cuki, majd megsimizem, mielőtt úgyis megyek kezet mosni, de külön ezért nem szervezek most egy turnét, mire szerintem még jobban megsértődött, hogy ilyen kérges az én szívem, nem a simogatási ösztön a legelső, ebéd és egészség előtt, helyett. :D

      Sokszor azt látom, hogy az ilyen fanatikus állatszeretet egyfajta hiánypótlás: magányos, nincsenek mély kapcsolatai, rossz a házassága, nem szeretgette őt eléggé gyerekként az édesanyja, csalódott az emberekben, emberi közösségekben… és ezért ő a sebezhető, helyes kisállatra önti minden szeretetét, gyengédségét, ragaszkodását. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy még ez is teljesen rendben van, semmi közünk hozzá, ne szóljunk bele, de ez a fajta tukmálása a rajongásnak, a számonkérés, az állattartás állandó ajánlgatása és minden fölé emelése… na, ez már zavaró. A helikopteres eset meg nyilván totál beteg és káros, mindennek a legextrémebb oldala.

      • “Ja amúgy a legjobb az, hogy a kutya koszos talpától a szőnyegükön és az ágyneműjükön azok az ismerőseim félnek a legjobban, akik amúgy úton útfélen összekavarnak bári ismeretlennel egy futó szex erejéig a másik teljes ismeretlen mikrobiológiájától nem tartva :D”

        Szerintem te ezt a mondatot félreolvastad. O.O

        • Ezt nem egészen értem, hogy mire írod, mert sehol egyetlen mondattal nem reagáltam erre a konkrét gondolatsorra. Matifának annyit válaszoltam erre a kommentjére, hogy igen, ha már van állatod, felelősséggel tartozol érte, a kocsmai mosdóban gumi nélkül vadidegennel kefélő, de kutyapopsitól irtózó ember furcsa higiénés elvárásaival kapcsolatban egyetlen karakter nem hagyta el a billentyűzetemet. :)

      • Várjál, olyan is van, aki ilyenkor azt nyomja, hogy az ő macskája olyan tiszta, hogy nem kell kezet mosni, miután simizted! Ilyenkor el szoktam magyarázni, hogy hogyne, neked, de én köszi, azért még szoktam. Ezen is meg szoktak sértődni.

      • “Sokszor azt látom, hogy az ilyen fanatikus állatszeretet egyfajta hiánypótlás: magányos, nincsenek mély kapcsolatai, rossz a házassága, nem szeretgette őt eléggé gyerekként az édesanyja, csalódott az emberekben, emberi közösségekben… és ezért ő a sebezhető, helyes kisállatra önti minden szeretetét, gyengédségét, ragaszkodását.”

        és ezt a fajta pszichologizálást te kérnéd ki magadnak a leghangpsabban, ha a te valamilyen preferenciádt magyarázná így valaki. Komolyan mondom az eszem megáll, egyre mélyebb repülés ez az egész.

        • De hát ha egyszer ezt látom? Nyilván nem mondom, hogy minden esetben erről van szó, de én személy szerint ismerek vagy öt ilyen esetet. Értem én, hogy ez így durva általánosításnak tűnik, de akkor elnézést rosszul fogalmaztam: van egy csomó eset, ami erről szól, nyilván nem egy általános, mindenkire jellemző attitűdről van szó, akinek családtag az állata.

        • Egyébként a pszichologizálással mi a baj? Megtettük már kismilliószor mi is más posztok alatt, körül és privátban, amikor arról beszélgettünk, hogy milyen lelki állapot és élethelyzet segíti azt, hogy nárcisztikus faszokat találjunk magunknak, és/vagy beleragadjunk méltatlan helyzetekbe. Elemeztük ezerszer azt, hogy milyen háttér és mentalitás kell ahhoz, hogy egyes nők újra és újra bántalmazó karjaiba meneküljenek, és az abúzerrel évekig együtt maradjanak. Ennek kibontásában nincs gonosz ítélet, csak megfigyelsz – magadon vagy máson – egy jelenséget, és figyeled annak dinamikáját. Ezzel együtt egy-egy egyéni eset ennél sokkal színesebb nyilván, ezer más árnyalattal az alapképletnél.

        • Nagy Pálné // június 28, 2017 - 15:18 // Válasz

          Matifa, ez az igazság, rengetegen vannak, akik a fanatikus állatszeretetbe rakják magányukat, emberekben való csalódottságukat. Nekem is volt ilyen időszakom az első válásom után, tapasztalatból beszélek. Eszter sehol sem írja, hogy ez minden állatos emberre igaz volna, ahogy azt sem, hogy mindenki hülye elmebeteg, aki ilyesmit csinál. De azt gondolom, te is belátod, hogy aki egyetért azzal, hogy hívhatunk mentőt a kutyánkhoz hazugsággal… vagy a gyászunkat tüntethetjük fel úgy, mintha a valódi gyerekünket gyászolnánk, az tényleg beteg, és ez veszélyes is lehet. Ez a cikk ennyiről szól, és én is mélyen egyetértek vele, pedig három kutyánk is van, akiket kölyökkoruk óta én gondozok, nevelek, és nagyon szeretem őket. Szerintem te teljesen félreértetted a cikk lényegét, ami egy nagyon fontos téma és a szélsőségességről szól, mert végig arra figyeltél, hogy téged korábban milyen sérelmek értek, ki bántott a kisállatod miatt. Próbáld meg félretenni a személyes sértettséget, olvasd el újra a cikket, és hidd el, senki se bántott minket, gazdikat.

    • Ha valakinek nem fűlik a foga az állathoz, ne tartson állatot. Nem kötelező. Mérhetetlenül utálom viszont az olyan típusú álszentséget, hogy jaj hát kutya kell, mert a családiház másképp nem biztonságos, de mondjuk utálok hozzányúlni, utálom hogy ugat, szarok bele hogy megszökik, egyen amit talál, nem oltatom be, mert aztán csak elvész és kárbavész a pénz, nem én akartam, a gyerekek akarták a férjem akarta, az anyósom akarta, ők ugyan nem vesznek részt utána benne, hát oldja meg az állat stb. És ebből van sok, nem mentőhelikoptert hívóból. Hemzsegnek az elhanyagolt, bántalmazott, kritikán alul tartott állatok. De ez rendben van, öregapám is így csinálta, háborodjunk már fel azon, hogy van ebben az állatbántalmazó országban pár elmeroggyant, aki “túlzottan” szereti az állatát.
      Ja amúgy a legjobb az, hogy a kutya koszos talpától a szőnyegükön és az ágyneműjükön azok az ismerőseim félnek a legjobban, akik amúgy úton útfélen összekavarnak bári ismeretlennel egy futó szex erejéig a másik teljes ismeretlen mikrobiológiájától nem tartva :D

      • Hát ha már van állat, felelősséggel bánjunk vele, ez alap. Akárcsak a gyerek: az se kötelező, de ha már van, ne legyen elhanyagolva. Ha már “megszelídítettük”, viseljük az ezzel járó felelősséget, ebben egyetértek.

      • Nekem van olyan ismerősöm, aki szerint állat nem való lakásba, mert koszos, de kezet mosni nagyvécé után sem szokás náluk…

  9. Hála a jó égnek, hogy megírtad ezt a posztot, már a tököm tele van a sok állatbarátnácival, aki szerint barbár állatkínzó mindenki, akinek nincs kutya/macska/nyúl/görénygyereke, akivel egy ágyban alszik. Az ilyen helikopteres pszichopata nyilván rétegjelenség, de az állatbartnáci mindennapos, és miattuk szív sokszor a normális ember is. Megosztom majd a Facebookon, szerintem biztos leszedik rólam öten a keresztvizet, hogy miért, én hagytam volna elpusztulni szegény kiskutyát, és miért gyűlölöm az állatbarátokat? Nem hagytam volna, csak mondjuk állatmentőt hívok, nem emberi mentőhelikoptert. Az ilyennek meg lehet nyugodtan mondani, hogy majd ha a biciklibalesetben megsérült gyereked meghal, mert a helikopter közben a macskámat menti, majd folytathatjuk a beszélgetést.

    • Állatbarátnáci. :D Én nem igazán találkoztam még eggyel sem. Még senkitől nem hallottam, hogy köcsög vagyok, mert nincs állatom. Azt annál többtől, hogy mire vár Piri, miért nincs még gyereke, vagy minek szül az ilyen, aki ezt vagy azt csinál… Meg hogy a rendes asszony főz, 100 fokon mossa a törölközőt minden nap, havonta ablakot pucol, blablabla… Meg Józsi hogy tud azzal a dagadt/deszka nővel lenni. Úristen, te kenyér nélkül eszed a kolbászt, vagy úristen, hogy ehetsz kenyeret a kolbászhoz. De hogy rossz lennék, mert nem tartok állatot, na azt még senki nem mondta nekem.

      • Na, ez is létezik, mármint az asszonynevelő. :) Egy külön fajta. A miért-nincs-állatommal senki sem cseszegetett még, de az gyakori visszatérő asszociációsor, hogy
        – ha kutyát/macskát veszel, hamarosan gyereket is akarsz
        – ha gyereket akarsz, először vegyél kutyát/macskát, az majd felelősségre és áldozatvállalásra nevel
        – akinek nem volt soha állata, annak nem engednék gyereket a kezébe, mert mit tud az a felelősségről és áldozatvállalásról.
        Ilyenkor olyan kurvanehéz egy tündéri, drága, értelmes, kedves, mindezt (legalábbis a középsőt :D) jóindulatból mondó barátnak elmagyarázni, hogy értem a párhuzamot, de én sajnos
        – nem tudok kutyát/macskát vagy bármilyen állatot elképzelni a lakásban
        – ha volna is valami csoda folytán, nem tudnék hozzá úgy kötődni, ahogy te a tiédhez, vagy ahogy emberekhez szoktam
        – all in all, nincs is ilyen ingerenciám vagy vágyam.
        Ilyenkor én személy szerint tojáshéjon járok, hogy ne bántsam meg szegényt, és ne érezze életformája lenézésnek elutasító válaszom.
        És ne, ne mondd, hogy a 2-es pontot még soha az életben nem hallottad, mert én kismilliószor.

  10. “majd ha a biciklibalesetben megsérült gyereked meghal, mert a helikopter közben a macskámat menti, majd folytathatjuk a beszélgetést.” Azért ez a mondat engem arra emlékeztet, mikor migráncslázban égők mondják, hogy majd ha a gyerekemet öli meg egy migráns, akkor is szeretni fogom-e őket. Szóval én olyankor azt szoktam mondani, hogy köszönöm a jókívánságot.

    • De azért tényleg durva lenne, ha valakinek azért kéne meghalni, mert egy szerencsétlen a kutyájához hívott mentőhelikoptert, na.
      Én szeretem az állatokat (ezért nem is tartok, mert biztos nem tudnám úgy tartani ahogy ÉN megfelelőnek gondolom), de azért evidencia az ember állat elé sorolása. Tudom, vannak olyan eNberek :D, akik valójában nem érnek annyit sem mint egy szúnyog…

      • Mondom, a gondolatoddal egyetértek, egy konkrét mondat zavart.

        • Ja, az az erőszakoljon-meg-téged-atz-AIDSes-migráns hangulata, és érvként eléggé kontraproduktív szerintem is. Többivel szintén egyetértek.

          • Legalább annyira, mint hogy a hülye kutyabarát miatt fogsz te “megdögleni”, mert egy kutyánál lesz a mentő mikor neked kéne. Mert mindkettő pont olyan gyakori. De nem. Én valahogy nagyobb esélyt látok a migráns által elkövetett erőszakra, mint hogy azért ne kapjak orvosi ellátást mert épp egy kutyával vannak elfoglalva. Te itt pont az “erőszakoljonmegegyédszesmigráns” gyatra hangulatot szítod. Csak az állattartók ellen.

            • Nem, igazad van, valóban rogyásig tele vagyunk felszerelt mentőautókkal és képzett mentősökkel, ezresével unatkoznak egész nap, tulajdonképpen Sándor Mária következő tüntetése arról fog szólni, hogy vegyük már be a tb alapú eü-ellátásba a négylábú pácienseket is, mert úgyis sok a szabad kapacitás, hogy egy körzetben egyszerre öt tucat mentőautó és ugyanennyi helikopter is kiküldhető. Na, jó válasz volt? Igyekszem nem okozni csalódást, nem venném a szívemre, ha rosszul aludná az összes állattartó ellen szított migránslincselős hangulat miatt, ami itten terjeng a térben.

  11. Ex kutyatartóként, baromira sajnálok minden állatot,aki a felelőtlen ember miatt szenved. Ebbe beletartozik az is,amikor képtelenek elengedni.
    De ezek az emberek jó eséllyel a gyerekükkel is hasonlóan bánnának.
    Én képes voltam átengedni anyukámnak a kutyàt,mert tudtam,hogy mindenkinek jobb úgy. A kutyának,mert lesz napirendje, és nem lesz egyedül a panelban napi 10-12órákat, anyunak mert lesz kivel foglalkozni, és nekem is,mert nem lesz lelkiismeretfurdalásom ha kimaradok otthonról.

    Tavaly halt meg a 12 éves családi kutyánk. Még mindig könnyes lesz a szemem,ha rá gondolok(epilepsziás volt).

    De nem, soha nem fogom megérteni azokat, akik ennyire embernek kezelik az állatot,hogy embermentőt hîvnak hozzá,hogy a kutya-macska jogait előbbrevalónak tartják mint egy gyerekét, hogy póráz nélkül sétáltatnak stb. Mert ott.valami baj van az aggyal és a lélekkel is.

  12. Nézd, egyértelmű, hogy te ezeket a dolgokat hányingernek tartod, CSAK nem szólsz értük, mert pontosan tudod, hogy nincs jogod hozzá. :) És igen , max annyit tehetnél, hogy nem mész oda, ahol ilyen van.
    Egyébként én is gusztustalannak tartom a félreértések elkerülése végett, de nem megyek olyan helyre ahol ez így van. Mert a gazdinak megfelel, valóban űdóga, nekem meg nem.

  13. Ja amúgy meg rosszul fogalmaztam, mert a poszttal “szólsz” érte. Különben nem írtad volna bele azt is. :)

  14. Kisgyerek korom óta vannak állataim. Gyerek és kamaszkoromban szorosabb viszony kötött hozzájuk, mint az emberekhez, többet kaptam tőlük és kevesebbet bántottak, mint a saját fajtársaim – ez nyilván elsősorban az én körülményeimről, a körülöttem élő emberekről és az általuk súlyosan roncsolt, beteg lelkemről árulkodik, ettől függetlenül így volt, és az érzéseim ettől nem lettek kevésbé erőteljesek.

    A legtöbb állatomhoz mélyen kötődtem. Rengeteg közös élményem volt velük, ráadásul pedig ott az a csoda, hogy kapcsolatot teremthetek egy olyan lénnyel, aki nem az én fajomhoz tartozik, nem ember, más, mint én, mégis magához enged, megismerhetem, belepillanthatok a világába, és talán ő részesévé válik az enyémnek. Sokukat temettem el és gyászoltam meg, amikor elpusztultak. Számomra ők semmivel nem voltak kevesebbek, mint az emberek, csak mások. A szeretet ugyanúgy szeretet, mindegy ki iránt érezzük. Állatok esetében azonban mindig tudatában kell lennünk – hacsak nem tartunk valami különösen hosszú életű jószágot – hogy előttünk fognak elmenni, és úgy kell szeretnünk őket, hogy képesek legyünk majd megbirkózni az elmúlásukkal is.

    Most is vannak cicáim, akik családtagok, és akiket nagyon szeretünk, és ha betegek lennének, nem tudom, meddig mennék, meddig mennénk el. Sokáig, az tuti. Nem azért, mert a gyerekem – nem az, soha nem gondoltam rá így – hanem azért, mert a macskám. Ha kiesne valamelyik a negyedikről, tuti mentenénk, ami menthető, de az olyan orvosi kezelést, ami csak szenvedést hosszabbítja meg, embertelennek tartom. A hatóságnak, mentőknek való hazugságot pedig felelőtlen viselkedésnek – a boxeres fickó szerintem helytelenül cselekedett, amikor azt mondta a mentőknek, hogy a gyereke fuldoklik a tóban. Meg kell mondani ilyenkor, hogy állatról van szó, a hatóság meg majd eldönti, van-e kapacitásuk kimenni. A facebookos nő és a hasonlók meg szerintem szimplán kattantak, addig jó, amíg nincs gyerekük.

    Másrészt a háziállatok szemszögéből is nagyon károsnak tartom azt a fajta hozzáállást, ami az állatot emberként kezeli. Az állat nem ember és nem gyerek, és nem is szabad úgy bánni vele – nem ugyanarra van szüksége, mint egy embernek, vagy gyereknek. Sokan, akik így bánnak az állataikkal, egyenesen tönkreteszik őket, aztán pedig csodálkoznak, hogy a kisállatuk kezelhetetlen, frusztrált, rombol, kárt tesz a környezetében vagy önmagában, esetleg beteg, elhízott, cukorbajos. Ostoba, tudatlan, az állatot a maga mivoltában nem tisztelő embernek tartom az ilyen tulajdonost.

    Abból is fakadhat ez a fajta hozzáállás, hogy van, aki tényleg gyerekpótléknak tartja az állatát, ami nagyon egészségtelen. Persze én nem ítélkezhetek, nekem mondhatni könnyű, hiszen én alapból is macskát akartam és nem gyereket, ezért van macskám. Sokan akarnak gyereket, akiknek nem jön össze, így valahol érthető, ha pótszert keresnek – de az állattal szemben ez akkor sem tisztességes. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben aztán, ha mégis jön a gyerek, az állatnak mennie kell a háztól.

  15. “Ilyen fanatikus állatszeretet egyfajta hiánypótlás”. Engem így neveltek, az egész családom nagyon szereti az állatokat, főleg édesanyám, aki tényleg mintaszerűen boldog családból származik. Gyerekkoromban sokszor adtam az uzsonnámat kóbor kutyáknak, ez természetes volt számomra, hiába néztek jó páran bolondnak.
    Nekem sem értették azok az ismerőseim, hogy miért viselt meg a vizslám elvesztése, vagy miért szeretem annyira a macskámat, akiknek nem volt “nagyobb” állata soha (nem csak úgy tartott állatra értem). A macskánk köszönt minket reggel (nem a kaja miatt), figyeli mindig mit csinálok, kommunikál, stb. Nem ehet a kajánkból, nem mászhat fel az asztalra, pultra, mindig kezet mosok, miután hozzáértem, pedig benti cica. Néha bizony kicsúszik barátom száján a másoknak betegesnek tűnő mondat : menj anyádhoz játszani, én most nem érek rá. Én sem kedvelem annyira…De hát ez égbekiáltó bűn? Nem szeretem a “kisbabázást”, de tényleg úgy érzem, hogy sokkal súlyosabb bűnként kezeled ezt. A beteges szó használata meg kissé túlzó.
    Ez a veszély nem fenyegeti társadalmunkat, hogy a háziállatok elfoglalják a gyerekek helyét, ellenben hihetetlenül durva állatkínzós esetek vannak nap mint nap. Értem persze, arról írsz, amiről akarsz. :)

    Pl. anno fiatal vizslatartóként is értek olyan atrocitások, nem csodálkozom adott gyerekekből szörnyű felnőttek lesznek, mivel nem képesek tisztelni az állatokat, csak egy állat. Osztálykiránduláson ok nélkül a vizslámba rugó kisfiú; meglett férfiember “le kéne lőni a dögöt” pedig pórázon volt, én meg 13 éves voltam, bátor férfiú; ordító anyuka, akinek a gyereke rohant a kutyámhoz megsimogatni “dögölne meg a kutyád”…és még sorolhatnám.

    Értem én mire akartál kilyukadni, csak állattartóként folyamatosan előítéletekbe lehet ütközni, vagy simán betegesnek, bolondnak tituálnak, mert többet foglalkozol az általad kedvelt állatokkal és nekem ez az írás is ezt hozta elő kicsit.

    Off: viszont a facebook-os felvezetőn nevettem, jó volt a finom irónia “Napi népszerűségnövelő poszt”. :)

  16. Csak a cikket olvastam, a 49 hozzászóláshoz nem volt türelmem, ezért előre is elnézést kérek, ha valaki már leírta azt, amit én. A délegyházi kutyás és a facebookos macskás esetben egy közös van, és csak ez a baj velük. Mégpedig a hazugság. Ha valaki ki akarja menteni a tóból a kutyáját, és ezért minden eszközt bevet, vagy megsiratja az elpusztult macskáját (akár még jobban is, mint egy embert), az teljesen természetes. De ha valaki embernek hazudja az állatot, csak azért, hogy megmentsék, az hazugság, csalás és büntetést érdemel! Ezért büntetném én a délegyházi embert, nem azért, mert kutyához hívott mentőt. (De az sem egy jól működő világ, ahol hazudni kell, hogy kijöjjön a mentőhelikopter, mert egy kutyáért nem tennék meg ugyanazt, amit egy emberért. Milyen jogon gondoljuk fontosabbnak magunkat az állatoknál?)

    • Azért egy mentős nem biztos, hogy ért a kutyához és van felszerelése, erre való az állatmentő, egyébként igazad van. Nem fontossági sorrendet kell felállítani, hanem más eset.
      Bár van, hogy fontosabbnak tartom magam egy állatnál, főleg annál, amit meg is eszek, ez van. Az állatok nem tudom, mennyire mentenék meg egymást, az ember meg megmenti az állatot, ha vadállat, visszaengedi a természetbe, háziállatokat tartunk a saját hasznunkra, szóval?? Beleszólunk az állatok életébe, ez van, fontosság ide vagy oda.

    • A mentő ember mentésére szakosodott és hivatott. Állathoz azért nem hívjuk, mert egyrészt ezzel fölöslegesen terheljük, miközben emberek halhatnak meg ellátatlanul, másrészt sem felszerelésük, sem állatorvosi végzettségük nincs a feladathoz, így az állatot se tudjk többnyire megmenteni. Az állathoz a különféle állatmentő, fajtamentő szervezeteket és a releváns állatorvost kell kihívni.

      • Ennyit én is tudok, de ez részletkérdés. A lényeg az, hogy az állat megmentéséért is ugyanúgy meg kell tenni mindent, mintha ember lenne, és ebben semmi túlzás nincs. Nyilván hazudni nem szabad, de ha az állatmentők jöttek volna mentőhelikopterrel, akkor az teljesen természetes és helyes eljárás lett volna. Csak jobban kellene reklámozni a számukat, hogy az is annyira ismert legyen, mint a mentőké (az állatmentőkét én sem tudom fejből, a mentőkét igen), és így nem lennének kénytelenek a mentőket zaklatni a megmentendő állatok gazdái.

        • “így nem lennének kénytelenek a mentőket zaklatni a megmentendő állatok gazdái.” Na itt a példa arra, hogy miért volt értelme ennek a posztnak.
          Nem kénytelenség, hanem hülyeség. Ezt fejtette ki Eszter, amire írtad, hogy ennyit te is tudsz..

          • LOL, most már tényleg komédiába hajlik a beszélgetés, fontolgatom, hogy lezárom a kommenteket. Tényleg mint a viccben, de komolyan:
            Biológia órán tanárnő kérdi Mórickát:
            – Móricka, mije van a libának?
            – Szeme!
            – Móricka, és még mije van a libának?
            – Másik szeme!
            – Móricka! Mivel takaróztok otthon, ha hideg van?
            – Párnával!
            – És Móricka, mi van a párnában?
            – Toll!
            – Tehát akkor Móricka, mije van a libának?
            – Szeme!

  17. Kedves Eszter!

    Minden szavaddal teljes mértékben egyetértek, értékrendeddel és gondolataiddal szívesen azonosulok.

  18. Őőő, most marha bölcs leszek. Eszter, ezt a témát szerintem is túltoltad. Ráadásul felültél egy szenzációhajhász cikknek, ami médiamunkásként külön ciki :P De OK, a mentők kihívása megtörtént, ami mindenképp butaság volt, a már leírtak miatt. Viszont valóban van egy csomó ítélkező mondat a posztban is, a kommentjeidben is – rámutattak már mások.
    Ugyanakkor a kommentek között is van egy csomó olyan, ami már nem a posztra reagál, hanem annak félreértésére, amolyan szalmabáb érvelésben – ezekre meg leginkább Eszter mutatott rá.
    Az egész hangulat is erősen emlékeztet egy szoptatás vs tápszer meg otthonszülés vs kórház vitára. Például.

    • Az előző kommentemben tisztázom, hogy mi a helyzet a “szenzációhajhász cikkel” és az abban közölt információkkal, úgyhogy azt most nem ismétlem el. Ami miatt úgy gondolom, hogy ESZMÉLETLENÜL FONTOS ERRŐL BESZÉLNI az az, hogy az eredeti hír és e cikk kapcsán is tömegével érkezett olyan komment, hogy “én is mentőt hívnék a kutyámhoz (egyéb állatomhoz), ha olyan volna a helyzet, és hazudnék is, hogy kijöjjenek” (és lám, ha nem gazdi, hanem járókelő telefonált, ő is ebből az utcából érkezett). Látod, ez a poszt erről szól, ez a lényege: teljesen mindegy, hogy ki hívta a mentőt (ezt majd a hatóságok kiderítik, nem a kommentelők és a média dolga, ebben gondolom, egyetértesz), a probléma az, hogy a közgondolkozásban jelen van az a vonal, hogy “mivel én a gyerekemként szeretem a kutyámat, ezért jogosan hívok hozzá mentőt szükség esetén”, ami racionális szemszögből nézve egy baromi veszélyes, szélsőséges álláspont. A mentőt nem terhelheted le egy házi kedvenc mentésével, hogy közben emberek haljanak meg ellátatlanul, és mivel a mentő ember mentésére szakosodott, általában érdemben segíteni se tud egy sérült állatnak, felszerelés és állatorvosi képzettség híján.

      • “teljesen mindegy, hogy ki hívta a mentőt” Igen, ez igaz.
        Maga a mentőhívás extrém eset, valóban. És valóban, rendkívül káros, ráadásul, az érzelmi résztől függetlenül, konkrétan ostoba, kontraproduktív. Emberorvos nem ért állatokhoz, felszerelése sem alkalmas.
        A másik felélt viszont, a mentőtől függetlenül, egyéb dolgokban látható ítélkezéssel kapcsolatban fenntartom az állításomat.

        • Nos, köszönöm a konstruktív kritikát, abban valószínűleg igazad van, hogy félreértésre adhat okot, hogy a kétségkívül extrém és beteg össztársadalmi attitűdöt mutató mentős esetet és a mögötte húzódó gondolkodást ugyanabban a posztban írtam meg, amiben azt is leírom, hogy torkig vagyok a fanatikus, szélsőségesen gondolkozó állatbarátokkal, akik elvárják, hogy te is úgy érezz és élj, mint ők. Így valószínűleg többen is úgy érzik, hogy szerintem mindenki, aki családtagként tekint a háziállatára, ugyanolyan random elmebeteg, mint az, aki a mentőt kihívta (akár a gazdi volt, akár egy másik kattant kutyás, ez majd kiderül a nyomozás után). Holott erről szó nincs, tök rendben van, ha valaki úgy szereti a kutyáját, mintha a gyereke volna (ebbe eleve mi jogon szólna bele bárki is?!), csak épp ugyanezt nem várom a társadalomtól: a mentőstől és az ismerősöktől például, mert attól még, hogy úgy szeretem, a kutya nem gyerek, nem ember, ennyi.

          • Öhmm, kb. így értettem, és nem véletlen írtam azt is, hogy a kommentek egy része már nem arra reagál, amit írtál, hanem amit belemagyaráztak, vagy ha úgy tetszik, beleértettek.

            • Meg nyilván ott van az is, hogy rengeteg személyes sérelem van az állatbarátok és az állat nélkül élők körében is, aminek a frusztrációját itt és most beszélik ki valószínűleg életükben először, amint látod, és így azzal az intenzitással is. Hogy az állatbarát hányszor megkapja, hogy inkább szülne, vagy az állat nélkül élő hányszor hallja, hogy amíg nem volt házi kedvence, addig fogalma sincs a felelősségvállalásról és a szeretetről. Mivel mindenki életében először most teszi ide az ezzel kapcsolatos traumáját, felnagyítva látják az ellenoldali véleményeket, amik viszont leginkább a szélsőséges esetekről szólnak, nem az átlagról. Ez viszont már nem rólam szól, mármint nem az én véleményemről/posztomról, hanem az elképesztő mennyiségű és mértékű személyes sérelemről, amit ezek az emberek – mindkét oldalon – korábban kaptak a témában.

              • Na, erre mondtam, hogy mint a szoptatás vs. tápszer.

                • Hordozás vs. babakocsi, otthon vs kórházban, haha. Jaja, ez már rég nem a poszt eredeti témájáról szól, hanem a máshol, máskor beszerzett sérelmek miatti frusztrációról.

              • Ezt most megint miért???? NEM IGAZ, hogy az állatbarátok (annyit) basztatnák a nem állatbarátokat, hogy miért nincs állatuk, mint az egész társadalom a gyermekteleneket! Hatalmas csúsztatás ezt párhuzamba állítani! Közel sincs akkora feszkó állatosok/nemállatosok mint gyerekesek és nem gyerekesek között!
                Ne csinálj már úgy mintha valami istentelen nagy konfliktusra világítottál volna rá! A konfliktust éppen te gerjeszted!! Csalódtam benned…

          • tavasztunder // június 28, 2017 - 19:02 // Válasz

            Lehet, hogy nem gyerek, de hogy nem kevesebb mint egy gyerek, az is biztos.

      • Kell az önigazolás ugye? Elhamarkodtad ezt a posztot. Pont úgy “érvelsz”, ahogy azok akik általánosítanak, előítéletesek. Jössz itt, hogy de én ezt hallottam, láttam… Más meg mást hallott. Hogy ki mit hallott valahol, az nem reprezentatív.

        • Nézd anyabanya, kurvára beteg dolog erőszakoskodni, hogy neked a macskád, kutyád, hörcsögöd, tevéd családtag, ezért kezelje az egész társadalom emberként, a mentőstől a fb-követőiden át az ismerőseidig, és halálosan megsértődni, ha valaki elfogadja ugyan, hogy neked az állat a gyereked, de nem fogja tutujgatni, mert neki csak az, ami, egy állat. Ez az egészséges, higgadt gondolkozás, az objektív valóság, csak míg én elfogadom, hogy neked az állatod ennyire fontos, te megértődsz azon, hogy nem simogatom a macskádat ebédelés közben, vagy ha igen, kezet mosok utána. Tessék már felébredni, milyen radikális, beteg gondolkozást védsz, és oktatsz ki másokat a saját elfogult érzelmi szubjektumodból. Ez egy szélsőség, amiről beszélsz, és a beteg reakciók bizonyítják, mennyire fontos erről beszélni.

          • Hallod, nincs állatom, nem is várnám el senkitől, hogy simogassa, még a kölkeim imádatát sem vártam el soha… Beteg dolog erőszakoskodni? Akkor te mit erőszakoskodsz, hogy beteg aki (sokkal) jobban szereti az állatokat mint te? Ennyi az egész. Neked csak a saját mércéd felel meg, és kihullik a hajad tőle, hogy másnak teljesen más a prioritás. Miért dühöngsz azon, ha nyaggatnak, hogy miért nem mész férjhez, szülsz gyereket, hát az a NORMÁLIS, neeeem????? Másnak. Neked meg más. De te nem vagy hajlandó más prioritásait elfogadni.

          • BETEG reakciók. Ne mondd, hogy beteg dolog, ha valaki azt mondja, egy állat lehet annyira fontos valakinek, mint másnak a gyereke. Ne minősítgess, légy szíves.

            • Nem mondom, ha figyelsz, láthatod, h azt mondom, h el kell fogadni, h az a te világod, a mentős és a szomszédod meg másképp látja. Ennyi.

              • Tudod, néha látni a tévében cuki felvételeket, ahol kimentik az utcagyőztes kutyát valami csatornából. Ott van vagy 10 ember, mindenféle eszköz, feltörik az utat, a csatornát, nem drága. Vagy a ló beleesett a gödörbe, x-en segédkeznek, és jaj, de felemelő, hogy megmentették. Tudom, ezek nem az emberektől közvetlenül elvett segítségnyújtó eszközök. DE. Biztos vagyok benne, hogy az ominózus helikopter sem ment volna oda, ha van máshol dolga. De milyen bájos lett volna az RTL-en a felvétel, ahogy az angyalszívű hős mentős kimenti a kutyust a vízből. Hepiend, ha a kutyus túlélte volna. Nincs siker, nincs sztori. Azaz van, csak ellentétes előjellel.
                Nem értem ezt az agresszív megnyilvánulásodat a posztban. És nem én oktatok ki mást (téged), te oktatsz ki másokat, hogy hogyan kellene élni. Kattogsz a helikopteres sztorin, pedig az már eléggé kérdőjelessé vált. Hivatkozol a szomszédra, mentősre(?). Azt meg elengeded a füled mellett, hogy nem igaz, hogy olyan erőszakosak az állatbarátok. A te empirikus véleményedet mérvadónak találod, az enyémet (miszerint rám soha életemben egyetlen állatbarát sem tukmálta semmilyen módon a kedvencét) nem akarod meghallani. És még abszolút értéken sincs alátámasztva a véleményed. Nézd meg a reakciókat a blogon. Hányan értenek egyet, hányan nem. Innentől hiteltelen a szomszédra hivatkozni. Őt csak te hallottad nyilatkozni, én nem. Meg szerintem az nem érv, hogy pedig x meg z is azt mondja. De a meg b meg c meg kispista meg akárki meg mást.

  19. Thumbs up.

    A vehemens állatbarátoknál kevés rosszindulatúbb lény van, nem is értem, hogyan tarthatja magát jó embernek az, aki a kutyát/macskát agyonmütyüröli, de pl. közben meg vérpermetet hörögve prédikálja, hogy inkább a gyereket kellett volna lelőni és nem a gorillát (lásd a tavalyi eset), merthogy emberből úgyis több van, azért nem kár. Nem tudom, a túlnépesedés valóban probléma, de azért néha eláll a lélegzetem, milyen könnyedén irtanának népességet egyesek. Azt azért megnézném, mit szólnának, ha ők maguk vagy valamelyik szeretett családtagjuk/barátjuk is beleesne ebbe az irtásba, gyanítom, akkor már korántsem tapsolnának ennyire…

    Mondom ezt úgy, hogy két macskám van, mindkettőt imádom, és sokszor előnyben részesítem a társaságukat bármelyik emberénél, de az ég szerelmére, mindennek megvan a helye.

  20. Köszönöm, hogy megírtad ezt a posztot, én is ismerek egy csomó beteg, frusztrált embert, aki már belelátja a macskájába az embert, és a hír kapcsán ott tapsolt, hogy ő is mentőt hívna a macskájához, ez teljesen rendben van, a hazugsággal együtt, mert másképp nem jönnének ki. Na, ezért kellett megírni ezt a posztot, le a kalappal, hogy bevállaltad, fontos téma, és nagyon jól közelítettél hozzá.

  21. tavasztunder // június 28, 2017 - 19:35 // Válasz

    Az eredeti kommented alá nem fér, Eszter. Nem a gazdák hívtak mentőt, a posztodban történtek egyáltalán nem úgy történtek, ahogy leírod, és annak ellenére nem írtad át, hogy a kutyát újjáélesztő férfi leírta a történteket és ezt neked többen belinkelték. Remélem érzed, hogy ez szakmailag nem egészen kerek így. Ellenben te is toltad a médiahisztit, ami miatt most ezrek estek valakiknek akik éppen elvesztették a kutyájukat, miközben az újjáélesztő tanú szerint nem ők hívta a mentőket. Azzal sincs mit vitatkozni, hogy valaki úgy éli meg az állata halálát, mintha a gyereke lenne és ennek hangot is ad, ártani nem árt senkinek, lehet fura másoknak, de ettől nem muszáj odamenni és faluszájaként ítélkezni az érzései felett és relativizálni azokat, szakérteni az életét, hogy na azért ez nem egy gyerek. Van aki túltolja az állatozást, de ez semmiben nem különbözik attól, aki meg állandóan a gyerekeivel nyomaszt akár kéretlenül, vadidegenként is. Úgyse fogsz rajta változtatni, ha nem tetszik akkor ne menj az otthonába, ne olvasd a fészét. Úgy össznépileg jó lenne kevesebbet baszogatni egymást. Kicsit az az érzésem van, mint amikor gerleéva azt gondolta, hogy a fogyása az valami level up, és mivel végre végre 65 alattiak is meg akarták dugni, elkezdett belerugdosni azokba, akik pont ő voltak a fogyása előtt.

    • Nézd, egyelőre nem tudjuk, hogy ki hívta ki a mentőt, nyilván a gazdi nem fogja bevallani, ha ő, mert a franc se akar másfél milliót kifizetni a mentésért. A hatóságok majd kiderítik. De ahogy orvos ismerősöm írta a FB-on, totálisan mindegy, hogy a gazdi vagy a kutyás hölgy hívta-e a mentőt, a mentalitással van gond, ami emögött van. Remélem, ez világos. Ez az objektív része a dolognak, a többi szubjektív. Az állítólagos szemtanú sztorija pedig be van itt linkelve, nem értem, miért kéne róla külön megemlékezni, mint későbbi fejleményről, különösen, mivel totál irreleváns, ki tárcsázott pontosan mentőt egy kutya miatt.

    • Most újraolvastam mindegyik kommentedet, hogy lássam, mire gondolhattál a sejtéssel a szörnyűséges, rettenetes ítélethullámom eredetével kapcsolatban. Ha jól sejtem, itt a megoldás, de kérlek javíts ki, ha tévedek: “Kicsit az az érzésem van, mint amikor gerleéva azt gondolta, hogy a fogyása az valami level up, és mivel végre végre 65 alattiak is meg akarták dugni, elkezdett belerugdosni azokba, akik pont ő voltak a fogyása előtt.” Nos, véleményem mindig is volt, és sosem hatott meg különösebben, hogy nem mindenki ért velem mindenben egyet. Csak annyit szoktam kérni, hogy tessék MEGÉRTENI (helyesen értelmezni), amit mondok, mielőtt hpzzászólnál, nem belelátni különféle saját interpretációkat a saját barlangból, ezért koptatom a számat most is. A véleményem tavaly, két éve, tíz éve és tizenöt év is az volt, hogy az állatot baromira lehet szeretni, tiszteletben van tartva, de ettől még el kell fogadni azt is, hogy a többség számára a kutyád se nem szent, se nem gyereked, és mi nem biztos, hogy értékeljük, ha a farka a párnánkra lóg. Ettől még nem gyűlölünk sem téged, sem a kutyádat, és ezt meg neked kell tiszteletben tartanod. Akkor viszont, mikor kutyákhoz mentőt hívunk – tök mindegy ki, tényleg – viszont igenis meg kell szólalni, mert az egy beteg dolog, ezzel gondolom, te is egyetértesz. Remélem, sikerült tisztázni, hogy nem jódógomba’ megváltozott nézőpontról van szó, hanem egy világnézetről, ami gyerekkorom óta megvan, és szerencsére engem mindig is kívántak 65 éven aluliak is, úgyhogy ez is rendben van. :D

      • tavasztunder // június 28, 2017 - 22:40 // Válasz

        Mivel nem tartasz állatot, nehezen lóghat a farka a párnádra, ha meg ennyire nem találod az állattartást vonzónak az oké, csak akkor minek aludnál valakinél aki meg állatot tart?
        Nem mindegy, hogy ki hívott mentőt, mert ez a sztori a gazdáin csattant, akikről a nekik segíteni próbáló szemtanú aki kimentette a kutyát a vízből és újjáéleszteni próbálta azt mondta, hogy nem ők hívták a mentőt. A te posztodban azóta is az van, hogy a gazdája hívott mentőt és milyen gáz ez már, akiről azt is elmondtad, hogy biztos csalódott meg egyedülálló, meg szénné lett pszichologizálva az élete, miközben egy párról van szó. Szerinted ők ha olvassák a posztodat korrektnek fogják ezt gondolni?
        A kutya v. gyerek szembeállítás meg nagyon nem szerencsés de a level up fényében értem csak nagyon gáznak tartom, ahogy a többségi véleményre hivatkozás sem.

        • A jó isten áldjon meg téged:
          1. vannak állattartó barátaim, aludtam már náluk, lógott a kutya farka a párnámra, normálisan és kulturáltan elmondtam, hogy én ezt kerülném, a barát tiszteletben tartotta, ahogy én is azt, hogy mellette meg egész éjjel ott fekszik az állat… képzeld, így is lehet
          2. a történet szempontjából teljesen mindegy, ki hívott mentőt, de abban igazad van, hogy beírhatom egy update-ben, hogy időközben előkerült egy szemtanú, aki szerint nem a gazdi, hanem egy másik kutyás ember, pusztn a orecizitás kedvéért (bár ez nem hírportál)
          3. nem patologizáltam a konkrét eset főszereplőjét, szereplőit, hanem azt írtam le, hogy igen, vannak olyan esetek, amikor a szélsőséges, beteg ragaszkodás az állathoz az ember frusztrációiból fakad, és igen, abban valóban igazad van, hogy a frusztrációk kiteljesedhetnek egyéb kényszerpályákban is, például diszfunkciós párkapcsolatban, gyerekvállalásban, munkamániában, szenvedélybetegségben, igen, ez valóban igaz, de itt és most speciel az állat egekig magasztalása, mint szélsőség volt a konkrét példa, úgyhogy a többi – szintén létező – pótcselekvés pont nem releváns
          4. ne haragudj (vagy bánom is én, ha megharagszol), de a “level up”-pal való személyeskedés olyan szinten gerinctelenül tapló dolog, hogy el sem tudom képzelni, mi lehet benned, amit én váltottam ki, hogy ezt így elő kellett venned ebben a formában érvként arra, hogy a te olvasatodban miért “ítélkezem”: képzeld el, hogy semmiben nem vagyok sem másabb, sem jobb – sem rosszabb, ezt hozzátenném – ember, mint mondjuk öt éve voltam, és a fent ismertetett kérdésben sem változott a véleményem most, hogy “felvitte az isten a dógomat”, és – szerinted – ezért hirtelen elkezdtem lenézni azokat, akiknek ez vagy nem adatott meg, vagy tudatosan más utat választottak maguknak. El nem tudom képzelni, mi táplálhatja benned azt a feltételezést, hogy a köztünk lévő véleménykülönbség olyasmi, ami az én helyzetem, körülményem, örömöm, boldogságom – vagy épp ellenkezőleg, annak hiánya – táplál, de ez az egyetlen dolog, ami az általad leírtak közül sért, mert egyáltalán nem igaz, és nem méltó és korrekt dolog ezt egyfajta bosszúként bedobni az érvkészletbe.

          • tavasztunder // június 28, 2017 - 23:36 // Válasz

            Konkrétan ez rész vastagon ítélkezés, a szeretetkapcsolatok rangsorolása, a másik lebetegezése és nem vagyok benne biztos, hogy régebben is megírtad volna, nem véletlenül hoztam azt példának, akit: “Értem én, hogy kötődött hozzá és fontos volt számára az az állat, de a jóisten szerelmére, egyetlen házi kedvenc se él örökké, és attól még, hogy sajnáljuk, nem lesz a gyerekünk, az apánk vagy a testvérünk, nem lesz belőle ember, vele való kapcsolatunk pedig még akkor sem lesz a családi kapcsolatokkal egyenértékű, ha éppenséggel pont az anyánkkal való szar kapcsolatot próbáljuk ellensúlyozni a túlzott, beteges ragaszkodással. Persze, meg lehet, sőt kell gyászolni szegényt, de ez a vérkomolyan vett “ő az én kisbabám” attitűd azért túlmegy a normalitás határán, még ha ez a nő legalább csendes őrült is volt, nem riasztott mentőegységeket a cica újraélesztésére.”
            Én nem haragszom, csak nagyon megdöbbentem és próbáltam megérteni a miértet, mert itt eddig mindig arról olvastam, hogy fogadjuk el olyanoknak az embereket, amilyenek, meg fontos a tolerancia. Egy rosszul lereagált egyszeri esetből aztán kihoztad azt, hogy van egy csomó ember akik azért nem okék, és milyen fontos lenne beszélni arról, hogy nem okék, mert emberi kapcsolat szintű kötődésük van az állatokhoz, ami szerinted nem normális (pedig csodálatos könyvek vannak az ilyen kapcsolatok létezéséről). Az egy dolog, hogy mi a véleményed, de amikor erről normaként kezdesz beszélni és a “többségi” véleményt lobogtatod, az nem oké, és bizony éppen erősen változóban van. Léteznek olyan ökofeminista hangok például, amik az ember mindennél előbbre való sorolását összekötik a patriarchális kapitalizmussal és mindazzal a pusztítással amit okozott.

            • A kutya = állat az én olvasatomban. A tiédben meg valami ugyanolyan lény, mint az ember, nem tudom. Ez addig rendben van (szíved joga), amíg ezzel nem vezetsz félre és zavarsz meg másokat, amint megteszed, akkor válik problémássá az egész. Igen, sztem beteg ez a fajta félrevezetés, túltolás, de azt soha nem mondtam, hogy mindenki beteg, aki ragaszkodik a házi kedvencéhez, és gyászolja az elpusztulását. Állatszeretet ide vagy oda, az állat nekem állat, nem tudok mit tenni, legfeljebb elfogadom, hogy neked meg egy helyen van az emberrel, vagy akár annál is fontosabb. Az ezzel kapcsolatos hazugság és erőszakosság az, ami engem taszít, ami számomra beteg.

              Nézd, ez egy véleménykülönbség, h vmi sztem bizarr és fura, szélsőséges esetben beteg, szted meg természetes, de van egy határ, amit az ilyen viták során nem lépünk át, és most, hogy ez megtörtént, nem tudok úgy gondolni az érvelésedre, mint azelőtt (vagyis hogy egy szenvedélyes, ellentétekkel teli, de alapvetően kölcsönös kíváncsiságra, nyitottságra épülő diskurzus része, amiből jó is kijöhet akár). Nem tudom, nem személyeskedünk direkt bántásiból, nem mondunk olyat, hogy a másik öröme – vagy épp traumája – az oka a véleménykülönbségnek, bármennyire is nem értünk egyet. Őszintén: nekem ez eszembe se jutott.

              Azt mondani, hogy az én csudálatos “gerleévai” (??????) “level up”-om – a te kifejezésed, én nem tartom annak – ítélkezővé és gonosszá tett, olyan kaliberű abszurdum, amit soha nem hoznál be a diskurzusba, ha tudnád, hogy milyen alázat és mennyi önmunka van abban, hogy egy csomó démonomtól megszabadultam, és olyan, mintha fogalmad nem volna arról, hogy a kiegyensúlyozottság elfogadóbbá tesz, nem ítélkezővé, mintha a boldogság gonoszság forrása volna, ezt én nem is értem. Csak éppen terézanya én sem leszek, mindig is voltak és ezentúl is lesznek olyan dolgok, amikben nem értek mindenkivel egyet, és a szélsőséget gáznak találom. A szélsőséget, ismétlem, amit leírtam, miben látok.

            • Az eredeti poszthoz nem szólok már hozzá, de ez a level up kicsit kivágta nálam a biztosítékot. Az ilyen személyeskedés nagyon nincs rendben, plusz az is nyilvánvaló, hogy nincs ilyen összefüggés. Kicsit azt érzem, mintha most az lenne, hogy Eszter elárulta a hazát. De ennek már tényleg nincs köze ahhoz, hogy ki mennyire szereti a kutyákat, macskákat, madárpókokat vagy a teheneket. Teheneket azért írom, mert nekem azok a kedvenc állataim a szamarak mellett.

            • Tavasztunder, a poszt a szélsőséges szemléletről ír, és egy személyes vélemény egy blogon, neked nem kell vele egyetértened, vagyunk épp elegen, akik ugyanúgy unják, amikor valaki úgy csinál, mintha a kutyája egy ember volna, aki emberként szereti őt és vica versa. Ennek a túltolása nem normális, nem egészséges, de elfogadjuk, ha valakinek ez a fixa ideája, amíg nem erőszakoskodik másokkal, és nem hív mentőt a kutyájához/másnak a kutyájához, vagy nem helyesel a face-en, hogy jól tette az illető, én azt tenném, tettem volna. Ezt a véleményt összekötni a gusztustalan és primitív level up-utalgatással nagyon gáz, ezerszer gázabb, mint a kutyák-macskák iránt érzett akármilyen erős vagy semleges, pozitív vagy negatív érzelem. Azt sugározza, hogy szerintetek Eszter valamiféle árulást követett el, mert mer boldog lenni, míg ti épp szar időszakot éltek át, és ez tényleg túlmegy a kutyás-macskás vitán, amihez a családi helyzetnek kurvára semmi köze nincs.

  22. Ide kapcsolódik: “Aki legalább valamelyest képes megközelíteni azt az elfogadást és feltétel nélküli szeretetet, amit a kutyád tud adni neked, annak fontos helye van az életedben.” (Amúgy nekem nincs háziállatom, mert a 8. emelet nem jó kutyának, macskának, csak hörcsögeim voltak, de sokszor tényleg több jót kapunk az állatoktól, mint az emberektől, mert egy állat feltétel nélkül ragaszkodik, és nem képes akkora csalódást okozni, mint egy ember.) https://www.facebook.com/groups/optimista/permalink/1595257890525838/

    És nálam ez az értékrend:
    1. Emberek, akikben még nem csalódtam (kevés ilyen van)
    2. Állatok
    3. Emberek, akikben már csalódtam.

  23. Ez ilyen tipikus felső közép/felsőosztálybeli-vidéki különbség amúgy. Vidéki embernek a kutya kutya, kint van a kertben, adsz neki enni, csinálsz neki kutyaólat, néha megsimogatod, ha elpusztul, elásod a kertben és szomorú vagy, de ennyi. A fővárosi értelmiségi meg együtt él a belvárosi paneljében a kutyával, minden gondolata az eb, többet költ rá, mint magára, sokszor az állat az egyetlen, akihez szólni tud, ezért minden szeretet és figyelmet ő kap, és ebbe egy réteg valóban belezakkan (nem mindenki). A vidéki ember ezzel nem tud mit kezdeni, csak néz, hogy ez miafaszmár, nem érti.

    • Ez a különbség a haszonállat és a társállat között. Mindkettőnek más a funkciója az ember életében, és van létjogosultsága.

  24. Látom van, aki azt a részt sem értette az itt hozzászolük közül, ami a komment szekció fölött van: “Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget”

    Van, amikor a blogger, akit olvasunk olyan cikket ír meg, ami nem tetszik nekünk, amit érzelmi felindultságból magunkra veszünk és eldobva racionalításunkat gyorsan megsértve érezzük magunkat, mert hát na, sokkal egyszerűbb sértödősdit játszani, mint az oviban, semmint érteni akarni valójában. Elolvastam az összes kommentet és azt kell mondjam, bár mindig csendes szemlélő vagyok inkább, azért elszakadt nálam a cérna itt-ott. Mert némelyek még a személyeskedést sem hagyták ki, az akarattal bántást, a szándékot, hogy odarúgjon, míg a cikk írója eléggé nyilválvalóan mutatja az összes kommentjében és az írásában, hogy ő akarattal nem szándékozott senkit bántani, csupán van egy véleménye. Ami MOST nem egyezett jópár őt támadó emberével, és máris Eszter lett az antikrisztus meg a gyűlölködő, csak azért mert merészelt írni egy nyilvánvaló dologról, miszerint a kutyád nem a gyereked.

    ÉS baszarincsjani tényleg nem a gyereked, hanem a kutyád! Mi ezen olyan nehéz? Nem anyukája vagy és nem apukája, és bizony ha ügyülübügyülőzöd és tutujgatod, hogy a kisbabád, nem biztos hogy az állatnak magának jót teszel. Az állatokat szerethetjük rajongásig, DE mindig tiszteletben kell tartani, hogy ő egy olyan élőlény, ami nem ember, saját természete van, fajonként, saját anatómiája, és szükségletei, ami nem egyezik sok esetben az emberével. A házi kedvenced nem a gyermeked! Lehet a társad életed egy szakaszában, sirathatod, imádhatod (én is ezt teszem), de igaza van Eszternek, hogy van egy RÉTEG, nem mindenki, de egy réteg, aki túltolja például az ebimádatot, és nyalatja a szájából a kaját a kutyájával, akit több százezres swarovski nyakörvben pózoltatva fotóz esetleg. Na ez a nem normális. Ahogy az sem, hogy a házi kis kedvencünkről idegenekenek úgy beszélünk, hogy a kislányom véresen komoly arckifejezéssel. Nekem mindig volt kutyám, legjobb barát s társ volt, de mindig kutya maradt. Amikor megöregedett egy vén csökönyös agg lett, őszülő pofával még véletlen sem tudtam volna neki azt mondani hogy “az én gyerekem”. Atyaég!

    Szóval, nem értem azokat, akik letámadtát itt a cikk író Esztert, hisz, aki tud olvasni, simán elolvasta, hogy nem általánosítva mindenkiről volt szó, hanem néhány elvetemült emberről aki a saját érzelmi kötödését nem tudja kezelni. Bér ehhez tökre joga van. Ahogy másnak meg a véleményéhez pl.

    A Mentő hívása – bárki is tette- meg evidens, hogy ultragáz, aki azt mondja ő is kihívná az emberkenek szánt mentő egységet a kutyájához, az is gáz. Már csak azért is mert milyen felelős állattartó az, aki nem ÁLLATMENTŐKET hív a kedvencéhez? Ugynais nekik van megfelelő felszereltségük és szaktudásuk. Én amikor kutyám lett felnőttként fogtam és megkerestem a hozzám legközelebbi állatmentő szolgálatot, ha utaztunk akkor az uticélnál tettem ugyanezt, hátha alapon. Eszembe nem jutna emberkenek szánt mentőt hívni.

    Az pedig, hogy csak azért mert valaki nem kedveli az állatot az asztalon/ölbenkajaközben/párnán máris állatgyűlölővé lépteti elő egyesek szemében az illetőt kicsit abszurd, dehát mint ez a cikk is bizonyítja, azaz a hozzászólások alatta, a higgadtság, racionalizmus és a józan gondolkodás van akinek nem igazán megy. A “van akinek” azt jelenti, hogy nem általánosítom véleményem mindenkire, csak egy rétegre. (A látottak alapján,lehet, hogy jobb, ha én ezt kihangsúlyozom szinte szájbarágva a nyilvánvalót).

    Én kutyaimádóként nem éreztem semmi sértőt a cikkben, sem azt, hogy túl van tolva.

  25. Ez tényleg egy érdekes téma. Társasházi lakásban lakóként nálam kutya-macska nem jöhetett szóba, mert őket sajnálnám bezárni, viszont van egy tüneményes nyulam, aki az erkélyen lakik. Szoktam is rá vicceskedve úgy hivatkozni, mint “négylábú gyermekemre”, “nyúlfiamra”, és ha az édesanyám a vasárnapi húslevesfőzés előkészületeiből megmaradt zöldségekből küld neki, mondom is neki, hogy akkor kipipálhatjuk az “unokatartást”. Családhoz tartozónak érzem, de igen, a jószág kategóriában. Ha majd szegényke eltávozik az örök vadászmezőkre, meg fogom könnyezni, mint az előzőt, de az már abszurd lenne, ha pl. egy feleségét/testvérét/gyerekét frissen elveszítő embernek vagy gyászoló családnak úgy reagálnám le a bánatát, hogy “jaj, teljesen megértelek, minket is épp veszteség élt, elpusztult Kapucni”, vagy ha majdan, már anyukaként azt mondanám a gyerekeimnek, hogy “bizony, nekem Bundás is olyan, mint egy közületek, pont úgy szeretem, mint titeket”. Nem, nem a gyerekem, ami persze nem azt jelenti, hogy nem lehet mélyen szeretni egy állatot, csak ez két külön kategória.

    Úgy látom, páran jóval többet láttak ebbe a bejegyzésbe, mint ami ténylegesen benne volt, és túlreagálták. Én egyáltalán nem éreztem sértőnek. Ami inkább elszomorító – és ezt nemcsak itt, hanem más oldalakon is látom -, az az, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk egy, a mienkkel ellentétes véleményt anélkül elolvasni, hogy ne éreznénk személyes támadásnak, és ne váltanánk át egyből “ha harc, hát legyen harc” üzemmódba…

  26. Olyan jó írás, hogy ha megkésve is, de muszáj
    belekotyognom! (Jó téma ide, barokeszter oda,
    nyaralás alatt nem fogok komment-esszét írni,
    ezért lemaradtam…)

    Szeretem a kutyámat. Ezt a kijelentést úgy is
    meg merem tenni, hogy a szeretet fogalmának
    emberi mércéjét, emberi aspektusait is az
    értelmezési tartományba vonjuk. Meggyőződésem,
    hogy a kutya is szereti a gazdáját és ugyancsak
    érvényes lehet az emberi mérce, erről az
    oldalról is. Részemről ez olyan érzelmekben
    nyilvánul meg, minthogy hiányzik az eb, a vele
    töltött idő kellemes, felelősséget érzek iránta,
    figyelemmel vagyok az igényeire stb. Az állat
    részéről a szeretetnek főleg a megnyilvánulásai
    nagyon emberiek: ahogy örül a gazdának,
    figyelmet kér – hol finoman, hol rámenősebben,
    vagy ahogy a gazda kedvét keresi.

    Mindazonáltal nyilvánvaló tévedés, ha valaki ezt
    a kapcsolatot (még mindig: szeretet) nem tudja
    helyesen értelmezni. Ez a tévedés aztán persze
    sem a gazdának, sem az állatnak, sem a
    környezetnek nem használ, sőt. A bejegyzésbeli
    eset szép példája ennek. Nem is nagyon érdemes
    ragozni, aki a kutyájához mentőt hív, az
    felelőtlen, önző hülye és szinte 100%, hogy
    rossz gazda.

    A jelenség ismert, engem most is a miértek
    érdekelnek jobban. Nyilván sokat számíthat, ha
    egy csalódott ember, aki képtelen volt élete
    során jó, értékes emberi kapcsolatokat építeni,
    ápolni, könnyen érezheti úgy, hogy egy kutyában
    találta meg az igazi barátot. Érthető, emberi
    érzés ez, megbocsájtható, de ez nem lehet
    egyedüli ok. Családos, jóbarátokkal körülvett
    emberek is csapnivaló gazdák lehetnek.

    Meggyőződésem szerint ez nagy mértékben annak
    köszönhető, hogy az emberek (gazdák) nagy része
    nem ismeri, nem érti a kutyát. Emberi
    viselkedésmintái miatt ezek eredőit etikai,
    morális aspektusokban látja meg, ugyanakkor a
    kutya viselkedésének (emberi mércével nézve)
    visszatetsző, ellenszenves mintáit aranyosnak,
    szintén szeretni valónak látja.

    A kutya nem etikai lény. Nincs erkölcse, számára
    nincs jó és rossz. Nagyra becsült tulajdonságait
    – pontosabban: viselkedésmintáit – nem a jó és a
    rossz, hanem ösztönök alapján gyakorolja. Amikor
    bátor, és gazdája védelmére kel (akár még egy
    tacskó is), akkor nyilván nem a hopliták
    erkölcséből és a középkori lovageszményből
    kikovácsolódott, emberi bátorság-eszmény vezeti,
    hanem az ősi ösztön, miszerint a falkavezér
    védelme az alávetettek egyik elsődleges
    kötelessége. A sokat emlegetett kutyahűség sem
    más, mint a falkavezérhez való mindenáron
    történő ragaszkodás. Csak hát az ebek
    kommunikációja nagyon emberi, ezért az eredőt is
    könnyű emberinek hinni. Persze a kutya “rossz”
    jellemvonásai sem rosszak: a sokat emlegetett
    falánksága, kapzsisága (szinte minden kutya
    képes rosszullétig enni, lásd: fosik, mint a
    lakodalmas kutya) egy ragadozófalkában, ahol a
    zsákmány elosztása szigorú hierarchia alapján
    történik, az életben maradás kulcsa. Adott
    esetben gyáva óvatossága sem más, mint a fölös
    kockázat kerülése, a túlélés érdekében. És nem
    beszéltünk még arról, hogy okossága révén képes
    hazudni. A kint tartott, de téli hidegben a
    lakásba beeresztett kutya, ha társaságra vágyik,
    a nyári kánikulában is dideregni kezd a
    teraszajtó előtt. Ha egy kutya lesántul, és a
    ezért féltik, babusgatják, a teljes gyógyulás
    után, ha rossz fát tesz a tűzre, vagy éppen
    figyelemre vágyik, sántítani kezd a “rossz”
    lábára.

    A komoly munkakutyák nagyon szerethető és
    mulatságos reakciója, hogy ha feladatot
    rontanak, képesek szégyenkezve körülnézni:
    látta-e a gazda a bakijukat, ha igen, akár még
    megpróbálnak elterelő mozdulatokat is bevetni,
    mert kifejezetten és láthatóan restelkednek.

    Szóval, ha egy gazda nincs tisztában ezeknek a
    nagyon emberi mintázatú viselkedések valódi
    eredőjével, akkor bizony könnyen hülyekutyás
    lesz, akinek az állat a nyakára nő,
    terrorizálja, zsarolja. Kezelhetetlen,
    fegyelmezetlen kutya lesz, amelyik rángatja a
    pórázt, ugrál boldog-boldogtalanra, az ilyen eb
    pedig a gazdája szégyene.

    A gazdák nagy része nem érti, hogy a kutyát
    szeretni, de fegyelmezni, tanítani és büntetni
    is kell, de a kutya – ha a gazda a fentieket jól
    csinálja – jól érzi magát ebben a kapcsolatban,
    neki nem teher az alávetettség, sőt,
    ragaszkodása csak nő. Végletes butaság, ahogy
    egyesek a kutyájukat dédelgetik és kedvét
    keresik, ha nem eszik, újabb és újabb étkekkel
    kínálgatják. Ez a viselkedés, hogy a falkavezér
    keresi az alávetett kegyét, tökéletesen
    értelmezhetetlen a kutya számára, az ilyen gazda
    hamarosan és véglegesen egyfajta szinmpla
    falkatag lesz – jó esetben. A gazda, aki
    “sajnálja” a kiképzés során megrántani a pórázt
    (fáj neki – pedig nem igazán), elhízlalja a
    kutyát, nem tud az állat számára világos és
    értelmes korlátok szabni, szükségképpen
    hülyekutyás lesz, még egyszer: terhére a
    környezetének, az állatnak és magának is. Ez egy
    mopsz esetében esetleg kicsit kellemetlen, de
    láttam már német juhászt, aki miatt egy egész
    család közlekedett a fal mellett.

    Pedig az ismeretek elérhetőek, de hát a kutyával
    is úgy vagyunk sokan, mint a gyerekkel, könnyű
    rajtuk a feszültséget levezetni, olcsó
    gesztusokat kapni tőlük. A gazdi, aki sajnálja
    megrántani a pórázt, szemrebbenés nélkül ráver a
    kutyára a pórázzal (No. 1. nevelési hiba), ha
    ideges, kiabál vele és ismételgeti a parancsot
    (tökfelesleges, eredménytelen “módszer”), mert
    lusta vagy hülye rájönni, miképpen értetheti meg
    az állattal, mit akar tőle.

    Szóval a kutya nem ember, nem gyerek és
    egyáltalán nem való mindenkinek, sőt, inkább
    keveseknek. De! Nagyon sok embernek nagy jót
    tenne, ha egy kutyával végigcsinálna egy két
    hónapos kiképzést, mert olyan alapdolgokat lehet
    megérteni, hogy az indulatos erőszak semmire sem
    jó, hogy a büntetés csak következetességgel és
    jogosan működhet stb. Ezzel persze semmi újat
    nem mondok, a legsikeresebb börtönrehabok
    egyike, amikor a fogvatartottak kutyát képeznek
    ki, hiszen sokan életükben először találkoznak,
    értik meg a fentieket.

    Na, a magam módján és is elég hülyekutyás
    voltam, olyan sokat írtam, hogy én el sem
    olvasnék egy ilyen hosszú kommentet.

    • Ó, én elolvastam, és annyira tetszett, hogy legszívesebben kitenném külön posztban, mert nagyon tanulságos, jó értelemben véve, gazdák számára is. Szerintem ezt a lelke mélyén mindenki tudja, de mivel sok gazdi az érzelmei rabja, nem meri racionálisan átgondolni. Az ilyesmi főként akkor alakul ki, ahogy én tapasztalom, amikor nincs egészséges emberi kötődés, kapcsolat hosszabb időn keresztül, és az állattal kénytelen az ember “kénytelen” pótolni minden olyan érzést és érzetet, ami ehhez kapcsolódik. Hiszen ő van ott.

      Azzal, hogy ennek extremitásait – hangsúlyozom, durva vadhajtásait – racionálisan kétségbe vonjuk, nem a gazdikat vagy állatokat bántjuk, hanem egy egészséges, egyensúlyi helyzet mellett állunk ki, ami ember és állat számára egyaránt kedvezőbb. Az emberi oldal egyértelmű, az állat szempontját pedig leírtad te, nagyon precízen, a falkavezér és falkatag összefüggésében.

      Tanulságos, hogy egyébként higgadt, racionális, önismereti munkában élen járó emberekből is milyen szélsőséges indulatokat vált ki az, amikor fenyegetve érzik azt, ahogyan mások látják az ő állathoz való viszonyukat. Itt látszik, hogy valószínűleg mindannyiunk életében van olyan terület, amin még baromi sokat kell dolgoznunk, mert távol még az egyensúly. Itt látszik, hogy nekem is van még dolgoznivalóm, hogy elfogadóbb legyek az extremitásokkal, amik mögött eszméletlen komplex lelki folyamtok zajlanak. Szóval, messzebbre mutató téma ez, mint azt bárki gondolta volna, és erre jó példa ez a thread is.

    • Pár gondolat.
      A kutyával kapcsolatos dolgokhoz is lesz mindjárt megjegyzésem, de az nem okvetlenül alapvető. Viszont ez, hogy etikai lény-e a kutya, hogy jön ahhoz, hogy hogyan és milyen mértékben szereti a gazdája? Mert szerintem sehogy. Az érzelem nem logikus, nem racionális. Hogy a gazda látja-e, belátja-e, hogy a kutya nem etikai lény, mit változtat azon, hogy hogyan szereti? De azon sem változtat, hogy nem humán dokit hívok hozzá, hanem azért nem hívok hozzá emberorvost, mert nem az ért hozzá. Ráadásul azt sem jelenti ez a tény, hogy nem etikai lény, hogy kevésbé értékes. Ez ugyanis nekem nagyon rímel az antopomorfizálásra. És akkor mindjárt elérkeztünk ahhoz, hogy egyáltalán etikai lény-e, mindjárt kifejtem.
      Az antropomorfizálás egyik oka éppen az, hogy az embert mint olyant valamilyen egészen eltérő, a többi élőlénytől minőségileg különböző, más, “magasabb” szinten álló lénynek igyekszünk tekinteni,. aki nem fokozatokban, többé-kevésbé folyamatos átmenettel illeszkedik az állatok közé (még ha úgy is nézzük, hogy fölé), hanem hatalmas különbség van (etikai, intelligenciabeli, érzelmi, stb. téren). Döbbenetes ez a személet olyan emberektől, akik egyértelműen tudományos tényként kezelik az evolúciót – ami kimondja, hogy nincsenek ilyen hatalmas ugrások semmilyen téren. Na szóval ez, hogy etikai lény-e, ez pont ilyen megkülönböztetés, mintha lenne az ember, aki igen, meg a többi lény, akik közül nem, egy sem. Ezzel áll bizonyos értelemben szemben az anropomorfizálás, ami persze az ősi személet továbbvitele is, hiszen az ember az ábrahamita vallások kivételével általában nem emeli ki magát ilyen – szerintem abszolút téves – módon a természetből. Nyilván az állatok tényleg nem rendelkeznek az etika, intelligencia, stb. olyan magas szintjével, mint az ember, de az emberi tulajdonságok is fokozatosan alakultak ki, tehát ahogy igen, az intelligencia bizonyos szintjére minden emlős és madár eljutott, egyesek közülük megdöbbentően magas szintre. Az etika valószínűleg, az intelligencia biztosan egész komoly szinten létezik a kutyánál-farkasnál. És persze sokkal magasabb szinten pl. egyes majmoknál. Valahol talán a csimpánzokról olvastam, hogy teljesen önzetlen együttműködésre képesek (segítenek egymásnak akkor is, ha személyesen semmi hasznuk nincs belőle), ugyanakkor rosszul tűrik a “hazugságot”, talán kiközösítéssel torolják meg, ha egy társuk becsap másokat. Bár erősen basáskodó hímek a főnökök, ha egy erős hím nem törődik a csapat többi tagjával, nem igyekszik szociális hálót kiépíteni az egyébként kőkemény erőszakon IS alapuló főnöksége köré, akkor simán fellázadnak ellene. Jó kérdés, hogy ebben etikát lehet-e látni, de mondom,m egyéb jelek is vannak. Meglepne, ha legalább csíráiban nem lehetne megtalálni a farkasoknál, kutyáknál is. Óriási tévedés, hogy CSAK a falkaszellem van jelen pl. az ember-család vagy épp a birkanyáj védelmében. Az antropomorfizálástól való félelem bizony a múlt században olyan méreteket öltött, hogy a nyilvánvaló eredményeket is megkérdőjelezték, mert nem illett abba a – mint mondtam, mélyen anti-evolúciós – szemléletbe, hogy bizonyos tulajdonságok nyomokban sem lehetnek meg az állatokban. Közben azt már biztosan tudjuk, hogy majmoknak (emberszabásúaknak biztosan), elefántoknak, és még ki tudja, hány fajnak VAN éntudata, amit ugye kizárólag emberi tulajdonságnak tartottak. Aztán – ezzel együtt – annyi “emberi”, “antropomorf” tulajdonságot sikerült igazolni állatoknál, hogy rendszeresen módosították az “értelmes lény” definícióját, annyira irtóztak attól, hogy az emberen kívül más faj is beleférhet. Mert jajj, az antropomorfizálás lenne.
      Na, etikai lény. A másik oldal. Egy kisgyerek bizony NEM etikai lény. Egy csecsemő nyomokban sem. Egy óvodásban lassan kezd kialakulni, jó esetben 6 éves korára valami kialakul benne. Egy rakás felnőttben sincs! Igaz, felnőtt korban már személyiségzavarnak nevezzük, pl. pszichopatának az illetőt. De kisgyereknél a hazugságnak, az enyém-tiédnek, annak, hogy nem bántunk másokat, egyszerűen nincs értelme, olyankor, amikor már bőven beszél. És? Akkor a csecsemőt kevésbé szereti az ember, mint majd a kamasz gyereket vagy a felnőttet? Aligha :) A természet, úgy tűnik, tett arról, hogy a gyenge, minél inkább másra szoruló lénnyel szemben erősek legyenek a pozitív érzelmeink. Mellesleg (?) a kamaszok elég gyakran lázadoznak a felnőttek “etikájával” szemben, bár azért az alapok ellen nem, az igaz, inkább pont a felnőtt világ gyakran álságos, szemforgató kvázi-etikája ellen.
      A kutya egyébként a farkashoz képest “infantilizálódott” a domesztikáció során, persze fajtánként erősen eltérő módon, a szánhúzó kutyák pl. eléggé közel állnak a farkashoz. Ráadásul az ember a rendszeres etetéssel rájátszik erre az infantilizálódásra, egy olyan kutya, amelyik nem kap rendszeresen enni, gyakran kell magát “kiszolgálnia” sokkal önállóbban, a felnőtt farkasra hasonlóbb módon viselkedik – de azért jellemzően még egy kóbor kutya is sokkal kevésbé, mint a farkas. Másrészt meg egy ember által nevelt és szintén rendszeresen ember által etetett “vad”állat szelíddé és kissé infantilissá válhat, de természetesen több(-száz,- ezer) generációnyi szelekció hatását nem érjük el egy kis kézből etetéssel.
      A kutya nevelésével kapcsolatban lényegében egyetértünk – de bizony a kisgyerek esetében lényegében ugyanez a helyzet. Következetesség, a megerősítés mellett időnként igenis büntetés (természetesen nem fizikai, de pl. az, hogy akkor nincs játék, TV, mittudomén), valamint az, hogy nem mondunk el semmit ötvenszer, következmény nélkül (F. Várkonyi Zsuzsa: Már százszor megmondtam), teljesen hasonló. Egyébként egy kutyát sem kell fizikailag büntetni általában. Csak gazdát láttál olyan viselkedéssel, amit leírtál? Mert én iszonyú sok szülőt, nem egy közülük komolyan képzeli, hogy ő a modern liberális nevelést valósítja meg épp.

    • “Meggyőződésem,
      hogy a kutya is szereti a gazdáját és ugyancsak
      érvényes lehet az emberi mérce, erről az
      oldalról is.”

      Sajnálom de ez biológiailag nem igaz. A házikutya farkasnak olyan alfaja, amely egész életét gyakorlatilag függő, kvázi kölyök állapotban tartja. Gyakorlatilag “pszichesen” nem tud felnőni. Ezért nyalogatja a kezed, ezért csahol neked, ezért akar a kedvedbe járni, mert olyan mint egy három éves gyerek, aki függ anyucitól. Olvass utána: neoténia.

      Ez lehet hogy kiábrándító, de sajnos biológiailag szó szerint igaz, az antropomorf kifejezések a kutyák érzelmi világáról ennek fényében értelmezendőek .

      • Nem mondom, hogy alapvetően nincs igazad, de azért ez így túl sommás, meg túlságosan az antropomorfizmus nevű ló másik oldala. De, az állatoknak vannak emberi JELLEGŰ érzelmeik, a kutyáknak is. Nyilván nem olyan differenciált, nem olyan mélyen megélt, stb. De ahogyan egyes állatokban az ún. intelligencia egyes elemei különböző mértékben szintén megvannak, úgy az érzelmek is. Vannak nagyon mély kutya-ember kapcsolatok, amikben ugyan ott van valóban az infantilizmus, a felnőttként-is-kölyök dolog, de messze nem csak arról szólnak. Az önfeláldozó védelmezés pl. NEM a kölyökre jellemző magatartás.
        Másrészt a kutyák jellemzése, konkrétan az infantilizmus, túl általánosító. Fajták között és egyedek között is nagyon nagymértékű különbségek vannak, Lényegében a domesztikáció fokától függ, gondolj csak a szánhúzó kutyákra. Az általad leírt kölyök-állapot ráadásul akkor marad meg valóban felnőtt korig, ha úgy is nevelik őket. Pl. a takarmányozás alapvető jelentőségű, ezért van szükség a kutyák napi, rendszeres táplálására, nem azért, mert annyira megváltoztak volna, hogy az összevisszaság (természetes, a farkasnál tökéletesen megszokott) jelensége egészségtelen volna nekik. A viselkedésük változik meg, önállóbbakká válnak (nekiállnak szökdösni, lopni, stb.), ha nem bízhatnak a nagyjából napi takarmányban.
        A munkakutyák tekintélyes részében erősen keveredik a dolog, nagyfokú önállóság mellett gyakori, hogy a gazdának igenis falkavezéri és nem “anyai” a szerepe, jól ismertek pl. igazi őrző-védő kutyák esetében, hogy csak erős kezű gazda tudja megtartani ezt a szerepét, Ettől még persze náluk is van bizonyos fokú infantilizmus, a gazdától várják a feladatot és a kaját is. De ha nem kapják meg, akkor találnak ki maguknak, ebből lehetnek bajok (pl. a szomszéd tyúkjainak mennek neki, akár szórakozásból, akár éhségből). Az infantilizmusuk ugyanis “részleges”, nem tisztán genetikai. Az is ismert, hogy fogságban tartott állatok kifejezetten infantilis állapotban maradhatnak (ha nem is a leginkább domesztikált kutyák szintjén), kölyökkortól ember által nevelve, megfelelő táplálás és persze foglalkozás mellett.

  27. Kedves cikk író … a fenti írásával tulajdon képpen magam is egyet értek, amiért mégis írnék egy pár szót az az, hogy sok helyen a cikkben azt hangsúlyozza, hogy azért legyünk reálisak és ne tekintsük “betegesen” a gyerekünknek vagy családtagunknak a háziállatunkat … akkor viszont, kérdem én, miért ragad tollat kegyed pl a buzik “jogaiért”, amikor arra is sokan ugyanúgy tekintenek (hangsúlyozom, hogy nem én), mint olyan, “rendellenes” “beteges” viselkedési mintára, ami a legkevésbé sem indokolná tömegek utcára vonulását, még akkor sem, ha az adott kapcsolódás valóban a tiszta szereteten alapszik … ppff .. nos akkor miért ne fogadhatnók el ugyanezt a “fura” kötődését egyes embereknek, a háziállataik felé ?!?! … Hiszen az ugyan úgy az ő tiszta szeretetükön alapulhat. …. egy szó, mint 100 én a magam részéről ellenzem az utcai buzi felvonulásokat IS, meg persze azt sem tartom “normálisnak” ha valaki kínjában már a kutyáját/macskáját tartja a “gyerekének”, de ha már a szent szeretetről, meg elfogadásról papolunk (mint ahogy én azt soha sem tenném publikusan az utcán, tangában vonulgatva) , akkor vajon miért vonnánk meg a megértésünket, szeretetünket, elfogadásunkat az állatimádóktól ?!?!? Pppff .. miért és ki húzhatná meg a határt, a szeretet és az elfogadás bármelyik megnyilvánulása között ?!?! .. Ezzel a költői kérdéssel zárnám is soraimat, kiváló tisztelettel : Diana D

    • Hadd kérdezzem meg: milyen egyéb felvonulásokat ellenzel még? Pl. a Critical Mass? ÉS miért ellenzed a pride-ot? Csak mert mocskos buzik, vagy van egyéb érved is?

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: