Nem, a kutyád nem a gyereked

Előre szólok, szeretem az állatokat, tátva marad a szám, amikor kirándulás közben megmutatják magukat a rókák, őzek, szarvasok és nyuszik, görcsbe rándul a gyomrom és könnybe lábad a szemem, ha bántalmazott, elárvult kisállatot látok, én szaladok elsőként meleg tejért, ha árva macskaalmot találok, szóval ne tessék bántani, nem vagyok én kérges szívű ork. Abban is hiszek, hogy nincs jogom beleszólni, mit csinál a pénzével és idejével az, aki beteg kisállatát védené: adakoztam én már tengerimalac műtétjére, figyeltem egy rossz szó nélkül – részvéttel -, ahogy a gazdi hetven-nyolcvanezres kezelésekre hordja szenvedő nyulát, de… azért van egy határ, amikor már az én agyam is eldurran. Na, ez a helikopteres kutyamentés épp ez a kategória.

Történt ugyanis, hogy egy férfi kétségbeesve hívta a mentősöket, hogy ötéves gyereke fulladt a délegyházi tóba (update: egy friss hír szerint nem ő telefonált, hanem egy “kutyás hölgy”), légi mentést kér. A helikopter azonnal elindult, a mentésirányító a helyszínre küldte a csepeli OMSZ esetkocsit és egy szállító járművet is, hogy aztán kiderüljön, gyerek sehol nincs, csak egy jobb sorsra érdemes boxerkutya lebeg a víz felszínén. A mentősök félórán (!) keresztül próbálták megmenteni az ebet, sajnos nem sikerült, mire a gazdi a helyszínre érkező földi egységeket okolta az állat elvesztése miatt. Azt nem tudjuk, ő hol volt, amikor szegény kutya a vízbe tévedt, arról sem szól a fáma, hány százezer forintba került az akció, ahogy arról sincs tudomásunk, hogy ez idő alatt hány ember fulladt, fulladhatott volna vízbe (szenvedett egyéb balesetet), akin így nem volt, lett volna lehetősége segíteni a légi és földi mentőegységnek. Jó esetben a fickó ellen eljárás indul, és nem csak a költségek megtérítésére kötelezik, de egyéb következményei is lesznek az átverésnek.

És akkor előre szólok az érzékeny lelkűeknek, most jön a kiakadás: szép dolog az állatszeretet, de bele is lehet ám gárgyulni, méghozzá nem kicsit, nagyon. Nekem is volt egyszer egy távoli ismerősöm, aki szívfacsaróan siratta halott kisbabáját a Facebook-falán, én is elpityeredtem a megrázó, drámai poszt láttán (képzelem, mit érezhettek azok, akik tényleg elvesztették gyereküket), mire úgy a harmincadik részvétkomment után kiderült, hogy – baszki – a macskája pusztult csak el a szerencsétlennek. Értem én, hogy kötődött hozzá és fontos volt számára az az állat, de a jóisten szerelmére, egyetlen házi kedvenc se él örökké, és attól még, hogy sajnáljuk, nem lesz a gyerekünk, az apánk vagy a testvérünk, nem lesz belőle ember, vele való kapcsolatunk pedig még akkor sem lesz a családi kapcsolatokkal egyenértékű, ha éppenséggel pont az anyánkkal való szar kapcsolatot próbáljuk ellensúlyozni a túlzott, beteges ragaszkodással. Persze, meg lehet, sőt kell gyászolni szegényt, de ez a vérkomolyan vett “ő az én kisbabám” attitűd azért túlmegy a normalitás határán, még ha ez a nő legalább csendes őrült is volt, nem riasztott mentőegységeket a cica újraélesztésére.

Te jó ég, hány olyan gazdit láttam, aki akár négy-öt komplex műtéten, protézisbeültetésen, bélsártenyésztés-sorozaton is keresztülrángatta azt a szerencsétlen, szenvedő, halál kapujában toporgó állatot, csak mert képtelen volt azt békével elengedni! Én azt mondom, van olyan helyzet, amikor a szeretett családtagot is hagyni kell elmenni, és el tudom képzelni, hogy van, amikor én is ezt kérném utolsó erőmmel a kórházi ágyon, de egy ötödik emeletről mélybe zuhant macskát vagy áttétes daganattal küzdő, mozgásképtelen nyulat menteni próbálni az én szememben már nem heroikus küzdelem, hanem nettó őrület! Itt már nem a házi kedvenc iránti felelősségteljes szeretettől, hanem a saját beteges ragaszkodásunkról van szó, mellette pedig megjelenik a feldolgozatlan, pánikszerű rettegés az elmúlástól, amivel sok ember egyszerűen képtelen szembenézni.

Szóval, nem, barátom, nem a gyereked, nem az anyád vagy az öcséd az a kutya, hanem a háziállatod, aki iránt felelősséggel tartozol. És ha én nem cseszegetlek, hogy hányinger, amikor a macskád beleeszik a párizsidba a konyhaasztalon és a kutyád a kispárnádra teszi a fenekét az ágyadban, akkor légy szíves, te is spórold meg az olyan kijelentéseket, hogy a kutya-macskatartás nevel csak igazán felelősségre és áldozatvállalásra, kötelezővé tennéd minden leendő szülő számára: egyszerűen az a természetes, hogy nem mindenki vágyik ilyesfajta szimbiózisra egy állattal, van aki számára az állat az ami, egy kedves élőlény a kertben, erdőben, aminek épségére vigyázunk, de nem gárgyulunk bele a majomszeretetbe. Ettől még neked a sajátoddal lehet különleges kapcsolatod, hangolódhattok egymásra tökéletesen, ragaszkodhat hozzád mindennél jobban ő is, de – az ilyen délegyházi esetek elkerülése érdekében – azért nem árt a normalitás határain belül maradni, ami még nem okoz zavart mások életében.