Aktuális

A titokgeneráció

“Ne mondd senkinek, hogy elmentünk, ….-nek se!” – hallom apámat, ahogy a párjával épp egy néhány napos hévízi pihenésre indulnak. Kamasz vagyok, de én ezt már akkor sem értem. Most sem.

kép: unspalsh.com

Létezik ez a generáció, a mai hatvanasok, hetvenesek és nyolcvanasok, akik tudatosan egyfajta uniformizált létezésre törekszenek, és ennek érdekében évtizedeket élnek a le titokban, rejtőzködésben. Mindegy, hogy egy egyszerű wellness-hétvégéről, egy meleg rokonról, egy balkézről született gyerekről, az alkoholizmus egy súlyos esetéről vagy épp végstádiumos rákbetegségről van szó, a titokgeneráció nem hagyja, hogy az információ akár családon belül is szabadon áramoljon, kifelé pedig aztán végképp tabu, hogy mi zajlik valójában a falak között.

“De apu, mégis miért ne tudhatná a szomszéd, hogy elmentetek pár napra? Legalább rá tud nézni a lakásra, hogy minden oké-e” – mondom, mert számomra természetes, hogy a mikrokörnyezetemet ilyenkor megkérem arra, hogy jobban kövesse a mozgást, mert én nem vagyok ott, hogy figyeljek. “Á, nem tartozik rájuk, meg nem akarom, hogy irigykedjenek…” – Irigykedjenek! Mert két felnőtt, aktívan dolgozó ember a saját becsülettel megszolgált és leadózott béréből elmegy egy hosszú hétvégére egy háromcsillagos hévízi hotelbe, félpanziós ellátással és fürdőjeggyel! Magyarázom, hogy arról kéne inkább hallgatni, ha sikkasztott milliárdokból és lopott közpénzből utaznának két hónapra Balira all inclusve ötcsillagosba az öttagú sleppel, de hiába: ez a generáció fontosnak tartja, hogy meghúzza magát, semmivel se tűnjön gazdagabbnak, szegényebbnek, sikeresebbnek vagy épp szerencsétlenebbnek a környezeténél.

Az apró dolgokat érintő titkolózást tehát megszoktam, tiszteletben tartottam mindig, de aztán ahogy cseperedtem, úgy értettem meg, hogy ez a generáció a létfontosságú dolgokat is elhallgatja. Találkoztam ismerőssel, akinek kisboltot üzemeltető édesanyja ugyan elfogadta, hogy lánya leszbikus és a párját is kedveli, de a pult mögött azért komédiázik a falunak, hogy Ilának vőlegénye van, a fiú ügyvéd és nagyon boldogok… mert mégis ki vásárolna nála többet, ha szárnyra kapna a hír, hogy buzit nevelt a gyerekéből???!!! Bizalmas, összejáró szomszédok között titok az is, hogy elvált Gizi fia, Gyurika is: kedélyesen beszélgetünk a liftben az unokákról, mikor elsírja magát és zavartan elköszön, és csak hetekkel később derül ki, hogy a volt menye nem engedi hozzájuk a gyerekeket, bosszúból.

Nehezen bár, de a hévízi titok mellé még csak-csak beillesztem a szülő-nagyszülő számára fájdalmas ki-kivel-van-és-kivel-nincset, viszont lefagyok, amikor megtudom, az egész család – a gyerekeit is beleérve – nem tud Bálint bácsi áttétes daganatáról és szívelégtelenségéről, így a kisöreg végül úgy megy el, hogy a saját testvére is azzal a tudattal látogatta a kórházi felépülés után, hogy közönséges sérvvel műtötték. Sokkot kapok, amikor – a véletlen folytán – kiszivárog a hír, hogy régi kapcsolatból született, ma már 40-es éveiben járó gyerek tűnt fel a rokonságban, aki annyi év után szeretné megismerné édesapját és gyökereit, de az apa elzárkózik a találkozótól, mert sosem beszélt új családjának a múltjáról, a gyereke létéről. A felesége pedig fenyegetőzik és zsarol, hogy ez már maradjon is így…

Nem fogom fel, mire föl a titkolózás, miért nem tudhatnak a legközelebbi hozzátartozók az őket is érintő fontos kérdésekről, miért nem mond ki a titokgeneráció súlyos mondatokat,  miért nem néznek szembe saját múltbéli tetteik következményével, miért nem képesek taglalni a jövő kilátásait, miért kerülik a katarzist, ami őket is felszabadítja és gyógyítja. Mi szégyellni- és titkolnivaló a természetes, időtlen emberi természetben, a másságban, a válásban, a betegségben, a régi kapcsolatban, az örökségben, a nehéz helyzetekben és az örömteli fejleményekben, akár egy egyszerű nyaralásban? Mi szégyellnivaló van abban, hogy emberek vagyunk, és élünk át jobb és rosszabb időszakokat, és az élet a maga szereplőivel ezer színből áll, nem pedig egy homogén massza?

Azt hiszi talán a titok-generáció, hogy csak ők élik, élték át mindezt az egész faluban, kisvárosban, kerületben, esetleg az egész univerzumban? Hogy ha kiderül helyzetük, akkor a családtagoktól, rokonoktól, szomszédoktól és barátoktól nem támogatást kapnak, hanem megvetést, mert kilógnak a sorból, pozitív vagy negatív irányban, de mások? Hogy ha esetleg a családon kívül is eljut pillanatnyi helyzetük híre, az idegenek ítélete egy cseppet is számít, bármin is változtat? Fura, de a mi generációnk – huszasok, harmincasok, negyvenesek – , akik ebben nőttünk fel, a saját életünket élve már irtózunk a titkoktól: felnyomjuk az úszóedzőt, ha zaklat, panaszt teszünk a nőgyógyász ellen, ha túlzásba viszi a “bizalmaskodást”, nyíltan kimondjuk, ha a saját nemünkhöz vonzódunk, bántalmazó kapcsolatból menekülünk, elhurcolták a nagyapánkat, válunk, lombikgyerekünk születik (te jó ég, ez is milyen tabu volt régen, és ma is mennyi a tévhit!), daganatot diagnosztizálnak nálunk, depresszióval küzdünk, ösztöndíjat nyertünk, új állát kaptunk, saját otthont vásároltunk, felújítunk, előléptettek minket… vagyis beszélünk, nyíltan és tabuk nélkül arról, ami az életünkben történik.

Persze, mi is szólunk, amikor az új generáció, a tizenévesek, és akik még utánuk jönnek bensőséges képeket töltenek az Instagramjukra: “Fiam, nem kéne privátra tenni azt a fiókot? Tele a világ pedofilokkal…”, de ők már nem értik: mégis mi értelme volna, apu, egy Instagramnak, amit nem lát az egész világ? Hát nem tudtad, hogy egy csomó mindenkit épp így fedeztek fel??? A gyerekek már nem csak játszanak a Minecrafttal, hanem órákig elnéznék a YouTubeon, ahogyan mások minecraftoznak, és már tervezik a saját csatornát, live streamekkel. Itt sosem csak a játékról esik szó, hanem bizony az életről is, ahogy van: ami velük akkor és ott történik, akik és amik ők valójában. Ők már nem ismerik nagyszüleik, dédszüleik kényszerű elfojtásait és titkait: ami van, az van, és láthatja az egész világ, sőt: ha csak lehet, lássa is!

A szocializmus uniformizált, egyformaságra törekvő, másságában rögtön gyanút keltő, a pincében reszketve disznót vágó generációjával szemben a Facebook-generáció már percenként posztol szelfiket és állapotjelentéseket az életéről, és gyakran eszembe jut: talán épp ez a fajta túlzott kitárulkozásba hajló kibillentség kell ahhoz, hogy rendbehozzuk azt, amit a titokgeneráció valahol nagyon mélyen elrontott: az elfojtásokat, a páni félelmet, a beteges függést a közösség ítéletétől és a mindenkori központi hatalomtól, Nagy Testvér figyelő szemétől…  mert csak az önmagunkkal való szembenézés hozza el a teljes szégyentelenséget.

 

 

Reklámok
Eszter névjegye (857 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

12 hozzászólás A titokgeneráció bejegyzéshez

  1. Nagyon ismerős, amit írsz, az én családomban sem volt ez másképp. “Jajj, nehogy megtudják!” “Jajj, mit szólnak (mit gondolnak)!” Számtalan dolog van, amiről nem beszéltek és nem beszélnek, és így mi, unokák meg sem tudjuk a nagyszüleink, dédszüleink történetét. Ami még rosszabb, hogy meglévő súlyos problémákat, konfliktusos helyzeteket, egyebeket sem beszélnek át. Mert “ilyesmiről nem beszélünk.” Soha nem láttam olyat, ha két rokonnak vagy családtagnak konfliktusa volt egymással, vagy csak egy változás adódott a család életében, akkor leültek volna nyíltan megbeszélni. Azt, hogy mije van az embernek, meg pláne titkolni illett, nehogy irigykedjenek, vagy “azt higgyék, nekünk olyan sok jut.” Emlékszem, milyen mérges volt anyukám, mikor szomszéd néninek elmeséltem, hogy vettünk egy mikrohullámú sütőt.

    Mondjuk azt, ami most van, viszont túlzásnak tartom, de nem is értem – mi olyan jó abban, hogy valaki léte minden mozzanatát megosztja a világhálón?

    • Hát igen, a XX. század történelme megtanította az első felében születetteket arra, hogy hallgatni nem csak arany, de az életet is jelentheti. Nagyon durva tud lenni az ilyen ne-mondj-senkinek-semmit, de sokszor még durvább, mikor a régi időket feszegetem, és egy csomó mindenre az elutasító “nem, nem emlékszem már” a válasz… :(

      • Ezt sokakak nehéz megérteni, de benne élni fiatalként nagyon nehéz. Sokan el sem tudjàk képzelni, hogy milyen, ha mindent titkolni kell. De ez szépen van megfogalmazva, az tuti.

  2. Nagyon jó írás, érdekes és kitűnő meglátásokkal. Azonban a facebook-generációval kapcsolatosan tett megállapításokkal kapcsolatosan vitatkoznom kell:
    bár valóban “túlzott kitárulkozásról” beszélhetünk, sajnos a legtöbb esetben idealizáltan, kizárólag életünk pozitív dolgait bemutatva történik mindez. A közösség ítéletétől ugyanúgy függővé vált ez a generáció is, most már egy virtuális térben valódi életünket meghamisítva “vagyunk jelen”, és mindenkivel csak a lehető legjobb történik ezen a legeslegjobb világon- már ami a magánéleti posztokat illeti. Eközben politikai és egyéb világnézeteinket bátran vállalva megyünk bele parttalan vitákban, miközben a valós beszélgetések ugyanúgy kivesznek és ellaposodnak. A 19. századben elkezdődött elidegenedés különböző megnyilvánulásai ezek generációról generációra átörökítődve.

  3. Hm. Titokgeneráció? Ugyan. A tabu régi, lehet, hogy kifejezetten ősi dolog. Uniformizáció? Mint a szocializmus találmánya? Ne már. Száz éve legalább olyan uniformizált volt a falu, sőt, a szocializmusban (pontosabban a múlt század második felében, nem hiszem, hogy szocializmus kérdése) ez sokkal inkább a régi, évszázados egyformaság(elvárás) maradványa volt. Az individualizáció igenis megindult ott is, folyamatos a változás, bár mára felpörgött, valóban. Ettől függetlenül, a mai fiatalok tekintélyes része is művilágot épít maga köré, éppen az instagrammal meg a fésszel. Továbbra is a többség valamilyen csoport uniformisát hordja, a Magyar Gárdától az emoig (természetesen a két csoportot csak az uniformis miatt említem egy lapon, egyébként nem lehet).
    Irigység? A mai hatvanas-hetvenesek korosztálya volt pont a maszekolás, a hétvégi házak, az új Zsigulival (fiataloknál ilyen-olyan motorral) menőzés, kivagyiság megkezdője. A hetvenes években már legalább annyi ember akarta, hogy irigykedjenek rá, mint ahány nem. Amit írsz, a kitűnés kerülése inkább az ötvenes évekre, talán a hatvanasok elejére volt jellemző, a mostani nyolcvanas generáció fiatal korára.

  4. “Kedves, jóképű, fiatal zsellér-házaspárral beszélgettem. Mellettük ült négyéves fiúk és valamit beleszólt a beszédbe. Jól szájon törülték erre. Miért? A gyermek tanuljon meg hallgatni, tűrjön némán, mert különben az életben felkopik az álla.” (Féja Géza: Viharsarok)

    Én úgy sejtem, hogy az általad leírt titkolódzás mögött a múltban nagyon is praktikus megfontolások is állhattak és ezekből a beidegződésekből egyszerűen lehetetlen kitörni. Mert az irigység, rosszindulat, lenézés, kirekesztés valós volt. Máig emlékszem a pasasra, aki az NSZK-ban dolgozott és hazahozott egy kis BNW-t. A lakótelep gyűlölt-irigyelt figurája lett, a kocsit leköpködték, kiszúrták az abroncsait, összekaristolták, mert az átlag feletti “jólét” az valami ördögtől való volt.

    Szegény öregek, tényleg ebbe nőttek bele.

  5. En hozzavennem a haborut is, ahol ha nem titkoltad,hogy ki vagy, vagy ha bujtattal valakit,akkor lelottek. Ha volt egy kis plusz krumplid,lelottek. Ha ha volt valahova kapcsolatod es nem segitettel….

    En most is ismerek olyan, velünk egykorút,aki ebben a titkolózásban nagyon jó.

    Most inkább.masfele titkolozas van, a “tokeletes mutatasa” mikozben elrejtik a valódit.

  6. Maga a “titok” annyira ősi talàlmàny, hogy komplett szokàsrendszerek èpülnek rà ( külön rìtusa volt pl. a gyermekàldàs eltitkolàsànak, ” nehogy elvigyèk a rossz lelkek” stb.) A dolog mögött nyilvànvalòan èrtelmes okok àlltak, de mai szemmel nèzve az egèsz tènyleg kicsit röhejes ès nagyon nem praktikus (pontosan a cikkben emlìtett eset törtènt meg nàlunk is: ” titok” volt, hogy apòsom ràkos. Mikor àpolòt ès masszőrt szereztünk mellè, mintegy vèletlenül derült ki a diagnòzis, a kèt szakember meg majdnem minket küldött el a …csàba anyòsom helyett, hogy mit gondolunk, kivel szòrakozunk…) A gond ott van, hogy az emberisèg szemlàtomàst csak szèlsősègekben kèpes gondolkodni: vagy minden titok, vagy semmi (:

  7. Ebben nőttem fel. És akkor se értettem és most se. És sírok.

  8. Valóban titok sok minden…

    • Sok titka van minden embernek, nem biztos, hogy ez baj. A baj az, mikor olyan dolgokat titkolnak, amit nagyon nem kellene. Pl. hogy van nyaraló. Pl. hogy válni készülnek. Pl. hogy előző kapcsolatból van gyerek. Ezeket nem volna szabad tabusítani, és a társadalomnak, a környezetnek nem volna szabad elítélni, mert mérgez.

  9. Anyukám is ezt tanulta, melyet később nekem is próbált lepasszolni. “Ne beszélj senkinek erről, ne hozz rám szégyent, nem akarok miattad szégyenkezni, stb.” Még a mai napig is itt visszhangoznak a fejemben ezek a dolgok. Az meg már megint más kérdés, hogy miattam vagy saját maga miatt kellett szégyenkeznie, ami a gyereknevelést illeti… c:

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: