Szegény kis újságíró panaszai

Az újságírók sötét, viselt dolgairól már többször írtam, most nézzük, milyen szenvedéseket él át a médiamunkás, ha veszi a fáradságot, hogy klasszikus sajtóműfajokban – interjú, riport, tudósítás, kritika stb. – is alkosson, másokkal együttműködésben, közös cél érdekében.  Az alábbi sztorik egytől egyig megtörtént esetek, amelyeket az elmúlt 10+ évben, különböző online és print médiafelületek képviseletében tapasztaltam, és rajtam kívül már nagyjából minden rutinos kolléga is….

A wannabe-gigasztár, illetve aki azt hiszi, ő már az

• suttyó csajágaröcsögei aktmodell, bekerült egy valóságshowba, azt hiszi, akkora sztár lett, hogy fizetni fognak neki az interjúért (FYI: Magyarországon senkinek, Amerikában exkluzív helyzetben szupersztároknak szoktak casht adni az elsőség jogáért: pl. Beyoncé vagy Kim Kardashian gyerekének első fotójáért, ami egy címlapon komoly nézettséget hoz)
• ad egy interjút a releváns projektjével/médiamegjelenésével kapcsolatban, amiben elrejt negyvenhat utalást a fehérneműboltjáról direkt linkekkel, és meg van sértődve, mikor átküldöd neki a médiaajánlatot, hogy mennyibe kerül a PR-cikk, majd miután fizetni nem hajlandó, kiszedegeted az utalásokat a szövegből
• átküld magáról öt fotót, és szerencsétlen képszerkesztővel egy hétig retusáltatja a fejét és a testét, és közben végig hisztizik: nem, barátom, nem, nem rólad szól a szerkesztőség munkája…
• megsértődik a kulturáltan megfogalmazott, szakmai érvekkel felvértezett kritikán, ha az nem csak pozitív elemeket tartalmaz, és primitív személyeskedésbe kezd
• zsarolni próbál: közli, hogy csak akkor hajlandó interjút adni az új akármijükkel kapcsolatban, ha ők nyerik a magazin közönségdíját – haha, nehogy a nyúl vigye már a puskát, fiacskám, akkor ennyi volt! (egyébként is ők azok, akiknek félmillió Facebook-követőjük van, de valamiért egyelőre még csak az A38-on és a Dürerben koncerteztek, éljen az organikus növekedés, tesó!)

A pofátlansági verseny abszolút bajnoka

• egy gigacég PR-osként felveszi a kapcsolatot egy ismert ember menedzsmentjével, hogy az illető ugyan legyen már szíves arcát és nevét adni a legfrissebb kampányukhoz: fizetni nem tudnak, de a reklám kéne (FYI: nonprofit, jótékonysági eseményeknél nyilván más volna a helyzet, de bakker, egy gigacég nyúljon már zsebbe, ha még több profitra vágyik!)
• ötödik nyilatkozó egy cikkben, és tiszteletpéldányt kér a magazinból, ami egyébként 120 Ft-ért kapható az újságárusnál (majd két év múlva ír, hogy máig várja a példányt, miközben egy újságírónak aztán végképp nincs hozzáférése a remihez, legfeljebb szerkesztőségi asszisztens lehet kompetens a kérdésben)
• nyilatkozik, kiönti a szívét, rámegy két óra (plusz utazás), aztán hirtelen ráébred, hogy amit elmondott, az nem tartozik a nyilvánosságra, így a használható és értékes rész velejét visszaszívja, letiltja, mindezt lapzárta után öt perccel (sajtójogi szempontból ilyenkor a cikket interjúként ugyan nem, de riportként meg lehet írni, de azért a többség humánusabb ennél, és megsajnálja az összevissza beszélő hülyét, és elfogadja, hogy hiába dolgozott)

Aki kicsit fordítva ül a lovon

• felveszed vele a kapcsolatot, hogy a nonprofit, lelkesedésből és szerelemből csinált Szent Ügyét egy szélesebb, témára nyitott közönséghez is eljuttasd, de kérésed ellenére sem írja meg a telefonszámát, így a Facebook Egyéb mappában zajlik az diskurzus, ő pedig kétnaponta válaszol az időpont- és helyszínegyeztetéssel kapcsolatban, így végül kifuttok az időből, stornó az egész… és persze még ő van megértődve, holott nemakarásnak nyögés a vége
• eleve képtelen vagy elérni bármilyen hivatalos és privát csatornán a megkereséseseddel, de utólag azért ő megtalál, és fel van háborodva, hogy kihagytad a releváns szakmabeliek sorából, mint fő megszólalót (helló, spam mappát néztél már, ember?)

A fájdalmasan amatőr

• az ismerősöm ismerősének az ismerőse, van egy zenekara, és úgy gondolja, mivel írok pár helyre, biztosan tudom „nyomni egy kicsit a zenekart”: édes kis szíveim, hát bár tudnám, de egyrészt zenei orgánumnak nem dolgozom, másrészt az, hogy a dunapataji Motel zenekar új demója megjelent, önmagában véve kevés ahhoz, hogy a rokonokon és a barátokon kívül bárki más is rákattintson (persze ha kitaláltok valami érdekességet, amire sztori fűzhető, megnézzük, mit lehet tenni… a brit Architects nevű csapat frontembere például épp a napokban állított le a bulijukon egy csajt molesztáló figurát, és ezzel a mainstream sajtóba is bekerültek underground zenekar létükre, tessék róluk példát venni!)
• megbeszélitek, hogy „nagy felbontású, 1MB fölötti” képeket fog küldeni, erre lementegeti a Facebookjukról a nagyítóval is alig látható, pixeles fotókat, ami egyébként neked is ment volna a segítsége nélkül, ha tudna egy nyomtatott lap mit kezdeni a kicsinyített másokkal
• megállapodtok, hogy hétfőig leokézza a betördelt szöveget, erre még kedden is rá kell írni, hogy mi lesz már, szerdán a lap már a nyomdában van, és akkor ő rád ír, hogy szeretne egy BEKEZDÉSNYI módosítást kérni – na, ez a vonat elment, haver!

Összességében véve azért elmondható, hogy az élmények többsége a fenti kivételek ellenére pozitív, és csodálatos érzés egy összeszedett, felkészült munka eredményeként született, lelkiismeretesen szerkesztett anyagot letenni az asztalra, amelynek során a partner és én egyenlő félként tudtunk együttműködni, és abszolút win-win helyzet alakult ki. Ez volna a cél mindig…