Aktuális

“Nagyon megbátorodtál, mióta nem voltál már szingli!”

Ezt a mondatot a minap kaptam meg komment formájában egy olvasótól, aki szerint “egészen más jött le, amikor még azzal küzdöttél, hogy kihasznált és szingli voltál, mint ami most van (szintet léptél a patriarchátus mércéje szerint)”. Szerinte akkor – mármint rossz kapcsolatban, illetve egyedülállóként – “mindig mindenkivel jóba lenni” vágytam, de aztán már – a családi állapot változásával egyidejűleg – “felrúgtam” mindent és mindenkit, újonnan jött bátorságom okán. Mit tudok felhozni a mentségemre?

kép: Disney

Először is, felrúgás-ügyileg semmit, a többiről később. Elég gyakran szoktam szenvedélyes kirohanásokat intézni az általam bosszantónak, felháborítónak vagy épp aggasztónak talált jelenségekkel kapcsolatban, és hát – ne szépítsük – előfordul, hogy igazi bárdolatlan bunkónak tűnök azok szemében, akik ilyenkor a másik oldalon állnak vélemény dolgában (olykor pedig valóban az is vagyok, belátom). A fenti mondatokat történetesen az állatfanatikusok miatti néhány héttel ezelőtti kirohanásom kapcsán kaptam, ami utólag visszatekintve tényleg szerencsétlen tálalás volt, mert – mint a hirtelen felindulásból írt posztok többségénél – nem árnyaltam a témát, vagyis nem húztam egyértelmű vonalat a másokat okkal zavaró, netán veszélyeztető fanatikusok és az átlagos, kedvencükért mély felelősséget és szeretetet érző gazdik közé, ilyesformán egy igen széles körnek okoztam fájdalmat szándékomon kívül. Aztán – épp front volt, vagy nem is tudom, szimplán harci hévből – még bele is lovaltam magam rohadtul bosszantó állatos sztorikba (amikor más akarta rám erőltetni az ő preferenciáit e téren), ami valóban úgy jöhetett le, mintha minden hasonló preferenciájú gazdi ezekkel “egykutya” volna, holott erről szó sincs. A sarkos fogalmazásért később elnézést kértem a poszt alatt és külön-külön is, de többet sajnos nem tudok tenni: a fanatikusok továbbra is kiakasztanak, mint ahogy a fanatizmus általában, de igyekszem elfogadni, hogy másnak máshol vannak a határai e téren (amíg ő is tiszteletben tartja az én korlátaimat), és túllőttem a célon, amikor a képet oktondi módon nem árnyaltam első felindulásomban.

Sajnos vagy nem sajnos, de az a nagy francos helyzet, hogy az elmúlt években elég sokszor keveredtem harci árokba a különféle kirohanásaim miatt, így kénytelen vagyok vállalni, hogy kissé olaszos temperamentumú elég nagy paraszt tudok lenni, ha elkap a publicisztikai hév elevenemre tapint egy téma. Ilyenkor soha nem mások érzéseinek és gondolatainak tudatos megsértése és a fájdalomokozás a cél, hanem egyszerűen az adott jelenségre, témára összpontosul a figyelmem, nem pedig az embereket látom magam előtt. Ami az illeti, mindig is az volt a meggyőződésem, hogy ha az álláspontot, reakciót támadom, azzal nem embert – illetve emberi méltóságot – sértek, ráadásul akinek nem inge, az úgyse veszi magára…. de a kutyamentős poszt kapcsán kialakult helyzet bizonyítja, hogy ahol érzelmek bőven akadnak, ott valószínűleg az árnyalt, finom fogalmazás hiánya nagy károkat okozhat a lelkekben, hiába nem akarok én senkit sem bántani. Szóval, a véleményemet a fanatizmussal kapcsolatban tartom, de valóban irgalmatlanul bunkó módon fogalmaztam, kizárólag a végletekre fókuszálva, ami a felelős állattartók tömegeinek szemében csúsztatásnak tűnhet.

Az az igazság, hogy van a repertoáromban jó néhány hasonló botrányos visszhangú poszt, aminek kapcsán egy réteg nagyon komolyan megsértődött. Négy és fél éve gúnyosan írtam a pápa lemondása mögötti okokról, és ennek kapcsán több katolikus barátom is úgy érezte, hogy kimondottan keresztényellenes hangulatkeltésről van szó a kulturált valláskritika helyett (persze van, hogy a hívek azt sem fogadják épp nyitottan, de az már más lapra tartozik). Utólag én is belátom, hogy a szatirikus hangnem több helyen túlzottan is bántó, általánosító, és joggal eshet rosszul azoknak, akiket szintén felháborít a papi pedofília és az egyházhoz köthető anyagi visszaélések, de egyébként igyekeznek a krisztusi tanítások szellemében élni. Aztán két és fél éve elég ronda botrány volt a gumiszobás passzív ellenállásról írt kritikám miatt is, mert a kiáltványt megfogalmazók úgy érezték, durva árulás, hogy én a zárt térben velük beszélgetve “erősödöm” lelkileg, miközben mozgalmukat éles hangon kritizálom a nyilvánosság előtt. Bár egy futótűzként terjedő pamfletre reagáltam publikus posztban és az ellenvéleményt is tartalmazó párbeszédet épp az együttgondolkozás és a háttérdiskurzusban részt nem vevő semleges olvasók miatt éreztem akkoriban fontosnak, ma már úgy érzem, bölcsebb lett volna erről a színfalak mögött egyeztetni először, aztán kilépni a nyilvános térbe, hogy senki se érezze hátba támadva magát, hiszen a szándékom nem ez volt, hanem az előre mutató, árnyalt látásmóddal fűszerezett higgadt kritika.

Sikerült sajnos összevesznem családtaggal a kapcsolatfüggőkről írt posztom miatt, bántottam meg barátot az ősanyák kipellengérezésével, írtam le igényesség szempontjából pocsék helyesírású és nyelvtanú embereket előítéletességem miatt, kerültem szembe jópár “elvtársammal” akkor, amikor a pornót szexmunkás szemszögből ábrázoltam egy olyan közegben, ahol az abolicionizmus az uralkodó szemlélet. Az érintettek – részben érzelmi érintettségük folytán, de talán az én hibámból is – ezekben az esetekben úgy érezték, személyesen őket bántottam meg. Bár az álláspontomat minden esetben, évek múltán is tartom, sok mindent ma már másképp fogalmaznék meg és tálalnék, hogy elkerüljem a teljesen fölösleges, célommal ellentétes sértődéseket, a központi problémák megoldásától energiát elvivő végeláthatatlan, heves indulatokkal teli vitákat, veszekedéseket és értelmetlen troll-rohamokat (mert ilyenkor mindig van pár  anonymus is, akik csak a vérszagra jönnek).  Nem érzem ma már azt sem elegánsnak, hogy a Puzsér- vagy Bihari Viku-féle nőostorozásokkal szemben a szereplők sanyarú magánéletének felemlegetésével is érveltem (“mit tudnak ők erről!”), hiába ők maguk turnéznak a hazai médiában ennek részleteivel: ezek nem igazán lehetnek érvek egy korrekt diskurzusban.

A példákat még sorolhatnám, most hirtelenjében ezek jutottak eszembe az elmúlt három-nyolc év repertoárjából, amikor sikerült valakit vagy valakiket megbántanom (vagy épp csak nem etikusan reagálnom, mert Puzsérék mondjuk valszeg nem követnek, hogy megbántódjanak, de ez a morális alapon nem változtat) a bárdolatlanul vagy csak épp nem elég körültekintően megfogalmazott ellenvéleményemmel. Mindez jól mutatja, hogy mediterrán temperamentumom bunkóságom eléggé független a családi állapotomtól, hiszen az elmúlt nyolc évben voltam rossz kapcsolatban, kihasznált státuszban és éltem egyedülállóként is, tehát nem csak szerelmesen és várandósan “bátorodom meg” annak biztos tudatában, hogy sikerült “szintet lépnem a patriarchátus mércéje szerint” (ezt úgy, ahogy eddig, most is pont leszarom).

Eljött tehát a pont, hogy Vidi barátnőm haveri körben klasszikussá vált mondását idézzem: “és akiket megbántottam, azoknak azt üzenem, hogy… dolgozzák fel!” – de előtte azért bocsánatot kérek, mert a fenti esetek egyikében sem ez volt a szándékom, és bizonyára jó pap is holtig tanul a valós szándéka eléréséhez vezető úton.

Reklámok
Eszter névjegye (847 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

25 hozzászólás “Nagyon megbátorodtál, mióta nem voltál már szingli!” bejegyzéshez

  1. Hát én nem tudom, hogy azóta háborod… akarom mondani bátorodtál-e meg, amióta kapcsolatban vagy, mert ilyen szempontú elemzését, csoportosítását írásaidnak nem végeztem el. Ez majd nyilván az irodalomtörténet dolga lesz, a szingli-, kapcsolatban-, rosszkapcsolatban- anyakénti alkotói korszakok mélyelemzése, ugyebár.

    De bocsánatkérésed nem értem. Az írásaid elég visszafogottak, mértéktartóak abból a szempontból, hogy nem támadnak csoportokat egy az egyben, ilyen baja csak annak lehet, aki meg akar sértődni. Jó ég, naponta sértődhetnék mint kutyás, biciklis, motoros, testépítő, jogász, kopasz stb. – de kicsit sok energiát vinne el. Aki nem érti a paródiát, iróniát, bármit magára vesz, cipelje az ezzel járó terhet is. Ha nincs bántó szándék, nincs miért bocsánatot kérni. hiszen “Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani.”

    A kutyás poszttal sem volt semmi baj, mondom ezt bolond kutyásként. Igaza van Vidi barátnődnek, szavajárását ezennel mentettem, további felhasználásra.

    • Jáj, most ezen röhögök: “az irodalomtörténet dolga lesz, a szingli-, kapcsolatban-, rosszkapcsolatban- anyakénti alkotói korszakok mélyelemzése”, muhaha, elképzeltem, hogy nőknél ez az általad említett felosztás olyan, mint férfiszerzőknél a “Tiszacsécse: Tündérsziget, Prügy: végeláthatatlan szenvedések” korszakbontásai, Móricznál ezeket jól belénk vésték általánosban.

      A “Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani” zseniális mondás, nem ismertem, de tényleg nem lehet, de nem is a véleményem miatt kérek bocsánatot, hanem azért, mert amikor nem árnyalsz, nem szűkítesz, akaratlanul is megbánthatsz olyanokat, akik adott sztoriban érintettek, de sosem ártottak sem nekem, sem másnak… vagyis ez fölösleges bántás, nincs értelme.

    • No azért az a forgalmi rendőrös hasonlat kicsit sántít, elvégre a pofonban igazán ott van a bántó szándék :D
      Egyébként, akkor is bocsánatot kérek, ha valakinek a lábára lépek a villamoson, pedig nyilván nem szándékosan, bántó szándékkal teszem, hanem mert az a marha vezető hirtelen fékez (esetleg nem ő a marha, hanem aki elé lép/kanyarodik).

  2. Akinek véleménye van bármiről és kimondja, leírja, az tuti megbánt valakit, mert valaki magára veszi és jól megsértődik, ahelyett, hogy azt mondaná, hogy OK, ez a te véleményed, az enyém meg más és kész.

    Aki szerint szintet léptél, az nem is értem, minek követ? Magát idegesíti a posztokkal? :D
    Aláírom, hogy vannak élethelyzetek, életkorok, mikor mi fontos, más a nézőpont, a téma, de mikor lesz az ember jó szinten? Amikor az unokák is doktorálnak? :D

  3. Ez komoly, hogy most annak magyarázkodsz, aki tudatosan bántani akar? (“szintet léptél a patriarcháus mércéje szerint” mivaaan?) Egyszerűen nem bírja elviselni, hogy te jól vagy és ezt rója fel neked? Csak addig okés hogy véleményed van, ameddig te is “sajnálnivaló kihasznált szingli” vagy, és egy közüllük? Ez olyan szintű sértegetés, hogy végig vártam a posztban, hogy mikor jön a de, és az illető hátsó szándékainak fejtegetése, nem hogy őszinte bocsánatkérésről szólna. Hát hadd ne neked kelljen már óvatosan fogalmazni, ha már jól alakult az életed.

    • Az, hogy kinek mi a mögöttes motivációja, az űdóga, ahogy az öreg székely bácsi mondá. Az, hogy én nyugodt legyek amiatt, hogy értelmetlenül nem sértek meg embereket, az enyém. A véleményem attól még nem változik, de nyilván a kontextus sokat számít.

      • “de nyilván a kontextus sokat számít”
        Na igen. Ha valaki szerintem téved, az a véleményem, ha elmondom neki, hogy szerintem nem úgy van, akkor a véleményemet képviselem. Ha azt mondom neki, hogy hülye vagy fiam – az már nem simán vélemény, hanem az ő minősítése. A minősítgetés pedig valójában rám vet (rossz) fényt, nem rá. Ha ezt – utólag legalább – felismerem, akkor bizony jöhet egy bocsánatkérés, ennek a felismerésnek a jelzéseként.

    • Ezt a “patriarcháus mércéje szerint” címzést én is valami elképesztően cinikusnak érzem. Az ember mindig változik, más élethelyzetekben más hangon szól, én személy szerint azt sem találom meglepőnek, ha valaki teljesen mást gondol egy adott témában x év elteltével, mint azelőtt. Mert az ember változik, megdöbbentő.

  4. A szintlépés szerintem is egyértelmű ;) De nem hangnemben, hanem témában – az meg talán nem is szint, hanem ua. szint, de másik szoba, nem? Na mindegy, szóval gyerek, terhesség, nem meglepő módon kicsit személyesebben jön elő, mint korábban, más változást nem igazán látok.

    • De most mi számít szintlépésnek? És ki szerint vajon? Kutyás-macskás izétől függetlenül, nekem ez innen úgy tűnik, hogy a kihasznált nyomorult szinglik szerint csak használt nyomorult szinglinek lehet sarkos (mindegy milyen, tényleg) véleménye, különben nem hiteles, nem tudja, mi a szenvedés, elfelejtette, honnan indult, kussoljon. Ez nettó szarrágás, kicsinyesség és irigység

      • Őőő, szerintem amit írtam, egyáltalán nem mond ellent annak, amit te írsz. Ebbe a részbe nem mentem bele, fentebb pl. a vörösbárónő írt róla. Lényegében egyetértek, persze elég sarkos a megfogalmazásod, ennyire nem vagyok benne biztos, de tény, hogy ez a szingli voltál, most nem vagy az felosztás, ez elég fura, mélyen hibásnak gondolom, az meg tény, hogy a hangnemmel kapcsolatos megállapítás konkrétan téves szerintem, ezt a véleményemet írtam le.

        • Az tény, hogy a patriarchátus állítólagos mércéje szerinti értéknövekedéstől függő személyiség- és attitűdváltozás feltételezése senkire nézve sem hízelgő állítás. Azt sejteti, hogy jó esetben ingatag, határozatlan, esetleg kicsit kétségbeesett ember vagyok, rossz esetben kimondottan szar, ganéj alak, aki fondorlatosan helyezkedik, hogy “előrébb jusson”, és aztán magas lóról köpi szembe és RÚGJA FEL korábbi sorstársait. Elég sok fasságom és hibám van, de ez speciel ha egy évig gondolkodom, sem jutott volna eszembe nemhogy magammal kapcsolatban, de másról sem (Éva volt még a másik, aki ebben a kontextusban az eredeti threadben szóba került, arra szándékosan nem reagáltam, az már végképp nem az én dolgom).

          • Eszter, a neked írt szöveg rosszindulatúságát látom, mint már írtam. Egyszerűen nem ehhez a vonalhoz szóltam hozzá, szóltak hozzá elegen, egyet is értek velük nagyrészt.

            • Azt akartam csak kifejezni ezzel – igazából inkább Dreamside kommentjére reagálva, – hogy attól függetlenül, hogy maga a felvetés abszurd, természetesen elgondolkoztam rajta, és önkritikát is gyakoroltam, mert attól még tényleg tudok olykor brutálisan sarkosan fogalmazni, és ezzel félreérthetővé válni, olyanokat bántani, akiket nem akarok. Ez igaz, a többi nettó rosszindulat.

              • Értem (már), és szerintem tökéletesen érthető volt a posztból is ;) Azért értettem félre korábban, mert az én kommentemre írtad, és azt gondoltam, hogy úgy tűnt, hogy vitázol vele.

          • Ja, még: egy másik, az adott “térben” jelen nem levő személy szapulása egyrészt nem érv – semmit nem jelent veled kapcsolatban mármint -, másrészt viszont elég ellenszenves dolog is. (Ó de kis visszafogott vagyok ma.) Teljesen függetlenül attól, hogy a jelen nem levő ellen vagy mellett gyógyszerész-e a számomra.

            • Én már eleve a régi sérelmek emlegetését sem tudom hova tenni, hát még, ha nem is velem, hanem mással kapcsolatos sérelmek, tehát én végképp nem tudok segíteni, nincs közöm az ügyhöz. A sérelmeket vagy megbeszélem az illetékessel, vagy elengedem őket, továbblépek.

              • “A sérelmeket vagy megbeszélem az illetékessel, vagy elengedem őket, továbblépek.”
                Őőő, hm. Mint pl. azokat a sérelmeket, amik a nemkívánatos állatsimogatással meg kutyával egy ágyban alvással kapcsolatosak?
                ;) :P
                Nem, nem tudunk minden sérelmen túllépni, legalábbis nem egykönnyen. És igen, előfordul, hogy nem illetékeseknek emlegetjük fel, bár nyilván te legalább senkit személy szerint nem céloztál meg ezeknek a felemlegetésével. Szóval nem mindegy, mit teszünk azzal, hogy nem léptünk túl.

  5. Semmi bántó nem volt benne, több lelkes állatbarát is írta, hogy az általad kifogásolt/pellengérre tett állattartás káros és ijesztő. Számomra jó volt olvasni, hogy AZ ÁLLATOK szempontjából is baromira káros, azon túl, hogy mentálisan mi van a háttérben.

    Ahogy öregszem, úgy viselem egyre nehezebben, mikor pl. engem akarnak önigazolásra használni, hogy nem mondhatok el semmit őszintén – mert a másik rögtön patikamérlegre teszi a saját életével a serpenyőben és vagy ellentámad vagy legalább megsértődik.

    Sok minden le is pereg már, de pl. pont a “gyermek-állatok” az a téma, ahol csak a hátraarcot tudom választani, akkor is, ha értem/tudom, miért van az adott állat gyerekstátuszba emelve.

  6. Másik klasszikus, a váddal kapcsolatban. “Tán tosztál, hogy így megváltoztál?”
    Ja, és ha igen, akkor mi van? Tán sajnálod tôlem?
    https://youtu.be/6EuNvqVnEJs A meghallgatását viszont csak a tömény és ótvar káromkodásokra immunis lelkûeknek ajánlom. (Ah, régi szép egyetemista idôk…)

    Az inkriminált helyzettel kapcsolatban meg csak annyi véleménzem van, hogy vihar volt a biliben. (Csak nem igazán érintett meg a téma, így nem mentem bele a vitába csakazértis alapon.) Ahogy a Gumiszobás is. A pápás pá-pás idején még nem olvastam errefelé, de ha lehet egy tippem, akkor az is ilyesmi lehetett.

  7. Na, sok lesz már ennyi önostorozás :)
    Gondolkozom egy ideje, hozzászóljak-e, meg emennyire jó ötlet ezt így nyilvánosan, felold-e vagy elmélyít bármi gikszert: nem a vélemény és nem bunkóság, ami nálam lebaszta a .. mit is szokás lebaszni Jeeves?

    Az egyik az, hogy amikor nálam voltál, felült a macskám az öledbe, dorombolt neked te meg simogattad. Ugyanez a macska nem sokkal később meghalt, és belőlem sokat elvitt az, hogy kiheverjem. Nagyon szerettem, az én életemet biztosan megmentette egyszer, én tudom, milyen nehéz volt ez. Jó szar volt megtudni, hogy neked meg végig undorító volt, meg azok is akik „elvárják” hogy simogasd. (Talán mentség, hogy én nem vártam el és nem várom el senkitől.) Jó szar volt azt is megtudni, hogy van egy limit, ameddig jogos a gyász az elveszített állatokért, az afölötti meg elmeroggyantság és személyiségzavar, és egyéb kapcsolatok hiányának kompenzálása. Vagy hogy az állattal való kapcsolat nem egyszerűen _más_ mint az emberekkel, de muszáj rangsorolni is, és természetesen az is csak sérült lehet, aki nem kíván rangsorolni, vagy az ember alá rangsorolni. És hogy a gyásza sérti az embereket gyászolókat. A felsoroltak mind nem a poszt (Szerintem amúgy a mentős helyzetre senki nem azt mondta, hogy hú de ügyes és így kell ezt, aki azt mondta, adott esetben ő is hívna, az szerintem max egy sóhaj azért, hogy kéne egy valódi állatmentő amit hívni, mert szörnyű lehet egy ilyen helyzet) hanem a kommentek és a kommentek kommentjei folyamán kirajzolódó szerteágazó ítélkezés.

    Sok volt ez így és tömény egyszerre, és főleg nagyon szemközt kapott az, hogy láttam már terhes nőt nagyon furán megváltozni, volt pár olyan fontos emberem a szűkebb családban és rokonságban is, aki miatt hosszan szorongtam, hogy előbukkan-e még, vagy végleg megszünteti az anyaság, és most akkor veled is ez lesz? Nagyon megütött hogy még félidős terhesen se, már ott tartson valaki, hogy lekezelje azokat, akiknek csak állata van, és _túlságosan_ szeretik az állatot. (Ki dönti el , mi a túlságos? És biztos, hogy annak kell eldöntenie, aki bevallottan nem tud velük kapcsolódni?) Ja és hogy pont te, akit nyitottnak és toleránsnak ismertelek, és sose jutott eszembe, akár hogy ne őszintén éreznél együtt, amikor a macskámért sírtam.
    Kb ennyi, de feldolgoztam. :)

    (Amúgy meg azt hiszem, egy olyan gyerek, aki egy ilyen vitában tizennégy hetes érzékeny kezdeményként onnan belülről részt vett, majd megszületve és cselekvőképesre nőve hazahord minden fagyott madarat és kóbor állatot, simogatja a földigilisztát, és nem marad a környékén biztonságos gyufaskatulya. Azt se mondom, hogy karma, elég hozzá a természet szimpla egyensúlya.)

    • No, itt lép be az, hogy valószínűleg én nem fogalmaztam árnyaltan és disztingváltan, így jöhetett le egy eleve fals kép az érzelmileg érintett (értsd jól: kedvencéhez erősen kötődő) olvasók számára, mivel nekem is volt pár bosszantó személyes élményem, amire emlékezve agresszívebben írtam, mint értelme lett volna, sok általánosítással.

      Természetesen szoktam macskát, kutyát stb. simogatni, van, hogy órákig, most pl. a tanyán három kiscica is volt, három teljesen eltérő karakter, de mind árva, és ketten közülük nagyon bújósak voltak, nem lehetett nekik ellenállni. A te macskád is lavli volt, különben nyilván nem simogatom, azon már túl vagyok, hogy udvariasságból csináljak valamit, ami számomra undorító.

      A rossz élmény nálam az, amikor valaki elvárja és udvariatlanságnak veszi – gyakorlatilag kényszeríti – , hogy simogassam a kedvencét, akkor is, amikor a, épp mást csinálok, b, kajálok, c, nem szimpi az állat stb. Volt ilyen élményem, ahogyan olyan pasassal is volt dolgom a múltban, aki elvárta, hogy a nem annyira ápolt és gondozott, nem is túl barátságos kutyája is ott aludjon közöttünk, beleegyen a kajánkba, satöbbi, és mindez nekem túl sok volt, amikor viszont ezt finoman kommunikáltam, mélyen megsértődött, és később – veszekedéskor – számára az én szaremberségemre érv volt az, hogy miként viselkedtem/nem viselkedtem a kedvencével, és hogy egyáltalán szólni mertem, hogy összebújás előtt mosson kezet, miután a beteg madarát almozta.

      Szerintem ezeknél az eseteknél annyi a lényeg, hogy volt bennük egyfajta kényszerítés, ill. annak üzenete, hogy én nem vagyok jó ember, mert ezek a szituációk belőlem ellenérzéseket váltottak ki, nem volt szabad akaratom, illetve ami volt, az kérdőjeleződött meg. Mint amikor a kisgyereket kényszerítik, hogy hagyja, hogy a büdös, izzadt, pacsuliszagú néni/bácsi puszilgassa és ölelgesse: akkor sem magával a puszival vagy az öleléssel van baj, hanem az adott szituációval, amelyben a gyerek az adott embertől nem veszi szívesen azt, a szülő mégis forszírozza… vagy épp duzzog, ha nem kerül rá sor.

      Igen, mióta ezek az élményeim voltak, én is sokat csiszolódtam, és már kerek perec megmondom/megmondanám, hogy “helló, én nem kérek abból a párizsiból, amibe az asztalra felugró cica már belenyalt”, és nem hatna meg, ha a másik megsértődne. Mivel azonban pár éve ez még nem ment, a frusztráció miatt kb. úgy fogalmaztam, hogy “mindenki pszichopata, akinek a macskája beleeszik a kajájába”, holott a higgadt racionális szitu az, hogy az az űdóga, csak tőlem ne várja, hogy nekem is oké legyen, és ne sértődjön meg, ha nem az. Ezek óriási különbségek, nem egybemosható a kettő.

  8. Köszönöm!

  9. Drágám, én erre csak azzal a csodálatos Anne-idézettel válaszolnék, amely a regényben eredeti kontextusában egy lelkészi prédikáció miatt megsértődött és a gyülekezetet elhagyó ember kapcsán hangzott el:

    “egy sapka biztosan illik valaki fejére, de ebből még nem követkkezik, hogy neki is készítették”

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: